Fővárosi Lapok 1865. szeptember (200-224. szám)
1865-09-17 / 213. szám
EGY OROSZ MÓR KÁROLY. — Puskin beszélye. — (Folytatás.) X. A vendégek némely része távozni akart. Troikuroff eláltatta az ajtókat és kijelenté, hogy a ki jó barátságban akar vele maradni, házát reggelig el nem hagyja. Zene harsant fel, s bár kezdődött. Troikuroff az öregebb urakkal egy asztal mellé vonult, s egymás után töltögetve le a poharakat, gyönyörködött az ifjúság mulatásában. Mint megjegyzik, sokkal kevesebb ifjú volt jelen , mint hölgy, ami átalában úgy szokott lenni, ahol uklánusezred nem állomásoz. A szögletes, merev orosz falusi ifjú barmok közt nem nagy mesterség volt a hajlékony, virgonc franciának , Desforges urnak, kitűnni. A cotilion csoportozataiban több hölgy táncra kérte s mindnyájan megegyeztek abban , hogy a francia igen nagy könnyűséggel táncolja a keringőt. Kár, hogy nem lehet vele beszélni. Desforges Máriával is táncolt néhány fordulatot s figyelmes szemlélő észre vehette, hogy ilyenkor némi melegség ömlött el tartózkodó lényén. Éjfélkor Troikuroff véget vetett a zenének s a vacsorát felhordatta. Azután aludni ment. Távozása fesztelenebbé tette a társaságot. Némelyek helyet cseréltek, s nők és férfiak bizalmas közelségbe simultak egymáshoz. Élénk zaj és kacagás hallatszott, melybe a nők is buzgón vegytték csengő hangjaikat. Csakhamar Mária is távozott, s az illem úgy kívánta, hogy a vendéghölgyek se maradjanak tovább. A férfiak még egy darabig együtt ültek a poharak mellett. Vitatkoztak, tréfáltak, nevettek s koronkint káromkodtak. Pafnutits Antal nyugtalanul kezdett körültekintgetni. Félt. Volt oka a félelemre. Mert nem hazudott, midőn mondá, hogy pénztára üres. Valóban az volt. Minden bankjegyét, melyet eddig pénztárában tartogatott, most egy borerszénykében folytonosan magánál hordá, mellén, az inge alatt. Idegen házban lévén kénytelen maradni éjszakára , szorongott, hogy a szolgák valami távol eső magános szobát találtak kijelölni számára hálóhelyül, hova könnyen tolvajok törhetnek be. Aggályosan tekintgetett körül biztos hálótárs után, aki fedezetet legyen képes nyújtani az éjjel, s Desforgest legalkalmasabbnak találta. A franciának szép külseje, mely nem közönséges testi erőt árult el, s különösen a bátorság , melyet a medvével való kalandban kitüntetett , igen határozottan szóltak a fiatal ember mellett. Midőn mindnyájan felállottak az asztal mellől, s búcsúzni kezdtek egymástól, Pafnutits köhögve és magát bátorságra biztatva, egy párszor megkerülte a nevelőt, aztán megszókta: — Hm, hm! Nem lehetne .. . musse ... az éjét ... az ön szobájában tölteni . . . mert látod.... — Que désire, monsieur? (mi tetszik, uram?) — kérdé Desforges udvarias meghajlással. — Az ördögbe, musse, hát te még most sem tudsz oroszul? Je vais, moua, ches vous . . . coucher (önnél akarok hálni!) Érted ? — Monsieur, voub n’ avez qu’ a ordonner (uram, csak parancsoljon!) — felelt Desforges , amint a jó úr nagy fáradsággal anyanyelvén fejezte ki kívánságát. Pafnutits , elragadtatva francia tanulmányának sikere által, rögtön parancsot adott egy szolgának, hogy a nevelő szobájában vessen ágyat számára. A vendégek mind eltávoztak hálóhelyeikre. Pafnutits magában hálálkodva követte a tanítót a vár azon szárnyába, ahol ennek szobája volt. Desforges gyertyával világított előtte, s igen nagy előzékenységgel bánt vele, s szobájában a jobb ágyat engedte át neki, mig beszéddel , és Pafnutits előtt érthetőbben , jelekkel tudtára odá , hogy maga a földön fog hálni, ahová csak egy szalmazsák volt kiterítve. Pafnutits, míg a nevelő vetkezett, szorgosan körüljárt a szobában, megtapogatta a falakat, az ágy alá benézett, aztán gondosan bezárta az ajtót. Leült ágyára , akkor ismét felugrott, és megróbálta a zárt, hogy vallyon jól van-e becsukva. Midőn mindezt megcselekedte az érdemes bazin, ismét leült az ágy szélére, s lassan, fejcsóválva vetkőzni kezdett. Az ablakon nem volt keresztvas, az ajtó zárja pedig csak egyszerű volt, minden toló-retesz nélkül. Ez egy kissé nyugtalanította. Közölni akarta aggodalmait szíves házigazdájával, aki már ekkor végig nyúlt a szalmazsákon, s egy köpenynyel betakarózott , hanem francia nyelvismerete nem terjedt anyira, hogy ily bonyodalmas magyarázatba bocsátkozni merészkedett volna. Mégis megkísérte, de, mint maga is előre tudta, nem sikerült, a francia nem érte és álmosan fordult meg láthatólag kényelmetlen fekhelyén. Pafnutits nyöszörögve hajtja magát a puha vánkások közé, melyek talán Mária gondoskodása folytán kerültek a nevelő szobájába, s körtárcáját mellén még egyszer megtapogatva , imádkozni kezdett. Desforges fölnézett, s midőn látta, hogy vendége nyugodtan fekszik, elfújta a gyertyát. Pafnutits egyszerre félbeszikita imádságát. — Mi az ördögöt csinálsz musse ? Pourquoi vous toucher? — kiáltott ijedten, meglepetésében az orosz „tusit (kioltani)“-igét francia grammatika szerint hajtogatva. — Nem tudok sötétben aludni. Desforges nem érte, hogy mit akar, s jó éjszakát kívánt neki. — Bon mi? Átkozott pogánya! — mormogá kétségbeesetten Pafnutits, a selyem takarót fejére húzva, — már mi az ördögért oltotta el azt a gyertyát. De annál roszak ránézve. Én sötétben nem tudok aludni, s beszélgetni fogok vele. Musse, musse, je vais avec vous parier (beszélgetni akarok önnel.) A francia nem felelt. Rendszeres lélekzetvétele tanusítá, hogy alszik. — Hortyog a barom! — dühöngött Pafnutits. — No, én ugyan jó választást tettem. Jöhetnek a rablók. Ágyúval sem lehetne fölébreszteni. Oh istenkém, istenkém! Musje, musje! Nem hallja? Vigyen el az ördög! Sokáig hánykolódott, de végre elcsendesült. A fáradság és a bor gőze diadalmaskodtak aggodalmain. Kezét bortárcájára téve, elaludt. Álma mély volt, s különös ébredés következett reá. Még mintegy álmában érzé, hogy valaki erősen megszorítja torkát. Ijedten nyita fel szemeit, s az ablakon derengő hajnal világánál Desforgest látta maga elő állani, pisztolylyal kezében, melyet homlokának szegezett, a mint megmozdult. Rémülve kapta oldalra fejét és elámultan kiáltott fel: — Qu’est-ce, que c’est, musje, qu’est-ce, que c’est? (Mi ez, uram, mi ez ?) — Egy szót se! — felelt a nevelő tiszta oroszsággal, miközben csöndesen kivonta megmeredt ujjai közül a féltett bőrtárcát. — Egy mukkanás, és halál fia. Én vagyok Dubrowski! (Folyt, köv.) A genfi életről. (Eredeti levél, sept. 12.) Ha azt mondanám, hogy a genfi tónál soha életemben szebbet nem láttam, Konstantinápolyt, Velencét, Nápolyt, Génuát gyaláznám meg csak; de hogy azok után Genf és vidéke a legszebb azon pontok között, hol eddig megfordulok, ez tagadhatlan. Hogy azonban Balatonunk vidékét jobb szeretném nézni: igen természetes; de ha már ott nem lehetek, szívem itt is a szent és örök természetben megifjodva érzi magát, s amit látok és érzek: szeretem elmondani olyanoknak, akiket szeretek. S te is azok közt vagy, kedves olvasóm, először, mert magyar vagy, másodszor, mert — amit nálunk nem mindenki tesz — olvassz. Akik valaha itt jártak, szivükbe — meglehet —■ édes emléket idézek vissza soraimmal, s kik még sohasem voltak itt, tán vágyat kapnak: láthatni a nagyszerű természet csodaszépségét, s megösmerni az országot és helyet, hol örökös tavaszt és örökös telet egyszerre lát az ember. E hely a genfi tó környéke, hol míg a Jura és Saléve hegyláncolatok zölden mosolyognak a tó környékére, fölöttük a Mont-Blanc soha nem változó alakban úgy áll a fellegek tengerében, mint egy roppant jégpiramis, mely, különösen naplemenetkor, midőn alant a tájon s a kisebb hegyeken az est homálya elömlik, a napsugaraitól megaranyozva, halvány rózsaszínben önti el viszfényét a tótükörén. A genfi tó (illetőleg Léman) az Alpok égnek nyúló bércei tövénél, Veveyhez közel, Villeneuve városnál veszi kezdetét, s Genfnél végződik, hol belőle a kékes Rhône vize vad haraggal rohan Franciaország gazdag téréin át. Jobb partján Lausanne-ig gyönyörű szöllöshegyek, s azontúl a Jura hegyláncolata, Morges, Nyon, Versoix és a nevét megérdemlő Bellevue gazdag virányai s pompás nyaralói; balpartján Evián-nál az Alpok megszakadnak, s kezdődik a Mont-Blanc láncolata, s véget ér Genfnél a Saléve halmainál. Ha francia volnék , irigyelném Svájctól e bűvös kis tengert, nem csak azért, mert a tópart mindkét oldalát francia hegyek kerítik, anyira, hogy a cantontól mindenütt egy jó magyar mértföldnél alig van tovább a határ, de azért is, mert a tópart lakosai is mind franciák, nyelvük és szokásaikra nézve. A tónak félkörü alakja Lausanne-tól egyenesen néz Genfre, s úgy bal, mint jobb partján gazdag szőlős halmok s nyaralók száz meg százféle változatban teszik gyönyörűvé. Lausanne-on alól Nyon város mellett van Napóleon herceg Prangins nevű kastélya, s ettől távolabb Chambery fölött, közel Genfhez, Rotschild tündéries palotája néz a tóra, s ezt az utasok akár a gőzhajóról, akár a vasúti sétányokról puszta szemmel is könnyen megláthatják. Ezek után a Saléve és Jura torkolatánál emelkedik Genf, gyönyörű szállodái és magán épületeivel. E helynek, ha a természet soha más szépséget nem adott volna is, a hegyek összeszögellése és a tó fekvése magukban is elégségesek volnának arra, hogy Genfet a földabroszon egyik legvonzóbb ponttá tegyék. Újabbkori építkezése pedig igen szép , nevezetesen a Quai de Berges, Quai de Mont-Blanc, a Rue du Rhone és a köztük álló hidak, különösen az új pont de Mont-Blanc, melyen esténkint hatvan lámpa fénye szokott tündökleni, érdemessé teszik Genfet arra, hogy kis Párisnak hívják. Genfnek csak egy hibája van, s ez az, hogy bár tömérdek idegen látogatja, mégis semmi olyan mulató helye nincs, hol az idegenek — a rideg szállodai lakon kívül — csak egy órai mulatságot is találhatnának, legkivált este. Aki Genfbe jön, egyebet sem tehet, minthogy sétál, eszik, s aztán haza megy és nagyot alszik. Egyetlen egy mulató helye az angol kert, hol hetenkint egyszer, esti 8 órától 11-ig, katonai zene van, de hogy ott csak egy fagylalda, vagy egy kis „Licinius”-féle vendéglő is volna, arról szó sincs. A minő benn a városon, olyan környékén is az élet. A gyönyörű szép nyaralók, a természettől is mulatságra szánt e helyek között nincs csak egy is, hová az idegenek, mint például nálunk a városerdőbe vagy zugligetbe, kimehetnének s élvezetet találhatnának. Minden, ami van, a szállodák hideg éttermeiben található föl, hol a közömbös hidegségben kiki magának él. S mindez azért van, mert a város még fiatal, s angol spleen-nel van elárasztva. Ha a genfi nép, különösen az aristokrácia, az utcára megy, rokonán kívül senkivel szóba nem áll, a köszönés pedig csak úgy kalap alól történik, mintha terhükre volna minden udvariasság. Téli időben kiki a maga ismerőseivel néha-néha a vendéglőkben összegyűl, ott egy pár polkát eltáncolnak, menyi az egész. Színház kettő van, de oly korban, hogy az aristokrácia méltóságán alulinak tartaná bennök megjelenni. Páholyok nincsenek benne, s igy a néppel vagy idegenekkel kellene összeelegyedni. Márpedig az ember a svájci köztársaságban is ember marad, gyakran nevetséges, előítéletes és fenhéjázó. Ilyen a genfi élet. És mégis a nép boldog, mert van szabadsága, s polgári terhes gondok, válságok nem háborítják napi teendőiben és éji nyugalmában. Hevessy G. 840 A debreceni szinház megnyitási ünnepéről. (Előkészületek.) (F. L.) A debreceni új színház megnyitásául október 7-dikét tűzték ki, mely alkalomra a polgárnagy elnöksége alatti szinügyi bizottmány Császár Ő Felségét, az országos tekintélyeket, nagyobb egyleteket és az irodalom kitűnőbb képviselőit meghívja vendégekül. Az ünnepélyre Reszer társulata — Molnár György leleményessége, buzgalma és erélye által támogatva — nagy előkészületeket tesz, s nem csak a színpadon, hanem utcai látványossággá is emelni akarják e nap érdekét. A népre hatni, s érdekeltségét fölébreszteni — mindenesetre oly cél, melyet helyeselni lehet.