Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-18 / 212. szám
A BERESINAI TROMBITÁS. (Beszély.) Ponton du Terra-tól. (Folytatás.) Egy vizszalag a Kouma - síkságon; ege áldott, a folyó végtelen legelők és zöld hegyek közt foly, melyekre Oroszország áhítozva néz, s melyeket Schamyl véd. A sereg vezetését Miklós carewitz vette át, s főhadiszállását Onslow ezredes birtokán üte föl. Onslow ezredes öreg katona, hajdan egy tatár ezred fölött parancsnokolt, mely Wittgenstein vezérlete alatt Moskaunál is táborozott. Visszavonulva a szolgálatból, a Kouma partjain telepedett meg, hol tömérdek földet birt, és erősséghez hasonló kastélyt építtetett. Két- vagy háromszáz paraszt élén, a munkássá lett katona gyakran visszaveri a cserkeszeket, kik a Koumát átlépték. A carewitz, ki holnap indulni akar, hogy az erdőbe hatoljon , s a cserkeszek legközelebbi erődjét megostromolja, egy ablakhoz támaszkodva áll, mely a kastély kertjére nyilik. Reggeli tíz óra, a katonák a fák alatt pihennek, a lovak a szomszéd mezőn legelésznek, s a carewitz talán valamelyik, Pétervár termeiben hagyott kedvesről álmodozik. Hirtelen egy ember tűnik szemébe, ki idegenszerűségével zavarólag hat reá. Ez ember, meztelen karjaival egy ásóra támaszkodik s dolgozik, mint egy paraszt, de francia szabású fekete szakálla, fasorra s kék szemei azt mutatják, hogy ő nem a kozákok vagy tatárok törzséből való. A carewitz első tekintetre franciának ismerte föl. Majd Onslow ezredes felé fordúlva, mondá: — Ki ez ember, uram ? Az ezredes könnyűd zavart mutatott. —• Herceg, — mondá végre, — ez ember egy francia katona, ki a Beresina átlépésénél fogolylyá lett. — ügy tehát önkénytesen jötté ide ? — Nem herceg, még mindig fogoly. — Csalatkozik ön, ezredes; nincs többé francia fogoly Oroszországban. Mindnyájan, akik csak voltak, szabadon bocsáttattak. — De herceg, parancsot kaptam. — Kitől? — Wittgenstein tábornoktól. — És e parancs ez emberre vonatkozik ? — Igen, herceg. — Tehát mit tett ? — kérdé a carewitz gondolkozva. — Sire, ő csaknem megmentette a francia sereget a Beresina átlépésénél. — Ezért tartják őt fogva? — Fájdalom! —■ mondá az ezredes. — Uram, — szólt a nagyherceg, — amit ön beszél, anyira különös és valószínűtlen, hogy magyarázatra van szükségem. — Szolgálok vele fenségednek, —■ felelt az ezredes, — ha fölséged méltóztatik megigérni, hogy... — Mit? — Hogy végre igazságot szolgáltat. — ígérem. Beszéljen! . . . Az ezredes folytatá: — 1812. év november 27 dikén reggel Wittgenstein tábornok a Beresina jobb partján táborozott, szemben Studianka faluval, s azon hitben volt, hogy Napoleon Borisov alatt kisérlendi meg átlépni a Beresinát; épen el akarta hagyni állását, s az alsó Beresina felé indulni, midőn egy francia érkezett s őt figyelmezteté, hogy Studiankánál hidat építenek. A tábornok ekkor megfordult, Studiankához ment, s miként felséged tudja , erősen foglalkoztatá ott a franciákat. — Hogyan ? — szólt közbe a carewitz, — ez azon francia, kit ott lenn látok. — Nem herceg, — felelt az ezredes, — az áruló békében maradt; visszatért Franciaországba, s mint hiszem, azóta alkalmasint nem messze van a tábornokságtól, ha ugyan eddig is már nem az. — De hát mi összeköttetés van Wittgenstein hadi mozdulata, és e másik francia között, kit ön fogva tart? — Mindjárt megtudandja felséged. Mig a francciák a hidat épiték, egy a jobb parton hagyott osztályuk segélyükre jöhetett, s minket a híd ostromlásában akadályozhatott: ez a Corbineau osztálya volt. Napóleon két embert küldött el, kik ugyanazon lovon ülve, átúszták a Beresinát, s Corbineaunak a császártól iatot vittek. Midőn átérkeztek, ezen emberek egyike reá lőtt a másikra, s azt hitte, hogy megölte azt; aztán, a helyett, hogy Corbineauhoz ment volna, Wittgensteinnak árúlta el Napoleon titkát. A másikat hercegséged is látja, — folytatá az ezredes a kertészre mutatva, ki folytonosan ásójára támaszkodva állt, s bámulva és kíváncsian nézett a carewitzra. — Hogyan ezen ember az ? — kérdé a carewitz. — Igen herceg, — felelt az ezredes, — egy kozák csapat találta meg őt a havon félhalva. Majd a tábori kórházba szálliták, hol több napig élet és halál között feküdt. Később , midőn felgyógyúlt, a tábornok elé bocsáták; de az első szóra, melyet száján kibocsátott, a tábornok hallgatást parancsolt neki. Nem küldék Libériába, mint a többi foglyokat, hanem nekem adták át, s tíz év óta őrzöm; én és leányomon kívül senki sem beszél franciául, e szerencsétlen kissé megtanulta az orosz nyelvet, de csak a legszükségesebb szavakat, s nem a társalgást. Napóleon bukásáról mit sem tud, s azt hiszi, hogy Oroszországban több száz francia fogoly van. — De uram, — szólt közbe a carewitz, — miért nem bocsátották el ez embert? — Oh! nagyon gyermekesekért herceg! — Lássuk! — Ha ez ember visszatér Franciaországba, a másikat árulással fogja vádolni. — És aztán ? — Valószínűleg nagy zajt fog ütni. Az árulót hadi törvényszék elé állítják. — És méltán teszik azt. — Igen, méltán. De Wittgenstein tábornok nem ment volna Studiankához magától, s akkor bizonyára oly harc keletkezett volna, ha nincs előre figyelmeztetve, mely Európát megrázkódtatja, és a tábornok, mert Borisov alá készült, oly nagy hibát követett volna el, mely ez egyszerű mozdulat által Oroszország szerencséjét tönkre teszi. (Folyt. köv.) A mai költészet hibáiról. (Martha C. után Szász Káróly.*) I. A mai költészet legfőbb s mindent magába foglaló hibája : a szerző személyiségének túlságos előtérbe állítása. Valamenyi verses könyvben, legyen szomorú vagy vidám, komoly vagy könnyű, mindig csak egy személy, egy hős foglalja el a szintért, ki folyvást magáról, maga nevében beszél : a költő maga. E magánbeszédféle eleintén érdekes lehetett, mikor még új , merész , különös volt, mikor a szerző egyénisége hatalmas s bizonyos dicskörrel övezett volt, mely prófétát s papot csinált belőle. Most e varázs meg van törve. Nem mindenkinek adatott: magára vonni s lekötni egy ország figyelmét, és mint az iasz olympiceuszének, arany láncon függve tartani a világot. Sőt végre nevetségessé válik ez egymást követő, mindig ugyanazon szerepet játszó, mindig saját apró szerencsétlenségeit, kis reményeit, kis haragjait nyögdelő s önalkotta színpadát önmagával letöltő poéták egyhangú sora. Hibáztassuk-e a közönséget, hogy nem áll meg ezredikszer is kihallgatni ugyanazon benyomást? E személyiség, ez önteltség, egykedvűség minden más iránt, ez ártatlan önzés, nevezzük akármit, ez minden baj oka. A költő azt képzeli bájos(magára nézve legalább bájos) hiszékenységében, hogy minden eszméje becses lesz, mert neki mindenik becses s mind az övé. Mit mondunk: minden eszméje ? azt akartuk mondani: minden álma. Ha eszméit adná, érdekkel kisérnék s megértenék; az emberiségnek egy közös nyelve van: a szellem és szív nyelve. Világos és következetes eszmék, áthatva érzelemtől, kiszínezve a képzelet által, legyenek bár erősek vagy gyöngék, bizonyos mértékben mindig felkeltik figyelmünket, s mert nemcsak a költőéi, hanem a mieink is, s magunkra ismerünk bennök. De a mai költők majdnem erényt csinálnak abból, hogy nem gondolkodnak, csak álmodoznak. Álmodozni: ez egyetlen foglalkozásuk, ezt tartják dicsőségüknek. Szerintök a költészet nem egyéb, mint egy éber ember álma, s ami nem álom, nem is lehet tulajdonkép költészet. Az álom kedvenc szavuk, s oly gyakran fordul elő költeményeikben, hogy már méltó borzadályt kelt. Álmodoznak istenről, a természetről, a szerelemről,a politikáról. Ha a költő történetesen, ami ugyan ritkaság, magán kívül más személyt beszéltet költeményében, e hős, e fiatal ember vagy leány, állat, növény vagy ásvány, akármi legyen, álmodozik. Világért sem tagadjuk, hogy az álmodozásban is lehet baj; bizonyos nemű rendetlenségnek is meglehet a maga szépsége; s hogy kellemesebb egy saját kényére csapongó és kanyargó patak futását kisérni, mint az egyenes árok közé szorított csatornát. Például a lyrai költészetben jó : nem fékezni túlságosan a lángészt, s ha akad olykor egy-egy erőteljes szellem, melyet szenvedélyes vakmerő fogata viharosan ragad,s ő, neki tüzüit lovaira bizva magát, rettenthetlen önbizalommal rohan a mélységek fölött: a látvány kétségkívül megragadó , s maga a veszély is, melyben a költő forog, növeli csodálatunkat. Ezúttal nem a lyrai rendetlenség kicsapongásait kárhoztatjuk, nem is ez a mai költők hibája; azon lágyult álmodozásról szólunk, mely ide-oda tévedez, melyben test nélküli eszmék követik egymást látszólagos rendben, de a nélkül, hogy céljukat, irányukat kivehetnék. A költő, saját kénye-kedvére, képzelődése szeszélyére bízza magát, s lehet, hogy az nem a mienk is egyszersmind. Tárgyat nem nyújt, nem tudja, honnan indul ki, hova megy, s gyakran szintén kérkedik vele, hogy nem tudja.*) Futó benyomásokat öntünk föl s eltűnni szemeink előtt, összefüggetlen eszméket, s többé kevésbé színezett mindennemű haszontalanságokat. Nem a földön járunk már, hol minden anyagnak megvan alapja, de a szellem országában sem, hol minden alak tisztán körvonalazott, hanem az árnyak birodalmában. Ez árnyak egyikére szegzed szemeidet, megállítod, hogy jobban szemügyre vehesd, azt hiszed, fogod is már : Ter frustra comprensa manus effugit imago ! Maga a költő, ha megérti e tisztán személyes képzelményeket. Néha még a szerző is elrejtőzik s szintoly kevéssé értjük személyét,mint gondolatát: műve ilyenkor egy árny álma. Az álom nemcsak hogy körvonalaiban határozatlan, hanem folyamában is összefüggetlen s egész irányában céltalan; úgy hogy se kezdete, se vége nincs. Tégy próbát, végy elé egy száz soros költeményt, vágj el belőle húsz sort, itt, amott, ahol akarod, elejéből, közepéből, végéből, az egész nem szenved alatta, nem vágtál elevenbe. Az ily költészet azon képzeleti lényekhez hasonlít, melyekkel a regékben vagy éji álmainkban találkozunk, ama látható, de tapintathatlan árnyalakokhoz, melyeket meg lehet szúrni, vágni, ütni, melyek kétfelé válnak s ismét összefolynak. Az ily álmokban lehetnek érdekes részletek, finom érzelmek, vagy az irály szépségei; de mit gondol az ember oly szeszélyekkel, melyek minden szabály nélkül támadtak a más lelkében, s melyekre sokszor maga az illető sem látszik sokat adni. Nem lehet unalmasabbat gondolni is, mint mikor valaki múlt éji álma részletes elbeszélésével untatja az egész társaságot valamely salonban. S a költészetben lehetne e becse annak, mi a társasági elbeszélésben untató vagy épen sületlen ? Bizony ideje volna véget vetni ez álmoknak, melyek senkinek nem adnak se hasznot, se gyönyört, s csak úgy eloszlanak a levegőben, mert a közönség ép oly kevéssé gondol már velök, mint nem jut eszébe senkinek jóra hosszant nézni a felhőket, amint háza fölött átvonulnak. Sajnáljuk, hogy gúnyolni látszunk e költészetet, holott elhagyottságában inkább biztatást várna tőlünk. De nem a költők tehetsége ellen szólunk, melyet sokakban szívesen elismerünk . a£on hibás felfogást támadjuk meg, melyet művészetük felől táplálnak, mely elveszti őket. Hogy nincs többé hatásuk, hibáikból foly, melyek ismét egymásból folynak. Miután elhitették magukkal, hogy álmaikkal leköthetik az olvasó figyelmét, elhitették azt is, hogy az olvasó el is érzékenyülendvelők, mert ezek az ő álmaik mindig nedvesek a könytöl, ez oszló-foszló fel *) E töredék a „Budapesti Szemlé11 -nek „A mai költészet* cimű közleményéből való. Martha C. a mai francia költészet hibáit adja elő, de mindaz ráillik a mai magyar költészetre is. Átvettük, mert igen tanulságos és szép. Tanulhatnak belőle fiatal költőink , de tanulhatnak a szépítészek is. Ha ily szépen írnák a kritikát nálunk , az nemcsak hasznos , hanem egyszersmind a legnépszerűbb olvasmány is lenne rövid idő alatt. Szerk. Umbrae idant tenues, simulacraque luce carentum. *) Nem erre mutató azon, irodalmunkban igen is lábra kapott szokás, cim nélkül bocsátni világba a verset, cim helyett csupán kezdősavaival vagy sorával ? Sz. K. 874 —