Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-12 / 207. szám
A BERESINAI TROMBITÁS. (Beszély.) Ponson du Terraillel. (Folytatás.) ii. És van, az ég fekete, a légkör hideg. A hó egymásra halmozódott felhőkből hull alá, s a szél féloldalra fújja a fáklyák és a Beresina partján rakott tüzek vöröslő lángját. A gyalog és lovas ezredek, melyeket hat hó előtt a termékeny Burgundián átmenni és a majorban Franciaország üdvéért inni láttunk, most mind itt vannak. De az oroszok ágyúja megtizedelte soraikat, míg a hideg, e halálos ellen, segített bevégezni a pusztítást. Hátuk mögött Kremlin lángokban úszik, előttük az álomhoz hasonló távoli láthatárban a haza földje fekszik, Franciaország, mely fiait és az elhagyottakat az anyai gondoskodásra emlékezteti, de melyet csak a viszontagságokat túlélő győzők nyernek meg e földön. Kremlin és Franciaország között a kérlelhetlen Beresina hullámai jégtáblákat hordanak magukkal. E fiúk komolyan és büszkén, kétségbeesésükben hideg vérrel, az ellenség szerencséjében hősiesen csoportosulnak az újkori Caesar köré, kit a szerencsétlenség nagyobbá tesz, mint a gúlák, melyeket egykor lábával tiport. Ott áll Davoust hadosztálya, mellette az Oudinot tábornagy és Poniatowski lengyelei és Ebié tábornok rettenthetlen hidászai. Ez utóbbiak hónaljig a vízben állva verik le a híd alapját. A víz jéggé fagy testük körül, de ők föl sem veszik azt. Nem szeme előtt dolgoznak-e ők Caesarnak, mert ő ott van a parton, majd lovon, majd gyalog, az ő prémes szürke köpenyébe burkolva, kezében a távcsővel, épen úgy, miként a történelem eme katonái óta, kiket festőknek és költőknek neveznek, rajzolni szokták. Északon Studianka falu romjai füstölnek, délen, azaz a folyó másik partján, néhány tűz villan föl az éjben. Ezek talán Tsinakoff admirál, vagy Wittgenfstein tábornok oroszai, kik a francia hadsereg vissza-vonulását akarják meggátolni. A hidászok folytonosan dolgoznak, és a derék , öreg, kirabló fővezérnek hívnak, maga is bement a vízbe, mint ők, hogy új erőt keltsen bennök. Napóleon nyugodtan és gondolatokba merülten kiséri szemeivel ez óriási munkát, melyet ha néhány óra alatt bevégeznek, megmentik a francia hadseregget. Hirtelen összerezzen, megáll és élénken beszél az őt környező tisztekhez: — Ki ez ember? És ujjával egy a lovas vadászok öltönyét viselő katonára mutat a hidászok között, kik a legnagyobb hévvel dolgoznak. — Ez nem hidász, ez trombitás, — mondá ismét. — Igen sire, — felelt egy ezredes, — ez egyike a mi vadászainknak. Reggel óta van a vízben, dacára, hogy tegnap egész napon át küzdött, s mivel kitűnő úszó, igen nagy szolgálatot tett. — Neve? — kérdé a császár. — Anselme. Az utósó ujoncozásból van, s mint összeitt érkezett Moskauba, hol a bandába tették őt. — Hívja ide ez embert, — parancsolá a császár. Két perccel később a hidászszá lett vadász a császár előtt állott. — Te jó úszó vagy ? — Igen, sire. — Átúsznád a Beresinát ? ! — úgy hiszem, sire. A császár, midőn Moskau felé indult, seregéből egy hadtestet, Corbineau tábornok osztályát, hátrahagyta. Ez osztálynak a Beresina jobb partján kellett lenni. Egész este hallották az oroszok ágyúját s látták föllobogni a tábortüzeket. Ha reggel előtt a jobb partra érkezhetik Corbineau tábornok, s védheti a hídépítést, az egész sereg meg van mentve. A császár mindezt kiszámitá. De hogy értesítsék Corbineaut? Már tíz embert küldött el, némelyek nem tértek vissza, mások a vízbe fúltak lovaikkal, s nem érhették el a túlsó partot. — Ha a túlsó oldalra átmegy, — mondá a császár a trombitásnak, mert e merész vadász nem más, mint Galoubet, ki hat hó előtt könyek között vitetett el a csendőrök által Crisenon majorból, — ha átmégy a túlsó partra, s elég merész vagy húszszor kockáztatni életedet, és elég szerencsés visszatérni, s elmondani, hogy miféle csapatok táboroznak ott lenn a fák mögött, érdemjelt adok neked és tisztté teszlek. Galoubet Anselme, a trombitás, tisztelgett és a vízbe veté magát. A császár szemével követte őt, mig csak a fáklyák és a Studianka körüli tüzek fénye látni engedé. A császár háta mögött egy tiszt hasonlóan követé szemeivel, majd halkan mormogá: — Hiában igyekeztem hat hó óta téged megöletni , de hiszem, hogy a véletlen elvégzi azt helyettem. S a tiszt vékony és halvány ajkain gonosz mosoly vonult végig. Marcelin hadnagy, mert ő e tiszt, egész bensejéből kívánja, hogy a rettenthetlen úszót vigye el a víz, vagy törje össze a jég. Mert Marcelin, a Bertraut hajdani felügyelőjének fia, ki szereté Myonnettet, s kit Myonnette átkozott, szintén az oroszországi táborban van, s elég ügyes volt, elhagyva Franciaországot, saját csapatába osztatni be Anselmet. A falu hegedűse trombitás lett, és mindig elöl ment ellenségre. A boszús Marcelin szive mindanyiszor átkos gyűlölettől vert, de Anselme áthatolt a golyó záporon, s épen, egésségesen tért vissza. Anselme Myonnetterre gondolt,s ígéretének emléke talizmán volt neki. Marcelin szintén húszszor volt az ellenség előtt, s a golyók megkímélék, de míg társai kapitányok, csapatvezérek, ezredesek lettek, ő az egész hadjárat alatt hadnagy maradt, talán egész életében hadnagy lesz, és ha önök tudni akarják miért, hagyjuk el pillanatra a császárt és táborkarát, s térjünk át a vadászok táborába. (Folyt. köv.) Zenészeti tárcák. (Szept. 9.) Lassan kint kezd ismét minden visszatérni a maga régi kerékvágásába. — A békésebb foglalkozás ügyei és gondjai ismét fölmerültek, s a harcmezőn és a stratégián kívül más egyéb is kezdi már megint érdekelni az embereket. A legközelebbi események tapasztalása is meggyőzhetett arról, hogy a tudomány és szellemi fensőbbség mindig képes a nyers erőn győzedelmeskedni, s a mely nemzet még ma is — vele született ázsiai merevsége mellett—csak a természet nyújtotta előnyökre s legfeljebb történelmi bástyafalaira támaszkodik,s e mellett keresztbe dugott karokkal várja az égi manna hullását: az olyan nagyot hizhatik régi dicsősége babérlevelein, de a szereplés, a zászlóvitel tisztjéről jobb, ha lemond örökre. Szóval, ideje volna már egyszer, hogy minden hátramaradásunk okát ne csak mindig a balsorsnak tulajdonítsuk, hanem, ha kell, még akkor is gondoskodjunk vetéseinkről, midőn elzárják előlük az ég üdítő csatornái. E sorok talán nem is igen illenek bevezetésül egy zenészeti tárcához, de a szíves olvasó, ki bizonyára a mondottakban velünk egyetért, remélhetőleg meg fog nekünk ezért bocsátani. De ki is tudna most hazánkban bármely közművelődési tárgyról szólani, anélkül, hogy a politikai nyomott levegőt és a nemzeti közérdekeltség hévmérőjét figyelembe ne venné ? Az irodalom és művészet ügyének fejlődése, föl- vagy nem virágozása,ép úgy föltételeztetik azoktól, mint a belügyek rendezett folyama, vagy az üzleti részvények árkerete. S mégis mind sokan vannak még hazánkban, kik az irodalom és művészet sorsát elválaszthatónak hiszik a nemzet reformjaitól. E téves nézetnek végre el kell már nálunk is oszolnia, ha akarjuk, hogy számot tegyünk a népek tanácsában. A történelem is bizonyítja, hogy csak azok a nemzetek maradnak életben vagy születhetnek ismét újjá, melyek az irodalom és művészet terén elévülhetlen befolyás és magaslatra emelkedtek. Ki beszélne még ma is Görögországról, ha műkincseivel az egész művelt világ nem táplálkozott volna? S századokig nem volt egyebe az elnyomott olasznak, mint nagy költői, festészei és zenészei, s íme, az erőszakos eldarabolás polypkeze nem tudta végkép megfojtani! Különös időszak ez a mai! Az embert még akkor is elragadja a politizálási szenvedély, midőn művészeti dolgokról akar beszélni. Hiába úgy összenőtt már velünk ez a meddő mesterség, hogy még az operák közül is csak azoknak adjuk az elsőbbséget, melyekben legalább is valami lázas válság fordul elő. Sokan e szempontból kiindulva, nagy sikert ígérnek a nemsokára szinte kerülendő „Lohengrin“-nek is, melyben egy német király szintén nem ismer tréfát, s földönfutóvá tesz — de a szó szoros értelmében — egy uralkodó herceget, hitvestársával együtt. Én azonban azt hiszem , hogy még más egyéb is van ez operában, mely maradandólag le fogja bűvölni a közönség érdekét, t. i. a magasztos költészet, a kifejezési igazság és a kidolgozás művészeti tökélye, mely minden részén elömlik, s mely tulajdonokat az ujabbkori operák legnagyobb részében még lámpással is hiába keressük. Mindamellett egy neves zenész, — a Fáma szerint — kinek módjában van ez opera próbáin mindenkor jelen lehetni, s így vele tökéletesen megismerkedhetni, a minap úgy nyilatkozott felőle, hogy ha tízszer adnák egymásután, a közönség egyre sóhajtoznék egy kis „Ernani“-ra! Ilyen illetékes zenészeti bírákat még eleget találhatni nálunk, s még sokat kell koptatni a bírálói élesmosót, hogy számuk meggyérüljön. Illetékes színházi körök „Fidelióról“ is így nyilatkoztak a maga idejében, de azért a tapasztalás megmutatta, hogy a művészet vívmányait ép úgy nem lehet ignorálni, mint napjainkban a gyúfópuskát. Másrészt úgy halljuk, hogy tetemes kihagyások és változtatásokkal tanulják be ez operát, mi havaié, úgy ez eljárást semmikép sem lehet helyeselni, s nem is találunk rá menthető okot, mert amely magánénekes, zene- vagy énekkar képes belőle egy részt betanulni, az olyan bizonyára az egészre is képesítve van. Egy ily remekmű csonkított bemutatása nem illenék a nemzeti színházhoz. De nagy merészség is kívántatik hozzá, mit a szerző — ha csakugyan valósulna lejövetelen— épen nem köszönne meg. Egy olasz vagy még egy meyerbeeni operánál is — hol egy kavatinával több vagy kevesebb sem fehérebbé, sem feketébbé nem teszi az egészet — még csak megengedhető az ily vöröskrétázás; de Wagnernél gyakorolni azt, ki maga készítvén a szöveget is, annak minden sorát művészi számításba véve, gyöngéden szólva, valóságos vandalismus. Ha a színházi areopág egy Wagner irányában is ily kíméletben, úgy nem lehet aztán rajta csodálkozni, ha Adelburg „Zrínyijét“ még csak előadásra sem ajánlotta. Legújabban ez opera költséges kiállítását emlegették a lapok, mellőztetése indokául. Úgy tudjuk, hogy a szerző e részben kevés terhére vált volna az intézetnek. Inkább gyanítható, hogy oly okok képezik az akadályt, melyek már más szerzők számára is sokszor fekete golyókat szültek. Adelburgnak kétségkívüli tehetsége és hivatása e téren, valamint a fölmerült nehézségek lehető kiegyenlítése, talán még idővel kilátásba helyezhetik e most visszautasított opera hallhatását, mi már csak azon oknál fogva is óhajtandó lenne, mert szerzője főleg a magyar nemzet rokonszenvére számított e sok gonddal készített művével. Különben a nagyobb operák most rendesen mindig telt házak mellett adatnak a magyar színházban, mint Berlinben az „Észak csillaga“, mely ott most eredeti címén („Siléziai táborozás“) adatik, még pedig oly nagy részvét mellett, hogy akkor este mindig valóságos königgrätzi torlódás fejlődik ki a pénztárnál. Nagy Péter helyett Nagy Fridrik szerepel benne, s midőn zászlót ragad, határt nem ismer a poroszok lelkesedése. Bárcsak már nekünk is akadna egy ilyen vivátra termett operánk, legalább jövedelme egy részéből talán kitelnék az az évek óta sürgetett, de soha nem teljesített zártszék-bejárati korlát, melynél a közönségre nézve alig lenne kívánatosabb újítás. Persze, hogy a kipárnázott páholyokból nem igen érezni annak szükségét. De lépjünk át a nemzeti színházból a pestbudai zenede tanácstermébe, hol a múlt hóban tartották meg b. Orczy Béla elnöksége alatt a múlt évi ünnepély-rendező nagy bizottmány utósó gyűlését, melynek tárgyait (valószínűleg ama közmondás szavait tartva szem előtt, miszerint „jobb későn, mint soha“), a végszámadások eredményének bejelentése s a közreműködött művészek és műkedvelők számára határozott tiszteleti emlékokmányok megszemlélése képezték. Ez alkalommal a zenede sokérdemű igazgatója, lelkes szavakban mondott köszönetet az elnök bárónak, ki ez ügyben valóban ritka buzgalmat tanúsított. Beszédének folyama alatt, a nemes báróhoz hasonló műbarátokból ötvenet kívánt a szűkölködő magyar hazának ! Ez ugyan elég tisztességes szám akkor, midőn művészeti maccénásainkat fél 854