Fővárosi Lapok, 1866. július (3. évfolyam, 148-173. szám)
1866-07-10 / 155. szám
155-ik sz. Kedden, július 10. Kiad°-hiTMml; Pest- 7.1 Harmadik évfolyam 1866. POTZÁPOQ!T T APOIT 4 frt H II V aJliUmI ijill UJjLb Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni * ^ » *** W W W Negyed hasábos petit napokat kivéve minden Bdlvp»1 0; a ^r* 1 ap; koronkint képekkd. IRODALMI NAPIKÖZLONY. tagkor *30 kr. ELŐFIZETÉSI FÖLHÍVÁS „FŐVÁROSI LAPOK“ jul .—dec. folyamára. A magyar szépirodalom és közművelődési ügyek lelkes barátait újra fölkérjük lapunk további pártfogolására.Ki az irodalmat, művészetet, társasélet érdekeit és a közműveltségi ügyeket szivéből szereti, az bizonyára szükségét fogja látni egy élénk irodalmi napilap fenálásának, kivált most, midőn a belügyi és világmozgalmak növekedésével a politikai lapok csak igen csekély tért adhatnak egyéb érdekek képviselésére ; a hetenkint egyszer megjelenő lapoknak pedig sem idejük, sem terük nincs minden közérdekű mozzanatot gyorsan és tüzetesen föltüntetni. Kérjük tehát olvasóinkat, hogy midőn mi lapunkat folyvást gyarapítani törekszünk, mind a női mind a férfi-közönség igényeit ki akarván elégíteni, az olvasó közönség se vonja meg pártolását ez egyetlen magyar szépirodalmi napilaptól, melyet nem csak jó művekkel ellátva, hanem egyszersmind a felvilágosultság és szabadelvűség szellemében kívánunk folytatni.. Azokat, kik e lappal meg vannak elégedve, fölkérjük, hogy azt körükben terjeszteni szíveskedjenek. Még nagyobb közönségre lenne szükségünk, hogy minden törekvésünket valósíthassuk. Pest, jun. 9. 1866. VADNAI KÁROLY TÓTH KÁLMÁN főmunkatárs, tulajdonos-szerkesztő. Kiadószó : A „Föv. Lapok“ csinos kiállítását, gondos szétküldését, s időszakonkint díszes divatképek melléklését is ígérve, kérem az előfizetéseket mielőbb megújítani, hogy a példányok számáról tájékozhassam magamat. Előfizetési feleteste lei*.: Évnegyedre (jul.—oct.) 4 frt.; félévre (jul. dec.) 8 frt. Ha tekintetbe veszik az olvasók, hogy csak az államnak posta és bélyegdíjban minden ezer előfizető után 600 frtot kell fizetnünk, be fogják látni, hogy e mindennap megjelenő s harmadfél akkora tartalmú lap ára aránylag sokkal jutánobb,mint az olcsóbbnak csak látszó heti divatlapoké. Gyűjtőknek nyolc előfizető után egy tisztelőpéldányt küldök. EUJUH GUSZTÁV, akad. nyomdász a „F. Lapok“ kiadója HOGYAN VÉGZŐDÖTT IRMA REGÉNYE. (Beszély.) Győri Vilmostól. folytatás.) III. Az első találkozás. Valami egy hónap múlhatott ez események után. A Bodonyi családra egy szomorú nevezetességű ünnepnap következik : az anya halálának évnapja. Ezen a napos évek egész sora óta minden a meghatározott rendben szokott történni, egy évben úgy, mint a másikban, minden eltérés nélkül. Reggel, apa és leánya — mély gyászba öltözve, — habár egészen szótlanul, mindazáltal mégis együtt szoktak megjelenni a gyászmisén, a kis templomban. A szent szertartás itt bevégződvén, Taddeus úr hazavitte a kocsin leányát, maga azonban nem szokott leszállási, hanem kikocsizott a temetőbe, s nejének sírja fölött, gondolatokba merülve, sokszor óranegyedeket ott időzött, egyedül, magánosan. Ezen a helyen sohasem volt még leányával együtt. Irma e gyászünnepnek csak esti óráit tölthete anyjának sírja mellett, csak azokat, melyekben e szomorú helyen atyjával nem találkozhatott. A szomorú emlékű napot ma is épen ilyen renddel ünnepelték , ezt előre tudható a háznál mindenki, ezen szabály alól nem volt kivétel, ezen szokástól nem volt eltérés. Alkonyatra járt az idő, midőn Irma, minden ki séret nélkül, kezében egyetlen virágkoszorúval, melynek örökzöldje közé maga fonta bele a kert legszebb virágait, a kocsiba lépett, s a néptelen utcákon a temető felé hajtatott. Hála azon kegyeletes gondosságnak, mely imitt amott szokásban van, hogy a megmaradottak legalább egy-egy leültetett fácskával akarják jegyezni az elhunyt kedvesek sirkantjait: a temető, melynek kapuja előtt a hintó megállót, sürü lombos erdőcskéhez hasonlítót, melynek fái közül oly meghatólag tünedeztek elő a sírok keresztjei. A temetőt még a kevésbé érzelmes lélek sem látogathatja meg elkomolyodás nélkül; menyivel inkább borul el tehát az olyan kedély, mint Irmáé vala; azon Irmáé, ki e helyre soha nem ismert anyjának sírja fölé jött el könyezni. Oh hányszor megfordult lelkében az a gondolat, ha ez anya, kinek hidegült tetemeit a néma sír fedi, nem halt volna el, ha szerető szívvel, gondos figyelemmel ő maga nevelhette volna fel leányát! Isten annak a megmondhatója, hányszor megsiratta Irma e veszteséget s tagadhatlan, hogy igen jól vélekedek, midőn azt hitte: ha anyja életben marad, az ő sorsa is százszorta boldogabb lesz. Ezen gondolatok foglalák el lelkét most is, midőn a temető egyszerű kapuján belépett. De a mai napnak mégis volt egy olyan eseménye, melyhez hasonló a múltakban soha elő nem fordult, és ez esemény az, hogy alig lépett be a holtak csendes hazájába, alig haladt el a sírásónak alacsony, tiszta házikója előtt, alig fordult el jobbra a kanyaruló ösvényen, szive oly hatalmasat dobbant, hogy a lányka hirtelen megállott, arcát lángoló pirosság bobta el, de azután halavány lett, oly halavány, mint valamely kőszobor. Az út mellett, amerre el kellett haladnia, egy sírnak kőkeresztje előtt szőke ifjú térdelt, fejét a kereszt párkányzatára hajtva. A leáldozó nap sugarai átverődtek a különben sűrű akácok sötét zöld lombjain, s olyan különös varázst kölcsönzöttek ez egész képnek. Irmának az volt első gondolata, hogy megfordul és visszatér. Hiú gondolat, már késő volt. A térdelő ifjú e pillanatban fölemelkedik, megfordult s e mozdulat által észrevette Irmát. A térdelő — a szép Bertalan volt. Arca sokkal halványabb, szenvedőbb vola, mint azon alkalommal, midőn Irma utójára látta őt, de ami Irmának teljes rokonszenvét fölgerjeszté iránta: ez azon körülmény, hogy az ifjúnak jobb karja, — bár mintha titkolni látszanék — egy bal válláról átkötött, fekete selyem kendőre volt nyugtatva, így jött szemközt a remegő Irmával, ki most már nem tehetett egyebet, mint útját folytatta anyjának sírja felé, Bertalan irányában. Az ifjú nyájasan köszönte a lánykát, s egészen komolyan, csupán egy fájó mosoly kíséretében, e szavakat intézé hozzá: —■ Mi hozza nagysádat e szomorú helyre, ez órában ? — A legszomorubb kötelesség,— viszonzá Irma koszorújára tekintve — anyám halála évnapjának megünneplése. — S az ma van ?! — kiálta fel Bertalan élénken, a legnagyobb részvét és meglepetés hangján. A lányka szemében felelet helyett egy könycnepp reszketett. — Egyben tehát mégis megegyezünk viszont a Bertalan halk sóhajjal — én is épen e napon, hat évvel ezelőtt temettem el szegény atyámat! S e szavak után, a legilledelmesebben ismét köszönte a lánykát, mintha azt mondta volna: nem akarlak háborítani szent kötelességed teljesítésében, és ezután eltávozott. Irma pedig folytatta útját a vasrácscsal körülvett sírdomb felé, megnyitotta a kerítés ajtaját, odahelyezte friss koszorúját a hervadtak, a régiebbek mellé, a magas márványkő kereszt alá, kezeit is öszszekulcsolta és mind hiába, oh mind hiába, ma az imádság nem tudott oly buzgó lenni, ma a lélek gondolatai minden erőlködés dacára, nem az anyának képét varázsolták a leány elé, kiről meg akart emlékezni , hanem szüntelenül az ifjúét, a kit el akart volna felejteni. E nap estéjén , az ábrándos lányka e sorokat jegyző naplójába: „Anyám, oh anyámnak szent emlékezete, megtudsz e bocsátani a te vétkes leányodnak! Eljött a mai nappal, eljött ismét a szomorú gyászünnep, a te halálodnak évfordulója. Künn voltam ismét sírodnál, hová a lemult évek e napján mindig olyan ihlett érzelemmel zarándokoltam, mint a minővel a hitnek és vallásosságnak fénykorában a tiszta szivek a szenteknek sírjait keresték föl, s ma ( Ad anyám, anyámnak szent emlékezete, bocsáss meg ! a te vétkes leányodnak. Ma ismét láttam őt, találkoztam vele, és az ő képe merült fel lelkem előtt, mikor imádságra kulcsolom kezeimet. Ott térdelt atyjának sírja mellett; őt is ugyanazon érzelem hozta a temetőbe, amely engemet. És ha az egész világ kárhoztatná is ez ifjút, szemébe merném mondani én is az egész világnak, hogy ez aljas rágalom, hogy ez nyomorult hazugság! Szegény, kedves ifjú! Milyen halavány volt szép arca, s alig tudtam visszatartóztatni magamat, hogy fel ne sikoltsak, midőn felkötött jobb karját megpillantottam. Oe ez a pillanat felejthetetlen marad előttem örökké! Ki meri őt még rágalmazni, ki mer szólani még ellene ? Ki egy ismeretlen leánynak hírnevéért vérét ontani kész, ki szülejének sírja fölött még könnyet ejteni tud , az nem lehet aljas, az nem lehet romlott. Lehettek könnyelmű cselekedetei, cselekedhetik könnyelműleg ezután is, de én érzem, hogy meg tudnám őt téríteni; hol a szív mégoly tiszta, hol a lélek még oly nemes , ott könnyű munka volna a szerető nőnek tökéletes férfiúvá változtatni át azoknak tulajdonosát. Soh, ha ez a munka nekem sikerülhetne! Ha egykor... Ki fölött pálcát tört a világ, kit elkárhoztattak az emberek, kiről azt mondották: nem méltó reá, hogy az emberi társaság befogadja, megtéríteni ezt, megjavítani egészen, boldoggá tenni, s az ő karján vele együtt lépni a világ elé, vele, ki azelőbbi kárhoztatás helyett most mindenek tiszteletét vívná ki magának, bebizonyítani az embereknek azt, hogy idő előtt nem szabad és nem lehet ítéletet mondani egyesek fölött; lehetne-e szentebb feladata egy nőnek ennél, lehetne-e nagyobb boldogsága, mint egész büszkeséggel bevallhatni önmagának. — Ez az én munkám, ezt szerelmem cselekedte. ta Nem tudott tovább írni , mintegy önmagától megrettenve rejtette el a könyvet, melynek lapjaival e sorokat — szive, lelke legmélyének gondolatait, titkait — közlé. Az arc lángolt, a kéz remegett, a kebel hullámzott, — s a szív------az szeretett! (Folyt, köv.)