Fővárosi Lapok 1865. július (148-173. szám)

1865-07-01 / 148. szám

148 ik. sz. Szombat,­­julius . Kiadó-hivatal: Fest, barátok­ tere *7. sz. MíÍSOrIIII évfolyam 1865 Előfizetési díj: Félévre....................8 frt. negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap , ko­­ronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. FŐVÁROSI LAPOK. mt M Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em Hirdetési dij : negyed h­asábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr Új előfizetés a „Fővárosi Lapokéra júliustól december végéig — 8 frt. júliustól September végéig — 4 frt. A­KIKET SENKI SEM SZERET Beszély. G­yöry Vilmostól. I. A nagyságos asszony kezéből kiesett a levél, — nem tudta végig olvasni fájdalmában, szégyenle­­tében. — Ah, ez iszonyú, ez elviselhetlen ! — kiálta föl keserűen, s kimerülve hanyatlott hátra a karszékben. — Az Istenért, anyám ! mit irt Aladár ? — kér­­dé a szép sugár leány, ki eddig dolgozó asztalkája mellett ült hallgatagon, nem akarván anyját zavarni a levél olvastában. — Hívd be atyádat, Jerta, siess, siess — sürgető leányát a nagyságos asszony — mondd neki, hogy jöjön, ha van ereje és bátorsága hihetlen dolgokat hallani. A szép Jerta kisietett a szobából. — Az én fiam mesterember! Az én fiam polgár­leányt vesz nőül! Oh, hogy még ezt is meg kellett ér­nem ! —– kiálta föl a nagyságos asszony, s a legmé­lyebb fájdalommal tekintett a szoba átellenes falán függő kacagányos ősnek arcképére, mintha annak szellemét akarná fölidézni csöndes hazájából, hogy legyen ez is tanúja az édes­anya méltó keservének, a­mely anyának meg kellett érnie azon borzasztó csa­pást, hogy az ő fia, az ő idősb fia, az ős Bánkúthy család egyik legszebb ifjú férfija, Bánkúthy Aladár — • polgárleányt vesz feleségül! A nagyságos asszonynak e fájdalmas , ke­serves gondolatmenetét az ajtónyílás szakaszta félbe. Két férfiú lépett a meglehetősen ódon szobába, a szép Jerta kíséretében, s a két férfiú gyönyörű arcá­nak hasonlatosságából azonnal rá lehetett ismerni az apára és fiúra. Magas termetű, szabályos arcú, igazán előkelő kifejezésű sz­é­p­s­é­g volt mind a kettő. Az öreg Bánkúthy Boldizsár még hatvanöt évé­nek és galambfehér hajának dacára is megérdemlette ez elnevezést,­­ s menyivel inkább fia, Jenő, kiben atyjának e férfias deliségével a huszonnégy éves ifjúságnak életereje, s viruló teljessége párosult. A két Bánkúthy, kik épen a Jenő számára vá- Bárlottúj négyes fogat szemlélésébe voltak elmerülve, midőn őket Jerta hivó szava a szobába szok­ta , ka­lapjaikat, agarászkorbácsukat, s még a háznál is fe­szes szarvasbőr kesztyűiket a zongorára helyezvén, a nagyságos asszony egy intésére helyet foglaltak a kissé régies karosszékeken, s miután a szép Jerta is leült anyjával szemközt, a megkeserített szivü édes anya egész hidegséggel mutatott a levélre, s azután Jenő felé fordulva ez egyetlen szócskát mondá: — Olvasd! Jenő fölvette a levelet, s olvasó szóról szóra a mint következik: „Szeretett kedves szüleim! Sorsomon igen nagy változás esett; az elhatáro­zó lépést, mely­ az élet boldogságára vagy boldogta­lanságára a legnagyobb befolyással van, a tegnapi napon megtettem. A kit szivem a bálványozásig sze­ret, s a ki — hiszem — tökéletesen méltó e szent ér­zelemre, a tegnapi napon eljegyeztem magamnak, úgy hogy a jelen levelet mint boldog vőlegény irom s bocsátom szeretett szüleimhez. — Menyasszonyom egy igen előkelő, jó módú polgárnak leánya, neve Werner Anna.“ Az öreg Bánkúthy arcát a harag pirossága bo­­b­ta el e szavaknál, hevesen felemelkedők ültéből, egy pillanatig állt, mintha távozni akarna. A család többi tagjai előbb egymásra, azután a fölingerült apára tekintettek. Ez pedig ott állt, még az asztalhoz támaszkodva balkezével, homlokát redök­­be vonva, s domború melle magasra emelkedett. Megdöbbentő csend uralkodott a szobában né­hány másodpercig. — Folytasd — mondá azután az apa tom­pán — ha ezt kiálltuk, a többitől nem retteghe­tünk. — Talán ! — jegyzé meg Bánkúthyné, s folyta­tást intett ő is fiának. Jenő — a keveset olvasónak szokásos szagga­tottságával folytatá bátyja levelének olvasását: „Jól tudom, hogy nem cselekedtem engedelmes gyermekhez illően, midőn e levelet nem a választás előtt, hanem már utána irom ; de ismerem családom­nak az enyémtől sokban eltérő nézetét, s bizonyára igen fájdalmas lett volna, ha tagadó választ és tilal­mat nyerek vala ott, hol jövöm boldogságát — hi­tem szerint — e lépés megtétele fogja megalapítani. Midőn — ifjabb éveimben — a mérnöki tanul­mányokat választom, már akkor is élénk összeütkö­zésünk volt atyámmal, s menyivel inkább lett volna most, házasságom megkötésénél. Ne sértsem kegyete­ket, kedves szüleim, ha őszintén bevallom, hogy mind a tudósítás kellemetlenségétől kegyeteket, mind az ellenmondás által okozott fájdalomtól önmagát meg­akartam kímélni. Lehet, hogy nem maradtam hű gyermeki tisztemhez, de mindenesetre hű maradtam magamhoz, Annát kiismertem. Azon férfiakat gondolom a legszerencsésebbeknek, a­kik leendő hitvesüket nem mások ajánlata folytán választják, hanem oly szeren­csés helyzetbe jutnak, hogy a leányt, kit eljegyezni óhajtanak , az élet apróbb körülményeiben is figye­lemmel kísérhetik, s így a tapasztalás által ismervén ki jellemét, a jövőnek boldogságára mintegy bizo­nyosan számíthatnak. Ily szerencsés helyzetben voltam én Anna irá­nyában. Több egy événél, hogy Werner úr igen jeles gépgyárában a gépészmérnöki tisztes állást én töl­töttem be ; s igy e kedves és áldott család körében úgy­szólván mindennapos lévén, Annának jellemét igen könnyen tanulmányom tárgyává tehettem. Meg vagyok győződve, hogy nemes számításomban, mert nyugodt szívvel nemesnek mondhatom ezt, — nem csalatkoztam. Legyen hála Istenemnek és áldott szüleim gon­dosságának , oly tulajdonokkal bírok , melyek a Werner háznak szeretetét megszerzők számomra. Ha leendő ipám, továbbra is oly hű ragaszkodást fog bennem tapasztalni e irányában, mint eddig, — s pedig mig Isten élnem enged, ez meg nem változik — bizton reményem van, hogy utóbb társává fogad, s akkor oly állapotnak fogok örvendeni , a minő­nél kedvezőbbet, lelkem vágyaihoz illőbbet nem kí­vánhatok. Minden emberben van anyi önzés, hogy jövőjét biztositni akarja. Ezt az egyik igy, a másik másként éri el: én az által vélek odajuthatni, a­mint cseleked­tem. Ha nézeteink ellenkeznének is — és szabad le­gyen hozzátennem: most még, úgy bocsássanak meg kegyetek, s legyenek meggyőződve, hogy ke­gyetek iránti határtalan tiszteletem, még az ellenvéle­mények dacára sem fog csökkenni. Annával mához egy hónapra fogjuk menyegzőn­ket megülni. Oh, ha e napon kegyeteket. . .! Örömömben és bánatomban könycsep rezeg pil­láimon,­­ nem tudom leírni mindazt, a­mit szivem érez és lelkem óhajt. Isten kegyetekkel! A szeretet Istene legyen a szerető, kedves szülőkkel és testvérekkel. Hiven szerető fiuk, Bánkúthy Aladár. U. i. Szabad e kérnem egyet, csak egyet! Bemutathatom e majd nőmet a szülői háznál? Oh, ezt az egyet úgy e nem tagadják meg ke­gyetek ?“ — Oh köszönjük, fölösleges! — mondá a nagy­ságos asszony, keserű gúnynyal — lakatosáé asszo­nyom aligha jól érezné magát közöttünk, parasztok közt. S a nagyságos asszony könyeit száritgató csip­kés kendőjével. — El akartok menni Aladár menyegzőjére ? — kérdé az öreg Bánkúthy hidegen, komoly tekintetét végig jártatva családja tagjain. — Még csak az kellene! — kiálta föl Jerta, s olyan mosoly kelt ajkain, min­t bizonyára sohasem engedett volna odaszállani, ha tudta volna, menyit von el arcának szépségéből — nem szeretem a szurok és­ szénszagot! Az apának fölvetett kérdésére, mind a három családtag részéről, határozott „semmi esetre sem“ jön a felelet. — Jól van — viszont, Bánkúthy nyugodtan — kérlek Jenő nyergeltess. Ki akarok lovagolni. — Szabad édes atyámat elkísérnem ? — kérdé az ifjú, szolgálatkészen kelve föl ültéből. — Köszönöm fiam, — most ne. Egyedül akarok maradni. Tíz perc múlva a nyeregben ült, s az ódon kül­sejű kastélyból levezető fasorok között félsebes hala­dásban eltűnt az útnak első kanyarulatánál. (Folyt, köv.) A lánykákhoz. Ne higyjetek a poéta Mindenik szavának ! Csak kínjában rebeg ajka Olykor az árvának ! Vélitek, hogy mit meghallott Egy szálig betellett ? Hányszor dalt víg lakomáról, Barna kenyér mellett! Tengeren túl röpköd lelke, Bár nyűgözve lába; Képzelete paripáján Nyargal a csatába; Légi tünde várat épít, S bedőlt a kunyhója; Bűvös zenét hall, s oda künn­yelepel a gólya. Szegény fiú­­ a fényt, kincset, Rósz kabátban zengi, Vendégről szól, bár kilincsét Nem zörgeti senki; Megénekli kedvesét is, Bár szinét se látta ; Hű barátit, holott alig Van egy hű barátja. Dalol varázsillatról is, Sokszor dalt felőle, Pedig sűrű labodával Udvara benőve. S az öröm bokráról a dalt Addig addig fújja, Míg halálra sebzi lelkét Tövis-koszorúja, Szemere Miklós.

Next