Fővárosi Lapok, 1864. december (1. évfolyam, 275-299. szám)
1864-12-03 / 277. szám
— No ha ternót csinált, hát hozathat magának j másikat, — azt mondja s úgy hátba lökött, hogy s mindjárt orra buktam. Aztán elkezdtek szaladni a I gazemberek —• — de úgy szaladtak, hogy — ih, ih, ih. — (Vége köv.) A SZEGÉNY BOHÓCNŐ. Roger Alfons elbeszélése. (Folytatás.) — Nem menekül meg! kiáltott torkaszakadtából a gueldrei herceg, ki dühben a földet, fákat verdeste kardja élével. Fel! fel! erre! ide! mindnyájan! verjük a fákat, mint ha a szarvas szökött volna belé, holla ! he, égő fáklyákat! kardokat! puskákat! s hogy ha ez a sok haszontalan cseléd nem elég, hajtsátok ide az ólakból a kutyákat! A herceg és a tanácsnok emberei a sűrűségbe rohantak, mint a jó vadászebek a nyom után. Azonban azzal, a kit kerestek, nem találkoztak. Amintegy az éjjeli harmattól elázva, s a tövis által arcukat összekarcolva jönnének kifelé, a gueldrei herceg a fasor végén egy embert vett észre, ki minden erejéből futott, jobb kezében kardját tartva, köpönyegét bal hóna alá szorítva. A herceg, állat módjára ordított, s a hajtókát a menekülő nyomába küldé újólag. Az üldözött fiatalembernek előnye volt üldözői felett, s annyira futott, hogy ez előnyt sokáig megtartotta. Azonban a herceg és a tanácsnok mosolyogtak erőlködésén, látván, hogy futását a palota felé irányozza, melynek minden ajtaja zárva volt. Ők maguk, noha elfáradtak e váratlan hajtásban, siettek embereiket utolérni,annyira élénk volt boszutállni vágyuk, mely tüzelte kíváncsiságukat. Mily nagyön meglepetésük és bámulásuk, midőn a menekvét csöndesen megállni, reájuk tekinteni, majd egy kulcsot kivenni, s azután a palota belsejébe eltűnni látták, bezárván előttük a megnyitott ajtót. Senki sem gondolt a menekvés nemére, amely mind a mellett a legegyszerűbb én valószínűbb volt, valamennyi között. Föl kellett volna a palota egyik kapusát költeni, hogy a keresést sikerrel folytathassák. Erre határozták el magukat Le Dain Olivier tanácsára, ki már otthonos volt az ily vadászatokban. Azonban mindezen készülődés , időt és meghányást kivánt, mialatt az ismeretlen folytonosan futott. Miután a palota hosszú csarnokaiban bolygott volna, az épület egyik szárnyában megállott, s gondolkozni látszott a módról, mely a kikerülhetlen kézrekerítéstől megmentse. Néhány percnyi habozás után végre egy kis ajtón kopogtatott, amely előtte volt. Egy női hang felelt, s miután megneveze magát, az ajtó kinyílt, s csakhamar bezáródott utána. Rendkívüli díszszel bútorozott szobába lépett. A bevezető nő egyik cseléd volt, ki sietett úrnőjét értesíteni. A fiatal embernek volt ideje ez alatt helyre jönni, s a selyem függönyök mögött a palota udvarán látta azokat, kik őt keresték, föl s alá járkálni mindenfelé, boszankodva vállalatuk rész fordulatán, s tanácskozva, mit tegyenek! A lak úrnője csakhamar megjelent, a hirtelenség, melylyel öltözött, nem téve kevésbbé elragadóvá, s a gyengéd izgatottság, mely arcát élénkité, még tetézte természetes kecseit. — Cristian — kiáltott fel, a fiatal ember nyakába ugorva. Csakugyan ön az m ilyen órában ? Hogyan juthatott ide ? Mily oktalanság! s mégis mily boldog meglepetés ez reám nézve. — Micaela, — felelt Cristian, ajkaihoz vivén a leányka kezét, — egy üldözött kér mendéket. Ne kérdezze az okot, mely ellenségimet az üldözésre készté. E titok nem csupán az enyém. Úgy sem mondhatnám meg. Elég legyen annyit tudnia, hogy életem forog kérdésben, s ön azt megmentheti. — Kedves szerelmesem, válaszolt Micaela, kinek tekintete nagyobb szerelmet árult el, mint sem a világnak minden szavai. — Cristianom, én, a ki vonzalmában kétkedhettem ! sőt közönyösséggel, árulással s mit tudom mivel nem vádoltam? mert gyanúm őrültté tön. — Mit tettem önnek ? Mily nemes bizalma, hogy szükségében hozzám folyamodik, s megengedi, hogy veszélyét megosszam! Oh ! köszönöm ! Cristian szemlesütve s zavartan fogadá ezen dicséretet és hálanyilvánitást, mint az oly ember, ki nem érdemlé azt meg. Minden szenvedélyes szó elhalaványitó és n megremegtető. Azt lehetett volna mondani, hogy egy titkos szemrehányásnak engedelmeskedett, a melyet ezen őszinte s könnyen megcsalható leányka idézett föl benne. Micaela leülni kényszerűl. Levevé köpönyegét, kardját, s kendőjével törülgeté harmattól nedves hajfürtéit. Szagos füvet gyújtott meg körülötte; egy gazdag arany poharat, az elhunyt Károly herceg ajándékát, hozatá be, s piciny kezeivel önmaga öntött abba bort, mely a szegény szökevénynek erejét volt fölelevenitendő, mellette állt, mint a légalakok, akiket a csudaregények oly kedvtelve festenek hőseik oldalán, figyelt a legkisebb intésére, legkisebb kívánságára, melyet kitalált, még mielőtt az kérelmét előadta volna. Még gond teljes hallgatását is tiszteletben tartotta fiatal szerelmesének,s ámbár szíve fájt, s noha egy határozatlan sejtelem valamely szerencsétlenség rejtését gyanítatá ezen kaland titokszerűségében, elég önuralommal bírt, hogy ne kívánja megérteni azt, amit Cristian nem akart fölfedni. Miután e néma szemlélés még egy ideig tartott, a fiatalember hirtelen fölkelt, s kezét Micaela ajkára téve, mondá: — Csend! Jönnek! Hallom őket. Az ajtónál vannak. Keresnek, hogy megöljenek. E szavaknál látni kellett volna Micaelát, miként ugrott fel legelőször az ajtót bekulcsolni, azután Cristian karjaiba, akit kebléhez szorított, mintha saját életével akarná megmenteni. Ugyanazon percben kívülről férfi léptek voltak hallhatók, melyek megálltak, s zavart hangok moraját, ezek között Le Dain Olivier és a Gueldresi herceg hangját, Cristian kardjához ugrott. Ezúttal Micaela parancsolt csendet, mert a szegény leány lelkében az ijedtség, helyet adott az okosságnak és bátorságnak azonnal, amint felismerte a veszedelmet, mely vendégét fenyegető. Erőszakosan zörögtek az ajtón. Cristian megrázkódott. Micaela nem mozdult. Az első tanácsnok kinyitni parancsolt. Micaela kifejezhetlen rémülettel és szerelemmel tekintett Cristianra. Azonban a parancs ismételve jön, azon fenyegetéssel, hogy ellentállás esetében az ajtót bezúzzák. Erre a fiatal leány, kinek a kétségbeesés erőt kölcsönzött, Cristiant a szomszéd szobába vonszoló, megmutatván az imént elhagyott ágyat, s könyörgve, hogy oda meneküljön. — Nem nem ! szegény gyermekem ! kiáltott fel Cristian, ezzel jó híredet rontanám meg, s talán csúfosan elkergetnének a palotából, s engem még sem mentenél meg. Inkább maradj itt, átadom magam elleneimnek, s kijelentem, hogy erőszakkal törtem be hozzád. (Folyt, köv.) Indítvány. (Duplica.) Nem fogyok ki sohase megtérésből. Nem csuda ! Magyar közmondás állítja: „Ki megtér, idvezül.“ Engem pedig megtérésre hatalmas fegyver kényszerít : kritika fegyvere, és pedig azon férfiú kezében, ki azt fürgébben forgatja, mint hajdani kis Dávid parittyát filiszter Goliáth ellenében. Legnagyobb magyar kritikus — ha nevet nem írom is, kitalálhatja ember, mikép magyar színházi conservatorium kijelölt tanárát és alizgatóját, kinek nemzetségi címerét egymással szembeálló és berzenkedő két kakast, közlevéltár okmányaiból közzé fogja közelebbről tenni felfedezője, — szóval : Gyulai Pált értem. — legnagyobb magyar kritikus, mondom, kiáltja : „kénszerítsétek őt bejöni,“ és ime bejöttem. Kipirult arccal, lesütött szemmel, vontatott léptekkel, igaz, de mégis csak bejöttem, — be kellett jönöm s töredelmesen kiáltanom : „én vétkem! én vétkem! stb.“ De hová jöttem be ? kérdi olvasó. Kérdésre megfelelek. Azon akolba, akarom mondani, azon festhetik a’ iskolába, melynek feje, — nem ugyan költészet, de más művészeti osztály, szobrászat terén Parlagonia herceg, kinek tanúságos példája olvasható Goethe olaszhoni utazásának azon levelében, melynek dátuma : Palermo, Montag d. 9. April. 1787. De mivel találkozhatnék egyén, ki általam idézett könyvet nem olvasta, s utána járni restellene, megmondom érintett iskola jellegét, mely azon elvben áll, mi kép művészet legfőbb szépsége — szokatlan, bizarr.Leghétköznapibb gondolat legott érdekessé, jelentővé válik,legelkopottabb kép friss elevenségben jelen meg, csak szokatlan, csak bizarr formába adják elé. De azon medici-Venusok, azon vaticani Apollók mily kevéssé vonzók, ingerlők, mily kevéssé elégítik ki ízlést az ő hideg classicitásokban, az ö jeges hibátlanságukban! De állítson elé Izsó egy kinőtt vállú Vénust, mintázzon Dunaiszky egy púpos hátú Antinoust, faragjon Alexy egy sánta Apollót, azonnal neki fogja nyújtani érintett iskola babérkoszorút. Sőt ezen iskola legújabb szószóllója, n. sz. conservatorium tanára és aligazgatója, Gyulai Pál, letevőn pillanatig kezéből kritikai ostort, ő maga fogja felfűzni, érdemlett művészek fejére dicső koszorút. Nem hiszik önök? Íme hazánk első kritikusa, többször tisztelt Gyulay Pál, Vörösmarty felfedező stílusában csak egy kitűnő vonást bír felfedezni, csak abban keresni kitűnőségét, hogy „ szokatlan“ -nak mutatkozott. Olvassák „Koszorú“ legközelebbi 484. lapján : „bátorították a gyermekköltőt, hogy aztán minden elődénél szokatlanabbul és mégis magyarosban és szebben szólalhasson meg.“ És ismét : „Már korán megszokta a szokatlant a tisztaság és könnyűség bájaival egyesítni.“ Már akárhogy legyen, én meg vagyok térítve. De fájdalom, emberi gyarlóság okozza, hogy megtérés nem tökélyes nálam. Még nem bírtam egészen „levetkőzni ” embert, és felölteni új embert.“ Régi kovász még pezseg bennem, és előbbiekben jellemzett aesthetikai felekezet szószóllójának egyik követelésébe nem tudok beleegyezni sehogy se. Azonban t. i. hogy szokatlanság, bizarrság, soloecismus csak költészet szépségei tárába tartozzanak. Nem! szószólló úr! kiváltságok kora már elmúlt. Különben is, egy kis ellenkezésbe jött magával honunk első és legnagyobb kritikusa, mi ugyan nála ritkán vagy soha sem szokott történni. Szellőztetett jegyzeteiben ugyanis még befoglalta a szónoklatot szokatlan, bizarr, soloecismus, szabály alóli kivételek, mint szépségek jogosult leírásába, s jelen replicájában már csak „költői nyelvről“ szól. Nem úgy, uram! Én ezen jogot, ezen előnyt egész irodalmi nyelvre, kívánom, mikép kiterjesszük. Nem mint kiváltságot, isten őrizzen, hanem mivel alig reménylhető, mikép nép. Ízléstelen nép ezen gyökeres reformot elfogadja, egyelőre legalább irodalmi, mivelt irodalmi nyelvet óhajtom részeltetni mondott előnyben. Indítványom tehát az : hárítsuk el botránykövet és rázzuk le lábunkról, illetőleg tollunkról, néve is alkalmatlan és fantasiánk szabad röptét akadályozó nyűgét, szabadítsuk ki magyar Pegazust békájából, s azonnal özönölni fognak szülünkre szépségek, már ama Gyulai Pál által értelmezett és követelt szépségek. Tetszik-e? De nem kérdem ily szárazon, vagy ha már kérdeztem, nem várok reá feleletet, míg indítványt kellően nem indokolnám. Megkísértem. 1. Lám én sokáig nem tudtam megmagyarázni magamnak, miben fekszik azon túláradó báj, mely Tallérosy Zebulon Kakas Mártonhoz irt levelben oly kimondhatlan hatást gyakorol reánk. Most már, ország első kritikusa aesthetikai elvei által szemem felnyittatván, tisztán látom, miként bennök hemzsegő szépségek nagy csoportja meg annyi soloecismusokban áll, azok legjelesb és dúsabb részét pedig épen és egyenesen néveletlen főnevek teszik. Törpét hasonlitok óriáshoz, de bizony jelen indítvány stylje is mutatja, mikép azon szép előkép nem utánozhatlan, és hogy ama szépségek némi részét elsajátitnom sikerült. Példát adtam, kövessenek! 2. Tudva van, mikép számos és köztök jeles irodalmi nyelvek voltak és vannak, melyekben névelő hiányzik, s emberek még is megértetnek egymás által. Szanszkritnak, latinnak, syrusnak, töröknek, szláv fajok egész csoportjának, eszkualdunak, finnek, észtnek nincsenek névelői, miért ne dobnék el mi is mienket a irodalomból ? Melyik magyar által nem értetik tökélyesen Tallérosy Zebulon szylje, és ismét illő távolságban, jelen duplicámé ? Ha egyebet nem is nyernénk vele, legalább áthágyatlan válaszfal huzatnék vele mivelt irói sereg és profanum vulgus (ízléstelen néptömeg) között, mint most van vonva, Gy. P. ur szerint, magyar köznyelv és magyar költői nyelv szelleme között. Nem is volna az példátlan. Német és magyar tudósok bebizonyították, legalább úgy hiszik, mikép mai élő görög nyelv megkülönböztethetlen mássa hajdani görög népnyelvnek, vagy jobban mondva változatlanul ugyanazon egy vele. De azt, úgy vélem, maguk sem hiszik, s mással még bajosban hitethetnék el, miszerint Homerust, sőt költőket általában nem is említve, Herodotusétól, Thucydidesétől, Xenophonétól, sőt késő byzanti írókétól is voltakép ne különböznék uj görög nyelv. Világos hát, mikép hajdani görögöknél éles határ vola vonva irodalomi nyelv és ízléstelen köznépnyelv között. Újabb philologia meggyőzetett arról is, mikép római kora nagyon különböző nyelvet beszélt, mint római szónok vagy más magasb miveltetésü egyén. De, — minek legelőbb kellett volna — 1156 —