Fővárosi Lapok, 1866. augusztus (3. évfolyam, 174-198. szám)

1866-08-02 / 175. szám

176-ik sz. Csütörtök, aug. 2. Kiadó-hivatal: Pest, bi­rtok-tere 7. sz. 1 . Harmadik évfolyam 1866. Előfizetési dg: Félévre Negyedévre 8 frt. 4frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda, Lipót utca 34. sz.­l-sö én. Hirdetési dij: Negyed hasábos petit sor...................5 kü Bélyegdij minden ig­­tatáskor . . 30 km. *’ Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. DIVATOS ÜZLETEK. ’(Elbeszélés a nagyvilági életből.) Deák Farkastól. (Folytatás.) Sok egyszerű ember megbotránkoznék e nagy kamat­fizetésen, hiszen a földbirtok három, a pes­ti ház négy száztelit hajt, maguk az állampapírok négyet vagy ötöt. Hogyan lehet hát ez ? De mikor az embernek legelőször képzelődését hódítják meg, susognak Rotterheim úr nagy szeren­cséjéről, név szerint említik az embereket, a­kik már folytonosan élvezik a nagy kamatot, s mikor mutat­ják azt a derék, nyájas, szép külsejű uraságot, ki oly jó és oly szives, azonnal beirja vagy íratja a jelent­kezőt. Mikor látják a fényes bútorzatot, az ezüst zsi­nór terhe alatt görnyedő komornyikot, a gyönyörű fo­gatot, mely már elő­állott, hogy a nagyságos urat vi­gye, de ő még mindig bajlódik a jelentkezőkkel: ugyan kinek volna szive ellenállani; utolsó fillérét is oda viszi a jámbor, hogy keserves keresményé­nek egy kis hasznát láthasssa. És korunk ördöge: a hirtelen gazdagodás vágya oly készséggel segít az ily kis aggodalmak elűzésé­ben, hogy észre se veszi magát az együgyű, s már nyakig ül az iszapban. Minden ember csak egy célra tör a gazdagság! Még­pedig minél hamarább,minél gyorsabban, mert az élet rövid, és az idő kellemesebben telik az élvezés, gyö­nyör és pazarlás közt, mint a munka, szorgalom és szerzés közt. Tehát csak pénz, gazdagság minél több, minél hamarább. Mily után? Bohó, ki kérdi, s még bohóbb, ki ezen okosko­dik. Ez korunk filozófiája. A kegyeletien Vachereaut azt mondja : „a vallásosság, erkölcsösség ma már csak az egyházak délutáni közönségének s a vén asz­­szonyoknak való ! Hol van az a csoda­bogár, kinek még lelkiismerete is van ? Minő özönvíz előtti tü­nemény !­ És valóban a francia tudósnak sok részben iga­za van. Nézzük csak, hisz az a sereg vén aszszony, ki nem várhatja a litánia végét, s a ferenc-szerzete­­sek egyházából türelmetlenkedve kitódul,azért Biet oly nagyon, mert a bécsi lotteria számai megérkeztek. Rohanva rohannak az első sorsjegyárushoz. Gyerme­kei koldulnak,ő maga rongyos, férje egész nap izzad a munkában, s még­sem tud eleget keresni, de azért a rotteriára minden alkalommal tesz 40—50 krajcárt. És ez így megy a társadalom minden fokozatán, de meszsze is tévedtem, pedig tárgyam külön­ben is elég anyagot nyújt. Rotterheim urnái határo­zott nap volt, melyen a kis tőkepénzeseket fogadta, rendesen a hónap tizenötödik napján. Ez volt az e­l­­fogadási nap. Ekkor aztán két forintot is be­vettek, és annak is járt a kamatja, a­mit minden há­rom hónapban fizetett Rotterheim úr. Ma elfogadási nap lévén,az előszobák tele voltak emberrel, a folyo­­s­ón, a lépcsőzeten, sőt a kis udvaron is nyüzsgött a nép. Hat írnok és két pénztárnok nem győzte beven­ni és beírni a sok pénzt, mit a nép összehordott. Alig lehetett fentartani a rendet, mindenki előre to­lakodott,­­ midőn az öt órát ütötte, kétségbeesett mo­raj zúgott végig a tömegen, hogy mivé lesznek, ha az elfogadást hat órakor bezárják. Ekkor egy mély han­­gú Írnok kikiáltott, hogy a­meddig csak jelentkező lesz, az Írnokok viszszavonulni nem fognak. Hangos örömujongatásokkal fogadták e nyilatkozatot. Az előkelő vendégeket a folyosón egy mellék­ajtóhoz vezeték az udvarias cselédek, mert ez osz­tályban dolgozott Rotterheim ur is. Ide jött a pompá­san kiöltözködött P­e­r­e­c­e­s­n­é is, és mosolyog­va adott be kétezer darab aranyat. Rotterheim ur egy hálás pillantással köszönte meg. Perecesnével jött az öreg Kertészné, ő hozta kis tökéjét; a sápadt cipész, a haragos házmester mind ott voltak, boldogan, hogy pénzüket ily jól elhelyezhetik. Jöttek mentek idegen urak, okos emberek, alig váltva szót, csak nevettek és intettek egymásnak, aztán nyugodtan, komolyan tovább mentek, mint a­kik dolgaikat a legjobban végezték. Végre apadni kezdett a nép, Rotterheim ur visz­­szavonult, s írnokai végezték be a nagy napot. Mintegy két órával a viszszavonulás után Rot­terheim ur a Laszkyné szalonjában volt. Egy ház­nál laktak a Lipótvárosban,csak hogy egyik a bálvány utcán, a másik meg a két sas utcán járt ki s be. — Ma felséges napunk volt j Háni, — mondá Rotterheim úr, egy pompás divánon végig terülve. — — Annak ugyan örvendek ! — feleli Háni, vagy is Laszkyné e nagysága, — mert épen pénzszűké­ben vagyok. Az olvasó előtt feltűnő lesz, hogy Háni a világ­ban mindig Lenóra. A kétnevűség gyanús. — Meg kell vallanom édes Hánim, — mondá Rotterheim — hogy ti sokat költözök. Még többet, mint én. És a­mint látom, még­se mentek semmire, pedig megmondtam , hogy Hortensent add férjhez akárkihez, csak tedd el a háztól, mert rettenetesen meguntam. Ki nem állhatom kémlelődő, hallgatag magaviseletét. — Te vagy az oka, nem tudod eléggé jól nevelni. Tud igaz eleget, s azt hiszem oly önálló, hogy egyedül is fenn tudná magát tartani; de az a sok szentimentális beszéd, melyekkel olykor elhal­moztad, megártott neki. Ő soha sem lesz egészen a mienk. — Még egyet próbálunk ! Wimmerrel ugyan megbuktunk, mert észrevett valamit, s talán szerette is Hortense, s igen engedékeny volt, de a gazdag Va­­dovics nem fog szabadulni ily könnyen, mert hogy mélyen szerelmes Hortenseba, az bizonyos. — Nekem mindegy akárki, csak vigye, mert nagyon unalmas. Már nem is oly fiatal, hogy akarata nélkül hasznát vegyük, s ha ezen túlestünk, s a le­ányt lerázhattuk magunkról, azonnal tovább megyünk. Pesten lejárt az idő. Apropós, bécsi vendégeink vol­tak e nálad az este ? — Igen, de az egyik nagyon komor volt. — Annak csak 50 ezer forinttal tartozom, mit a jövő hó elsején kell fizetnem. Az igaz, hogy ma több mint 80 ezeret vettünk be, de azért a sógor várhat jobb időkre. Isten veled édes Hánim! — Na ne légy komor, Lenórám vagy ismét — ha ide jön az a vén Perecesné, mondd, hogy elvette eszemet; mondd neki, hogy az örülésig szerelmes vagyok szép szemeibe, mondj mindent szép Lenórám. Most mennem kell a körbe, aztán a nagyvilágba, de bármi későn, ismét látni foglak. — Csak már vége lenne e fényes életmódnak. — Csak ne érzékenykedjél. Isten veled! A lovagias Rotterheim úr megcsókolta a szép Laszkynét és gyorsan lesietett a lépcsőzeten, aztán kocsijába vetvén magát, egy még szebb és sokkal ifjabb hölgyhöz, a német színház egyik kellemdús táncosnéjához óhajtatott, hol azonban igen sok komoly és előkelő üzleti emberrel találkozott. (Folyt köv.) A M­ÉLY SEB. Arnaud H. elbeszélése. (Folytatás.) II. Másnap reggel alig került valami fáradságba Calderonnak a hosszú Embajador utcasoron eligazod­ni, a­hol az éjjel bolygott. Megtalálta a Mira el Sol utcát is, melyet bizonyosan szomorú gúnyból nevez­tek így, a­menyiben itt a napot csak delelésének egy percében lehetett látni az épületek rongyolt tetői közt, melyeknek mindenik emelete kirugóbb lévén az alantinál, azt, mint valami eresz, még ekkor is ár­nyékban tartá. Belépett az egyik legócskább s leg­sötétebb házba, s kopogtatott a szúette ajtón, melyet tegnap előtte fölnyitottak. Müller Anna tüstént meg­jelent; látszott rajta, hogy némi tekintetben talán számított is e látogatásra, mert fekete selyem ruháját s nagy gyászos fökötőjét vette föl. Arcvonásai egy­szerűek, de kifejezésdúsak. Valaha szépnek kellett lennie; látszott nemes, erős vonásain; de a kor, s talán a bú és nyomor is , keresztül kasul szántották orcáit, s homlokába, mint barázdák, mélyen bevésőd­tek a redők. Arckifejezése alázatos és félénk, mint azé, a ki megszűnt összeköttetésben élni a világgal. — Édes asszonyom, — szólt Calderon, — lát­hatja, hogy szótartó vagyok. Tegnap megígértem, hogy visszatérek, s ime el is jöttem. — Isten hozta uram, — válaszolt a hölgy, — s egy alacsony,homályos s majdnem egészen bútorozat­­lan terembe vezette vendégét, melynek végén egy jelenleg kárpit által elzárt ajtó nyílt. Calderon egy ócska bőr karos széken foglalt helyet,melyet Müllerné udvarias tisztelettel tolt alája, s körültekintve, kissé meglepte az, a mit látott, s a fogadtatás, melyben e nő részesité. A bútorzat nyomasztó szükséget árult el; két vagy három zsámoly s nehány szék állt egy közönséges faasztal előtt mindössze ,­s”az asztali evő­készlet, mely egy a falon függő deszkára volt kirak­va, olyast gyanittatott, mintha e szegény ház lakói gyakran szoknának böjtölni kenyéren és vizen. Volt azonban az ablak közelében egy bútordarab, mely nem vált volna szégyenére bármelyik spanyol grand dísztermének sem: egy zongora, melynek tört szo­borderékhoz hasonló lábai réz ékítményekkel voltak cifrázva, mig teteje gyöngyház és ezüst mozaikszerü kirakványoktól ragyogott. — Valóban pompás zongora! — szólt Calderon meglepetve, a bámulat hangján. — Szegény Müllerem mesterműve, — felelt az agg nő, büszkeség, bánat és megindultság vegyületé­­vel, — tiz évig dolgozott rajta élte alkonyán. — Férje tehát hangszer­készítő volt? — Az uram, s egyszersmind kitűnő zenész is ; a­ki csak ismerte, mindenki azt állítja, hogy nagy teremtő elme volt. Épen most húsz éve, hogy Német­országból kivándorolt, mert sokan biztatták, hogy a művészeknek Madrid szép jövőt igér. S igazán meg­vallva, üzlete nem is ment egészen rosszul; több templom részére bízták meg munkával, s ez időtájt keltünk volt össze. De Müller agyában magasabb esz­mék forrongván,kezdett nyitgatni s föltalálásokat ten­ni, a miért társai irigylették előmenetelét. Sok bo­­szantásukkal addig keseritgették, mig utójára re­ményt , bátorságot vesztve, többé nem járt munkát keresni s a munka kimaradt. Ekkor aztán igazán sze­rencsétlenek lettünk. — De azért csak dolgozott tovább is, folytono­san, nemde? — kérdé Calderon, a zongorára pil­lantván. — Igen , dolgozott; remekre készítgetésével enyhítette fájdalmát, s vigasztalta nyomorúságunkat.

Next