Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)

1866-09-18 / 212. szám

A BERESINAI TROMBITÁS. (Beszély.) Ponton du Terra-tól. (Folytatás.) Egy viz­szalag a Kouma - síkságon; ege áldott, a folyó végtelen legelők és zöld hegyek közt foly, melyekre Oroszország áhítozva néz, s melyeket Scha­­myl véd. A sereg vezetését Miklós carewitz vette át, s főhadiszállását Onslow ezredes birtokán üte föl. Onslow ezredes öreg katona, hajdan egy tatár ezred fölött parancsnokolt, mely Wittgenstein vezér­lete alatt Moskaunál is táborozott. Visszavonulva a szolgálatból, a Kouma partjain telepedett meg, hol tömérd­ek földet birt, és erősséghez hasonló kastélyt építtetett. Két- vagy háromszáz paraszt élén, a mun­kássá lett katona gyakran visszaveri a cserkeszeket, kik a Koumát átlépték. A carewitz, ki holnap indulni akar, hogy az er­dőbe hatoljon , s a cserkeszek legközelebbi erődjét megostromolja, egy ablakhoz támaszkodva áll, mely a kastély kertjére nyilik. Reggeli tíz óra, a katonák a fák alatt pihennek, a lovak a szomszéd mezőn legelésznek, s a carewitz talán valamelyik, Pétervár termeiben hagyott ked­vesről álmodozik. Hirtelen egy ember tűnik szemébe, ki idegen­szerűségével zavarólag hat reá. Ez ember, meztelen karjaival egy ásóra támasz­kodik s dolgozik, mint egy paraszt, de francia sza­bású fekete szakálla, fasorra s kék szemei azt mutat­ják, hogy ő nem a kozákok vagy tatárok törzsé­ből való. A carewitz első tekintetre franciának ismerte föl. Majd Onslow ezredes felé fordúlva, mondá: — Ki ez ember, uram ? Az ezredes könnyűd zavart mutatott. —• Herceg, — mondá végre, — ez ember egy francia katona, ki a Beresina átlépésénél fogoly­­lyá lett. — ügy tehát önkénytesen jötté ide ? — Nem herceg, még mindig fogoly. — Csalatkozik ön, ezredes; nincs többé francia­­ fogoly Oroszországban. Mindnyájan, a­kik csak vol­­­­tak, szabadon bocsáttattak. — De herceg, parancsot kaptam. — Kitől? — Wittgenstein tábornoktól. — És e parancs ez emberre vonatkozik ? — Igen, herceg. — Tehát mit tett ? — kérdé a carewitz gon­­­­dolkozva. — Sire, ő csaknem megmentette a francia sere­get a Beresina átlépésénél. — Ezért tartják őt fogva? — Fájdalom! —■ mondá az ezredes. — Uram, — szólt a nagyherceg, — a­mit ön beszél, anyira különös és valószínűtlen, hogy magya­rázatra van szükségem. — Szolgálok vele fen­ségednek, —■ felelt az ez­redes, — ha fölséged méltóztatik megigérni, hogy... — Mit? — Hogy végre igazságot szolgáltat. — ígérem. Beszéljen! . . . Az ezredes folytatá: — 1812. év november 27 dikén reggel Wittgen­stein tábornok a Beresina jobb partján táborozott, szemben Studianka faluval, s azon hitben volt, hogy Napoleon Borisov alatt kisérlendi meg átlépni a Be­­resinát; épen el akarta hagyni állását, s az alsó Be­resina felé indulni, midőn egy francia érkezett s őt figyelmezteté, hogy Studiankánál hidat építenek. A tábornok ekkor megfordult, Studiankához ment, s miként felséged tudja , erősen foglalkoztatá ott a franciákat. — Hogyan ? — szólt közbe a carewitz, — ez azon francia, kit ott lenn látok. — Nem herceg, — felelt az ezredes, — az áru­ló békében maradt; visszatért Franciaországba, s mint hiszem, azóta alkalmasint nem messze van a tábornokságtól, ha ugyan eddig is már nem az. — De hát mi összeköttetés van Wittgenstein hadi mozdulata, és e másik francia között, kit ön fogva tart? — Mindjárt megtudandja felséged. Mig a franc­­­ciák a hidat épiték, egy a jobb parton hagyott osz­tályuk segélyükre jöhetett, s minket a híd ostromlá­sában akadályozhatott: ez a Corbineau osztálya volt. Napóleon két embert küldött el, kik ugyanazon lo­von ülve, átúszták a Beresinát, s Corbineaunak a császártól i­atot vittek. Midőn átérkeztek, ezen em­berek egyike reá lőtt a másikra, s azt hitte, hogy megölte azt; aztán, a helyett, hogy Corbineauhoz ment volna, Wittgensteinnak árúlta el Napoleon tit­kát. A másikat hercegséged is látja, — folytatá az ezredes a kertészre mutatva, ki folytonosan ásójára támaszkodva állt, s bámulva és kíváncsian nézett a carewitzra. — Hogyan­ ezen ember az ? — kérdé a ca­rewitz. — Igen herceg, — felelt az ezredes, — egy kozák csapat találta meg őt a havon félhalva. Majd a tábori kórházba szálliták, hol több napig élet és halál között feküdt. Később , midőn felgyógyúlt, a­­ tábornok elé bocsáták; de az első szóra, melyet szá­ján kibocsátott, a tábornok hallgatást parancsolt neki. Nem küldék Libériába, mint a többi foglyokat, hanem­­ nekem adták át, s tíz év óta őrzöm; én és leányomon kívül senki sem beszél franciául, e szerencsétlen kissé megtanulta az orosz nyelvet, de csak a legszüksége­sebb szavakat, s nem a társalgást. Napóleon buká­sáról mit sem tud, s azt hiszi, hogy Oroszországban több száz francia fogoly van. — De uram, — szólt közbe a carewitz, — miért nem bocsátották el ez embert? — Oh! nagyon gyermekes­ekért herceg! — Lássuk! — Ha ez ember visszatér Franciaországba, a másikat árulással fogja vádolni. — És aztán ? — Valószínűleg nagy zajt fog ütni. Az árulót hadi törvényszék elé állítják. — És méltán teszik azt. — Igen, méltán. De Wittgenstein tábornok nem ment volna Studiankához magától, s akkor bizonyá­ra oly harc keletkezett volna, ha nincs előre figyel­meztetve, mely Európát megrázkódtatja, és a tábor­nok, mert Borisov alá készült, oly nagy hibát köve­tett volna el, mely ez egyszerű mozdulat által Orosz­ország szerencséjét tönkre teszi. (Folyt. köv.) A mai költészet hibáiról. (Martha C. után Szász Káróly.*) I. A mai költészet legfőbb s mindent magába fog­laló hibája : a szerző személyiségének túlságos elő­térbe állítása. Valamenyi verses könyvben, legyen szomorú vagy vidám, komoly vagy könnyű­, mindig csak egy személy, egy hős foglalja el a szintért, ki folyvást magáról, maga nevében beszél : a költő ma­ga. E magánbeszédféle eleintén érdekes lehetett, mi­kor még új , merész , különös volt, mikor a szerző egyénisége hatalmas s bizonyos dicskörrel övezett volt, mely prófétát s papot csinált belőle. Most e va­rázs meg van törve. Nem mindenkinek adatott: ma­­gára vonni s lekötni egy ország figyelmét, és mint az­­ iasz olympi­ceuszének, arany láncon függve tartani a világot. Sőt végre nevetségessé válik ez egymást követő, mindig ugyanazon szerepet játszó, mindig s­aját apró szerencsétlenségeit, kis reményeit, kis ha­ragjait nyögdelő s önalkotta színpadát önmagával letöltő poéták egyhangú sora. Hibáztassuk-e a közön­séget, hogy nem áll meg ezredikszer is kihallgatni ugyanazon benyomást? E személyiség, ez önteltség, egykedvűség min­den más iránt, ez ártatlan önzés, nevezzük akármi­­t­­, ez minden baj oka. A költő azt képzeli bájos­­(magára nézve legalább bájos) hiszékenységében, hogy minden eszméje becses lesz, mert neki minde­­nik becses s mind az övé. Mit mondunk: minden eszméje ? azt akartuk mondani: minden álma. Ha eszméit adná, érdekkel kisérnék s megértenék; az emberiségnek egy közös nyelve van: a szellem és szív nyelve. Világos és következetes eszmék, áthatva érzelemtől, kiszínezve a képzelet által, legyenek bár erősek vagy gyöngék, bizonyos mértékben mindig felkeltik figyelmünket, s mert nemcsak a költőéi, ha­nem a mieink is, s magunkra ismerünk bennök. De a mai költők majdnem erényt csinálnak abból, hogy nem gondolkodnak, csak álmodoznak. Álmodozni: ez egyetlen foglalkozásuk, ezt tartják dicsőségük­nek. Szerintök a költészet nem egyéb, mint egy éber ember álma, s a­mi nem álom, nem is lehet tulajdon­kép költészet. Az álom kedvenc szavuk, s oly gyakran fordul elő költeményeikben, hogy már méltó borzadályt kelt. Álmodoznak istenről, a természetről, a szerelemről,a politikáról. Ha a költő történetesen, a­mi ugyan ritkaság, magán kívül más személyt beszél­tet költeményében, e hős, e fiatal ember vagy leány, állat, növény vagy ásvány, akármi legyen, álmodozik. Világért sem tagadjuk, hogy az álmodozásban is lehet baj; bizonyos nemű rendetlenségnek is meglehet a maga szépsége; s hogy kellemesebb egy saját ké­nyére csapongó és kanyargó patak futását kisérni, mint az egyenes árok közé szorított csatornát. Pél­­dául a lyrai költészetben jó : nem fékezni túlságosan a lángészt, s ha akad olykor egy-egy erőteljes szel­lem, melyet szenvedélyes vakmerő fogata viharosan ragad,s ő, neki tüzüit lovaira bizva magát, rettenthet­­len önbizalommal rohan a mélységek fölött: a lát­vány kétségkívül megragadó , s maga a veszély is, melyben a költő forog, növeli csodálatunkat. Ezúttal nem a lyrai rendetlenség kicsapongásait kárhoz­tatjuk, nem is ez a mai költők hibája; azon lágyult álmodozásról szólunk, mely ide-oda tévedez, melyben test nélküli eszmék követik egymást látszólagos rend­ben, de a nélkül, hogy céljukat, irányukat kivehet­­nék. A költő, saját kénye-kedvére, képzelődése sze­szélyére bízza magát, s lehet, hogy az nem a mienk is egyszersmind. Tárgyat nem nyújt, nem tudja, hon­nan indul ki, hova megy, s gyakran szintén kérkedik vele, hogy nem tudja.*) Futó benyomásokat öntünk föl s eltűnni szemeink előtt, összefüggetlen eszméket, s többé kevésbé színezett mindennemű haszonta­lan­ságokat. Nem a földön járunk már, hol minden anyag­nak megvan alapja, de a szellem országában sem, hol minden alak tisztán körvonalazott,­­ hanem az ár­nyak birodalmában. Ez árnyak egyikére szegzed szemeidet, megállítod, hogy jobban szemügyre vehesd, azt hiszed, fogod is már : Ter frustra comprensa manus effugit imago ! Maga a költő, ha megérti e tisztán személyes képzel­­ményeket. Néha még a szerző is elrejtőzik s szintoly kevéssé értjük személyét,mint gondolatát: műve ilyen­kor egy árny álma. Az álom nemcsak hogy körvonalaiban határo­zatlan, hanem folyamában is összefüggetlen s egész irányában céltalan; úgy hogy se kezdete, se vége nincs. Tégy próbát, végy elé egy száz soros költe­ményt, vágj el belőle húsz sort, itt, amott, a­hol aka­rod, elejéből, közepéből, végéből, az egész nem szen­ved alatta, nem vágtál elevenbe. Az ily költészet azon képzeleti lényekhez hasonlít, me­lyekkel a regékben vagy éji álmainkban találkozunk, ama látható, de tapintathatlan árnyalakokhoz, melye­ket meg lehet szúrni, vágni, ütni, melyek kétfelé vál­nak s ismét összefolynak. Az ily álmokban lehetnek érdekes részletek, fi­nom érzelmek, vagy az irály szépségei; de mit gon­dol az ember oly szeszélyekkel, melyek minden sza­bály nélkül támadtak a más lelkében, s melyekre sok­szor maga az illető sem látszik sokat adni. Nem lehet unalmasabbat gondolni is, mint mikor valaki múlt éji álma részletes elbeszélésével untatja az egész tár­saságot valamely salonban. S a költészetben lehetne e becse annak, mi a társasági elbeszélésben untató vagy épen sületlen ? Bizony ideje volna véget vetni ez álmoknak, melyek senkinek nem adnak se hasz­not, se gyönyört, s csak úgy eloszlanak a levegőben, mert a közönség ép oly kevéssé gondol már velök, mint nem jut eszébe senkinek jóra hosszant nézni a felhőket, a­mint háza fölött átvonulnak. Sajnáljuk, hogy gúnyolni látszunk e költészetet, holott elhagyottságában inkább biztatást várna tő­lünk. De nem a költők tehetsége ellen szólunk, me­lyet sokakban szívesen elismerünk . a£on hibás felfo­gást támadjuk meg, melyet művészetük felől táplál­nak,­­ mely elveszti őket. Hogy nincs többé hatásuk, hibáikból foly, melyek ismét egymásból folynak. Miután elhitették magukkal, hogy álmaikkal leköt­hetik az olvasó figyelmét, elhitették azt is, hogy­ az olvasó el is érzékenyülend­velők, mert ezek az ő ál­maik mindig nedvesek a könytöl, ez oszló-foszló fel­ *) E töredék a „Budapesti Szemlé11 -nek „A mai köl­tészet* cimű közleményéből való. Martha C. a mai fran­cia költészet hibáit adja elő, de mindaz rá­illik a mai magyar költészetre is. Átvettük, mert igen tanulságos és szép. Tanulhatnak belőle fiatal köl­tőink , de tanulhatnak a szépítészek is. Ha ily szépen ír­nák a kritikát nálunk , az nemcsak hasznos , hanem egy­szersmind a legnépszerűbb olvasmány is lenne rövid idő alatt. Szerk. Umbrae idant tenues, simulacraque luce carentum. *) Nem erre mutat­ó azon, irodalmunkban igen is lábra kapott szokás, cim nélkül bocsátni világba a verset, cim helyett csupán kezdő­­savaival vagy sorával ? Sz. K. 874 —

Next