Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)
1865-10-01 / 225. szám
Előfizetési dij: Félévre........................8 Irt. negyedévre ... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. W;".y,rwip»Ttj./y.i{rf 225-ik sz. Vasárnap, október 1. KA adóhivatal: Pest, barátok tere 7. sz.Második évfolyam 1865 Szerkesztői iroda: Lipót utca 1. sz. 1. em. Hirdetési dij: negyed hasábos petit sor 5 kr Bélyegdij minden igtatáskor . . . 30 kr Előfizetési fölhívást nyilván lapunk nyolcadik évnegyedére, az előfizetések mielőbbi megújítását, s vállalatunk szives terjesztését kérjük. A közönség részvétét folyvást élénk, tartalmas, minden kérdésben szabadelvű irodalmi napilappal kívánjuk viszonozni. Az országgyűlés megnyíltával tollrajzokat és jellemrajzokat is adandunk. Külföldi levelezőink számát folyvást szaporítjuk. Előfizetési áraz okt.—dec. évnegyedre négy forint. Az összegek minél előbb Emich Gusztáv kiadó hivatalába, barátok tere 7. sz. a. küldendők. A legszebb talány. Sűrűn nyomtatott lapokra Lehajolva, kedvesem, Ajkaid szép rózsabokra Mit mosolyg negédesen ? Verset olvassz ? bús poéta Jajveszékeléseit ? Szánod ? — el ne hidd felét a Csalfa szónak, el ne hidd. Híreket keressz talán a Nagyvilágból ? Jobb, ne bántsd ! Vagy talán, oh Éva lánya, A divattudósitást ? Itt a kép is — mit kapsz rajta? Lomkosárba! — vagy talán Mély szemed’ mi fogva tartja : A legújabb számtalány ? Egy talány van, figyelemre Méltó csak — a szerelem. Azt meg, jöszte kebelemre, Megfejthetjük hirtelen! Szász Károly. KŐVÁRI KATALIN (Történeti beszély.) P. Szathmáry Károlytól. Egész Európát széltében és hosszában el-bejárhatjuk , s alig akadunk oly helyre, melyhez ugyanazon nemzetet anyi szent emlék kösse , mint a magyart a vajdahunyadi kastélyhoz. Elkezdve az Anjouk legjelesbike, a „nagynak“ nevezett Isó Lajos itt-ott felismerhető kéznyomain, itt találjuk a dicső pogány verő Hunyadi János kápolnáját s pompás palotáját, melyben még csaknem épen áll diszes márvány oszlopain a két hajója lovagterem; még látható a fülke, melyben a nemzet mártyrja, Hunyadi László született; az erkélyszoba, melyben Capistran, hősbarátja vendége vala ; még áll a szárny, melyet Mátyás király müszlése emelt, s bár az idők vihara a felső nagy terem fölfreskóit egy-egy vonással mindennap halványabbá teszi; bár a nagy Bethlen Gábor épület során karangot ingat a szél, s a nemzet egykori élő jajszavának , Tököly Imrének lakszobái dísztelen pusztaságban néznek le a klaszszikus vidékre, a nemzetnek csak egy „legyen“ szavába kerülne, hogy a diszes Hunyadi-címerekkel ékes boltozatok, pompás portálok és ablakok, melyeknek ékművei megvédve, még ezredekig eltarthatnának, a késő utód hazafi lelkesedésének tárgyaiul megóvassanak , hogy fel lehessen találni az erkélyt, melyen Tinódy Sebestyén ura és úrnője Balassa Bálint és a „jó Pempflinger Kata“ előtt hazafi dallamait zengé,hol a hírneves Martinuzzi első leckéit nyerte; hova Török Jánosné könyvi és ártat-llanul kiontott vére hullott; hol Báthori Gábor kedvese, Székely Katalin, s Bethlen Istvánná az országos szépségű Széchy Mária szerelmi hálóikat szövék ; — szóval csak a lelkesedés egy percébe kerülne, hogy a nemzetnek e legszentebb emlékekkel gazdag történelmi múzeuma hajdani dicső alakját úton visszanyerje. E nagyszerű történeti nevek között egy szelid és áldott nőé is megjelenik ; egy nőé, kiről a história és hit keveset beszél ugyan, de kinek hűsége és önfeláldozási készsége, ha nagy nemzetek nagy költői tollakra vették volna, azóta neve a Cornéliák és H e 1o iseké mellett ragyogna. E szerencsétlen nő emlékének van e nehány sor szentelve; az , ki a szenvedőkkel együtt tud érezni, nem fogja azokat egészen érdektelenül olvasni. I. A levél." Az 1630-ik év egyik júniusi estjén két ritka szépségű hölgy ült a vajda-hunyadi vár azon délkeleti bástyáján, mely a „Buzdogánytorony” aljában vasrácscsal keritve, máig is megvan, s mely béke idején a belvár kisded virágos kertjéül, a harcok zajában tarackok és csatakigyók halált szóró szinhelyéül szolgált. Elöl a fehér-veres és fekete kockákra festett élénkszinü torony, háttérben a Hunyadi által épített ódon kápolna s a Mátyásféle szárnyépület különös ellentétet képeztek a kis kert gazdag rózsalugosaival s azon csendéleti jelenettel, mely a két hölgyet, mint rózsás fészekben ülő galambokat tünteti fel, a sasok számára alkotott sziklafalak között. E kis kert általában mindig kedvenc tartózkodási helye volt a vár hölgynépének ; nemcsak azon üde és szabad légért, melyet itt legzavartalanabbul élvezhetett, hanem kiválóan azon felséges kilátásért, melyet ez elkezdve a Zolosd és Cserna vizeinek épen e sziklafal alatt egyesülő kristály vizétől, a vonzó tekintetű kis városkán s azon majdnem egymást érő falvakon át, melyek a Cserna lankás völgyét borítják, egész a Marosig s az azon is túlmagasló középerdélyi aranygazdag bányahegyekig nyitott. Délen, az agg R e t y e z á tnak még hóboritotta ormán a búcsúzó nap lángsugarai égtek, kellemes ellentétül szolgálván a hátszegi erdőknek, melyek lombjai már a késő tavasz gazdag zöldjében mosolyogtak. Alulról, a vár faragatlan sziklái alól, egy kis malom egyhangú locsogása hangzott fel, melynek egyformaságát most a nem messze fekvő kolostor „Ave“-ra szólitó kis harangja s a város hazatérő gulyáinak kolompja szaggaták meg. A két hölgy épen a fokon, a diszes faragásokkal ékített könyöklő előtt ült, s telkeket, úgy látszik, egészen átadák azon eszméletlenség édes érzetének, melyet a természet ekként összesített kellemes harmoniája szokott az emberre gyakorolni. E merengő helyzetükben zavartalanul megközelíthetjük e két érdekes egyéniséget, s mondjuk ki előre: kirívó ellentétet. Az egyiknél nem szükséges hosszasan időznünk; elég csupán nevét kimondanunk, hogy az olvasó a magyar történelem e kiválóan kalandos hősnőjét felismerje. Széchy Mária ez, ifjú Bethlen Istvánná. Századokra alkotott rendkívüli szépségű és termetű barna hölgy, magas, amazoni termettel, s szemekkel, minőket Rafaelnél, arccal, minőhöz hasonlót a görög szobrászat klasszikus emlékein találunk. Gazdag fekete haja egyszerű kontyba csavarva, önterhét alig bírja, s látszólag gondozatlanul, nehány nehéz csigában visszahullva, vállait önti el. Sötét megyszin bársony köntöst visel, minden himzés nélkül, csak homlokán és keble felett inog egy-egy medály, melynek gyémántjain akkor uradalmakat lehetett venni. Széchy Mária ekkor mintegy huszonöt éves lehetett, s a női szépség teljességében s bájainak őrületre vezető tökélyében ragyogott. A mellette ülő fiatal hölgy csak fakadó bimbó mellette, sőt nem is rózsa, csak ibolyabimbó, mely amannak tökélyét sohasem fogja elérni. De azért nem kevésbé kellemes, érdekes hölgy ez. Bájos szőke gyermek , sötét gesztenyeszín fürtök és ártatlanul mosolygó kék szemekkel, márványfehér arccal és csábnélküli ártatlan mozdulatokkal. Sajátságos tünemény e két ellentétet egymás egyenlő magaslatú végpontjain. Ki Széchy Mária szemeibe nézett, a kohó tüzét látta, melynek lángjától szemeit káprázni érző; fiatal sógornéja, Bethlen Katalin szemeiben pedig a zavartalan kedély feneketlen mélységű tava mosolygott eléje. Száz férfiú közül kilencvenkilenc amazt választaná szeretőül; de nejül talán mind a száz emezt. Ez angyalian tiszta arcon szivjóság; e szép égszin szemekben mély és állandó érzelmek festekeztek, s a léleknek ezen, arcán mutatkozó tulajdonai mellé, nem ugyan a festői, de a nőies szépségnek jóval több vonása járult, minden mozdulatában elárulva, hogy hófehér keble oly szivet takar, mely szenvedélyek által még soha sem volt felzaklatva. — úgy elmerültél édes hazám, — töri meg Széchy Mária a csendet — mintha lelked egészen elvált volna testedtől; hova merengsz a távolban, mi tárgyon lebegnek gondolataid? — Valóban kedves nénikém, magam sem tudnám megmondani. Sokszor vagyok úgy, hogy lelkem nem képes gondolataimról számot adni, s ekkor érzem magamat legboldogabbnak. — Hátha én mégis kitalálnám, kérdi Bethlenné kötekedő hangon. Az én hazám gondolatai alkalmasint azért röpültek előre a Csernavölgyén , hogy várt Vendégünket asszonyuknál elébb fogadják. Katalin elpirult. Ez nála gyakran volt az eset, miután finom arcbőrén a legkisebb indulat is nyomokat hagyott. — Csalódd kedves nénikem , én legalább nem merném állítani, hogy e percekben Dávidra gondoltam volna. — No, ne pirulj mindjárt el, nem nagy vétek, ha az ember vőlegényére gondol, sőt azt róhatnám fel hibául, ha azt nem tennéd. — Oh bizonyosan nem, s én nem is szégyenlem azt. De mit gondolsz, gondol-e ennyiszor reám, mint én ő reá? — Már hogyne? — mond mosolyogva Széchy Mária; — ha nem tenné, miért járna akkor kezed után ? Tudod-e, hogy ma is kaptam tőle levelet, melyben változhatlan akaratáról ír házasságára nézve. Péter bácsitól kezedet határozottan megkérte, s miután atyádnak a gazdag és vitéz vő ellen nem lehet kifogása, az egész ügy csupán a te szivecskédtől függ. Egy óra múlva lábaidnál fog térdelni. — Oh ne mondd azt! —mondá Katalin finom zsebkendőjével lángoló arcát elfödve. E boldogságot nem fogom elviselni, tudni! S mintha érzelmei súlyától máris roskadoznék, sógornője nyakába borult, ki a kedves teremtést különös tekintettel karolta át. (Folyt. köv.)