Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)
1865-11-22 / 268. szám
AZ ÖZVEGY ESKÜJE. Gonzalez Emánueltől. I. Corte szomszédságában, azon sziget közepén, a mely ősidőktől fogva rablók hazája volt, Castellare és San Pietro közt, az utas bámulva áll meg egy sajátságos táj előtt. Magas sziklák emelkednek előtte, amelyeknek szürkés gerinceit vén tölgyek és fenyők szegélyzik. A sziklák aljában mély, szűk, gyászos kinézésű, sivár völgyek kígyóznak tova, rohanó hegyi patakoktól átvágva. Az éj csöndében úgy rémlik az ember előtt, mintha siralmas hangokat hallana e zajgó patakmedrek mélyéből. Az egész vidék műveletlen és vad. A sziklák hosszában tovakígyózó ösvények végén helylyel-közzel egy-egy nyomorult viskó látszik a meredek sziklák csúcsán, mind meganyi sasfészek. Itt-ott átdatlan sűrűségek látszanak, melyeket a föld ura szabadon enged nőni a vetés idejéig, amikor aztán egyszerre felgyújtja az egészet. Ezt náluk földmivelésnek hívják. Azt tartják, hogy a láng gyorsabb mint a fejsze, és hogy a hamu termékenyíti földet. Minden korzikai akinek valami baja van a törvényszolgákkal, e cserje-bástyák, e lombos sáncok mögé menekül, ahova gyakran még az őz sem bír befurakodni. Ily helyen nagyobb biztonságban van, mint bármely lövésekkel ellátott és megerősített házban. September 2-kán 18.-ban, azon pillanatban, midőn az éj beborító csillagoktól ragyogó azúr kárpitjával az aranybíbor színben lángoló égboltozatot, egy körülbelül tizenkét éves kis gyermek lépett ki azon cserjések egyikéből, amelyek San Pietro körül léteznek, és gyors léptekkel Castellare felé futott. Lábai mezítelenek voltak, testét rongyok fedték, és arca, amely szebb volt, mint a vándor cigány gyermekeké szokott lenni, örömtől sugárzott, mely az arcizmok remegése és koronkinti éles felkacagás által árulá el magát. Futása oly gyors volt, hogy dacára az előhaladt évszaknak és a metsző, labriccio szélnek, verejtékcseppek bortált homlokát és hosszú fekete haját halántékaihoz ragaszták. Nemsokára lihegve megállt egy ódon arilakkal szemben, melynek árkai be voltak temetve, vonóhídja egy tölgyfaajtónak engedett helyet, lörésekkel és mellvédekkel ellátott tornyai ártatlan galambúcokká lettek átváltoztatva. A gyermek lélekzetet vett, aztán lábhegyre állt, megfogta a csengetyűzsinórt és elkezdett csengetni egész erejéből. Egy cseléd mormogva nyitotta ki az ajtót. — Az isten őrködjék ön felett Róza asszonyság, mondá a gyermek. A Róza név nagyon kevéssé hangzott össze az öreg asszony mogorva és redős arcával, de miután már ifjúkora óta igy hívták, senkinek sem jutott eszébe észrevenni az ellentétet. — Ah! te vagy az, Sampiero, mondá, mit keressz te itt megint semmirekellő? — Beszélnem kell úrnőjével, Róza asszonyság, mert igen jó hírt kell vele tudatnom, és ezért szaladtam ide a cserjésből. — Diana kisasszony a kertben van, Sampiero, mondá az öreg, keresd fel őt ott, de azt mondom, hogy ne merj a gyümölcshez nyúlni. A gyermek nem nagyon sokat gondolt a figyelmeztetéssel, hanem egy ugrással kívül termett az ebédlő szobán és betért egy hosszú fasorba, amelynek végén, lombos lugas alatt megpillantó Diana kisaszszonyt, kezében hímzéssel. A ház úrnője szép, magas termetű, tizenkilenc — húsz éves leány volt. Minthogy e történet nem a képzelem szüleménye, hanem valódi esemény, tehát nem szabad Dianából ábrándképet alkotnunk. Az egész cantonban ismeretes volt csoda szépségén, és a legkényesebb festést is szerencséjének tarthatta volna, ily bámulatos alakot lemásolhatni. Nem tartozott egészen azon sajátszerű olasz szépségek közé, akiket a nagy mesterek lángelméje oly csodálatosan megörökített; arca kissé hosszúkás ovál volt, ami a körvonalaknak különös finomságot kölcsönzött, holott a szép római nők arcán rendesen a finomság hiány miatt lehet kifogást tenni. Homloka eltért a görög művészek által elfogadott szabályszerű mintaképtől, inkább hasonlított a germán Velleda szélesebb, mint az antik Venus keskeny homlokához; sötét szőke haja tökéletesen öszhangzott sötét kék szemeivel, amelyeknek mély kifejezésük néha elkápráztatott, mint az örvény, gesztenyeszinü szemű idei eszményi szabályossága ívet képeztek; piros ajkai kissé keskenyeknek látszottak, de a száj körvonalai oly bájosak és igézők voltak, hogy a legkényesebb ízlésű szemlélő se vette volna figyelembe e kis hibát. Végre ami még sajátszerűbbé tette a korzikai szépséget, királyi méltóságot vagyis inkább büszkeséget és ábrándos epedést tükröző arcán minden pillanatban a legvonzóbb élénk vidámság kifejezése jelent meg. Szóval Diana egész külseje határozott, élénk, szenvedélyes és szikrázó természetet árult el. Midőn a közelgő gyermeket észreveve, letette a hímzést kezéből a gyeppadra, fölkelt és lassú léptekkel eléje ment. Sampiero a szeretetteljes tisztelet egy nemével köszönt neki, mely azonban ment volt minden szolgaiságtól. — Signorina, mondá Sampiero, a kis Pepita ma reggel azt mondta nekem, hogy Cagliolina az ön szép kis ölebecskéje megszökött, s ön mindenütt keresteti. — A hálátlan! mormogó a fiatal leány, nem hittem volna, hogy képes legyen tőlem megszökni. Talán ellopta valaki. — Signorina én tudom, hogy hol van! kiáltá Sampiero fontos arccal. — Te tudod, hogy Lina hol van és nem hoztad vissza? — Hallgasson meg Signorina, viszonzá a gyermek, aki sértve érzé magát a szemrehányás által, midőn megfogni és megkötni akartam zsinegemmel, reám mordult és oly kegyetlenül vicsorgatta éles fogait, hogy lelkemre mondom! nem mertem hozzá nyúlni. v r — És hol hagytad, Sampiero ? — A vörös kereszt nevű cserjésben, Signorina... tudja ön, hogy hol van eltemetve az öreg Barbaggio , aki tavaly a gesztenyeszüretkor halt meg ? — Nem tudom, felelt a szép Diana, de te oda fogsz engem vezetni. E szókkal a gyermeket megelőzve az ebédlő felé ment. — Róza, szólt az öreg cselédhez, aki az estebéd előkészületeivel volt elfoglalva, adj ennivalót e gyermeknek. A matróna egy szekrényből izletes brucciot (egy neme a sajtnak) vett elő és hatalmas késével egy szeletet metszett le belőle, de oly szűken mérte ki, hogy Sampiero a ki lopva oda kacsintott, nem bírta megállni, hogy arcát el ne torzítsa, s fejét meg ne vakarja. Diana mosolygott és Róza felé fordulva igy szólt: — Dajka, — mondá — a bruccio szelettől megfuladna Sampiero, ha nem adsz neki mellé néhány gyümölcsöt is. Nézd csak, mily melege van a szegény gyermeknek, —folytatá és Sampiero fejére tette apró fehér kezét; oly gyorsan szaladt mint egy őr, hogy engem megkíméljen néhány percnyi szomorúságtól. Az öreg cseléd nem felelt, hanem egy kis kosárból három almát vett elő és átnyújtá a gyermeknek. — Talán jobban szeretnél más valamit Lampiero ? kérdé Diana. — Oh igen! sohajtá a gyermek. — Nos hát, mit kívánsz? ! —• Én istenem ! jobban szeretnék négy almát, Signorina. (Folytatás követk.) Magyar tud. akadémia. — Not. 21. — (A piciny asztalok és a szakférfiak magán szerencsétlensége. — Paduáról. — Igen szép dolgok. — Uj Írásjegyek feltalása. — A jó Arany János. — Szerencsétlen szabály s a Böhm gyűjtemény.) (U. L.) A mathem. és természettud. osztályok üléseinek meg van az a szabadalmuk, hogy kizárólagos szakügyekkel bíbelődve, nagyon kevés mozgalmat keltenek fel ama piciny asztalok körül, melyeknél a hírlapok reporterjei csoportosodnak. Ehhez járul szakférfiaknak azon rendes szerencsétlenségük, hogy a szónoklat terén nem virul számukra babér, így történt tegnap is. Az egyetlen átalánob érdekű előadást Szabó József 1. tag tarta, ki a múlt őszszel Olaszországban tett geológiai utazásáról tett jelentést. Szabó J. úr azon tudósok egyike — s ez nálunk nagy ritkaság—• kik tudják kezelni tudományukat. Amint ez alig 3 lábnyi magas férfiú az előadási asztalhoz áll, egész kis világot varázsol maga körül, előadása — Szabó J. úr legtöbbnyire „könyv nélkül“ szokta elmondani értekezését — életteljes, eleven, soha sem fáraszt ki, és mindig megtartja az akadémiai órát. Tegnap nagy érdekkel kisértük el Paduába, és igazán örvendtünk vele, midőn örömteljes arccal elbeszélte, hogy a paduai tudósok s nevezetesen geológok mily szívesen fogadták. Az is nagyon szép volt tőle, s bizonyára becsületet fog vele vallani, hogy Páduáról geológiai térképet dolgozott ki, de remélhetőleg Magyarországról sem fog fog megfeledkezni. A Hegyalján tett tanulmányai átalános elismerésnek örvendenek, s e téren Szabó J. úrra, ki, mellesleg legyen mondva, elméleteiben szintoly erős, mint amily talpraesett gyakorlati férfiú, s a pesti állatkert körül nem mindennapi szolgálatokat várhatni tőle, méltán figyelhetünk. Utána Dorner József úr szólt „az Anthemis arvensis-féle fajnak egy érdekes válfajáról,“ majd Nentvich Károly olvasta föl Hazslinszky Frigyes értekezését „a borsai Pietros havasi virányá“-ról, de mindkét érdemes férfiú oly kevés szónoki tehetséggel rendelkezik, hogy az ő felolvasásuk épen ellenkezője annak, amit felolvasások alatt érteni szokás. Kétségkívül nagyon érdekes dolgok voltak, amit előadtak, de csak minden érdeknélküli mormogást lehetett hallani, s mi még a gyorsírói irónt is hiába hegyeztük, miután az érdemes férfiak még nem boldogították az emberiséget oly írásjegyek feltalálásával, melyek által az értelmetlen dümörgést is vissza lehetne adni. E tekintetben jövő századokra vetve reményünket, kétszeres érdekkel figyeltünk a jó Arany Jánosra, ki titkári okmánycsomóiból ezúttal is sok mindenféle följegyezni valóval örvendeztetett meg, és pedig azon jó tiszta hangon, melyet lehetetlen meg nem érteni. A sokból kiemeljük a legérdekesebbet. Zlinszky Károly bérlő beküldte az akadémiának használatra, az alföldi szárazságról meg a marhavészről tett jegyzeteit. Van pedig az akadémiának egy — különben elég szerencsétlen — szabálya, mely szerint nem akadémikusoktól csak oly dolgozatokat fogad el bírálatra, melyeket valamely akadémikus ajánl. E szabályt szegény Zlinszky K. bizonyára jó szándékú jegyzeteire is akarták alkalmazni, s azokat megtekintés nélkül visszaküldeni. B. Eötvös, mint elnök, azonban közbeszólt, s véleményadásra a jegyzeteket Hunfalvy János úrnak adták át. Az akadémia — mondá Eötvös — csak örülhet, ha munkálataikkal minél többen keresik föl. A véleményadás pedig— tehetjük hozzá — nem is kerül oly nagy fáradságba, miután a teljes értéktelen dolgokat azonnal felismerhetni, amint valamely gyakorlottabb szem csak néhány sort olvas belőlük, ha pedig bármely munkálatnak valami értéke van, az akadémiának mindenesetre kötelessége azt kellőleg méltányolni. Egészen más kérdés az, hogy valamely munkát kiadásra vagy felolvasásra elfogadjanak-e, itt mindenki méltányolni fogja a részletes rendelkezést. Az osztályülés végül néhány pillanatra összüléssé alakult, hogy meghallgassa Henszlmann előterjesztését a Böhm-gyűjtemény ügyében. Tudva van, hogy az akadémia elhatározta, miszerint e gyűjtemény megvétele ügyében a kormánynál közbenjár, s az akadémia elnöke, gr. Dessewffy Emil úr vállalta magára az illető lépések megtételét. Gróf Dessewffytől eddig semmi jelentés sem érkezett be, s Henszlmann tudatja, hogy e gyűjteményt dec. 4-dikén elárverezik, így tehát nincs veszteni való idő. Az akadémia elhatározta, hogy erről tudósítni fogja a távollevő elnököt, különben úgy hírlik, hogy a gr. Dessewffy által e tárgyban a kormánynál tett lépések sikertelenek voltak, s így a ritka Böhm-gyűjtemény is valószínűleg külföldre vándorol.