Fővárosi Lapok, 1866. augusztus (3. évfolyam, 174-198. szám)
1866-08-04 / 177. szám
— Isten nem szokott anyi boldogságot együtt engedni az életben , — felelt ilyenkor Müllerné, kész lemondással. Florita első szerencsés felléptei után mindjárt seregesen akartak volna jönni hozzá tisztelegni az udvar ifjú urai ; a főméltóságú asszonyok pedig hívták, hogy menjen énekelni ragyogó termeikbe, melyekben Madrid előkelői gyűltek össze; de Müllerné visszautasítá a bámulás ilyetén jeleit s annak a nagy világnak hódolatát, melynek körében élni nem volt hivatva; anyai ösztöne, az eszélyesség sejtő előérzete, megsúgták neki, hogy Floritának veszélyes volna ott a jég,s hogy a sors,a melybe a gondviselés helyező , kegyéért nem szabatott neki mást feladatául, minthogy művészetének éljen kizárólag, s annak a közönségnek, mely bálványozza. Érzé, hogy leányának nyugalma, jó hire s neve csak attól függ, ha ily szigorú életre szánja magát, s azért meg is óvátt ennek határain belől. És a szép énekesnő, kiről egy egész világ beszélt, kinek nyomát, ha ment, egész zaj kisérte, nem járt senkihez, sehová, csak a színházba és a misére. Egyetlen egy ember élt benső viszonyban e viszszavonult családdal: Calderon. Ő lett természetesen barátja s tanácsadója a két nőnek, hiszen neki köszönhettek mindent, s elismerések hálás áradozásában el is ismételék ezt neki mindennap. Gyakran mondogató Müllerné: Ha meghalok, Florita nem fog egyedül állni a világban ; tudom, hogy önben pártfogót, barátot, második apát hagyok neki. — Igen, második apát,— válaszolt szegény Calderon sóhajtva,— hiszen én szeretem is úgy, mintha tulajdon gyermekem volna. Alig egy évig volt még csak Florita a színháznál, s máris teljesen kifejlődött zenei képessége, s a művészet lehető legmagasb fokára emelkedett. Ezen mondhatni gyermekleány lángelméje eltalálta mindazt, a mi iszonytató s heves a szenvedélyekben van ; ösztöne rá vezette őt, hogyan lehet föllelni s játszani azokon a húrokon, melyek az emberi lélekben leghamarább viszhangoznak. Előbűvölé a szerelmet, a nagyravágyást, a fájdalmat oly hangon, melynek lehetetlen megfelelő húrt nem rezdítni meg szívünkben, de maga még nem ismeré az érzelmeket, melyeket oly mesteri hatalommal ábrázolt, még nem szeretett. De másokat, már sokakat gyújtott lángoló szerelemre. Nem egy főrangú ifjú írt hozzá leveleket, amiket azonban Müllerné olvasatlanul tűzbe dobott, s adott ablaka alatt éjjeli szerenádokat, a mikről azonban @rR/CKJMS tWiffl! Florita ismét semmit sem tudott, mert hálószobájából, mely az anyjáé mellett volt, nem nyílt erkély, sőt ablak sem az utcára. E nagy,rajongó tömegben, mely távolról környező, megjegyzett mégis egyet magának Florita, ki szereplésein mindennap ott volt, s kitől talán egymagától nem hallott soha oly hízelgő bókokat, minőkkel diadalai közben anyira untaták. E férfiú mindennap rendesen leült csöndesen a színpadon egyik székre, s ott hallgatott figyelmesen, mozdulatlanul, s tetszését csak egy sóhajjal, vagy egy egy sokatmondó kézmozdulattal nyilvánító olykor-olykor. Ifjú volt, szép, s külseje nem közrendet árult el, de arckifejezésében volt valami komor, gőgös, a mi szembetűnő ellentétet képezett vonásainak finomságával s egész lényének majdnem nőies vonzó kecsével , haja, melyet a kor szokása szerint hosszan viselt, ragyogó szőke volt, s gyönyörű fürtei kisded, s oly kedves nyakat folytak körül, mint csak fiatal lánykáknál bámulhatunk ; sűrű, barna szakálla rózsás arcára kanyaróit, s hoszszú, gyakran összevont szemöldjei nagyon meggyöngiték kék szemeinek édes kellemét s bájos ragyogását. Florita mindig ugyanazon egy helyen látta az ifjút, ki nem beszélt senkivel, s azt senki sem látszott ismerni. Utójára úgy érze, jobban érdeklik őt ez ifjú bámulásának néma jelei, mint a szilaj tapsok, melyekkel a közönség üdvözölni szokta dicsőségét. Színpadra léptekor őt kereste legelőször is szemeivel, s ha fölfelé, lelke mélyében eddig soha nem ismert érzelem lángolt föl ; énekelt a legbűvösebb ihlettel, ellesvén az érzelmesség, a magas indulatok valódi hangját, s igaz, nem szinleti könyök öntözék orcáját. Az ifjú jelenléte minden egyes esemény érdekét hathatósan fokozó nála ; büszke volt, ha ő ott ülve, látta győzelmeit, s midőn koszorúk s virágeső hulltak lábaihoz, a diadal és gyönyör önkéntelen indításával fordúlt feléje, onnan várva a megjutalmazó tekintetet s ajkainak mosolyát. — így tartott ez darab ideig ; azután Floritán egyszerre csak titkos nyugtalanság, heves türelmetlenség s búskomorság vett erőt, melynek parancsolni, bármint akart volna is, nem tudott. A színház egész roppant termében, a bálványozó tömeg imádással határos hódolata mellett, csak ez egy lény tiszteletére vágyott, s minduntalan attól félt, hátha nem érdemli, hátha nem nyerte meg ezt. Ajkainak egy igéjéért oda adta volna minden diadalát, de azt az egy szót is megtagadta az, s némán szemlélte végig tovább is a megható jeleneteket, a közönség rajongó lelkesültségét, ugyanazzal a nyugodt, önelégült arckifejezéssel, ugyanazon nyilatkozataival hallgatag hódolatának. — Floritát lassanként ez ifjú jelenléte s hánykódó gondolatai egészen elfoglalók, úgy hogy csak iránta ébredt érzelmének élt ; megfelejtkezett környezetéről, csak róla gondolkozott, csak az ő kilétét gyanitgatá, mert még csak nevét sem ismerte. Égett a vágytól , kitudni, hallani róla valamit, s mégsem kockáztatott soha egy kérdést, egy szót sem, mely azt mutatta volna, hogy csak észre is vette e szótalan nézőt. Senkinek sem árulta el szive titkát, hiszen maga sem volt még tisztában felőle. Mindez csak szive rejtekében zajlott végig így, s oly titokban, hogy anyja sem sejt a legtávolabbról sem. Történt egy este, hogy Florita Euridycet játsza, melyben egy éve először lépett föl, s a közönség, mely az évfordulati ünnepélyre roppant tömegben gyűlt össze, hosszan tartó tapsviharral fogad rá,s a játék végeztével énekét megujráztatá. A fiatal énekesnő lábaihoz virágeső omlott ; háromszoros üdvrivalgás reszketteté meg a terem falait ; az egész közönség fölkelt, s úgy tapsolt. Florita halványan s fölhevülve halta meg magát, szive hálásan s örömtől áradozva dobogott ; a mikor pedig újra fölveté szemeit, két lépésre maga előtt őt, az ismeretlent pillantá meg. Mellére kulcsoló ez kezeit, s úgy hatta meg magát előtte, amint Florita szokott volt a közönség előtt meghajolni ; arca épen úgy lángolt felindulásában s a boldogságtól. Az idegen láttára Florita egész testében megreszketett, lesüte arcát, s úgy állt ott, nem eszmélve arra, ami környezte, azt sem tudva, hol van, s mi történik körülte. Szerencsére a színész, ki karját nyújta, hogy kivezesse, észrevéve, hogy elsápadt, s sietett visszavezetni gyorsan a színfalak mögé, hol anyja és Calderon már vártak rá. — Oh, igen, igen! Dicső nap volt ez Floritám ! —kiáltott Müllerné,s szemében örömkönyek csillogtak. — Igen anyám, igen! — válaszolt félénken körül hordozván szemeit a lány. Akit keresett, ott volt már a színpadon, ott állt egy oszlophoz dőlve , hevélytől lángoló tekintete Floritán csüggött. Florita karon ragadva Calderont, heves szívdobogással kérdé : — Don Pedro, nem ismeri ön azt az urat, a ki ott áll előttünk ? azt a fekete selyem mellényest,a kinek smaragdszin szalag van kalapján. (Folyt, köv.) Midőn társunk sírjától búcsút veszünk, nem szólok a veszteségről, mely mindnyájunkat ért. Itt nem egy letört virágot hagyunk, kinek csak jövője volt, s kit csak kis körben gyönge szálú gyökerek kötöttek a földhöz, itt egy nagy színművészt teszünk a sírba,ki diadalteljes múltjában gazdag érdemei által mély és messze ágazó gyökereket vert, s kihez a szeretet, tisztelet és kegyelet hálás emlékeivel minden igaz magyar szive hozzá van kötve. —Ő nem a család, nem a mi társulatunk, Ő a nemzet halottja. Épen azért őt a panaszoknál és siralomnál több illeti. E szűk sötét börtön őt csak szemünk elől rejti el, itt csak azt tesszük le, a mi benne múlandó volt ; erős nagy szellemét, dicső hírnevét, hervadhatlan koszorúit, s hatásainak áldásait a föld nem temetheti el. Felszállnak azok a ravatalról, mint hajdan az apotheosisok sasai, s megvetve a hitvány port, s az idők múlandóságát, megdicsőítve azon magas körbe emelik,hol a nagy szellemek örök hazája van; ott fenn a halhatatlanságban, itt az utókor emlékében. Úgy van , ha e halottat sírja szélén meg akarjuk tisztelni, higyjük azt, amit ő hitt; szeressük azt, amit ő legjobban szeretett, s reméljük, ami fölött ő soha sem csüggedett. Higyjük a lélek halhatatlanságát, szeressük a hazát, s reméljük, hogy ismét nagy leszen. Ezek lelkesíték őt küzdelmeiben, ezek tették lelkét erőssé, s erős lelke ezek által lett korlátlan ur a gyarló test fölött. Én társa voltam fiatal korában, vézna testét féltettük a sorvadástól, s nem hittük, hogy gyönge hangja egykor a viharzó szenvedélyek harsonája lesz, de az ő erős lelke akarta, hogy az legyen; akarta, hogy a gyönge test megizmosulva egykor eszköze legyen teremtő geniusának, s elérje azon nagy erkölcsi célt, mely a magyar színészetnek most is, s azon mostohább korban még inkább hivatása volt , s az erős akarat megszerző neki a szellem diadalát. Eleitől világos tudata volt e magas hivatásról ; mindvégig hű maradt hozzá , s munkás szelleme még akkor sem maradt tétlenül, midőn pihenni, kellett volna- Hiába intették, hogy ez fölemészti erejét s halálát okozza, ő még roncsolt testtel is azon magas célra tört, s nem gondolt a halállal. Inkább akart küzdve halni, mint élő halott gyanánt élni tétlenül. S meghalt azon küzktéren, hol anyiszor győzött; meghalt a művészet és dicsőség tetőpontján, teremtő lelkének legremekebb művében, s annak legkitűnőbb mozzanatában. Csak ily nagy és erős akaratú lélek lehetett kisugárzásaiban oly nagyon igaz. Ő nem játszott, az élet volt. Ő nem csupán azért lépett fel, hogy a közönség mutasson — e célt a köznapi szemfényvesztők is elérhetik . Ő a szinlés álarcát azért vette föl, hogy nagy igazságokat hirdessen. S célját elérte, mert míg az életben sok igaznak akar látszatni, holott mindenki tudja, hogy képmutató ; ő róla mindenki tudta, hogy csak szinlés, képmutatás, amit ábrázol, mégis kénytelen volt bevallani, hogy ez a megtestesült igazság! — Innen van azon mély behatás lelkünkre, hogy felvett alakjait még most is látni és sokszerű hangjait még most is hallani véljük. De hát csak eddig terjed a színművész hatása és dicsősége , emléke a most élő nemzedékkel kihalna? — A kik nem látták, s látni nem fogják, azokra nézve ő nem is élt volna ? Alakításainak szobrai s remek képei, összetöredezve mind a sirba hulltak volna? Jellemző beszédei, az emberi hang e legbűvösebb zenéje, örökre elhangzanék ? s az ő vége nem volna más, mint egy törött hangszeré, mely vele örökre elnémult? szomorú vigasz volna ránk ,nézve, kiket bámultak, s még szomorúbb jutalom rá nézve, ki negyvenegy évig fáradott és lelkesült, hogy minket lelkesítsen. Nem, ne higyjük ezt! A nagy geniusok soha sem hullatják el szárnyaikat a sírnál, hisz a síremlékeken még a halál angyalának felfordított szövetneke is lángol. A teremtő lelkek épen az által bizonyítják be, hogy az istenség szikrái, mert hatásaik következményeiben nem hamvadnak el, hanem kövivetőik lelkében új lángot gyújtva, még azután is fényt és világot terjesztenek.— A nagy színművészek is előkészítői s útmutatói a jövőnek. Élnek ők utódaikban ; megdicsőitett hirnevek él az utókor hálás emlékében; s minél mivel több kor következik rajok, annál ragyogóbban. Fiának a színpadon az volt e dicsőülthez végszava : „Atyám, soha sem látom többé fejedelmi arcodat !” Ne félj jó fiú! meglátod te még e szinészfejedelem arcát, sokszerü veretében. — Ez azon tiszta arany pénz, melyet itt nem ásunk el; — felvetődik az, hogy mindnyájunkat gazdagítson. -- Az ő utósó szavai pedig ezek voltak: „S én sem megőrülni, sem meghalni nem tudok !a Dicsőült szellem! Utósó szavad is igaz volt, mert te nem haltál meg — csak a függönyt bocsátották le; de a te lelki szemed előtt egy másikat húztak fel, s te most tisztán látod az öröklét titkait, látod hazánk jövőjét, s én hiszem, örvendesz, hogy beirva látod a sors könyvében, a miért egy hosszú életen át te is fáradoztál; látod, hogy a mi művészeted végcélja volt: nemzetiségünk és mivelődésünk terjedése, hazánk jogos állása, és szebb jövője , nem puszta agyrém. É hit kisérjen el minket sírodtól, e meggyőződés vezessen életútainkon , akkor veszteségünket megtanuljuk tűrni, fájdalmaink enyhülni fognak, s könyeinken át is a jobb és szebb jövőt látva, töredező hangon is a hazát fogjuk éltetni. — Nyugodjál békében! Mi mind hisszük, hogy feltámadunk, s még látjuk egymást ! Béke és áldás lengjen poraidon! Szigligeti. GRESSY GÁBOR .Iju sírja fölött. — Augusztus 1. 1866. — I'SMile — 714 —