Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)

1865-11-08 / 256. szám

EGY ISMERETLEN VÉRTANÚ. Igorigfeflow-ról. (Folytatás.) — De minthogy uj postalegényünk még nem tudja az utat, ime magam jöttem. Levelet is hoztam, tudod azokból a boszorkányosokból, melyek titkos írója állhatatosan emlegeti még titkosabb rokona köl­tészeti zsengéit. Elhoztam, hogy együtt olvassuk el, és beszélgessünk róla, mert igazán meg kell vallanom, hogy megsokaltam a dolgot, s valamiképen véget akarom vetni. — Mily boldog lehetsz, hogy anyian szeretnek ! — Már az igaz. Épen hogy ide jöttem, ott állt a titkon imádó költő az utcaszögleten, és fejét lehajtot­ta, így ni... Cecilia tréfás komolysággal utánozta Hawkins állását, mire mindkét leány jóízűn kacagott. — Hát aztán csak képzeld, mit csinált. A­mint észrevette, hogy erre jövök, megindult, és egész az utca végéig oldalvást, csaknem háttal, folyvást rám nézve jött előttem. Igazán nem tudtam: nevessek-e, vagy boszankodjam ? — Tegnap én is láttam őt. Valami csekélység­ért mentem boltjába. „Látta-e kegyed tegnap este a nap lementét ? — kérdé tőlem, áruasztalán keresztül hajolva. — Magasztos látvány! A fák és növények olyanok voltak, mint a legszebb schweinfurti zöld.“ Új kacagás. — Szóval, kedvesem, én most azért jöttem hoz­zád, hogy felkérjelek : Írnál néhány sort Márta Amá­lia kisasszonynak, e levelek szerzőjének. Tudasd ve­le őszintén, hogy célját soha sem fogja elérni, és leg­okosabban tesz, ha fölhagy ez unalmas levelek írá­sával. — Még ma írok neki. Remélem, hogy nem há­borgat többé. — Most pedig lássunk egy kettőt a magasztos levelek közül. Azonban alig vette elő Cecilia a levélcsomagot, és kezdett abból egyet keresetlenül olvasni, egyszerre megállóit, mintha valamire figyelne, mi az utcán tör­ténik. Az utcán lépteket lehetett hallani. — Tiszteletes Kavanagh úr — szólt Alice ön­kénytelenül. A két leány kinézett az ablakon, raig csak lát­ták a lelkészt. Magyar tud. akadémia.­ ­Közép-Ázsiáról. — Egy kis polémia s Müller Miksa nyel­vészeti felolvasásai. — A finn és persa eposzok. — Nyelv­­történeti szótár. — Az akadémia palotájának megnyitása. — Bugát Pálné adománya. — Jeszenszky-könyvtár. — Köszönő felirat V. Ferdinand király ő Felségéhez.­ (U. L.) A nyelv és széptud. osztályok tegnapi ülésében, Vámbéry Ármin a török-tatár fajok földirati osztályozásáról tartott felolvasást, kivonatilag s fővonásokban ismertetvén e tárgyú nagyobb mun­káját, melyen most dolgozik. A törökséget orosz, oz­­mánli és középázsiaira osztályozván, részletesebben szólt a legutóbbiról, melyet saját tapaszt­lása után ismer. Előadását nagy érdekeltséggel hallgatták vé­gig, s az akadémia készségesen ígérte meg a segély­adást, melyet értekező e munka megírására kikért. Utána Hunfalvy Pál folytatá Müller Miksa oxfordi tanár felolvasásai bírálati ismertetését, melyet még 1863-ban kezdett meg. Értekező ez alkalmat egyszersmind felhasználta oldalkanyarodásra Vám­­béry ellen, ki Birminghamban tartott beszédében, melyet az „Új korszak“ is közölt, szerencsésnek nyavánntá magát, hogy nem tudós, s kikelt különösen a nehézkes tudományos előadási alak ellen. Ez érte­kezések befejeztével, az ülést a nyelvtudó bizottság több igen érdekes előterjesztésre használta fel, így jelentetett, hogy a Calevala finn eposz fordí­tása Barna Ferdinándtól igen sikerültnek találtatott, s örömmel hallottuk, hogy Firduzit Szilády Áron fordítja. A nagy szótárnak mintegy kiegészíté­sét képező nyelvtörténeti szótár szükségessége elő­­adatván,a bizottság evvel Mátyás Flóriánt indít­ványozza megbizatni,ki a régi hazai nyelvemlékek kö­rüli búvárkodásáról igen dicséretesen ismeretes. Ennek eszközlésére a bizottmány azt javasolja, hogy a jelen­leg vidéken lakó Mátyás Ft. Pestre hivassák meg, s miután az akadémiai könyvtárban úgyis szükséges még egy egyén alkalmazása, neveztessék ki Mátyás másod alköny­vtárnoknak, a szótár szerkesztéséért bi­zonyos külön évdijjal elláttatván. A nyelvtörténeti szó­tár így körülbelül 3 év múlva jelenhetne meg. Az indítvány elfogadtatott. Az elnökség jelenti, hogy az akadémia palotájá­nak ünnepélyes megnyitására, az országgyűlés meg­nyitása utáni nap, dec. 11-dike tűzetett ki. Özv. Bugát Pálné az akadémiának ajándé­kozza férje hátrahagyott kéziratait s finn könyveit. Jeszenszky Ignác cs. kir. kamarás, az aka­démiának földteherm. kötelezvényekben 500 frtot ha­gyományozott. Az elhunyt testvére, Jeszenszky János nyug. hétszemélynök pedig, az akadémiának kívánja adományozni 8 szekrényből álló könyvtárát, de azon feltétellel , hogy az mint Jeszenszky-könyv­­tár egészben meghagyassék. Miután ily kikötés, a na­gyobb könyvtárak rendszeres kezeltetését felelte ne­hezíti, az adományozó attól remélhetőleg el fog álla­­ni. A 29.000 kötetből álló Teleky-könyvtárnál is ha­sonló feltétel volt kikötve, de az alapító család attól az akadémia kérelmére elállt. Az adományozó nevét, az illető könyvekre ragasztandó kis nyomtatvány ál­tal eléggé szembe lehet tüntetni, a­nélkül, hogy kü­lön kis fiók-könyvtárak felállítása által az egész könyvtár rendje megzavartassék. Jeszenszky úr kü­lönben kikérte, hogy az akadémia tekintetné meg könyvtárát, mit az egyik könyvtárnok közelebb fog megtenni. E sorokat az akadémia azon ünnepélyes határza­­tának felemlítésével fejezzük be, hogy V. Fer­di­k­­á­n­d király s neje ő felségeik adományáért, külön feliratban fejezi ki legmélyebb köszönetét. „Vörösmarty életrajza.“ III. (Z. I.) Vörösmarty 1822 novemberében elhagyta a Perczel családot, s Tolnamegye egyik alispánjához ment törvénygyakorlatra; e napok ifjúságának leg­szebb napjai közé tartoznak. Ezek a szabadság édes órái voltak. Itteni juratus-társaival a legzavartala­­nabb, pajtáskodó életet folytatta, a­miből látszik, hogy nem volt kevély természetű, s nem csak azt nézte embernek, a­ki öt ész vagy miveltség tekinteté­ben megközelíti. Az Aurorába és Koszorúba egy pár költeményt küldött, de a szerkesztők nem találták közölhetőknek. De ez nem bántotta Vörösmarty­t:­­ egy nagyobbszerű eszme lelkét csordultig megtöl­tötte. Az ifjú költő törekvését elősegítették a nemzeti­­ mozgalmak is. A magyar akkor kezdett mély álmá­­­­ból ébredezni, s az égiek követének, az angyalnak harsány trombitáját Vörösmarty fúrta meg. Zrínyi Miklóst és Mikes Kelement olvasta, kik a nemzet szel­lemét ön­kedélyükben, mint a gyúüveg úgy kon­centrálták. „Zalán futása“ a kétségbeesés és remény, honfiúi lelkesülés és fájdalom ön szivéből kiomló fo­lyama. E rövid vázlatban sem szabad megfeledkez­nünk Aranyosrákosi Székely Sándorról, ki egy négy énekes éposz által Vörösmarty ködös törekvésének határozott irányt adott. És most itt az ideje költé­­­­szetének másik alkotásáról, első szerelméről szóla­­­­nunk. Nevezetes mozzanat ez, mert Vörösmarty első­­ ideáljának emléke évtizedeken keresztül átleng min­den költeményén. A déli Hajna, a szöghajú nyájas Etelke, szép Zenede, szelid Enikő, bús Ida, mind a költő kedvesének eszményítései. E szerelem miatt nem­­ tud elbeszélő költeményeiben sem menekedni bizo­nyos lyrai subjectivitástól. 1842-ig e szerelem visz­­hangzik minden dalában; ekkor aztán felkéi szivé­ben a második szerelem ; az a „kesergő“, ez a „bol­dog“ szerelem. Első eszményképét Ételkének hívták, s viszonya 1821—22-ben veszi eredetét. A körülmé­nyekről nagyon kevés adat maradt fenn s elég az, hogy a leány gazdag volt, s így Vörösmarty ifjúsága alig áll egyébből, mint érzelme visszafojtásának hasz­talan küzdelméből. Érzését sohasem vallotta meg , de azt tudjuk, hogy minden érzelmet e lány fejtett ki­­ szívében. Eleinte csak Ábránd volt ez, de magányá­ban szenvedélylyé tornyosult. Azt sem tudjuk, szeret­te ő őt a leány; anyi azonban bizonyos, hogy egyik sem nyilatkozott soha. Vörösmarty is csak négy év múlva nyilatkozók legjobb barátjainak. 1825-ben, hosszas távollét után Vörösmarty ismét le akart menni Tolna megyébe, s Zádor kérdésére, hogy várjon le­­megy-e, azt írja : „Nem barátom, itt maradok sept­ 8-áig, s azután sem sietek igen, mert nincs nekem ott számomra semmi is. Ha a sötétség országába men­nék, nem esnék nehezen, mert mondhatnám : uram, te sötétnek teremtetted ezt, és szép nem is volt soha, de én láttam­ a déli völgy világát, s most ő nincsen ott. Nem is kérdeztem meddig marad el, vagy visszajő-e ? 1014­­ — Mily szép! — szólt Alice félhangon. — Valóban csinos ember. — Viszonzó Cecilia. E pillanatban a lelkész fölnézett. Alice rögtön, neki pirult arccal ugrott vissza, de barátnője folyvást merészen nézett ki. Néhány perc múlva Kavanagh ur elhaladt. A két barátnő egy ideig hallgatva ült egymás mellett. A­n­y­­á­r. Egy hét múlva tiszt. Kavanagh ur beköltözött a toronyban rögtönzött tanulószobájába. Egy hét múlva a szelíd galamb megkezdte vándorlásait, egyik barát­nőtől a másikhoz. Egy hét múlva Márta Amália k. a. levelei és költői fivérére pazarolt dicsőítései, minden­korra megszűntek. A nyár gyorsan közelgett, minek legfőbb bizony­sága a következő falragasz : „Alólírott tisztelettel értesíti a Fairmeadowban és vidékén lakó hölgyeket és urakat, hogy fürdőinté­­zetét megnyitotta, és szives figyelmükbe ajánlja ezen, már a hajdani görögök és rómaiak előtt oly fontos egészség­fenntartó eszközt. — Minden szerda kizá­rólag hölgyek számára szenteltetik. Ilyenkor fehér zászló lesz kitűzve. A hölgyek biztosak lehetnek, hogy a leglelkiismeretesb vigyázat és figyelemmel találko­­zandnak----Dimple Eduárd.“ Azonfelül egymásután következő látványok élén­kítették a falut: 1. Wharton Eliz története és Sala­mon ítélete viaszból. Belső embereknek családostul ingyen bemenet; 2. egy kitömött cápa, mely a lyoni öbölben mostani tulajdonosának édes­apját felfalta; 3. egy állatsereglel, oroszlánbőgéssel és török mu­zsikával ; 4. egy lovarda, tömérdek aranyfuttatással, egy öreg Colombinával és egy sánta bohóccal ; 5. végre egy klassicus színésztársulat, melyben az volt a legnevezetesb, hogy Evans úr, mint hajdan a híres spanyol Bululu, egyedül vitte a férfiszerepeket, s a „Velencei szerecsenben“ egyik arcát feketére festve, a másikat fehéren hagyva, mikor a mór jelenetét ad­ta, a fekete, mikor pedig Jágót szavalta, fehér arcá­val fordult a közönség felé. De legtöbb izgatottságot szült a vasút megnyitá­sa. Némely lakosok Fairmeadow végveszedelmét lát­ták ez újításban, de a többség szívből üdvözölte. — Több nő azt állította, hogy Fairmeadow, szerencsés helyzeténél fogva rövid idő alatt metropolissá növi ki­­ magát a vasút által, sőt Wilmerdings asszony, ki — mellesleg mondva — idült fejgörcsökben szenvedett, közel látta az időt, melyben a falu melletti tengeri öbölben fog mostoha fia egy hadi gőzösön kikötni. Erdők és mezők egészen más jeleit mutatták a beállott nyárnak, azt, hogy a lombok sötétzöldek let­tek, a vetések pedig sárgulni kezdtek. A böngészleá­­nyok lassan kint előszedték kötényeiket, a varjak pe­dig sóvárogva lesték a vázak eltűnését és a kereplő elhallgatását. Kavanagh tiszteletes úr már bevégezte bemutató látogatásait előkelőbb híveinél. Volt a Vaughan kas­télyban, Archerék, Hawkinsék, Wilmerdingsék és másoknál. Churchill úrral benső barátságot kötött, mint az hasonló két egyén közt előre képzelhető volt. Délutánonkint együtt sétálgattak, a hosszú nyári al­konyt együtt élvezték, és sokat vitáztak egymással, irodalmi, erkölcsi és vallási kérdések fölött. A toronybeli tanulószoba kedvence lett az ifjú apostolnak. Ott merengett kötelességei és életcélja fölött, mely abból állott, hogy a lelki gondviselésére bízott községből minden előítéletet, minden hamissá­got és egyenetlenkedést eltávolitson. Nem akarjuk azonban állítani, hogy ennél vilá­­giabb gondolatok soha sem fordultak meg agyában s hogy a feje fölött zugó harangok párját ritkító ösz­­hangzatából, olykor eféle hangokat is nem képzelt kihallani: „Nősülj — csin, csilling, nősülj! — bim, bam.“ — Hogy is lehetett volna az, hogy oly érzé­kenységgel megáldott ember mint ő, egykedvűleg nézhesse a magasból a falu népének örökös együtt mozgását, a vidám ifjúságot, a fürge gyermekeket! Egy délben, midőn épen toronyszobájának tojás­­dad ablakában a fris levegőt élvezné, könnyű porjel­­leg vonta figyelmét magára, melyből aztán egy fehér ló, egy sajátságos ószerű kocsi, és abban ülő két egyéniség bontakozott ki. Az egészben legjobban meglepte őt a fehér gebe, mely megvetőleg szórta a port lábaival hátra felé.­­ Pár perc múlva a külö­nös útiszerszám eltűnt a falu utcáiban, és a lelkész valószínűleg hamar elfelejtette volna , ha délután Churchill barátjához menvén látogatóba, ennek ka­puja előtt újra nem találkozik vele. (Folyt, köv.)

Next