Fővárosi Lapok, 1866. augusztus (3. évfolyam, 174-198. szám)

1866-08-07 / 179. szám

179-ik sz. Kedden, aug. 7. g*ada-MTa*ttl! ^ bart,tolt-wre r «.___Harmadik évfolyam 1866. fr Előfizetési dg: ik A Szerkesztői Iroda: Félévre . ... 8 frt |f H ii A W ff I I A laff 1 1/ Lipót utca 34. sz. 06 Negyedévre . . . 4 frt Ji® j| g W 0**% ff ÉS 'f |s jf I A M Hm Hirdetési dij: Megjelen az ünnep utáni IBIIMBB Negyed hasábos petit napokat kivéve mindent, ít°r . * • • • 5 kz. nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. taUakor “ \· ^ mr Teljes számú példányokkal folyváts szolgálhatunk. DIVATOS ÜZLETEK. (Elbeszélés a nagyvilági életből.) Deák Farkastól. (Folytatás.) A levelek hatása. Az öreg Kertészné, bár éjfél felé járt az idő, még mindig fenn volt, mert olyankor szokott csak lefeküdni, mikor fia már elvégezte dolgát. Most azonban míg folytonosan hallotta, hogy szobájában járkál föl s alá. A szegény aszony egészen megrémült, midőn a nagyságos asszony hivatá. — Hogy van édes Kertészné ? Megbocsásson, hogy hivattam, de én nagyon roszul vagyok, s tanácsát akarom kérni. — Én jól volnék nagyságos asszony, de a fiamat soha se láttam ilyen állapotban, mint ma. Midőn délben feljött, megcsókolt százszor, s azt mondta, hogy a világon nincs oly boldog ember, mint ő, s a másik pillanatban már halálos szomorúság fogta el szívét, és ez így folyt egész nap, semmit sem evett, s délután hivatalba se ment. Nekem azonban dolgom volt, s estefelé kinn jártam ; mikor hazatértem, úgy találtam, hogy azt hivem, megörült: kisírt szemekkel. Nem szólt hozzám. Azt hivom, megtudta valakitől, hogy a pénzt elhelyeztem, mert az asztalon egy levelet láttam, és bocsánatot kértem tőle, de ő rám se hallgatott, s azt mondta, nem bánjam, ha tűzbe dobtam is a pénzünket, őt e világon mi sem érdekli már. Perecesné sokáig forgatta a jó öreg asszonyt, de ebből sem vett ki semmit. A pénzt illetőleg ez is oly nyugodt volt, mint a szikla. Ő azonban egész reggelig szemét se húnyta be, s úgy kínlódott, mint valami halálra ítélt gonosztevő. * * Vimmer, amint a levelet elolvasta, fejét megcsóválta s magában gondolá , ki hitte volna, hogy e szép kacérnak ilyen szentimentális gondolatjai lennének ; még tíz évig is várhatott volna a zárdával; jó leányka volt, igazán kár érette. Na de az a bohó Vadovich egykor az életemet vagy legalább is fél lábamat mente meg, tehát néhány ezer forintját én is megmentem. Elindult tehát a bizonyos helyekre, és csakugyan egy finom, mivel a közben megtalálta a gazdag rác uraságot; épen keltek föl valami kártyázástól, hol Vadovich néhány száz forintot nyert Rotterheimtől, s ez utóbbi búcsúzván, Vadovichhoz fordult és halkan így szólt : „Tehát holnap este Laszkyné e nagyságánál.“ — A viszontlátásig uram minden bizonynyal, — felelt a jó kedvű szerb. Wimmer azonban vállát érinté, s pár szóra félre hívta. — Uram, ön egykor nagy szívességet tett velem, és én mind ez ideig nem viszonozhatom. Teljességgel nincs terhemre a hálaérzet egy oly úbn ember irányában, mint ön, és én szívesen maradok lekötelezettje, amíg élek, de most mégis, mint egy végrendelkező akaratának megbízottja, kénytelen vagyok egy köztünk már fenforgott tárgyra visszatérni. Szereti-e még ön a Laszky kisasszonyt? — Uram, én őszintén szólok, bár nem egészen értem önt. Igen, én szeretem a kisasszonyt, s mint épen ma értesültem egy közel rokontól, a legjobb reményben vagyok. Nem sokára önhöz fordulok, hogy mint ígérte, kérőm legyen. — Rotterheim úrtól vette ön ez értesítést ? —• Igen uram, a nagybátyjától ! — Akkor kérem, olvassa el e levelet. Vadovich sápadozva olvasta el, majd meg felkiáltott: — Hiszen akkor Rotterheim valami gaz kalandor ! Wimmer megránta kabátját, hogy hallgasson. — Az lehet, de nem a mi dolgunk, hogy ezt a fölfedezést tegyük. Örvendjen ön, hogy néhány ezer forintja megmarad. A többit majd eligazítja a rendőrség. — De hát a szegény leány ? — Ő valóban megérdemli szánakozó részvétünket. De csöndesen legyen ön az istenért, hiszen e helyre épen kegyed vezette be Rotterheim urat, és ő mindnyájunknak szeretett barátja. Hallgatunk, mint a hal, mintha semmit se tudnánk. * * # Perecesné alig távozott el, Laszkyné lázas sietséggel küldött Rotterheim után. Ez a kártyázásból haza érkezve, azonnal átment. — Nos, mi baj ? — kérdé kissé nyers hangon. — Hortense el akar árulni! — mondá Laszkyné, sápadtan és reszketve. ----Azt minden áron meg kell gátolni, ha másként nem, erőszakkal, vagy bármi módon. Érted, minden áron. — Lehetetlenség ! Olvasd e levelet. Rotterheim nyugodtan végig olvasta. — A te ügyetlenséged az oka. Miért nem vigyáztál reá? Miért nem gátoltad meg? Miért nem adtad férjhez ? Azonban mindez késő; ma 13-dika, holnap 14-dike és holnapután fizetési nap. Még ezt a részletet ki akartam fizetni, — de késő; az az ostoba Perecesné bizonynyal sejt valamit, különben a leányt nem segítette volna terve kivitelére. — Én is azt hiszem, mert oly különösen viselte magát, hogy zavara feltűnt, s a levelet ő maga hozta el. Később ismét ide akart jőni, már tíz óra után, de nem volt erőm elfogadni. — A pesti életnek vége. A tudva levő terv szerint rögtön útra készülünk, s reggel hét órakor meszsze leszünk a fővárostól. E távsürgönyt küld azonnal a hivatalba, Aradra szól. Megvan-e útleveled ? — Meg ! Hol fogunk találkozni ? — Mához egy hónapra Hamburgban! A k 1 f e j t é s. .1869 május 14-dikén reggel a vasúti vonaton Rotterheim úr Aradra utazott. Nagyon levert és szomorúnak látszott, s komornyikjától érzékenyen búcsúzva, megkérte, hogy másnap délig ne szóljon senkinek, mert 16-dikán úgy is vissza fog jöni. Ugyanakkor egy ügyes, alföldi kinézésű magyar menyecske a bécsi vonaton utazott el, útlevele Drezdába szólt, s mint dajka, egy jó nevű család cselédjének mondta magát. A legügyesebb rendőr is bajosan ismert volna benne Laszkyné nagyságára. De hisz az asszonyt nem is üldözte senki. Perecesné pedig már nyolc órakor kellett ügyvédjével értekezni. Ez most jobban kezdte érteni a dolgot, s titoktartást ajánlott, aztán elment szemlét tartani és híreket hallani. A börze-kávéházban csak úgy beszéltek, mint eddig; ebből az ügyvéd se lett okosabb. Perecesné pedig ijedtében majd hanyatt esett, midőn tizenegy óra felé meghallotta, hogy Laszkyné nagysága Bécsbe utazott. Nem állhatta meg, átment a Rotterheim úr szállására, hol a legények kissé hidegen fogadták, s azt mondták: nem tudják, hol az úr. De az irodában az Írnokok szorgalmasan írogattak, sőt a pénztárnok kijött Perecesné A MÉLY SEB. Amnaud //. elbeszélése. (Folytatás.) — Mit tartozik ez a dologra ? — felelt a fővezér, aranygyapjujával játszadozván, mely szalagon függött egyik gombjáról; mit tartozik ez ránk ? Mint máskor, most is majd találsz te bizonyosan módot, hogy a kettőt közelebb hozd egymáshoz. Én most megyek játszókat keríteni. Medea szerepére Floritát kérem föl. — Uram , — vágott közbe most örömmel Calderon, — Florita már rég áhítozik a tiszteletre, hogy ő felségeik előtt játszhassék; tudja,, hogy mig e kegyet meg nem nyerte, dicskoszorújából a legszebb virága hiányzik. Köszönöm nevében. . . . A tizenötödik napra ezután, sz. János estéjén, Spanyolország főrendei mind együtt valának a retirói kertekben. Roppant színterem volt alkotva a tó partján a nézők számára, maga a színpadi emelvény pedig a túlsó oldalon tűnik szemünkbe. Kötelekkel a parthoz erősített hajók tetejére van rakva az, kisded erdőcskét ábrázolva, melynek szélét a tenger hullámárja öntözi. Amint a függöny felgördült, ott lehetett látni a sötét habokat kanyargani, s tajtékozva megtörni a sziklák lábainál. Nagyszerű látvány volt ez, egyfelől a kristályokkal díszített, fényárban úszó színterem, ragyogó lámpáival, hosszú vörös falkárpitokkal s középen a Castiliában elfoglalt zsákmány fegyverektől körül rakott trón. A király feketébe öltözve, aranyrojton nagy támszéken ült, s mellette a királyné úgy, a mint Velasquez festménye mutatja, hosszú kék ruhában , szép szőke fürtöi rubin hajtőkkel homloka köré voltak erősítve, s gyönyörű kisded kezeit összekulcsolva tartá csipkefátyla alatt, mely karjait s mellét egészen elfödözé. A trón két oldalán ültek rangfokozat szerint sorakozva az ország grandjai nejeikkel ; még odább, de már alacsonyabb padokon, az udvaroncok hosszú serege. Szemközt pedig e ragyogó teremmel, ott magaslott félig világítva a színpad, rajta az erdő, melyen az éj szele sóhajtozott keresztül, oldalain a sötétlő hullámok, fölötte pedig a fellegekkel borított égbolt. Gyönyörű volt e diszítmény, s a habok tetején mintegy csak lebegő színpad. Midőn a függöny fölemelkedik, megjelent a színpadon bíborba öltözötten Florita, halántékait kettős szalagocska övezé. Medeát adta, ki követve társaitól, a cholchisi partokon, a Hellespont szélén bolyongott. Az iszonyatos varázsnő azzal kezdte bűvöléseit, hogy először is segélyre hivá az alvilági hatalmakat. A fiatal művésznő megreszketett, elhomályosult szemeit lesüté e főrangú gyülekezet előtt. Nem régi, rendes közönségét látta itt, nem azt a nézőséget, mely megszokta őt szeretni; s e gondolatra a félelemnek bizonyos neme jégeszté meg szívét. Úgy érzé, mintha az ihlet kihamvadt volna kebléből, mintha lángelméje elhagyta volna. De egyszerre, amint véletlenül a zenekar felé pillantott, ott látá alig tíz lépésre magától Ribiers marquist. Lelkében rögtön valami rátelibe, s illedelmesen jelenté, hogy az elfogadási és fizetési nap holnap lévén, holnap kéri, hogy legyen szerencséje e nagyságához. Midőn a lépcsőkön lejött, a komornyik lekisérte, s ennek pár forintot a kezébe csúsztatva, csak anyit kérdett: — Hát a nagyságos úr nem utazott-e Bécsbe ? — Nem, a nagyságos úr az alföldre utazott. Perecesné tette magát, hogy felvidámult és még egy kérdést merészelt: — És mikor jön haza ? — Holnapután estére várom. (Vége köv.)