Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)

1866-10-19 / 239. szám

Az ütközet csakhamar minden ponton megkez­dődött. László parancsot, kapott lovasaival egy előre nyomult orosz ezred támadását a fenyegetett pontról visszaverni. A parancsot gyorsan és fényesen telje­sítette. Visszatértekben a huszárok szemügyre vették egymást, tíz-tizenkét ember hiányzott. Gyula érezte, hogy önbizalma visszatért. Az összecsapás alatt egy ellenséges lovas hatalmában volt, kardja hegyét tartá ellene mellén, s megkegyelmezett neki, hívén, hogy e jó tette fölszámíttatik neki, s a Bors kegyelmes lesz iránta is a csata alatt. Az órák teltek, a mészárlás folyt, mint a víz­áradás, az ellenséges sergek száma nőttön nőtt. A László által vezényelt csapat hallgatta e rémítő zú­gást, mely a verekedő katonák ordítása, az ágyúk dörgése s a lovak veszett tombolásának összevegyülő zajából származott, de a hadsereg sorsáról mit sem tudott. Rémítő zaj és tolongás, a sebesültek szívszag­­gató jajja, az előre és hátra nyomuló zászlóaljak egyforma dobogása, ez volt minden,a­mit láttak, vagy hallottak. A csapat parancsot kapott további intézke­désig egy helyben maradni. Vártak új rendeletre, de hasztalan.E maroknyi népről megfeledkeztek az óriási mészárlás közepette. Türelmetlenség lepte meg a katonai engedelmességhez leginkább megszokottab­­bakat is. — Előre ! — kiálták többen. — Csönd a sorokban ! — felelt László kemény és mégis nyájas hangon. És újra csend jön. Néhány huszár kikülde­tett tudakozódni; különböző irányokban indultak el, s visszatérve, különböző jelentéseket tettek a pa­rancsnoknak. Olykor egy-egy ágyúgolyó éles sivitással szán­totta fel kötelekben a földet, port vágva a mozdulat­­lanul álló huszárok szemébe; néhány ember megsebe­sült, egyiket derékon ketté vágott egy golyó, a sebe­sült lova borzasztó kínok közt kapálódzott a többi megrémült lovak között. —­ Összébb a sorokat! — parancsoló László hidegen, elpalástolva a fájó fölindúlást, mely szivét összeszok­ta. Szemben velök, még távol, de teljesen kivehe­től­egy két fehér egyenruhás zászlóalj foglalt állomást, elvágandó e kis csapat útját, s ugyan e percben egy kötelékben elvágtató lovas rá­kiáltott Lászlóra, hogy háromszáz lépésnyire hátuk mögött egy ezred császári dzsidás közeledik, s készül őt megtámadni. A perc fontos volt, menekülésre semmi kilátás; a magyar hadsereghez az egyetlen út a csatarendben fölállított két gránátos zászlóaljon keresztül vitt. — Fog-e ez Lászlónak megmaradott hetven emberével sikerülni ? E harcban edzett emberek az első perc­ben átlátták helyzetök tarthatlanságát. Szó nélkül készültek a halálra. A sorok közül egy-egy erőteljes káromkodás hallatszott, egyéb semmi. A tanácskozásra összehívott tisztek megadással csóválták fejüket,­­ érezve, hogy veszve vannak, egykedvűleg ismétlék az ismeretes magyar közmondást : „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!“ — Hát önnek mi baji­? — kiálta föl László, a halálsápadt Gyulára pillantva. — Szivem jéghideg, — felelt ez. — Szive hideg! — viszonzá László hevesen, — most sz ideje efélékre gondolni. Éljen a haza i­s előre!—mutassuk meg a fehér báboknak,kik vagyunk! — Mielőtt hozzájok érkeznénk, össze leszünk zúzva, — jegyzé meg Gyula, — higyye meg László; ne kísértsük meg a lehetetlent; jobban tennék, ha megadnék magunkat, s leraknék fegyverünket. — Megadni magunkat, hogy fölakasszanak! Ön eszét veszté Gyula, jobb karddal a kézben halni meg, mint kötéllel a nyakunkon. Előre, gyermek­ voltam én már veszélyesebb helyzetben is ennél, s higgye meg, még jészben beszélgetünk a mai napról a jövő télen, a lobogó tűz mellett. Gyula nem felelt, csüggedten bocsáta le fejét mellére, aztán egy nemével az örült dühnek csókol­va meg a kezén zörgő karperecét, — szemét, karjait nyugat felé emelé, az Ígéret földje, Páris felé, hol mindaz, mi szivének kedves volt, élt, s oly fájó, oly szivszaggató hangon, mely egy kőszobornak is kényét csalt volna szemébe, kiáltott föl: — Ó Heléna! Hátúl az előre robogó dzsidások, elöl a kimért léptekkel közelgő két zászlóalj. — Előre ! és nincs kegyelem ! — orditá László, — előre! és éljen Magyarország ! — Éljen Magyarország ! — ismétlék a huszá­rok, leszögzett fejjel, suhogó karddal törve előre. Száz lépésnyire a két zászlóaljtól, gyilkos sor­­tűz fogadta őket. László hallotta emberei közt a jaj­kiáltásokat, s e kiáltások között volt egy oly éles, oly kétségbeesett, hogy szivét érte összeszorulni. A támadás folyt. Egyszerre László lova, szügyen ta­lálva, összerogyott. Hasztalan igyekezett lábra ál­lam , lovasai elrobogtak fölötte, s utánuk törtettek a nyomban vágtató dzsidások. Összehúzta magát, s hallá, a­mint menydörgésszerü zajjal nyargalnak feje fölött a lovasok, a lovak farkai arcul vágták, körmeik vasa szikrát hányva siklott el szemei előtt. Végre rettenetes csapást érzett homlokán s elveszté eszméletét. Midőn magához tért, minden csöndes volt, s körülötte legalább vége volt a csatának. A nap alkonyúló félben volt, s leáldozó sugarai véresre festék a távoli halmokat; olykor-olykor még egy puskalövés bágyadt zaját kergette feléje az esti szel­lő. A fák ágain károgó varjú-sereg ült, s örvendeni látszott a dús lakomán. A halmok, hol az nap reggel ágyúk hosszú sorának rémítő bömbölése reszketteté meg a jéget, most pusztán, elhagyottan álltak, s egyetlen harcos megjelenése sem zavarta meg az ün­nepélyes pusztaságot; a letiport törökbúza kórók itt-ott ingadoztak még egy-egy haldokló ló kínos ka­­pálódzása alatt; néha­ halál hörgést kapott föl s vitt tovább a szellő. Nagy bajjal, testének minden izében rémítő fáj­dalmakat érezve, kiszabadító magát László lova ter­he alól. Kezét arcához emelte, s érze, hogy az aludt vérrel van elbontva; homlokán széles, szabálytalan seb tátongott. Igyekezett összeszedni emlékező te­hetségét, de eszmélete sötét, tömött felhőbe vált bo­rulva, melyből a visszaemlékezésnek egy szikrája sem lövelt elő. Nem volt más érzéke, mint kiállhat­­lan fájdalom agyában, töröttség minden tagjában. Mintha erőszakosan álmából riasztották volna föl, kérdé magától: „Hol vagyok ?“ Fölemelkedett, véres kardja még kezén csüngött, néhány lépést tett előre, de érezve, hogy nem bír menni, leült egy fölfordult lőporos szekérre, s körül tekintett. Bajtársainak szét­szórtan heverő holttetemeinek látására egyszerre fölébredt benne minden etelék. Szemeit a láthatár különböző pontjai felé irányza, egy élő­lényt sem pillantott meg, s ekkor szivében azon szúró fájdal­mat érzé, melyet az elhagyatottság szül, s szeméből köny csordúlt ki. A kemény katona sírt. Háta mö­gött lépteket hallott, megfordúlt, s egy honvédet pil­lantott meg, a holttestek között sietve haladni. László rá kiáltott, s a honvéd megfordúlva, hozzá köze­ledett. — Hova mégysz? — kérdé László. — Aradra, — felelt a honvéd könyezve, — megvinni a hirt. — A hadsereg hol van ? — • Hadsereg nincs többé; szét van verve minden. — A csata el van hát veszve ? — El, s elveszve vele a magyarok földje. — Hol az összegyülési hely ? — Lugoson , de ha a német lovasság üldözőbe vesz, holnap nincs élő magyar az egész hadseregben. Isten oltalmazza tiszt uram ! Én megyek. (Folyt. kör.) A négy véralkat. Régén régtől fogva a lélekbúvárok rendesen négy véralkatot szoktak megkülönböztetni, s ezek : a vér­mes, (sangvinikus), az epés, (cholerikus), a bús­kom­o­l­y , (melancholikus) s a közönyös, (phlegmatikus.) A vérmes kedélyalkatúnak „nagy mozgékonyságot, s csekély, vagy csak rövid ideig tartó öntevékenységet, nagy képzelmi erőt gyorsan változó, de nem mély szenvedélyeket, élvhajhászatot, könnyelműséget s túlnyomó vidor életnézeteket“ tu­lajdonítanak. Az epés­z könnyen fölizgatható , de e mellett szilárd tetterővel bir; bir ezenkívül élénk ér­zelmekkel, gyors elhatározással, gyors tettel, heves szenvedélyekkel, uralgási vágygyal,haraggal, büszke­séggel, de egyszersmind nagylelkűséggel és bőkezű­séggel.“ A búskomolynál állítják, hogy „inkább ma­gával foglalkozik, mint a külvilággal; hogy komoly, hű, kitartó, szorgos, szomorúsághoz és bánathoz, val­lásossághoz és embergyűlölethez hajlandó.“ A phleg­­mát végre úgy jellemzik, hogy „túlnyomó tunyaság,a béke és kényelem szeretett, s ennélfogva azon érvek­ről való lemondás, melyek megszerzése fáradságot igényel; továbbá a heves szenvedélyek s képzelmi erő hiánya, lassú cselekvési modor sat.“ Élettanilag véve, a régiek e négy véralkatot a fekete vagy sárga epe, a fehér vagy piros vértestecs­­kék túlnyomóságára alapították; innét neveik is. E szerint alapelvül vevék föl: a phlegmatikus rendesen kövér és halvány; a melancholikus sovány, nehéz vérű, hideg, lassú; a sangvinikus piros vérű, meleg, virágzó, mozgékony ; a cholerikus barna, erős izmok­kal. Első Napóleont a cholerikusok példányképének tartják ; Falstaffot utólérhetlen phlegmatikusnak ; az orániai herceget, kit Alba kivégeztetni akart, me­­lancholikusnak, és a Göthe „Egmont“-jából ismert Klärchent a vérmesség jelképének mondják. Eme nézetet majdnem ama régi tannal hason­­­líthatni össze, mely csak négy elemet ismert: tüzet,­­ vizet, jéget, földet; míg a mindinkább tökéletes­ülő természettudomány száznál több elemet fedezett föl s bizonyított be. Nem kevésbé elavult a négy véralkat­ról szóló tétel is. Nincs kétség benne, hogy gyakran már a leendő ember csírájában egy bizonyos kedélyirány föltételei nyugszanak; gyakran az atya kedélymodora túlnyomó, gyakran az anyáé, gyakran meg mindkettőt vegyítve találjuk; de a határozott eltérések oly gyakran for­dulnak elő, hogy lehetetlen az emberrel vele született véralkatot átalános elvül föl­tenni. De ha ezt föl is tennék, a véralkat tiszta faja — hogy úgy mondjam — csak nyers termény, mely az idő folyama alatt csak ritkán marad változatlanul. A civilizált világban vajmi kevés és ösztöne, vagy kénye, kedve szerint, hanem minden nemű befolyá­soktól függ, melyek ugyan kívüle léteznek, de belse­jére fontos hatást gyakorolnak. A nevelés, a táplál­kozás, az iskola, a szokások, másokkal való társal­gás, az éghajlat, szóval az életkörülmények egész­­ összege a természet emberét igen nagyon, s gyakran irgalmatlan módon megváltoztatják; nemcsak testét, hanem gyakran lelki lényegét is dagasztják, idomít­ják, képezik, megkeményítik, vagy elpuhítják; a leg­­vigabb gyermekekből legkomolyabb ifjú, legbúsabb férfi lesz, s megfordítva. Zárjanak csak be egy embert legifjabb korától fogva, mint valami vadállatot, s kedélye más modor­ban fog nyilatkozni, mintha az élet örvényébe állítot­ták , önmagára hagyták volna. A két véglet közt az érzelem- és gondolkodás­modor nagy skálája fekszik, melyet nem lehet négy, tüzetesen meghatározott vér­alkat szűk keretébe szorítani. A szükség és nyomor más kedélyirányt alkot, mint a bőség és fölösleg; a szerencsétlenség vihara mást, mint a szerencse para­dicsomi levegője ; a szolgaság mást, mint a szabad­ság. Nemes viszonyok, nemes társalgás, a kedélyre ép oly bizonyosan nemesítőleg, vidámítólag hatnak, mint a­hogy a durva bánásmód, szívtelen környezet komor, gyűlöletes, vagy tompán közönyös szokásokat teremthet, Így tehát a véralkat nyilatkozata gyakran betegségre, vagy egyéb elmúló állapotra, s nem ter­mészetes kedélyirányra mutat. Nagyon könnyen elő­­fordulhat, s gyakran elő is fordul, hogy azon ember, kinek kedélyiránya epésen nyilatkozik, nem gyorsan határoz; nem gyorsan, hanem érett meggondolással cselekszik, és távolról sem nagylelkű; vagy hogy a phlegmaticus kitartó erélylyel űzi tanulmányait; a vérmes szegény képzelettel bír, s egy-egy mély szen­vedély bilincsei alatt nyög, s hogy végre az, kit az életviszonyok túlnyomólag melancholikussá tesznek, nemcsak kimondhatlan vágyat érez a vidorságra, de a derültség képességével is bir, ha megváltozott kö­rülmények más életet engednek kezdenie, s bizonyos, hogy a jámbor vallásossághoz való hajlamot távolról sem kell összekötni a melancholikus kedélylyel, mely nem egyéb, mint a külviszonyok eredménye. Épen­­ azok, kik a régi osztályzat szerint a búskomolyak­hoz tartoznak, kik hajlamból maradnak távol a nagy társaságtól, s sokat foglalkoznak önmagukkal, gyak­ran épen azok a legmélyebb kutatók s a legszaba­dabb elvű búvárok. A helyi vagy országos szokások, az éghajlat, a meggyőződés, nem kevésbé folynak be a véralkat nyilatkozataira. A vérmes vagy epés, akár tetterés, akár nem, cselekedni fog, ha a cselek­vés megfelel meggyőződésének, s nem fog cselekedni, ha a cselekvés meggyőződésével vagy hajlamával ellenkezik. A spanyol, francia, vagy melegvérű me­xikói kést ránt, s haragja kifolyásának tért enged, míg a lassabban melegülő hideg angol ugyanoly al­kalommal a szék lábaival vagy a grog-poharakkal megelégszik. A spanyolnál az öröklött büszkeség, a franciánál a dicsvágy, a mexikóinál országa szokásai működnek. 982 —

Next