Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)
1865-10-19 / 240. szám
keresztül. Gyakran a legpompásabb lovak lettek semmivé téve. Mindazáltal e rosz szokásnál mindenki megmaradt, sőt a győztes az ily esztelen nyargalódzásoknál, mindig nagy megtiszteltetés és dicsőségben részesült. . . . Azért óhajta az öreg földmives, hogy jelen alkalommal Henrik hajtsa a lovakat, minthogy ily versenyzésekben való ügyességéről meg volt győződve, s biztosan hitte, hogy ez évben az ő sebes járású lovai vívják ki a győzelmet s dicsőséget. Néhány perc múlva elérték az országutat, melyen már akkor nagy élénkség mutatkozott. A gyalogok az út szélén haladtak, mig a közép a szekerek számára volt fentartva. — Bocsásd meg kissé azt a gyeplőt, — kiáltá a földmives , — ki már türelmetlenül várta a pillanatot, melyben lovai sebességét láthassa. — Még kímélem, — mond mosolyogva. Az országúton t. i. végig pillantván, majd mindenkit ismert, s jól tudt, hogy ezeket nem nagy fáradságába kerül elhagyni. Egyik fogat sem mérkőzhetett a földmivesével. Sebesen ügetve hajtatott Henrik majd minden fogat elé. Észrevévő nem egyszer, hogy az emberek megálltak, s úgy néztek utánuk. Nyugtalanul s türelmetlenül jártatá tekintetét az út hosszában, s kérése a múlt évben győztes gazdag parasztot a legközelebbi faluból. E kérkedő embert akará ma Henrik megelőzni a versenyben, s a győzelmi babért és dicsőséget ez évben tőle elragadni, ezért nem akarta eddig lovait kimelegíteni. A hosszú kocsisor elején végre csakugyan megpillantó Henrik a múlt verseny hősét. Szive sebesebben kezdett verni, s a kantárszárakat kissé szabadabbra ereszté. A lovak mintegy röpülve vivék a szekeret. Az öreg földmíves a kocsiban félig fölállott. Szemei ragyogtak az örömtől. Míg a másik a legnagyobb kiáltozás és fáradsággal igyekvik lovait zaklatni, hogy Henriket elhagyhassa, ez alig látszott kormányozni is a lovakat; nyugodtan ült a kocsiban, s alig mozgatá kezeit. Az öreg dicséretekkel halmozó Henriket. E győzelem hizelgett kevélységének, és nem adta volna ezer tallérért e dicsőséget! A mellette ülő György mindezt hallgatva nézte. Közönyösnek akart látszani, azonban alig bírta titkolni elkeseredését. Az ő szemeiben Henrik most sem volt több falu ördögénél, s csak e pillanatban érzé, menyire gyűlöli őt! Atyja oly dicséretekkel halmozta Henriket, melyeket az ő véleménye szerint meg nem érdemlett. Fölugorhatott volna, s a kantárszárat Henrik kezéből kiragadható, de nem tévé, ö gyermek volt, s atyja birtokának egyetlen örököse Henrik nem bátorkodott vele ellenkezni, s ő mégis félt tőle, mit maga is bevallott. Mindig jobban-jobban közeledve, már-már elérék az előbbi év hősét, ki, midőn Henriket megpillantó, azonnal eltalálta szándékát, s a legsebesebb futásra zaklató lovait. Henrik szándéka most lett világos az öreg földmives előtt. Fölé rött, és hozzáhajolt: — Ötven tallért adok, — mondá fölindulástól akadozó hangon. — Ötven tallért, ha megelőzöd! Hajts! ne kiméld, ha mindkettő tönkre megy is! Győzni akarok! — Meg fogom előzni, — mondá Henrik nyugodtan, de határozottan, és lassú hangon gyorsítani kezdő lovait. Jóllehet Henrik kevésre becsülő ellenfelét, mindazáltal ennek lovai, habár oly jól betanítottak s engedelmeseknek nem látszottak is, semmit, vagy csak igen keveset engedtek a földmiveséinek. Most esztelen verseny kezdődött, melynél nemcsak a lovak gyorsasága, hanem kitartása is tekintetbe jött. Henrik már csak egy lóhoszszal volt hátrább ellenfelénél, midőn ez a kantárszárat hirtelen megrántva, a kocsiban fölállott, s keményen megcsapkodó lovait, melyek magasra ágaskodva rohantak előre. — Vedd az ostort Henrik, és hajts! — kiáltá az öreg lázas fölindúltsággal. — Ő nem győzhet, — nem! — Száz tallért, ha megelőzöd ! Henrik ekkorig még mindig nyugodtan s az ostort érintetlenül hagyva ült a kocsiban. Urának fölhívására egy szót sem válaszolt. Azonban most már ő is fölemelkedik, s fennhangon kezdé zaklatni a lovakat. Arca lángolt, s minden erejét összeszedve, erősen tarta megragadva a kantárszárat. A fiatal lovak új erővel kezdtek rohanni. Már kocsi kocsi mellett volt, az ellenfél irgalmatlanul megcsapkodó lovait, midőn Henrik ostorát megragadva, azt mosolyogva, s ezen szavakkal: Itt az én ostorom is, nekem nincs rá szükségem!— dobá az ellenfél kocsijába. Erre Henrik a kantárszár gyönge érintésével még egyszer szorgalmazó lovait, az ellenfélt megelőzé és győztek. A földéves ujjongott örömében, s majdnem öszszecsókolá Henriket. — Ez volt aztán a győzelem! Hogy Henrik az ostort az ellenfél kocsijába dobá, az végtelenül tetszett az öreg földmivesnek. — Hah! egyetlen ostorcsapás nélkül győzött! — kiáltá az öreg örömittasan. — Mióta itt vásár van, ez sohasem történt. Ez az egész vidéken beszéd tárgya lesz. — Henrik! fiam ! — kiáltá örvendve — remenyke fickó vagy ! Haha! egyetlen ostorcsapás nélkül! Ezt nevezem aztán hajtásnak! Azt hittem , én is tudok valamit. Semmit. — Te menyke fickó vagy! Az öreg földmives, nem talált örömének kifejezésére elegendő szavakat. Henrik nyugodtan ült a kocsiban, bár örömtől sugárzó szemeiből kiolvasható volt, menyire örül e győzelemnek. — Én gondoltam, hogy győzni fogunk, — válaszoló. — Te gondoltad, ördöngős fickó! — kiáltá az öreg földmives. — Mily biztos volt győzelmében! — mondá az öreg Györgyhöz fordulva. — Bizonyára, nincs az egész a környéken, aki úgy tudjon hajtani, mint Henrik. György egy szót sem szóllott. Ajkait egymásra szokta, s szempillái csak úgy rángatództak a belső felindulástól. A versenybeni győzelem végtelenül boszantó, s örömestebb veendő, ha a lovak elragadták volna, legalább akkor az öreg, a győzelem érdemét nem tulajdonította volna egyedül Henriknek. Minden baj nélkül értek a városba. Az öreg a kocsiból azonnal leugrott, a lovakat simogatni és diccsérni. — Itt van, Henrik ! — kiáltá, egy pénzzel tele erszényt nyomva Henrik kezeibe. — Itt van, csinálj magadnak egy jó napot, a lovakról majd én gondoskodom, úgy sincs dolgom a vásárban. Dicsekvő szavakkal beszélé el minden ismerősének a mai győzelmet. Elmondó, hogy Henrik mily pompásan hajtott, — miként dobá oda az ostort ellenfele kocsijába. — Az már csakugyan derék fickó, kivel senki sem mérkőzhetik, — téve hozzá. (Folyt, köv.) A hangyák. Michelet után. I. (V. A.) A hangyákat a természet factotumainak lehet nevezni. Mindenütt ott vannak, mindenütt dolgoznak ; nincs hatalmasabb tisztító eszköz, mint ők. A forró égöv alatti országokban roppant épületeket, kúpfödeleket emelnek, melyek alatt bábjaik élvezhetik a nap melegét, annak égető hatása nélkül. De ez épületek nem várak , arra nincs szükségük. Azon vidékeken ők a királynők és zsarnokok minden más lény fölött. A pusztító rovarok, melyek nálunk a hangyákat irtják, alig mernek ott megjelenni. Mindent, ami a földön fekszik, pillanat alatt elpusztítanak itt a hangyák. Lund, ki egy emlékiratot írt a hangyákról, beszéli,hogy alig volt anyi ideje, hogy fölvehessen a földről egy madarat, melyet leesni látott. A hangyák már ott voltak és ellepték. Kérlelhetlen pontossággal gyakorolják az egészségügyi rendőrséget. A déli országok e nagy hangyái, melyek keményebbek , mint a mieink, uralkodók ott; mindenki fél tőlük, ők senkitől nem félnek, s követik útjukat, anélkül , hogy valaki által hagynák magukat abban akadályoztatni. Ha valami ház esik útjukba, behatolnak oda, s mindent, ami élő, még a roppant nagy, mérges pókokat is , sőt a kisebb emlős állatokat is, mindent fölfalnak. Az emberek kitérnek elölök. Barbadosban egyszer egy hatalmas sereget láttak roppant tömegben több napig keresztül vonulni. Az egész föld fekete volt török , s egyenes irányban mentek a házak felé. Százanként zúzták össze őket, anélkül, hogy törődtek volna vele e hangyák: ezreket tiportak el közülök, s mégis előre mentek. Semmi fal, semmi átok nem tartotta föl őket. Szerencsére azon gondolatra jöttek az emberek, hogy kis vulkánánokat raktak útjukba , lőpor rakásokat, melyek föl - lobbantak, a hangyák közül egész tömegeket ragad tak magukkal, s a többieket szétszórták, tűz és füstbe borították s elvakították. Ez sikerült. Legalább most , kissé oldalvást fordultak, s más utat vettek. Ha csak a kárt venné tekintetbe az ember, amit okoznak, mindkét India csapásának nevezhetné őket. Egy nagy narancsfát pár óra alatt teljesen lefosztanak minden levelétől. Egy éj alatt elpusztítnak egy egész gyapot, vagy cukornád-földet. Ezek bűneik. Erényeik abból állnak, hogy még jobban elpusztítják mindazt, ami az embernek árthatna, akár rovar legyen az, akár valami egészségtelen tárgy. A hangyák nélkül némely vidék lakhatlan volna. Ami a hangyákat illeti, valóban nem tudok semmi legkisebb kárt, mit az embernek vagy az ember által ápolt növényeknek okoznának. Ellenkezőleg megszabadítják az embert végtelen sok apró rovartól. Gyakran láttam őket sorban végig haladni, mindegyik egy kis hernyót vive szájában, melyet gondosan a köztársaság éttárába vittek. A kőmives hangyákat, mik egészen a föld alatt működnek , nehéz szemügyre venni. Hanem azokat, melyeket szobai hangyáknak nevezhetünk, könnyen figyelemmel kisérhetni, legalább épitkezésük első részében. Kénytelenek épületük kúpfedelét, melybe beomlik, folyvást javítgatni. Azon kevés föld közé, melyet e végre használnak , faleveleket vegyítnek. Ha találnak egy darabka fát, mely kerek , hajlott és ágbogos , az nagy kincs; azt boltozat gyanánt használják. A számos kijárat, mely kifelé vezet, legyező alakban fut körül; egy központból indulnak ki, s úgy távolodnak el mindinkább egymástól. Alacsony, hanem tágas termek osztják föl ez épületet. A legnagyobb terem középett fekszik, a kúpfödél alatt. E terem magasabb is, s úgy látszik a közös tárgyalások számára van szánva. Minden percben talál az ember itt sürgölődő polgárokat, melyek csápjaik által érintkezve , úgy látszik, mintha híreket közölnének egymással, vagy tanácskozásokat tartanának. Ez a terem a fórum. Semmi sem méltóbb a szemlélésre, mint e nagy nép különböző mozgalmai és munkái. Mialatt a szállítók rovarokat hajhásznak vagy, más étszerek után járnak, mások ülő életmódot folytatnak , s a családi ügyekkel, a gyermekek nevelésével foglalkoznak. Ez roppant és folytonos foglalkozás ; a dajkák mindig a bölcsek körül járnak. Ha egy esőcsepp esik, vagy egy napsugár süt be, átalános fölkelés támad ; a gyermekeket áthordják más ágyba. Az ember láthatja a dajkákat, hogyan emelik föl gyöngéden a nagy gyermekeket, melyek ép oly nehezek, mint ők maguk, s emeletről emeletre viszik őket egészen a kellő helyre. De ez még nem minden. A táplálás gondjai sokkal terhesebbek, mint a méheknél. A hangyatojásoknak a dajkák szájából tápláló nedvet kell kapni. A kukacok tele veszik azzal szájukat. A hangya, mely begubózta magát és bábbá vált, nem bírna elég erővel kibontakozni takarójából, ha a szorgos felügyelőnők nem volnának ott, kik szétnyitják a tokot, hogy a kis hangya kimászhasson, s a napvilághoz szokhassék. Mint minden magas fokú állatnál, a gyermek gyöngének, mindenre képtelennek születik. Első léptei oly ingadozók, hogy minden percben térdre rogy. Úgyszólván, kézen fogva kell vezetni. Nagy életereje csak azáltal nyilvánul, hogy szüntelen ennie kell. Ha nagy a meleg és naponként több gubót kell fölbontani, az újszülötteket akkor mind a városnak egy bizonyos pontjára hordják. Egyszer azonban láttam, hogy egy ily újszülött még halvány fejét kidugta a város egyik kapuján. De nem sokáig engedték meg neki e kirándulást. Egy felügyelőnő, ki találkozott vele, szépen megfogta fejénél fogva, s csendesen behúzta a legközelebbi kapun. A gyermek ellentállt. Húzatta magát, s amint az úton egy fácskát talált, megkapaszkodott abba, s egészen kifárasztotta vezetőjét. Ez, ki folyvást szelíd maradt, egy percig eleresztette a kicsiket, néhány lépést tett, aztán ismét visszatért, s elkezdte húzni a kicsit, mely végre kifáradt, s engedelmeskedett. Ha a gyermekek megerősödtek, körülvezetik őket, s megismertetik a város belső tömkelegével, a külvárosokkal , a kijárásokkal, s a legközelebb eső környék utaival. Aztán betanítják őket a vadászatra, hozzá szoktatják ahhoz, hogy önmaguk gondoskodjanak magukról, hogy kevés élelemmel, s bármifélével beérjék. Az önmegtartóztatás alapja: minden köztársaságnak. A hangya, mely akármi élelemmel megelégszik, - 950 .