Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)
1865-09-12 / 208. szám
EGY OROSZ MÓR KÁROLY. — Puskin beszéltje. — (Folytatás.) IV. — Mi ez? — kérdé az eléje siető Antaltól. — Kik ez emberek, és mit akarnak ? — Oh Andreits Wladimir atyácskám ! — felelt Antal lélekzet nélkül, — a törvény emberei. El akarnak bennünket szakítani a te kegyelmedtől és Troikuroffnak adni. Wladimir búsan lecsüggeszté fejét. A házi népség reménykedve véve öt körül, s kezeit csókolva és sírva, kérte, hogy beszéljen a törvény embereivel, s ne engedje, hogy másnak adják őket. Megindító jelenet, volt. Wladimir hangtalanul és csüggetegen közeledett s a hivatalnokokhoz. Tshabashkin büszkén és kihivóan állott a ház eresze alatt, csípőjére feszítő kezeit és gőgösen nézett körül. Az isprawnik, egy kövér, vastag ember, köhögött, amint Wladimirt meglátta, és megcsóválva a kezében tartott irományt, harsogó hangon kiáltá : — Tehát, ismétlem, a kerületi törvényszék ítélete folytán ezután Troikuroff Petrovits Kirillához tartoztok, akinek magas személyét itt Tshabashkin úr képviseli. Engedelmeskedjetek neki, és szeressétek, mert ő is szeret titeket, személyeteket csakúgy, mint minden vagyonotokat. Ez előtte igen sikerültnek tartott éle fölött az isprawnik hangosan kacagott.Tshabashkin követte példáját, s vele együtt az egész kiséret kacagott. Wladimirban a düh habjai kezdtek buborékolni. — Engedje kérdeznem, mit jelent mindez? — szólt erőszakolt nyugalommal a kedélyes isprawnikhoz. — Ez azt jelenti, — mondá az éhes rendőrfőnök, — hogy mi nevezett Troikuroff urat ezennel beigtatjuk uj jószágába, s egynémely embereknek értésükre adjuk, hogy hajoljanak meg, a míg ép bőrrel tehetik. — Nekem azonban úgy tetszik, hogy a birtokoshoz kellett volna fordulniok és nem a parasztokhoz. — A volt birtokos, Dubrowski Gavrilits András, isten akaratából meghalt. És te ? ki vagy te ? — kiáltá Tshabaskhin hősködve, — mi nem ismerünk és nem akarunk ismerni. — Az ifjú barin! — kiáltott egy éles hang a tömegből. — Ki merészkedik ott hátul a száját fölnyitni? — csattant föl az isprawnik mennydörgő hangon. — Miféle barin ? A ti barinotok Troikuroff Petrovits Kirilla, halljátok, gazemberek! — No hiszen! — mondá ugyanazon hang. — Hisz ez lázadás! — ordított az isprawnik magán kívül. — Héj starost! A starost előlépett. — Keresd ki nekem azonnal azt a semmirekellőt, a ki itt bele mer beszélni a dologba. Majd megtanítom én. A starost kérdé az embereket, hogy: ki szólt? Természetesen egyik sem vállalta magára. Apránkint azonban lassú mormogás kezdett hallatszani, mely mindig hangosabbá válva , egyszerre dühös kiáltássá lett. Az isprawnik egy pár megnyugtató szót akart mondani. — Miért hallgatnánk rá?! —, kiáltá az előbbi éles hang. — Fogjuk meg, gyerekek! A tömeg előnyomult. Tshabashkin, az isprawnik és kíséretük, ami összesen sem volt nagy, ijedten menekedtek a szobába, s bezárták az ajtót maguk után. — Rajta gyerekek! — kiáltozó az ismert hang, s a jobbágyok mindig előbbre nyomultak. — Vissza! — hangzott fel ekkor Wladimir érőszava. — Mit akartok szerencsétlenek ? Miféle őrültséget akartok elkövetni? Tönkre teszitek magatokat és engem. Térjetek haza, és legyetek nyugodtan. Én holnap Szent-Pétervárra utazom, s a cártól magára tól fogok igazságot kérni. Ő jó , de hogyan vehetné ügyeteket pártfogása alá, ha lázadók és rablók akarnátok lenni. E szavak határozottsága s az ifjú Dubrowski erős hangja, nyugodt magatartása lecsendesíti a felbőszülteket. Hangtalanul távoztak, s egy perc alatt az udvar üres volt. Tshabashkin és társai óvatosan előléptek és hálálkodva hajlongtak Wladimir előtt. Wladimir megvetően tekintett reájuk. — Köszönet, forró köszönet! —rebegő az izzadságot törülgetve homlokáról a potrohos isprawnik, — de nekünk még egy kérésünk volna. És van. Engedje meg, hogy itt hálhassunk. A nép agyonver az utón, ha a sötétben elmegyünk. — Tegyenek, amit akarnak. Én nem vagyok itt itr többé, mondá Wladimir hidegen, és hátat fordított nekik. Bement a szobába, hol atyja meghalt és kiterítve feküdt, és bezárta maga után az ajtót. VI. — így történt, és mindennek vége van ! — mondá Wladimir magában keserű megnyugvással, miközben fejét dúsan lógázta két tenyere közt. — Eddig még volt egy talpalatnyi földem s egy falat kenyerem , most már nincs. Holnap örökre elhagyom e házat, és szüleim holttestei, a föld, a melyben nyugszanak, azé az emberé lesznek, a ki atyám halálát s az én nyomoromat okozta. Összeszokta ajkait és kínosan fojtott vissza két könyvt, mely égő szemeiből ki akart csordulni. Sötét gondolatok törték el lelkét, és tépelődése mind izgatottabb lett, mert balla a másik szobából, melyet az övétől csak egy előszoba választott el, a nyugalomra térő tisztviselők beszélgetését. Önkénytelenül is ökölbe húzódtak kezei a düh miatt. Lassankint elcsöndesült minden. Wladimir mély fohászszal vonta székét egy szekrény elé, s atyja hátra hagyott iratainak átlapozásához fogott. Nagyobbára érdektelen levelezések és régi számadások voltak. Wladimir olvasás nélkül tépte szét. Végül egy rózsaszínű szalaggal átkötött csomagra akadt. A megfakult szalagon e szavak voltak írva : „Feleségem levelei.“ Mohó vágygyal, s aztán mély megindulással olvasótt. Szépen, sorozatosan, idő szerint voltak rendezve. Egy részüket akkor irta a fiatal nő, midőn férje a törökök elleni háborúban járt. Élénk epedés, szerető gond s az otthoniak sorsa iránt megnyugtatás vágya ömlött el rajtuk. Egyikben Wladimir betegségét érintő, a másikban már örömtelien irta, hogy felgyógyult, és hosszú magasztalásaiba bocsátkozik fiának : milyen szép, milyen erős, milyen bátor, milyen okos. „Én hiszem — mondja egy helyt, — hogy valaha nevezetes ember lesz belőle.“ Nevezetes ember! Wladimir kényes szemekkel szórongatá a levelet ajkaihoz, kebléhez, és soká ott tartá. Maga sem sejté, hogy boldogult anyjának jóslata igaz legyen Aztán ujult fájdalommal tekintett körül. — Se hajlékot, ahol egykor ő lehelt, más bírja? Soha! Az óra tizenegyet ütött. Zsebébe vette a drága leveleket, lassan fölemelkedett, kezébe vette a gyertyát és kiment. (Folyt, köv.) Magyar ünnepek Párisban. (Eredeti levél, aug. 31.) Ránk nézve igen örvendetes dolgokról értesíthetem az olvasót. Máskor egyébbltalános és közérdekű párisi eseményekre is ki fogok terjeszkedni,*) de most csupán a magyar egylet öröm napjairól akarok írni. Bocsánat, és helyzetem mentse ki, ha azt hiszem, hogy ez ép úgy érdekli a benn lévőket, mint minket,kik e szerény forrásnál hazafiasságunkat tápláljuk. Egyletünk minden hó első vasárnapján gyűlést tart, de az augusztusban tartott a legörvendetebb vola az eddigiek közt. Ekkor kaptuk meg a hatósági engedélyt, mely egyletünk nyilvánosságát elismeri, s melynek kieszközlését derék elnökünk, Vásárhelyi Imre orvos-tudor buzgalmának köszönjük. Ez okirat a számosan egybegyült tagok örömzaja közt olvastatott föl, s elhatároztuk, hogy helybenhagyott alapszabályainkat magyar és francia nyelven kinyomatjuk. Ekkép egyletünk, mint akármely más nyilvános intézet, szabadabban mozoghat, gyűléseket hirdethet, és úgy anyagi, mint szellemi érdekeit hathatósabban előmozdíthatja. E jobb jövő előjele az a két különböző ünnepély is, melyet múlt hóban rendezünk. Nevezetesen mi is megünnepeltük Szent István királyunk napját, s tartottunk egy magyaros lakomát. A Párisban lévő magyarok, leginkább elnökünk bájos neje, Vásárhelyi Lenke úrhölgy törekvése és vonzó modora által buzdítva, számosan jelentek meg az ódon külsejű Notre-Dame templomban délelőtt 11 órakor, hol egy óra hosszáig misét hallgatunk, emlékeinkkel a hazában és történeti múltunkban bolyongva. A lakomára számos vendég jelentkezett. Köztük többen igen szerencséseknek érezték magukat, hogy hosszú évek óta hazájuktól távol, újra egy magyar lakomában vehetnek részt. Ebéd közben Vásárhelyi elnököt egy gazdagon kiállított ezüst serleggel tiszteltük meg, melynek közepén a magyar cimer és körülötte e felírás ragyog: „A párisi magyar egylet Vásárhelyi Imre elnökének, 1865. aug. 20-dikán.” Alálirtat bízták meg, hogy ez emléket átadja, mely megbízást a következő szavakban teljesité: „Tisztelt elnök úr! A sors által honunktól ily távolságra vezetve, habár a nemzetnek csak igen csekély részét képezzük is, mégsem feledtük el a nemzetiségünkhöz való szoros ragaszkodást és társas körünk fentartásának kötelességét. Hogy hívek maradjunk honunk szokásaihoz és emlékeihez, e mai szent napot sem mulaszthattuk el megünnepelni. Honunk iránti szeretet lelkesítő arra is, hogy az egyetértés szoros kapcsával egy valóságos társaságot alakosunk. Megalakulván ez egylet, ön volt az, ki mint elnök, hatósági megerősítését kieszközölte. Miután oly szerencsés vagyok , itt egybegyült honfitársaim érzelmeit tolmácsolni, és Önnek egyletünk érdekében elkövetett tetteiért köszönetet nyilvánítani, fogadja el hálánk és tiszteletünk jeléül e serleget,melyet ime átnyújtani bátorkodom. Minket ez által becses emlékében megtartván, higyje meg, hogy nemes tette előttünk örökre feledhetlen marad.“ A jelenlévők „éljen“-ei után a megtisztelt következőleg válaszolt: „Uraim! Ha bevallom nyilvánosan önök előtt megilletődésemet, nem üres szóvirág ez, de tiszta valóság. Nem is akarom titkolni elfogultságomat, mert ez legalább ki fog menteni önök előtt, ha nem tudnám kellőleg kifejezni azon érzelmeket, melyek e percben szívemet túlözönlik. De hol is találnék méltó szavakat megköszönni azt a szíves fogadtatást, melyben önök részesítenek ? Hogy tudnám méltólag megköszönni e kedves meglepetést, melyre Önök csekély fáradozásként érdemesnek találták? — Nincs itt arány uraim, a jutalom és érdem közt, mert ha tettem is valamit, nem tettem mást, mint kötelességemet, márpedig kötelessége teljesítéséért senki jutalmat nem érdemel. Elég jutalom volt nekem az a bizalom, melyre önök méltónak találtak, midőn elnökjökül megválasztanak; bizalom, melyet megérdemelni igyekeztem, de tartoztam is. — Elfogadom mégis e serleget, de nem mint jutalmat, melyet nem érdemiek meg, hanem mint egy drága emléket, mely késő koromban is, — ha a végzet azt elérnem engedi. — édesen fog visszaemlékeztetni ama kedves percekre, melyeket önök becses körében tölteni szerencsés valók. Fogadják tehát még egyszer érzékeny köszönetemet e kedves meglepetésért, e szíves megemlékezésükért, s engedjék egyszersmind kifejezni örömömet a fölött, hogy egyi sok derék magyar embert látok együtt ily szép egyetértésben, s egy ily szent célra összegyűlve. Szent célra mondom, mert egy magyar, egy nagy nemzeti ünnep az, melyet megünnepelni jöttünk most össze ez idegen földön, távol a kedves hazától. Nem bizonyítja-e ez uraim, hogy a magyar ember szereti hazáját, s bármerre vesse is őt a sors vihara, a távol külföld kebelén is visszagondol e szegény, ez árva hazára, melynek a mostoha sors anyi szenvedést juttatott osztályrészül? Adja az ég, hogy mindez másképpen legyen ezután, hogy mint a phoenix hamvaiból, ami hazánk is új életre támadjon jelen romjaiból. — Uraim ! hogyan lehetne méltóbban fölszentelni e serleget, önök becses ajándékát, mint azzal, hogy az első „Isten éltessét“ belőle a hazára ürítsük ? Éljen a haza ! Külföld magyarjai! még egy szavam van önökhöz. Ne ijedjenek meg e címtől, büszkén hordhatják önök azt, mert nem ama fajtába tartoznak, kik ellen egykor a nagy költő dörgé: „Ti sekélyek a hazának testén, Mit mondjak felőletek ? Volnék tűz, kiégetném, Égetném rószvéretek!“ És jogos volt a költő szent haragja, mert e magyarok azért jövének külföldre, hogy itt a hazának kincseit, melyekre oly nagy szükség vala otthon, távol tőle, idegen országban pazarolják el a hiú élve *) Mindig s mindenről örömest vesszők tudósításait. Szerk. 1820