Fővárosi Lapok 1865. november (251-275. szám)
1865-11-26 / 272. szám
AZ ÖZVEGY ESKÜJE. Gonzales Emánueltől. (Folytatás.) Della Menza gróf két óra múlva derekára csatolta tölténytáskáját, vállára vetette puskáját és elindult a vörös kereszt felé. — Remélte, hogy találkozni fog valami földmivessel, aki fölvilágosítást adhat a tegnapi kaland felöl, de az egész vidék néptelen volt. Épen le akart térni az útról egy szűk völgytorkolatba, melynek végén egy fehér ház látszott a sülű lombok közt, midőn egy patak mellett egy rongyokba burkolt gyermeket pillantott meg, aki egy kövön nagy komolyan köszörült egy régi kést. Lorenzo messziről reá kiáltott. A gyermek fölkelt, egy gyors fej mozdulattal hátra vett hosszú fekete haját és gyanakvó pillantást vetett köröskörül. De csakhamar aztán átgázolta a patakot, mely e helyen nagyon sekély volt, és szilárd léptekkel jött della Menza gróf elé. A gróf kinyújtó karját a leégetett cserjés felé. — Tudod te, hogy ki gyújtotta fel ezen sűrűséget? kérdé közönyösséget színlelve. A gyermek vállat vont. — Azok az átkozott luccaiak voltak, gróf úr. Lorenzo meg volt lepetve. — Te ismersz engem? — Ön San Pietroban lakik és gazdag ember, válaszoló a gyermek. Ön a legjobban lő a vidéken, atyám után. Della Menza gróf megmosolyogta a bókot. — Miután ily tudós vagyj fiam, tehát azt is kell tudnod, hogy tegnap egy nő és egy gyermek csaknem szerencsétlenül járt e cserjésben. — A gyermek én vagyok! — viszontá röviden Sampiero, és büszkén fölveté fejét. — Így hát bizonynyal ismered ama nőt is, mondá a gróf hevesen, és meg fogod nekem mondani a nevét. Sampiero tagadólag intett fejével. — Ah! értem, ruonda della Menza gróf megvető mosolylyal, pénzért akarod eladni titkodat. E szókkal egy teli erszényt vett elő zsebéből, és a földre dobta. — Vedd fel és beszélj. A gyermek vadmacska szemeivel reá tekintett, és az erszényt ellökte lábával. — Csalódik gróf úr, én nem szoktam ily módon szerezni a pénzt. Miért akarja ön azon hölgy nevét tudni ? A gróf elhalványult dühében. — Szemtelen ! te kérdezni mersz engem ? Oh! én kényszeríteni foglak, hogy felelj nekem. Ezzel a gyermekre rohant, aki mozdulatlanul állt, és fegyverének agyát fölemeli a szegény ördög feje fölé. — Szép fegyvere van önnek, della Menza gróf, mondá Sampiero a leggyönyörűbb hidegvérűséggel. Az aggastyán lebocsátá puskáját és leoldó övét. — Ah , gúnyolódol fiam ? jól van, meg foglak fenyíteni, amint makrancos ebeimet szoktam büntetni. Megkötözlek egy fához és . . . — Orsó Campitello fiát nem szokás megkorbácsolni, mondá hidegen a gyermek. — Ah! te a bandita fia vagy, és azt hiszed, hogy megijesztettél? csalódol. Most már tudom mit kell tennem. Nem, egy gyermeket nem fogok megverni, ez gyávaság volna , hanem elviszlek San Pietroba, bezárlak házamba és ha nem beszélsz, elmegyek vadászni, Orso Campitello lesz a vad, amelyet űzőbe veszek. Sampiero elsápadt és homlokát hideg izzadtság bobta el. Arcán benső küzdelem nyomai látszottak. Habozott. Végre e szókat mormogó: — Szegény atyám! Szemeiben két nagy könycsepp csillogott. De erőt vett gyöngeségén és egyszerűen mondá: — Azon hölgy jó volt irántunk. Orsó nem bocsátaná meg fiának, hogy fölfedezte nevét, ha önnek rész céljai volnának vele. Vigyen hát magával, gróf úr. Atyám fog tudni engem védelmezni és megboszulni. E szókkal odanyujta két kezét a grófnak. Lorenzo szive mélyéig meg volt illetődve; karjaiba ragadta a gyermeket és forróan megcsókolá. — Derék gyermek vagy, — mondá, — s én majdnem gonosz tettet követtem el. Menj! szabad vagy. Sampiero hirtelen megfordult, zörejt hallott a bokrok közt, és diadalmas mosolylyal mondá: — Ideje volt uram, egy ütés és ön halva van. Lorenzo szemeivel követé azon irányt, a merre a gyermek nézett, és egy hosszú, szürkés szakállas férfit pillantott meg, aki a patak túlsó partján a bokrok közül előlépett és szoborszerű mozdulatlansággal célba vette őt lőfegyverével. Della Menza nem remegett. — Gróf úr, — kiáltá Orso Campitello, mert ő volt az, — ön szabadon távozhatik, tudtam hogy ön képtelen megütni a gyermeket. Ön nem fog engem űzőbe venni mint egy farkast. Hanem mielőtt visszatérne San Pietroba, át fogja adni lőporát és golyóit. Lőszereim fogytán vannak, s ilyesmit nem tanácsos nélkülözni. — Nem, — mondá Lorenzo szárazon — banditáktól nem szoktam feltételeket elfogadni. Campitello még nem bocsátá le fegyverét. — Ön tudja, hogy egy emberélet előttem nem ér fel egy gesztenyével. — Löjj ha akarsz. Bírságot nem fizetek neked, hanem alkut ajánlok : parancsold meg fiadnak, hogy mondja meg a nevet, a melyet tőle kérdeztem. A bandita átható és gyanakvó pillantást vetett della Menza grófra. — Legyen! de előbb meg kell esküdnöd, hogy nincsenek rész céljaid azon hölgygyel, mert sejtem, hogy kiről beszélsz. Hiszek szavadnak. Az aggastyán levetve bocsátá le fegyverét a földre. — E szerint kész az alku, mert én nem harcolok nők ellen, Orsó barátom. Nesze tölténytáskám. De ne csalj meg. Még van két golyó kétcsövű fegyveremben, amely anyira megtetszett fiadnak. — Oh! tudom, hogy ön kitűnően tud lőni, — mondá Campitello, és fegyverét lebocsátván, keresztül jött a patakon. — Ön képes volna százötven lépésről lelőni egy narancsot Sampiero fejéről, anélkül, hogy e gyermek élete nagy veszélyben forogna — Az ördögbe! — mondá a gróf, ilyen jó hírben állok a cserjésekben ? A bandita barátságosan odalépett a grófhoz. — Az én kezem is biztos, az én szemem is jó, gróf úr. Én soha sem hibázom el azokat, akik engem elhibáznak. E szókkal mellénye zsebébe, egy idomtalan és rozsdától boritott golyót vett elő, és bizonyos kérkedéssel hengergető markában. — Ezen egyetlen óndarabbal nyolc napi hadjáratot vittem véghez. Mindössze három csendbiztost és két csendőrt öltem meg. — Öt embert egy golyóval ? szólt közbe Lorenzo kissé hitetlenül mosolyogva. — Úgy van, mert ötször kellett kivennem azon helyről, ahova beküldtem. Ha az ön oly nagy ritkaság, az embernek nincs több, mint egy golyója, akkor nem lehet máskép tenni. — Igazad van, mondá a gróf csodálkozva. Látom, igen jó lesz, ha mi ketten jó barátok maradunk. Ürítsd ki tölténytáskámat Orsó, és te Sampiero mondd meg valahára védenced nevét. — Neve Torregia di Diana. — Fiatal ? — Még bizonynyal nincs húsz éves. — Szép-e ? — Kérdésen kivül sokkal szebb, mint a castellarei madonna. — És gazdag? — Ezt a vidékbeli szegények és betegek jobban megmondják önnek gróf úr, mint én. — Hol lakik? — Ott alant, ama fehér házban, az úttól balra, Castellaretól két puskalövésnyire. — Jól van, mondá della Menza gróf, Diana kisasszony az én szegény Torregiani barátom leánya, aki még nagyobb vadász volt, mint én vagyok. Orsó, néha talán alkalmam lesz meglátogatni a szép leányt, akit ti oly jól őriztek. Ilyenkor majd mindig fogok fütyülni Sampieronak, és lőport küldök neked általa. Ami a golyókat illeti, tévé utána nevetve, tölténytáskámból most elláthattad magadat egy időre, különösen ha mindig oly takarékosan szoktál vele bánni. — Gróf úr, viszonzá a bandita udvariasan, ha bármikor szüksége van fegyveremre valamely jó ügyért, ne feledje el, hogy mindig szolgálatára állok. — Köszönöm Orsó, de ügyeimet legszívesebben elvégzem önmagam. Della Menza gróf egy taglejtéssel elbúcsúzott Campitellótól és fiától, és letért egy keskeny, sziklás ösvényre, a mely egyenesen a Torregianik házához vezetett. (Folyt. köv.) Fővárosi képek. 1. Estélyen. Pest, november 20-kán. Toilette tűnődések. — A saison küszöbén. — Nyájas fogadás. — Boldog és boldogtalan játszók. — Szavalmányok. — A kis Sréter. — Szellemdusizálás. — Eladók s özvegyek. — Jó éjszakát! — „Fellegi Pongrácné holnap esti 8 órakor szívesen látja önt.“ A francia ízlésnek hódolva, igy hangzanak most a meghívó levelek, melyekkel valamely reggelen, tisztára borotvált, szinte kackiásan kicsipett hordát járja be, utasítás szerint, a főváros azon utcáit vagy tereit, melyekben a meghívandók laknak s természetesen elég jókor, hogy otthon leljenek, nehogy szabad eszéddel máskép rendelkezzél. A mosolygó mindenes, noha meg van fizetve, mintegy válaszodat várva fészkelődik a küszöbön. Megérted s egy hatossal útnak bocsátod az élelmes polgártárst, ki tanult emberséggel csak akkor fordul meg, midőn már kívül van az ajtón. Felleginék nagysága — ki nem nagyságos mi nálunk ? — egy bizonyos kateka élén áll. Elhatározta, a téli idény megnyíltával, a Füreden, Parádon vagy utazás közben szerzett nyári ismeretségeket salonjaiba bekebelezni, s a különféle elemek összeszűrése tekintetéből „jours fixes“-eivel megkezdeni az estélyek sorát. Atillád, mely a múlt farsang ragyogványairól álmodott meg, s ugyancsak a farsangon várta ismét örvendetes föltámadását, figyelmes vizsgálat alá kerül. A követelő bál igényeinek ha meg nem felelhetne is, az estélyre, mint megnyugtatod magad, „teszi.“ A toilette egyéb részleteire nézve szintén szeldebb törvényeket alkalmazasz, tavalyi vajszin keztyüdet is képesnek vallván az estélyen való szereplésre, miután a várhatólag fogyatékosabb világítás nem fenyeget árulással. A kávéházban beléd szivárgott füstöt néhány csöpp „spring flowress sel, vagy „ess bouquet“-vel neutralizálván , beleülsz a fél lova járműbe, mely, miután a gyarló kövezeten jó darabon megzökkentetett, az estélyes ház előtt letesz. Mint a többi meghívott, udvarias pontatlansággal, te is csak kilenc felé érkezel, mert rosz ízlésre mutatna, ha a nyájas levelke értelmében, a kitűzött időben raknád le meggyőződésteljes hódolatodat a háziasszony lábaihoz, ki néhány lépéssel megy eléje az újoncoknak, hallhatólag nevükön szólítva meg őket, mire több rendbeli „ah!“ vagy „ah!“ vagy „ni ni!“ vagy „ej ej!“ rezeg át a sorokon. Apránkint együtt van a társaság, az ismerősök s hasongondolkozásunk csakhamar meglelik egymást, s a társadalmi vegybontás folytán, a tömeg három csoporttá válik külön. A házi úr körül a kalabriász hívei sereglenek össze. A szerény hátsó szobácskába vonultak s a szellemdús játékba oly mélyen merültek, hogy fülükhöz semmi sem hat el abból, mi a szomszéd teremben történik. S midőn a műsorozat „ferbli“ száma kerül szőnyegre, elfelejtenek enni inni, s mohó szemmel vigyázzák a bankárt, s az előtte boglyába halmozódó bankjegyeket. Hagyjuk e boldogokat,— mert ők igazán azok, boldogabbak annál inkább, mert még csak sejtelmük sincs azon merényletekről, miket az első szobák egyikében, Beethoven árnya ellen követnek el. Ott ugyanis — óh borzalom! — két zongora van tárva nyitva, melyeken nyolc kéz, kettő a házi kisasszonyé, kegyetlenül munkálkodik. E két hangszer köré gyülekeznek a zenészek s műkedvelők, kik minden szakasz után obuigát tapsdörejre fakadnak, s minden ismertebbb pontját az isteni C-moll symphoniának — mert ezt „csinálják“ — sokat mondó s a tetszés zsongó nyilatkozataival kisérik, miket a 1078