Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)

1865-09-12 / 208. szám

EGY OROSZ MÓR KÁROLY. — Puskin beszéltje. — (Folytatás.) IV. — Mi ez? — kérdé az eléje siető Antaltól. — Kik ez emberek, és mit akarnak ? — Oh Andreits Wladimir atyácskám ! — felelt Antal lélekzet nélkül, — a törvény emberei. El akar­nak bennünket szakítani a te kegyelmedtől és Troi­­kuroffnak adni. Wladimir búsan lecsüggeszté fejét. A házi népség reménykedve véve öt körül, s kezeit csókolva és sír­va, kérte, hogy beszéljen a törvény embereivel, s ne engedje, hogy másnak adják őket. Megindító jelenet, volt. Wladimir hangtalanul és csüggetegen közeledett s a hivatalnokokhoz. Tshabashkin büszkén és kihivóan állott a ház eresze alatt, csípőjére feszítő kezeit és gőgösen nézett körül. Az isprawnik, egy kövér, vastag ember, köhögött, a­mint Wladimirt meglátta, és megcsóválva a kezében tartott irományt, harsogó hangon kiáltá : — Tehát, ismétlem, a kerületi törvényszék íté­lete folytán ezután Troikuroff Petrovits Kirillához tar­toztok, a­kinek magas személyét itt Tshabash­kin úr képviseli. Engedelmeskedjetek neki, és sze­ressétek, mert ő is szeret titeket, személyeteket csak­úgy, mint minden vagyonotokat. Ez előtte igen sikerültnek tartott éle fölött az isprawnik hangosan kacagott.Tshabashkin követte pél­dáját, s vele együtt az egész kiséret kacagott. Wladimirban a düh habjai kezdtek buboré­kolni. — Engedje kérdeznem, mit jelent mindez? — szólt erőszakolt nyugalommal a kedélyes ispraw­­nikhoz. — Ez azt jelenti, — mondá az éh­es rendőrfő­nök, — hogy mi nevezett Troikuroff urat ezennel be­­igtatjuk uj jószágába, s egynémely embereknek ér­tésükre adjuk, hogy hajoljanak meg, a míg ép bőr­rel tehetik. — Nekem azonban úgy tetszik, hogy a birto­koshoz kellett volna fordulniok és nem a parasz­tokhoz. — A volt birtokos, Dubrowski Gavrilits András, isten akaratából meghalt. És te ? ki vagy te ? — ki­áltá Tshabaskhin hősködve, — mi nem ismerünk és nem akarunk ismerni. — Az ifjú barin! — kiáltott egy éles hang a tö­megből. — Ki merészkedik ott hátul a száját fölnyitni? — csattant föl az isprawnik mennydörgő hangon. — Miféle barin ? A ti barinotok Troikuroff Petrovits Ki­­rilla, halljátok, gazemberek! — No hiszen! — mondá ugyanazon hang. — Hisz ez lázadás! — ordított az isprawnik ma­gán kívül. — Héj starost! A starost előlépett. — Keresd ki nekem azonnal azt a semmirekel­lőt, a ki itt bele mer beszélni a dologba. Majd megta­nítom én. A starost kérdé az embereket, hogy: ki szólt? Természetesen egyik sem vállalta magára. Apránkint­­ azonban lassú mormogás kezdett hallatszani, mely mindig hangosabbá válva , egyszerre dühös kiáltássá lett. Az isprawnik egy pár megnyugtató szót akart mondani. — Miért hallgatnánk rá?! —, kiáltá az előbbi éles hang. — Fogjuk meg, gyerekek! A tömeg előnyomult. Tshabashkin, az isprawnik és kíséretük, a­mi összesen sem volt nagy, ijedten menekedtek a szobába, s bezárták az ajtót maguk után. — Rajta gyerekek! — kiáltozó az ismert hang, s a jobbágyok mindig előbbre nyomultak. — Vissza! — hangzott fel ekkor Wladimir érő­szava. — Mit akartok szeren­csétlenek ? Miféle őrült­séget akartok elkövetni? Tönkre teszitek magato­kat és engem. Térjetek haza, és legyetek nyugodtan. Én holnap Szent-Pétervárra utazom, s a cártól magá­ra tól fogok igazságot kérni. Ő jó , de hogyan vehetné ügyeteket pártfogása alá, ha lázadók és rablók akar­nátok lenni. E szavak határozottsága s az ifjú Dubrowski erős hangja, nyugodt magatartása lecsendesíti a fel­­bőszülteket. Hangtalanul távoztak, s egy perc alatt az udvar üres volt. Tshabashkin és társai óvatosan előléptek és há­lálkodva hajlongtak Wladimir előtt. Wladimir megvetően tekintett reájuk. — Köszönet, forró köszönet! —rebegő az izzad­ságot törülgetve homlokáról a potrohos isprawnik, — de nekünk még egy kérésünk volna. És van. Engedje meg, hogy itt hálhassunk. A nép agyonver az utón, ha a sötétben elmegyünk. — Tegyenek, a­mit akarnak. Én nem vagyok itt itr többé, mondá Wladimir hidegen, és hátat fordí­tott nekik. Bement a szobába, hol atyja meghalt és ki­terítve feküdt, és bezárta maga után az ajtót. VI. — így történt, és mindennek vége van ! — mon­dá Wladimir magában keserű megnyugvással, miköz­ben fejét dúsan lógázta két tenyere közt. — Eddig még volt egy talpalatnyi földem s egy falat kenye­rem , most már nincs. Holnap örökre elhagyom e há­zat, és szüleim holttestei, a föld, a melyben nyugsza­nak, azé az emberé lesznek, a ki atyám halálát s az én nyomoromat okozta. Összeszok­ta ajkait és kínosan fojtott vissza két könyvt, mely égő szemeiből ki akart csordulni. Sötét gondolatok törték el lelkét, és tépelődése mind izgatottabb lett, mert balla a másik szobából, melyet az övétől csak egy előszoba választott el, a nyuga­lomra térő tisztviselők beszélgetését. Önkénytelenül is ökölbe húzódtak kezei a düh miatt. Lassankint elcsöndesült minden. Wladimir mély fohászszal vonta székét egy szekrény elé, s a­tyja hátra hagyott iratainak átlapozásához fogott. Nagyobbára érdektelen levelezések és régi számadások voltak. Wladimir olvasás nélkül tépte szét. Végül egy rózsaszínű szalaggal átkötött cso­magra akadt. A megfakult szalagon e szavak voltak írva : „Feleségem levelei.“ Mohó vágygyal, s aztán mély megindulással olvasó­tt. Szépen, sorozatosan, idő szerint voltak rendezve. Egy részüket akkor irta a fiatal nő, midőn férje a törökök elleni háborúban járt. Élénk epedés, szerető gond s az otthoniak sorsa iránt megnyugtatás vágya ömlött el rajtuk. Egyikben Wladimir betegségét érintő, a másikban már öröm­telien irta, hogy felgyógyult, és hosszú magasztalásai­­ba bocsátkozik fiának : milyen szép, milyen erős, mi­lyen bátor, milyen okos. „Én hiszem — mondja egy helyt, — hogy valaha nevezetes ember lesz belőle.“ Nevezetes ember! Wladimir kényes szemekkel szóron­gatá a levelet aj­kaihoz, kebléhez, és soká ott tartá. Maga sem sejté, hogy boldogult anyjának jóslata igaz legyen Aztán ujult fájdalommal tekintett körül. — Se hajlékot, a­hol egykor ő lehelt, más bírja? Soha! Az óra tizenegyet ütött. Zsebébe vette a drága leveleket, lassan fölemelkedett, kezébe vette a gyer­tyát és kiment. (Folyt, köv.) Magyar ünnepek Párisban. (Eredeti levél, aug. 31.) Ránk nézve igen örvendetes dolgokról értesít­hetem az olvasót. Máskor egyébb­ltalános és közérdekű párisi ese­ményekre is ki fogok terjeszkedni,*) de most csupán a magyar egylet öröm­ napjairól akarok írni. Bocsá­nat, és helyzetem mentse ki, ha azt hiszem, hogy ez ép úgy érdekli a benn lévőket, mint minket,kik e sze­rény forrásnál hazafiasságunkat tápláljuk. Egyletünk minden hó első vasárnapján gyűlést tart, de az augusztusban tartott a legörvendetebb vola az eddigiek közt. Ekkor kaptuk meg a hatósági en­gedélyt, mely egyletünk nyilvánosságát elismeri, s melynek kieszközlését derék elnökünk, V­ás­ár­he­lyi Imre orvos-tudor buzgalmának köszönjük. Ez okirat a számosan egybegyült tagok örömzaja közt olvastatott föl, s elhatároztuk, hogy helybenhagyott alapszabályainkat magyar és francia nyelven kinyo­matjuk. Ekkép egyletünk, mint akármely más nyilvá­nos intézet, szabadabban mozoghat, gyűléseket hir­dethet, és úgy anyagi, mint szellemi érdekeit hatha­tósabban előmozdíthatja. E jobb jövő előjele az a két különböző ünnepély is, melyet múlt hóban rendezünk. Nevezetesen mi is megünnepeltük Szent István ki­rályunk napját, s tartottunk egy magyaros lakomát. A Párisban lévő magyarok, leginkább elnökünk bájos neje, Vásárhelyi Lenke úrhölgy törekvése és vonzó modora által buzdítva, számosan jelentek meg az ódon külsejű Notre-Dame templomban dél­előtt 11 órakor, hol egy óra hosszáig misét hall­gatunk, emlékeinkkel a hazában és történeti múltunk­ban bolyongva. A lakomára számos vendég jelentkezett.­ Köztük többen igen szerencséseknek érezték magu­kat, hogy hosszú évek óta hazájuktól távol, újra egy magyar lakomában vehetnek részt. Ebéd közben Vásárhelyi elnököt egy gazdagon kiállított ezüst serleggel tiszteltük meg, melynek közepén a magyar cimer és körülötte e felírás ragyog: „A párisi magyar egylet Vásárhelyi Imre elnökének, 1865. aug. 20-dikán.” Alálirtat bízták meg, hogy ez emléket átadja, mely megbízást a következő szavakban teljesité: „Tisztelt elnök úr! A sors által honunktól ily távolságra vezetve, habár a nemzetnek csak igen csekély részét képezzük is, még­sem feledtük el a nemzetiségünkhöz való szoros ragaszkodást és társas körünk fentartásának kötelességét. Hogy hívek ma­radjunk honunk szokásaihoz és emlékeihez, e mai szent napot sem mulaszthattuk el megünnepelni. Ho­nunk iránti szeretet lelkesítő arra is, hogy az egyet­értés szoros kapcsával egy valóságos társaságot ala­kosunk. Megalakulván ez egylet, ön volt az, ki mint elnök, hatósági megerősítését kieszközölte. Miután oly szerencsés vagyok , itt egybegyült honfitársaim érzel­meit tolmácsolni, és Önnek egyletünk érdekében elkö­vetett tetteiért köszönetet nyilvánítani, fogadja el há­lánk és tiszteletünk jeléül e serleget,melyet ime átnyúj­tani bátorkodom. Minket ez által becses emlékében megtartván, higyje meg, hogy nemes tette előttünk örökre feledhetlen marad.“ A jelenlévők „éljen“-ei után a megtisztelt követ­kezőleg válaszolt: „Uraim! Ha bevallom nyilvánosan önök előtt megilletődésemet, nem üres szóvirág ez, de tiszta va­lóság. Nem is akarom titkolni elfogultságomat, mert ez legalább ki fog menteni önök előtt, ha nem tudnám kellőleg kifejezni azon érzelmeket, melyek e percben szívemet túlözönlik. De hol is találnék méltó szava­kat megköszönni azt a szíves fogadtatást, melyben önök részesítenek ? Hogy tudnám méltólag megkö­szönni e kedves meglepetést, melyre Önök csekély fáradozásk­ént érdemesnek találták? — Nincs itt arány uraim, a jutalom és érdem közt, mert ha tet­tem is valamit, nem tettem mást, mint kötelességemet, már­pedig kötelessége teljesítéséért senki jutalmat nem érdemel. Elég jutalom volt nekem az a bizalom, melyre önök méltónak találtak, midőn elnökjökül megválasztanak; bizalom, melyet megérdemelni igye­keztem, de tartoztam is. — Elfogadom mégis e serle­get, de nem mint jutalmat, melyet nem érdemiek meg, hanem mint egy drága emléket, mely késő ko­romban is, — ha a végzet azt elérnem engedi. — édesen fog visszaemlékeztetni ama kedves percekre, melyeket önök becses körében tölteni szerencsés va­lók. Fogadják tehát még egyszer érzékeny köszöne­­temet e kedves meglepetésért, e szíves megemléke­zésükért, s engedjék egyszersmind kifejezni örömö­met a fölött, hogy egyi sok derék magyar embert lá­tok együtt ily szép egyetértésben, s egy ily szent cél­ra összegyűlve. Szent célra mondom, mert egy ma­gyar, egy nagy nemzeti ünnep az, melyet megünne­pelni jöttünk most össze ez idegen földön, távol a kedves hazától. Nem bizonyítja-e ez uraim, hogy a magyar ember szereti hazáját, s bármerre ves­se is őt a sors vihara, a távol külföld kebelén is visszagondol e szegény, ez árva hazára, melynek a mostoha sors anyi szenvedést juttatott osztályrészül? Adja az ég, hogy mind­ez másképpen legyen ezután, hogy mint a phoenix hamvaiból, ami hazánk is új életre támadjon jelen romjaiból. — Uraim ! hogyan lehetne méltóbban fölszentelni e serleget, önök becses ajándékát, mint azzal, hogy az első „Isten éltessét“ belőle a hazára ürítsük ? Éljen a haza ! Külföld magyarjai! még egy szavam van önökhöz. Ne ijedjenek meg e címtől, büszkén hord­hatják önök azt, mert nem ama fajtába tartoznak, kik ellen egykor a nagy költő dörgé: „Ti sekélyek a hazának testén, Mit mondjak felőletek ? Volnék tűz, kiégetném, Égetném rósz­véretek!“ És jogos volt a költő szent haragja, mert e ma­gyarok azért jövének külföldre, hogy itt a hazának kincseit, melyekre oly nagy szükség vala otthon, távol tőle, idegen országban pazarolják el a hiú élve­ *) Mindig s mindenről örömest vesszők tudósításait. S­z­e­r­k. 1­­820

Next