Fővárosi Lapok 1865. július (148-173. szám)
1865-07-01 / 148. szám
148 ik. sz. Szombat,julius . Kiadó-hivatal: Fest, barátok tere *7. sz. MíÍSOrIIII évfolyam 1865 Előfizetési díj: Félévre....................8 frt. negyedévre ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. FŐVÁROSI LAPOK. mt M Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr Új előfizetés a „Fővárosi Lapokéra júliustól december végéig — 8 frt. júliustól September végéig — 4 frt. AKIKET SENKI SEM SZERET Beszély. Györy Vilmostól. I. A nagyságos asszony kezéből kiesett a levél, — nem tudta végig olvasni fájdalmában, szégyenletében. — Ah, ez iszonyú, ez elviselhetlen ! — kiálta föl keserűen, s kimerülve hanyatlott hátra a karszékben. — Az Istenért, anyám ! mit irt Aladár ? — kérdé a szép sugár leány, ki eddig dolgozó asztalkája mellett ült hallgatagon, nem akarván anyját zavarni a levél olvastában. — Hívd be atyádat, Jerta, siess, siess — sürgető leányát a nagyságos asszony — mondd neki, hogy jöjön, ha van ereje és bátorsága hihetlen dolgokat hallani. A szép Jerta kisietett a szobából. — Az én fiam mesterember! Az én fiam polgárleányt vesz nőül! Oh, hogy még ezt is meg kellett érnem ! —– kiálta föl a nagyságos asszony, s a legmélyebb fájdalommal tekintett a szoba átellenes falán függő kacagányos ősnek arcképére, mintha annak szellemét akarná fölidézni csöndes hazájából, hogy legyen ez is tanúja az édesanya méltó keservének, amely anyának meg kellett érnie azon borzasztó csapást, hogy az ő fia, az ő idősb fia, az ős Bánkúthy család egyik legszebb ifjú férfija, Bánkúthy Aladár — • polgárleányt vesz feleségül! A nagyságos asszonynak e fájdalmas , keserves gondolatmenetét az ajtónyílás szakaszta félbe. Két férfiú lépett a meglehetősen ódon szobába, a szép Jerta kíséretében, s a két férfiú gyönyörű arcának hasonlatosságából azonnal rá lehetett ismerni az apára és fiúra. Magas termetű, szabályos arcú, igazán előkelő kifejezésű szépség volt mind a kettő. Az öreg Bánkúthy Boldizsár még hatvanöt évének és galambfehér hajának dacára is megérdemlette ez elnevezést, s menyivel inkább fia, Jenő, kiben atyjának e férfias deliségével a huszonnégy éves ifjúságnak életereje, s viruló teljessége párosult. A két Bánkúthy, kik épen a Jenő számára vá- Bárlottúj négyes fogat szemlélésébe voltak elmerülve, midőn őket Jerta hivó szava a szobába szokta , kalapjaikat, agarászkorbácsukat, s még a háznál is feszes szarvasbőr kesztyűiket a zongorára helyezvén, a nagyságos asszony egy intésére helyet foglaltak a kissé régies karosszékeken, s miután a szép Jerta is leült anyjával szemközt, a megkeserített szivü édes anya egész hidegséggel mutatott a levélre, s azután Jenő felé fordulva ez egyetlen szócskát mondá: — Olvasd! Jenő fölvette a levelet, s olvasó szóról szóra a mint következik: „Szeretett kedves szüleim! Sorsomon igen nagy változás esett; az elhatározó lépést, mely az élet boldogságára vagy boldogtalanságára a legnagyobb befolyással van, a tegnapi napon megtettem. A kit szivem a bálványozásig szeret, s a ki — hiszem — tökéletesen méltó e szent érzelemre, a tegnapi napon eljegyeztem magamnak, úgy hogy a jelen levelet mint boldog vőlegény irom s bocsátom szeretett szüleimhez. — Menyasszonyom egy igen előkelő, jó módú polgárnak leánya, neve Werner Anna.“ Az öreg Bánkúthy arcát a harag pirossága bobta el e szavaknál, hevesen felemelkedők ültéből, egy pillanatig állt, mintha távozni akarna. A család többi tagjai előbb egymásra, azután a fölingerült apára tekintettek. Ez pedig ott állt, még az asztalhoz támaszkodva balkezével, homlokát redökbe vonva, s domború melle magasra emelkedett. Megdöbbentő csend uralkodott a szobában néhány másodpercig. — Folytasd — mondá azután az apa tompán — ha ezt kiálltuk, a többitől nem retteghetünk. — Talán ! — jegyzé meg Bánkúthyné, s folytatást intett ő is fiának. Jenő — a keveset olvasónak szokásos szaggatottságával folytatá bátyja levelének olvasását: „Jól tudom, hogy nem cselekedtem engedelmes gyermekhez illően, midőn e levelet nem a választás előtt, hanem már utána irom ; de ismerem családomnak az enyémtől sokban eltérő nézetét, s bizonyára igen fájdalmas lett volna, ha tagadó választ és tilalmat nyerek vala ott, hol jövöm boldogságát — hitem szerint — e lépés megtétele fogja megalapítani. Midőn — ifjabb éveimben — a mérnöki tanulmányokat választom, már akkor is élénk összeütközésünk volt atyámmal, s menyivel inkább lett volna most, házasságom megkötésénél. Ne sértsem kegyeteket, kedves szüleim, ha őszintén bevallom, hogy mind a tudósítás kellemetlenségétől kegyeteket, mind az ellenmondás által okozott fájdalomtól önmagát megakartam kímélni. Lehet, hogy nem maradtam hű gyermeki tisztemhez, de mindenesetre hű maradtam magamhoz, Annát kiismertem. Azon férfiakat gondolom a legszerencsésebbeknek, akik leendő hitvesüket nem mások ajánlata folytán választják, hanem oly szerencsés helyzetbe jutnak, hogy a leányt, kit eljegyezni óhajtanak , az élet apróbb körülményeiben is figyelemmel kísérhetik, s így a tapasztalás által ismervén ki jellemét, a jövőnek boldogságára mintegy bizonyosan számíthatnak. Ily szerencsés helyzetben voltam én Anna irányában. Több egy événél, hogy Werner úr igen jeles gépgyárában a gépészmérnöki tisztes állást én töltöttem be ; s igy e kedves és áldott család körében úgyszólván mindennapos lévén, Annának jellemét igen könnyen tanulmányom tárgyává tehettem. Meg vagyok győződve, hogy nemes számításomban, mert nyugodt szívvel nemesnek mondhatom ezt, — nem csalatkoztam. Legyen hála Istenemnek és áldott szüleim gondosságának , oly tulajdonokkal bírok , melyek a Werner háznak szeretetét megszerzők számomra. Ha leendő ipám, továbbra is oly hű ragaszkodást fog bennem tapasztalni e irányában, mint eddig, — s pedig mig Isten élnem enged, ez meg nem változik — bizton reményem van, hogy utóbb társává fogad, s akkor oly állapotnak fogok örvendeni , a minőnél kedvezőbbet, lelkem vágyaihoz illőbbet nem kívánhatok. Minden emberben van anyi önzés, hogy jövőjét biztositni akarja. Ezt az egyik igy, a másik másként éri el: én az által vélek odajuthatni, amint cselekedtem. Ha nézeteink ellenkeznének is — és szabad legyen hozzátennem: most még, úgy bocsássanak meg kegyetek, s legyenek meggyőződve, hogy kegyetek iránti határtalan tiszteletem, még az ellenvélemények dacára sem fog csökkenni. Annával mához egy hónapra fogjuk menyegzőnket megülni. Oh, ha e napon kegyeteket. . .! Örömömben és bánatomban könycsep rezeg pilláimon, nem tudom leírni mindazt, amit szivem érez és lelkem óhajt. Isten kegyetekkel! A szeretet Istene legyen a szerető, kedves szülőkkel és testvérekkel. Hiven szerető fiuk, Bánkúthy Aladár. U. i. Szabad e kérnem egyet, csak egyet! Bemutathatom e majd nőmet a szülői háznál? Oh, ezt az egyet úgy e nem tagadják meg kegyetek ?“ — Oh köszönjük, fölösleges! — mondá a nagyságos asszony, keserű gúnynyal — lakatosáé asszonyom aligha jól érezné magát közöttünk, parasztok közt. S a nagyságos asszony könyeit száritgató csipkés kendőjével. — El akartok menni Aladár menyegzőjére ? — kérdé az öreg Bánkúthy hidegen, komoly tekintetét végig jártatva családja tagjain. — Még csak az kellene! — kiálta föl Jerta, s olyan mosoly kelt ajkain, mint bizonyára sohasem engedett volna odaszállani, ha tudta volna, menyit von el arcának szépségéből — nem szeretem a szurok és szénszagot! Az apának fölvetett kérdésére, mind a három családtag részéről, határozott „semmi esetre sem“ jön a felelet. — Jól van — viszont, Bánkúthy nyugodtan — kérlek Jenő nyergeltess. Ki akarok lovagolni. — Szabad édes atyámat elkísérnem ? — kérdé az ifjú, szolgálatkészen kelve föl ültéből. — Köszönöm fiam, — most ne. Egyedül akarok maradni. Tíz perc múlva a nyeregben ült, s az ódon külsejű kastélyból levezető fasorok között félsebes haladásban eltűnt az útnak első kanyarulatánál. (Folyt, köv.) A lánykákhoz. Ne higyjetek a poéta Mindenik szavának ! Csak kínjában rebeg ajka Olykor az árvának ! Vélitek, hogy mit meghallott Egy szálig betellett ? Hányszor dalt víg lakomáról, Barna kenyér mellett! Tengeren túl röpköd lelke, Bár nyűgözve lába; Képzelete paripáján Nyargal a csatába; Légi tünde várat épít, S bedőlt a kunyhója; Bűvös zenét hall, s oda künnyelepel a gólya. Szegény fiú a fényt, kincset, Rósz kabátban zengi, Vendégről szól, bár kilincsét Nem zörgeti senki; Megénekli kedvesét is, Bár szinét se látta ; Hű barátit, holott alig Van egy hű barátja. Dalol varázsillatról is, Sokszor dalt felőle, Pedig sűrű labodával Udvara benőve. S az öröm bokráról a dalt Addig addig fújja, Míg halálra sebzi lelkét Tövis-koszorúja, Szemere Miklós.