Fővárosi Lapok 1865. október (225-250. szám)

1865-10-22 / 243. szám

A FALU ÖRDÖGE. Regény. Irta Friedrich Fr. (Folytatás.) Henrik ismét hozzá lépett, s előadá neki férje kí­vánatot. Az asszony egy szót sem válaszolt.— Újólag esedezve kéré őt férje látogatására, s a nő folyvást hallgatag maradt. A kocsi már az ajtó előtt állott. Perc perc után múlt s Henrik folyvást habozva állott a szoba köze­pén, nem tudva, mit tegyen. A földmives ott feküdt a városban, fokozódott türelmetlenséggel szegezve szemeit lassan az óramutatóra; ott feküdt György is, kinek élete talán már néhány perc múlva véget ér. — Jöjj! jöjj ! köré esdeklőleg Henrik a földmi­ves nejét, mialatt ismét hozzá lépett, megfogá karjait, lassan fölemelé, s az ajtó előtt álló kocsihoz vezeté. A nő legkisebb ellenszegülés nélkül követé Henri­ket. Henrik kényelmes ülést készítvén számára, fel­­ültette, melléje rendelvén egy nőcselédet is. Ezután maga is fölugorván a kocsira, oly sebesen, mint csak lehetett, hajtott a város felé. Midőn a várost elérék, már hajnalodott. Az oly érzékenyen sújtott nő, egész úton hallgatagon ült a kocsiban , s midőn megérkeztek, szó nélkül, mintegy akaratlanul engedé magát Henrik által a kocsiról le­emeltetni, s a vendéglő egyik szobájába veze­ttetni. Henrik sietve haladt föl a lépcsőn, s mohón nyitott be a szobába, hol az öreg földmives és György feküdt. Az öreg fölegyenesedve ült ágyában, s kérdőleg függesztés tekintetét a belépő Henrikre. — Itt van ! — mondá Henrik, — lent a szobá­ban, nem akartam azonnal ide vezetni,előbb meg akar­tam nézni. — Késő, — már késő! — kiáltá az öreg föld­mives. — Ez életben többé nem beszél vele, — s ar­cát kezeibe rejtve, fájdalomtól áthatottan hanyatlott vissza ágyába. Henrik György fekhelyéhez lépett, kinek eltor­zított arca egy kendővel volt letakarva. Legkisebb reménye sem volt ugyan Györgyöt még életben ta­lálhatni,­­ mindazáltal most a szerencsétlen atyá­nak szavai rendkivüli hatással voltak reá. Magában s a halálban nincs semmi oly megrendítő, mint inkább abban, hogy előtte minden emberi erő és tudomány gyönge, és megsemmisül. Nincs földi hatalom, mely az elröppent szellemet, a lelketlen testbe csak pillanatra is visszavarázsolhatná! Henrik a meghalt iránt nem viseltetett többé ellenséges indulattal. Gy­örgy kevélysége s önhitt­sége őt gy­akran vérig sértő, de most arra többé nem gondolt: a halál kiengesztelt mindent. Most már csak egy szerencsétlent látott benne, kit a halál, ezrek­től irígylett jólét s boldogság közepett ragadott ki az életből. Ezután megfogá a holtnak lefüggő jobb­ját, de az már egész hideg volt. Majd átkarult, s né­hány percig keblére szorítva tartá,­­ észrevétlenül is pár csepp köny gördülvén le arcán. Az öreg folyvást Henrikre függeszté szemeit. A rendkivüli fájdalom, az ő szemeiből ekkorig még egyetlen könycseppet sem volt képes kisajtolni. Test­ben ugyan el volt törődve, lelkét azonban a szeren­csétlenség nagysága majdnem csodálatos nyugalom s erélylyel tölte el. — Vezesd hozzám nemet — mondá Henriknek. — Nem leend-e ezen megjelenés ránézve rend­kívüli hatással? — kérdé Henrik. Az öreg földmives fejét rázá, azután e kérdést intézte hozzá : — Tudta-e már midőn megérkeztél? — Igen — válaszold Henrik. — É­s miként viseli el e csapást ? — Ekkorig még egyetlen szót sem ejtett ki aj­kán — válaszold Henrik — , folyvást hallgatag és mozdulatlan helyzetben ül. — Vezesd hozzám — mondá a beteg. Henrik azonnal a földmives nejéhez sietett. Épen azon helyzetben találd, melyben elhagyta. — Férjed szólni kíván veled — szólitá őt meg, — jöjj velem! A nő Henrik szavait azonnal megérteni látszott, mert hirtelen fölemelkedek. — Hol van férjem ? — kérdé. — Hol van György ? Henrik nem bátorkodék az igazat megmondani. — Hol van György ? — kérdé­­­mételve. — Fenn, — mondá nagy fáradsággal ez egyet­len szót. — Hozzá akarok menni — kiáltá az asszony. Mohón akart az ajtón kirohanni, — de nem volt elég ereje. Inogni kezdett, s már már összerogy, ha Henrik karjaival föl nem fogja. Henrikre támaszkodva hagyd el a szobát, s csak lassan haladott föl a lépcső­kön. Gyorsan szedett, s rövid lélekzetéről, Henrik­­ azonnal eltaláld a nő szándékát. Azon szoba ajtaja előtt, melyben férje s a holt feküdt, pár pillanatig föl akard őt Henrik tartani, arra mi reá várakozik, elő­re elkészítendő. A nő azonban Henriket hirtelen fél­­retaszitá, s mohón nyitá föl a szoba ajtaját. Egy pillanat alatt átfutá a szobát tekintetével. Először is férjét pidantá meg, majd hirtelen elfor­­ditá róla tekintetét, fiát keresve, s midőn a befö­dött arccal fekvő holtat meglátá, összeborzadt, hozzá rohant, a kendőt leránta arcáról, s hangos sikoltás­sal rogyott össze eszméletlenül. — Gertrud ! Gertrud! — kiáltá az öreg földmi­ves, — föl akart ugrani, és segélyére sietni, — de gyöngesége nem engedé. Henrik azonban egy pilla­nat alatt oda ugrott, az s­enkivü­li állapotban levőt föl­emelő. A rögtöni segély nem hiányzott ugyan, mind­azáltal őt eszméletre hozni minden igyekezetük si­kertelen volt. A földmíves kívánságára elalélt nejét az ágyra fekteték,s ő hozzá hajolva ült mellette. Növekedő aggo­dalommal nyugtató pillanatait, élettársa halvány ar­­cain. Legkisebb életjel sem volt rajta észlelhető. Te­hát őt is el fogja veszíteni, s a jövő mindig sötétebb színben tűnt föl előtte. Az öreg, a remény utósó szálait is már-már elve­­szíté, midőn még egyszer minden erejét összeszedve, eszméletlenül fekvő nejét rázogatni kezdé. A nő sze­meit hirtelen fölnyitá, s nagy fáradsággal az ágyon fölegyenesedék. A történtek azonnal visszatértek em­lékébe, s mintegy valakit keresve hordozd körül te­kintetét a szobában. — Ő meghalt! meghalt! — mondá végre, aggó­dó tekintettel nézvén férjére. — Mindenható isten! — kiáltott föl ismét, — s hangosan zokogva boruit férje keblére. A fájdalom s ijedség, mely keblét ekkorig mint­egy elszoritva tartá, most zokogás és sürü kények­ben tört elő. Az öreg földmives hasonlóan keservesen zokogva ölelé át nejét, igyekezvén őt vigasztalni. Azonban csak a könyek voltak most ránézve az egyetlen jóltevő. Henrik a szobát elhagyd. Ő itt már úgy sem segíthetett. Egyszersmind látá, hogy az oly érzékenyen sújtott szülőkre nézve legnagyobb jóté­konyság leend , ha fájdalmaiknak egészen átadva, magukra hagyatnak. (Folyt, köv.) A the­a termelése. (A beköszöntött thea-eszélyek alkalmával.) (P. D.) Ezelőtt kétszáz évvel még Európában nem igen tudták, mi a thea. Mintegy száz év előtt a hajók ide alig hoztak többet évenkint egy millió fontnál, míg napjainkban az évi szükséglet legalább is száz millió fontra rúg, minek árát mintegy 250 mil­lió forintra tehetni. A thea a kávéval, cukorral s pa­muttal a legfontosabb kereskedelmi cikket képezi, ez az európaiaknak mindennapi szükségletévé vált. Ázsiában is Japántól a Kaspi-tóig, Batáviától Pa­­kutzkig átalán élnek vele. A theanövény örökzöld bokor, mely mindenütt szabad ég alatt az egyenlítő, s a szélesség 45 ik foka között, különösen Sinában, legfőkép azonban a 25 és 33­ ik fok között találkozik. Némelyek szerint alakja némileg myrthuséhoz hasonlít, mások szerint a rózsa­­bokoréhoz vagy a kaméliához. Virágja sárga és illa­tos. Leveleit nem szedik, míg harmadik évét be nem töltötte. Tavaszkor, midőn a levelek félig még a rügy­ben vannak, ezek egy részét le­fedik, s ezek állítólag különösen ízletesek. Később egymásután három b­e­­szedést tartanak, melyek közt a következő mindig bővebb eredményt nyújt a megelőzőnél, bár a három szedés levelei már nem oly finom ízűek, mint a ta­vasziak. A theabokornak — úgy, mint a szőlőtönek,alma, körte, cseresznyefának sat. — több válfaja van. Az első két válfaj a zöld és fekete thea, melyek, mi a le­vél alakját illeti, kevésben különböznek egymástól, csak anyiban tudniillik , hogy a zöld thea levele va­lamivel gyengédebb s átlátszóbb. A sinaiak azonban azt állítják, hogy tetszés szerint bármelyik válfajból lehet fekete és zöld theát csinálni. A zöldet az elké­szítésnél kevesbbé teszik ki a tűz erejének, s ez így inkább megtartja eredeti színét. — Ha a leveleket, miután leforráztuk volna, bővebben megvizsgáljuk, észre fogjuk venni, hogy a fekete leveleken kis csut­kák is vannak, melyeket a zöldeken hiába keresnénk. És ezért az előbbiben több is a fás, az utóbbiban pe­dig a húsos alkatrész. A fekete theának ismét négy alfaja van, melyek: a pekoe, szuhong, kongu, s a közönséges bohea; a zöldnek alfajai: a porthea (gur­ponder­­lőpor), a császárthea, a hajszolig, s a toank­­kal. A hajszongnak szintén vannak alfajai és pedig: a tavaszi h­a­j­s­z­o­n­g és a haj szon­g-s k­i­n. A zöld thea leginkább Csekiang és Kiang­­nan tartományokban, a dombláncolatokon terem. A bokort nagy gonddal ápolják itt, s ha magára hagy­ják, tíz lábny­i magasságra is felnő; meg szokták azonban nyesni, hogy hatlábnál magasabbra ne nő­jön, mert ha alacsony, nemesebb leveleket hajt. A thea itt-ott meredek , járhatlan sziklákon, va­don is terem, s a találékony sinaiak ennek leszedé­sére is leltek módot Úgy, hogy majmokat tanítottak be, melyek itt a thea szüretet véghez viszik. — E fur­fangos állatok pedig igen ügyesen járnak el teendő-­­­­ükben, mert nagyon jól tudják, hogy szorgalmukat jó ebéd fogja jutalmazni, míg, ha uraik várakozásának meg nem felelnek, a legszigorúbb büntetés vár rájuk. A boheának két neme jő hozzánk Sinából, melyek finomabbikát Fokien-ben készítik. Kon­g­u anyit tesz, mint tevékenység vagy szor­galom. Szuhong kisebb fajt jelent; a pekoe a tavaszszal szedett levelekből áll, s azért is a legdrá­gább, miután e szedés a legcuk­rabb. A h­a­j­s­z­o­n­g szintén tavaszi szedés, s a porthea nem egyéb, mint válogatott h­a­j­s­z­o­n­g, melyet, miután levelei egészen gömbölyű bogyócskákba vannak csavarva, gyöngytheának is neveznek. E szót: „thea,“ „thee“ a sinaiak nem ismerk ; az európaiak ezt a Fo kieu tartománybeli nép ajkáról vették, mely a thea bokort tié-nek nevezi. Az iro­dalmi nyelven, s a mandarinokén csa vagy esi a a neve, s igy hívják Portugália lakói is. A theát, mielőtt kereskedésbe bocsátanák, igen nagy gonddal készítik el.­­ Legelőbb is külön sze­dik a leveleket; azután nagy kosarakba rakják, s egy különösen theakészitésre épült házba viszik, melynek nyitott nagy csarnokában óriási tűzhely áll befalazott­­ üstökkel. Mindenik üst alatt külön tűz ég, s a mun­kás mindenikbe kis rakás b­ealevelet vet, hogy meg­melegedjek, de miután e leveleknek nem szabad meg­­perzselődniök , két kezével szüntelenül forgatja, mi által minden levél egyforma hőségnek lévén kitéve, egyszerre melegszik át. Midőn ez megtörtént, a leve­leket ismét kiveszi, s minőségük szerint hosszabb vagy rövidebb ideig csavargatja. A finomabb fajok­nak efféle elkészítése, nagy gondot igényel. Ama nagyon elterjedt hiedelem, hogy a zöld b­ea onnét veszi szép színét, mert veresréz lemezeken szá­rítják , teljesen alaptalan. Az üstök egyátalán öntött vasból készülnek.­­ A zöld theát, a­mint kész, gon­dosan kosarakba rakják, hogy el ne morzsolódjék, de a feketére kevesebb a gond. A sinaiak, mint tudjuk, becsület és lelkiismeret dolgában nem a legszigorúbbak, s a thea hamisítását, kivált ha a kereskedelem­ben sokra van szükség, nem tartják véteknek. Ilyenkor nem ritkán más növények­nek hasonlókép szárított leveleivel is keverik , a­mit azonban az angolok is szoktak tenni, s mintegy 20 év előtt a hatóságok körülbelül 100,000 pound (font) ha­misított theát vettettek a Themzebe. A sinaiak nagy csalók, s most már mindenki tudja, hogy például zöld theát fekete levelekből csinálnak. Honanban, mely helység nem messze Kantontól fekszik, s melyet az európai ügynökségektől csak a folyó választ el, e csalást hajdanra nagyban űzték.­­ 1833 ban az ame­rikai kereskedelemben nagy szükség volt theára, s számtalan kereskedő küldte hajóit Kantonba, hogy a menyit csak lehet, vásároljanak össze. A sinaiak szál­lítottak is roppant menyiségü zöld theát, egy angol azonban gyanakodni kezdett, s a sinaiak valamelyi­két rábírta, hogy őt a honani gyárakba vezesse. S az angol gyanúja itt csakugyan alaposnak mutatkozott, mert mindjárt az első gyárban nagy menyiségű meg­sértett, összemorzsolódott b­ealevelet talált, melyek részint a földön voltak elszórva, részint kosarakba rakva. E kosaraknak alul lyukaik voltak. E lyuka­kon a tűzhely melegsége mintegy szitán áthatott, s megajánlotta a leveleket, melyeket azután nagy vas serpenyőkbe raktak, s gondosan forgattak. E serpe­nyőkbe pedig már eleve porrá tört sárga gyökér volt hintve, melytől a levelek sárga szint nyertek. Most azonban még zöldre kellett azokat festeni, mire bizo­nyos kész, s ezzel vegyitve, egy finom fehér port hasz­náltak. E vegyitékből egy egy kanálnyit hintettek mindegyik serpenyőbe, melyeket aztán újólag a tűzre helyezvén, a leveleket ismét forgatták, addig, míg­ ­ 962 .

Next