Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)

1866-09-12 / 207. szám

A BERESINAI TROMBITÁS. (Beszély.) Ponson du Terraillel. (Folytatás.) ii. És van, az ég fekete, a légkör hideg. A hó egymásra halmozódott felhőkből hull alá, s a szél féloldalra fújja a fáklyák és a Beresina part­ján rakott tüzek vöröslő lángját. A gyalog és lovas ezredek, melyeket hat hó előtt a termékeny Burgundián átmenni és a majorban Franciaország üdvéért inni láttunk, most mind itt vannak. De az oroszok ágyúja megtizedelte soraikat, míg a hideg, e halálos ellen, segített bevégezni a pusztítást. Hátuk mögött Kremlin lángokban úszik, előt­tük az álomhoz hasonló távoli láthatárban a haza földje fekszik, Franciaország, mely fiait és az elha­gyottakat az anyai gondoskodásra emlékezteti, de melyet csak a viszontagságokat túlélő győzők nyer­nek meg e földön. Kremlin és Franciaország között a kérlelhetlen Beresina hullámai jégtáblákat hordanak magukkal. E fiúk komolyan és büszkén, kétségbeesésükben hideg vérrel, az ellenség szerencséjében hősiesen cso­portosulnak az újkori Caesar köré, kit a szerencsét­lenség nagyobbá tesz, mint a gúlák, melyeket egy­kor lábával tiport. Ott áll Davoust hadosztálya, mellette az Oudinot tábornagy é­s Poniatowski lengyelei és Ebié tábornok rettenthetlen hidászai. Ez utóbbiak hónaljig a vízben állva verik le a híd alapját. A víz jéggé fagy testük körül, de ők föl sem veszik azt. Nem szeme előtt dolgoznak-e ők Caesarnak, mert ő ott van a parton, majd lovon, majd gyalog, az ő prémes szürke köpenyébe burkolva, kezében a táv­csővel, épen úgy, miként a történelem eme katonái óta, kiket festőknek és költőknek neveznek, rajzolni szokták. Északon Studianka falu romjai füstölnek, dé­len, azaz a folyó másik partján, néhány tűz villan föl az éjben. Ezek talán Tsi­­nakoff admirál, vagy Wittgen­­f­stein tábornok oroszai, kik a francia hadsereg vissza-­­­vonulását akarják meggátolni. A hidászok folytonosan dolgoznak, és a derék , öreg, kir­abló fővezérnek hívnak, maga is bement a vízbe, mint ők, hogy új erőt keltsen bennök. Napóleon nyugodtan és gondolatokba merülten kiséri szemeivel ez óriási munkát, melyet ha néhány­­ óra alatt bevégeznek, megmentik a francia hadsereg­­­get. Hirtelen összerezzen, megáll és élénken beszél­­ az őt környező tisztekhez: — Ki ez ember? És ujjával egy a lovas vadászok öltönyét viselő katonára mutat a hidászok között, kik a legnagyobb hévvel dolgoznak. — Ez nem hidász, ez trombitás, — mondá ismét. — Igen sire, — felelt egy ezredes, — ez egyi­ke a mi vadászainknak. Reggel óta van a vízben, dacára, hogy tegnap egész napon át küzdött, s mivel kitűnő úszó, igen nagy szolgálatot tett. — Neve? —­ kérdé a császár. — Anselme. Az utósó ujoncozásból van, s mint összeitt érkezett Moskauba, hol a bandába tették őt. — Hívja ide ez embert, — parancsolá a császár. Két perccel később a hidászszá lett vadász a csá­szár előtt állott. — Te jó úszó vagy ? — Igen, sire. — Átúsznád a Beresinát ? ! — úgy hiszem, sire. A császár, midőn Moskau felé indult, seregéből egy hadtestet, Corbineau tábornok osztályát, hátra­hagyta. Ez osztálynak a Beresina jobb partján kellett lenni. Egész este hallották az oroszok ágyúját s látták föllobogni a tábortüzeket. Ha reggel előtt a jobb partra érkezhetik Corbi­neau tábornok, s védheti a hídépítést, az egész sereg meg van mentve. A császár mindezt kiszámitá. De hogy értesít­­­­sék Corbineaut? Már tíz embert küldött el, némelyek nem tértek vissza, mások a vízbe fúltak lovaikkal, s nem érhet­ték el a túlsó partot. — Ha a túlsó oldalra átmegy, — mondá a csá­szár a trombitásnak, mert e merész vadász nem más, mint Galoubet, ki hat hó előtt könyek között vitetett el a csendőrök által Crisenon majorból, — ha átmégy a túlsó partra, s elég merész vagy húszszor kockáz­tatni életedet, és elég szerencsés visszatérni, s elmon­dani, hogy miféle csapatok táboroznak ott lenn a fák mögött, érdemjelt adok neked és tisztté teszlek. Galoubet Anselme, a trombitás, tisztelgett és a vízbe veté magát. A császár szemével követte őt, mig csak a fák­lyák és a Studianka körüli tüzek fénye látni engedé. A császár háta mögött egy tiszt hasonlóan kö­veté szemeivel, majd halkan mormogá: — Hiában igyekeztem hat hó óta téged meg­öletni , de hiszem, hogy a véletlen elvégzi azt he­lyettem. S a tiszt vékony és halvány ajkain gonosz mo­soly vonult végig. Marcelin hadnagy, mert ő e tiszt, egész bensejéből kívánja, hogy a rettenthetlen úszót vigye el a víz, vagy törje össze a jég. Mert Marcelin, a Bertraut hajdani felügyelőjének fia, ki szereté Myonnettet, s kit Myonnette átkozott, szintén az oroszországi táborban van, s elég ügyes volt, elhagyva Franciaországot, saját csapatába osz­tatni be Anselmet. A falu hegedűse trombitás lett, és mindig elöl ment ellenségre. A boszús Marcelin szive mindanyiszor átkos gyűlölettől vert, de Anselme át­hatolt a golyó záporon, s épen, egésségesen tért vissza. Anselme Myonnetter­re gondolt,s ígéretének em­léke talizmán volt neki. Marcelin szintén húszszor volt az ellenség előtt, s a golyók megkímélék, de míg társai kapitányok, csapatvezérek, ezredesek lettek, ő az egész hadjárat alatt hadnagy maradt, talán egész életében hadnagy lesz, és ha önök tudni akarják miért, hagyjuk el pil­lanatra a császárt és táborkarát, s térjünk át a va­dászok táborába. (Folyt. köv.) Zenészeti tárcák. (Szept. 9.) Lassan kint kezd ismét minden visszatérni a maga régi kerékvágásába. — A békésebb foglal­kozás ügyei és gondjai ismét fölmerültek, s a harc­mezőn és a stratégián kívül más egyéb is kezdi már megint érdekelni az embereket. A legközelebbi események tapasztalása is meg­győzhetett arról, hogy a tudomány és szellemi fensőbb­­ség mindig képes a nyers erőn győzedelmeskedni, s a mely nemzet még ma is — vele született ázsiai me­revsége mellett—csak a természet nyújtotta előnyök­re s legfeljebb történelmi bástyafalaira támaszkodik,s e mellett keresztbe dugott karokkal várja az égi man­na hullását: az olyan nagyot hizhatik régi dicsősége babérlevelein, de a szereplés, a zászlóvitel tisztjé­ről jobb, ha lemond örökre. Szóval, ideje volna már egyszer, hogy minden hátramaradásunk okát ne csak mindig a balsorsnak tulajdonítsuk, hanem, ha kell, még akkor is gondoskodjunk vetéseinkről, midőn el­­zárják előlük az ég üdítő csatornái. E sorok talán nem is igen illenek bevezetésül egy zenészeti tárcához, de a szíves olvasó, ki bizo­nyára a mondottakban velünk egyetért, remélhetőleg meg fog nekünk ezért bocsátani. De ki is tudna most hazánkban bármely közművelődési tárgyról szólani, a­nélkül, hogy a politikai nyomott levegőt és a nem­zeti közérdekeltség hévmérőjét figyelembe ne venné ? Az irodalom és művészet ügyének fejlődése, föl- vagy nem virágozása,ép úgy föltételeztetik azoktól, mint a belügyek rendezett folyama, vagy az üzleti részvé­nyek árkerete. S mégis mind sokan vannak még ha­zánkban, kik az irodalom és művészet sorsát elvá­laszthatónak hiszik a nemzet reformjaitól. E téves nézetnek végre el kell már nálunk is oszolnia, ha akarjuk, hogy számot tegyünk a népek tanácsában. A történelem is bizonyítja, hogy csak azok a nemzetek maradnak életben vagy születhetnek ismét újjá, me­lyek az irodalom és művészet terén elévülhetlen be­folyás és magaslatra emelkedtek. Ki beszélne még ma is Görögországról, ha műkincseivel az egész művelt világ nem táplálkozott volna? S századokig nem volt egyebe az elnyomott olasznak, mint nagy költői, fes­­tészei és zenészei, s íme, az erőszakos eldarabolás polypkeze nem tudta végkép megfojtani! Különös időszak ez a mai! Az embert még ak­kor is elragadja a politizálási szenvedély, midőn mű­vészeti dolgokról akar beszélni. Hiába­ úgy össze­nőtt már velünk ez a meddő mesterség, hogy még az operák közül is csak azoknak adjuk az elsőbbséget, melyekben legalább is valami lázas válság fordul elő. Sokan e szempontból kiindulva, nagy sikert ígérnek a nemsokára szinte kerülendő „Lohengrin“-nek is, melyben egy német király szintén nem ismer tréfát, s földönfutóvá tesz — de a szó szoros értelmében — egy uralkodó herceget, hitves­társával együtt. Én azonban azt hiszem , hogy még más egyéb is van ez operában, mely maradandólag le fogja bűvölni a kö­zönség érdekét, t. i. a magasztos költészet, a kifeje­zési igazság és a kidolgozás művészeti tökélye, mely minden részén elömlik, s mely tulajdonokat az ujabb­­kori operák legnagyobb részében még lámpással is hiába keressük. Mindamellett egy neves zenész, — a Fáma szerint — kinek módjában van ez opera próbáin mindenkor jelen lehetni, s így vele tökélete­sen megismerkedhetni, a minap úgy nyilatkozott fe­lőle, hogy ha tízszer adnák egymásután, a közönség egyre sóhajtoznék egy kis „Ernani“-ra! Ilyen illeté­kes zenészeti bírákat még eleget találhatni nálunk, s még sokat kell koptatni a bírálói élesmosót, hogy számuk meggyérüljön. Illetékes színházi körök „Fi­­delióról“ is így nyilatkoztak a maga idejében, de azért a tapasztalás megmutatta, hogy a művészet vív­mányait ép úgy nem lehet ignorálni, mint napjaink­ban a gyúfópuskát. Másrészt úgy halljuk, hogy tetemes kihagyások és változtatásokkal tanulják be ez operát, mi havaié, úgy ez eljárást semmikép sem lehet helyeselni, s nem is találunk rá menthető okot, mert a­mely magánénekes, zene- vagy énekkar képes belőle egy részt betanulni, az olyan bizonyára az egészre is ké­pesítve van. Egy ily remekmű csonkított bemutatá­sa nem illenék a nemzeti színházhoz. De nagy me­részség is kívántatik hozzá, mit a szerző — ha csak­ugyan valósulna lejövetele­n— épen nem köszönne meg. Egy olasz vagy még egy meyerbeeni operánál is — hol egy kavatinával több vagy kevesebb sem fehérebbé, sem feketébbé nem teszi az egé­szet — még csak megengedhető az ily vöröskrétázás; de Wagnernél gyakorolni azt, ki maga ké­szítvén a szöveget is, annak minden sorát művészi számításba véve, gyöngéden szólva, valóságos van­dalismus. Ha a színházi areopág egy Wagner irányában is ily kíméletben, úgy nem lehet aztán rajta csodálkozni, ha Adelburg „Zrínyijét“ még csak elő­adásra sem ajánlotta. Legújabban ez opera költséges kiállítását emlegették a lapok, mellőztetése indokául. Úgy tudjuk, hogy a szerző e részben kevés terhére vált volna az intézetnek. Inkább gyanítható, hogy oly okok képezik az akadályt, melyek már más szer­zők számára is sokszor fekete golyókat szültek. Adel­­burgnak kétségkívüli tehetsége és hivatása e téren, valamint a fölmerült nehézségek lehető kiegyenlítése, talán még idővel kilátásba helyezhetik e most vissza­­utasított opera hallhatását, mi már csak azon oknál fogva is óhajtandó lenne, mert szerzője főleg a ma­gyar nemzet rokonszenvére számított e sok gonddal készített művével. Különben a nagyobb operák most rendesen min­dig telt házak mellett adatnak a magyar színházban, mint Berlinben az „Észak csillaga“, mely ott most eredeti címén („Siléziai táborozás“) adatik, még pe­dig oly nagy részvét mellett, hogy akkor este mindig valóságos königgrätzi torlódás fejlődik ki a pénztár­nál. Nagy Péter helyett Nagy Fridrik szerepel benne, s midőn zászlót ragad, határt nem ismer a poroszok lelkesedése. Bárcsak már nekünk is akadna egy ilyen vivátra termett operánk, legalább jövedelme egy ré­széből talán kitelnék az az évek óta sürgetett, de soha nem teljesített zártszék-bejárati korlát, melynél a közönségre nézve alig lenne kívánatosabb újítás. Persze, hogy a kipárnázott páholyokból nem igen érez­ni annak szükségét. De lépjünk át a nemzeti színházból a pestbudai zenede tanácstermébe, hol a múlt hóban tartották meg b. Orczy Béla elnöksége alatt a múlt évi ünnepély-rendező nagy bizottmány utósó gyűlését, melynek tárgyait (valószínűleg ama közmondás sza­vait tartva szem előtt, miszerint „jobb későn, mint soha“), a végszámadások eredményének bejelentése s a közreműködött művészek és műkedvelők szá­mára határozott tiszteleti emlékokmányok megszem­lélése képezték. Ez alkalommal a zenede sokérdemű igazgatója, lelkes szavakban mondott köszönetet az elnök bárónak, ki ez ügyben valóban ritka buzgalmat tanúsított. Beszédének folyama alatt, a nemes báró­hoz hasonló műbarátokból ötvenet kívánt a szűköl­ködő magyar hazának ! Ez ugyan elég tisztességes szám akkor, midőn művészeti maccénásainkat fél 854

Next