Fővárosi Lapok 1865. augusztus (174-199. szám)

1865-08-04 / 177. szám

177-ife. sz. Péntek, augustus 4 Kiad­s^stal: PM‘'_ bMttol"la" zsi,~Második évfolyam 1865 Előfizetési dij: Félévre........................8 frt. negyedévre . . . 4 frt. Megjelen az ünnep utáni na­pokat kivéve mindennap, ko­­renkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Is­pót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij : negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden ig­tatáskor . . . 30 kr VIII. Húgomnak. S’il est un réve d’amour, Un réve que Dieu bénit, Oü Tarne ä l’ame s’unit: Oh! j’eu veux faire le nid Oü ton coeur se pose! Victor Hugo. Elérted hát, elérted azt a révet, Hová szivednek égő vágya vont; Hajlongva kér a fának fürtös ága, Hogy szép virágit homlokodra fond ! Nem is tudod, hogy testvérek-e vájjon, Vagy angyalok ? — kik visznek karjukon ... Hisz’ mind szeretnek, mind körül karolnak, Boldog menyasszony, kedves kis húgom ! Mint vágyom én is hozzád, d e vidékre, Mit kényeimmel annyit öntözök ; De hogy vigyem az öröm ünnepébe Fájdalmaimnak tépett köntösét? Hogyan hazudjak boldogságot én, ki Nem tilthatom meg, hogy szivem ne lásd ? ... — S fagyos mosoly, múlt foszlányábul szőve, A szív sebére átlátszó palást. Nem, nem megyek !... De csöndes éjszakákon — Midőn a bú­kél, s az öröm nyugodt, — Hol ülsz, hol állsz, hol imádkozni szoktál, Bejárok ottan minden kis zugot. Megáldom álmád, mely az ég felé visz, Az éjszakát, mely karjain feled, S a hajnalt, a mely odahagyja mennyét, Hogy megoszthassa mosolyát veled ! S te majd ha kelsz, tán úgy fogod találni, Hogy szebb a föld, hogy vidorabb a jég; A szellő csókját melegebbnek érzed Annál is, a mit egykor én adok; — S szivedre tűzni hogyha szedsz virágot; S egy harmat csepp majd kezeden marad: Lehet, hogy épen az altanycsepp lesz ez. Mit én hullottam ablakod alatt! Udvardy Géza. A VÉN ÁBRIS. Elbeszélés. Kazár Emiltől. (Vége.) Anna nem tudott, vagy nem akart többet mon­dani. — Atyámmal történt valami?—kiáltott föl Vil­mos, és futott atyja szobája felé. A folyosón többen álltak, a­kik nem laktak e házban; ezek megpillantása­ még inkább növelte Vil­mos aggodalmát. Végre atyja szobája előtt volt, s hevesen föltárta az ajtót. Nem volt ott atyja, csak egy nőt talált bent, ki a fehérneműek közt keresgélt. — Hol van atyám ? — kérdezte elfojtott hangon. — A nagy szobában. A nagy szobában sokan voltak együtt, legna­gyobb részben nők, kik élénken beszélgettek. Az ágy egy nagy fehér lepedővel volt befedve, de a­ki egy-­­szer oda tekintett, azonnal észrevehette, hogy valak van a takaró alatt. A fej alakja, a mellen egybe tett kezek, a lábak, világosan látszottak. Malmos mester a fiatal ember elé ment, megfog­ta kezét, s gyöngéd hangon így szólott hozzá: — Legyen erős Vilmos ! nagy szerencsétlenség történt. Kezénél fogva elvezette az ágyhoz Vilmost, ki e pillanatban már mindent tudott. Malmos fölemelte a takarót, s a fiatal ember látta atyját meghalva, félig csukott szemmekkel, eltorzult vonásokkal. — Meghalt, — szólt Malmos tompán, — a meg­áradt folyóba esett. Vilmos lehajtotta fejét. — Megölte magát, — suttogta, a halottra me­resztve szemeit. Az utcán összegyűlt tömeg azsett beálltával szét­oszlott, talán kielégítve lévén kíváncsisága, mert meg­hallott valamit a szerencsétlenség körülményeiről vagy csak az est űzte el őket. A véleményadások, megjegyzések mindenki nyelvén helyet találtak. Min­denesetre a legnevezetesebb esemény volt a városban a mai nap története, s a legfőbb szerepet az öreg és ifjú Egri játszották benne. Reggel az eleven válasz­­tási­ zajban bizonyára senki sem gondolt még az est szomorú történetére. A kedélyhangulat, melyet a városháztéren nem csak Ábrahám úr, hanem fia ellen is fölizgattak, most lecsöndesült. A történtek gyászos fordultával Abris urat „szerencsétlen“ embernek nevezték, s teljes rész­véttel bizonyítgaták, hogy a városház előtti jelenet volt reá oly hatással, hogy életének véget vetett. Mindazáltal őszinte sajnálkozást senki sem mutatott halálán.­Meglepő fordulata volt a dolgoknak minden bizonynyal, és senki sem tett volna föl annyi érzé­kenységet Abris úrról. A meghalt e kétségbeesett lé­­pése nem egynél sajtolta ki a vallomást, hogy nem volt még sem annyira elfásult szivü, mint felőle gon­dolták. Alig volt pedig valaki, a­ki ne bánta volna a délelőtt történteket. Az esemény híre, mely magában is elég fontos arra, hogy egy közönséges vidéki várost izgatottság­gal töltsön el, kétszeres gyorsasággal szárnyalt be minden házba, s kétségtelen, hogy a szomorú törté­net után egy óra múlva már mindenki tudta, és be­széltek róla. Vilmos volt mégis, ki legtöbbször szóban for­gott. A történtek kezdete is őt tette a nap hősévé. Mielőtt a csoport szétoszlott volna a halottas háztól, elmondta véleményét. — Csak egy jót tett fiával a vén Ábris, azt, hogy megszabadította Vilmost legnagyobb terhétől­ magától. (Mondogatták az emberek egymás közt.) Ilyen halál volt méltó hozzá, tisztességesebb véget meg nem érdemelt volna. Rész életnek rosz halál a vége. A halottas ház is lassan kint elcsöndesült. Az ablakredőnyöket összeszorították az ablakokon,a kapu zárját kétszeresen rá­csukták. Az utca, udvar és szo­bák némák lettek. A halott kiterítve a szoba közepén feküdt, gyer­tyákkal körülvéve. Egyedül Vilmos virasztott mellet­te, kezébe nyugtatott fővel. A mellékszobából egy óra egyhangú ketyegése hallatszott, minden negyed­órában hangosan hirdetve a haladó időt. A viasz­gyertyák percegve égtek tovább, hosszú kanócuk hamvadva görbült le, dolgot adva a lángoknak, hogy tovább is világíthassanak ; valahol egy kis légvonat­nak nyílt helye, ez aztán lobogtatta a gyertyákat, le­fújta az olvadt viaszt, mely kimért lassú csöpögéssel hullt alá; az árnyékok mozogtak a falakon, néha ak­kora szökéseket téve, hogy a falakról a boltozatra futottak föl. A fiatal­ember elmélyedve gondolataiba, fájdal­mába, mozdulatlan maradt a halott mellett. Néha megnyílt az ajtó, és Malmos mester bete­kintett rajta; azután látva, hogy rendén van minden, ismét eltűnt, betéve az ajtót a legnagyobb csöndes­séggel. Egyszer azonban meg nem állhatta, hogy be ne jöjjön. Lábujjhegyen közeledett Vilmoshoz, hanem ez anyira el volt mélyedve, hogy nem vette észre sem. Malmos úr egy hamvverőt keresett elő, és sorba le­csipegette vele a gyertyák bokrétás kanócát, mire azonnal nagyobb fény áradt szét a szobában. Vilmos ezt sem vette észre. Ekkor a mester mellrement és­­ nevén szólította. — Vilmos, már virrad, nem fekszik ön le ?­­ — Bevárom itt a reggelt. Az utósó éj volt ez, melyet atyámmal tölthettem. — Legalább kinyitom az ablakokat, hogy a füs­tös jég megtisztuljon. Malmos úgy tett, föltárta a redőnyöket, s az ara­nyos sugarak betörtek a szobába, küzdve a gyertyák sápadt világával. A mester ismét kiment. Vilmos egyedül maradt a halott mellett. A kelő nap sugarai már legyőzték a viaszgyer­tyák fényét, melyek most haragosan­ öltögették hegyes lángnyelveket, hogy a fényes sugarak eltörülték a falakról az árnyakat, miket eddig oda rajzoltak; a szobában derült fény volt, mikor az ajtó föltárult csöndesen, és egy fiatal leány lépett be rajta. Egy hosszú, széles sugár épen arra a helyre esett, a­hol el kellett jönie ; a kedves alak valami tü­neményhez hasonlított e fényben, a­mint csöndes lép­­tekkel Vilmoshoz közeledett. Egy szék állt Vilmos mellett, arra ült le és kezét a virasztó vállára tette. Ez fölrezzent, s bámulva emelkedett föl. — Mari! — kiáltott meglepetve. — Ön csak egyedül van Vilmos? — kérdezte a leány, kinek hangja bizonynyal a legkedvesebben hangzott e pillanatban Vilmos előtt. A fiatal­ember csak most látta, hogy Mari egé­szen feketébe van öltözve. — Kit gyászol kegyed Mari ? — Azt, a kit ön. Vilmos, én nem fogok többé ön mellől eltávozni; ön egyedül van, s én mellette akarok maradni. Egy kincs éj alatt elhatároztam, hogy elhagyom rokonaimat, bátyámat, és önt kere­sem föl, kinek se örömét, se fájdalmát nincs a ki meg­ossza. Bátyám tudatta velem, hogy nem egyezhetik meg egybekelésünkben, elmondta az okokat is. Én jól ismerem ön egész életének célját, s míg azt eléri, sok csalódás vár reá. Mikor megtudtam atyja halálát, eszembe jutott, hogy mily egyedül áll, és elhatároz­tam, hogy egyedüllétét, szenvedését meg fogom osz­tani. Eljöttem, mert azt mondta, hogy szeretni fog mindig; eljöttem, hogy ha vigaszra van szüksége, vigasztaljam. Vilmos átölelte. — Gondolt-e arra kegyed, hogy e lépéstől egész élete boldogsága függ? — Én csak arra gondoltam, hogy legyen valaki az ön közelében, a­ki szeresse, vigasztalja, nehogy elcsüggedjen. — Szerelme erőt fog adni, és nem enged csüg­gedni egy pillanatra sem. Lelkem megizmosodik a boldogságtól, melyet kegyed nyújt, s biztosan nézek a jövő elébe. — Ezt, ezt akartam öntől hallani; most már senki sem szakíthat el. Bátyámnak nincs hatalmában, hogy boldogságomat gátolja, mert csak puszta rokoni engedelmességgel tartozom neki. — Kegyed nagy áldozatot hozott szerelmének. Bizonytalan jövő vár reá, talán nélkülözés is. Én munkás leszek, de ki kell engesztelnem azokat, kik atyámat sírjában is háborgatni akarják ; le kell törül­nöm a könyeket ott, a­hol atyám fakasztotta. Nekem még sokáig nem szabad magamra gondolni, egyedül csak ő reá. Én nem tudnék kényelem közt élni, ha tudnám, hogy vannak, a­kik atyám miatt nélkü­löznek. — Mindent meggondoltam. Neje leszek. Az ifjú hölgy szerelemmel borult Vilmos keblére. — E pillanatban érzem, — mond hévvel átölel­ve az ifjú, — hogy a jövő az enyém. Atyám, nyugod­jál békén ! én élni fogok helyetted.

Next