Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-20 / 240. szám
valamit keresni látszott. A babonás idők emberei valami bolygó léleknek tartották volna, mely elkárhozott testét keresi. Önkénytelenül is eszébe jutott Lászlónak a tói kisértet, melyről egyik öreg huszárja mesélt, midőn egy éjjel a mocsárok között eltévedtek. Megszokta kardját, s szemeit folyton a mindig közelgő alakra szegzé; egyszerre Meznametre ismert abban. A leány megpillantva Lászlót, fölsikoltott s hozzá rohant. — Hol van Gyula ? László egy szökéssel talpon volt. — Nagy isten! — mondá, — nem gondoltam , reá! Hol van ? nincs a huszárok között ? — Nincs , — felelt a leány, — találkoztam huszáraiddal a lugosi úton; eszeveszetten nyargaltak; alig voltak húszan, de Gyula nem volt köztök. Több ■egy órájánál bolyongok itt a csatatéren, minden halottat megnéztem, de ő nincs köztök, őt nem találtam föl; hol van ? László le volt sújtva; fejét kezeire támasztva, ismétlé: — Istenem, istenem! — Keressük, — szólt Mezaamet, — lehet, hogy csak meg van sebesülve; a mi embereink ismerik a gyógyfüveket, tán még megmenthetjük. László a fiatal leány vállára támaszkodott, s megindultak a szomorú keresésre. Minden holttesthez lehajoltak. — Ez sem ő, — mondák, s folytatok útjukat a halottak közt. Egyszerre megállt László, az emléknek egy szikrája lövelt föl agyában; eszébe jutott azon szivszaggató fölkiáltás, melyet emberei között hallott, s úgy tetszett neki, hogy e kiáltás Gyuláé volt. Körül tekintett, s egy pont felé tartott, hol huszárjainak holttetemei halommal feküdtek egymáson. Mezaamet elértve gondolatát, előre szaladt. László hallotta a nyögést, mely a leány kebléből fakadt; látta, hogy lehajlik, s erővel vonszol ki egy tetemet a többiek alól, aztán leülve, annak fejét térdeire nyugtatja, s a fájdalom néma kifejezésével tekint reá. Összeszorult szívvel vonszolta magát a leányig : a holttest a Gyuláé volt. Egy golyó, nyakán áthatolva, összezúzta a gerinccsontot; a halál rögtöni volt. László leborult, s fejét e kebelre hajtva, melyben többé szív nem vert, hosszasan sírt. Mezaametnek egy borzasztó sikoltására fölemelte fejét. A leány magasra emelte a halott karját, mely véresen, csonkán végződött; a kéz hiányzott. — Ah ! a kutyák ! — kiáltá Mezaamet, — levágták csuklóját, hogy ellophassák karperecét! — Ah ! — szólt mély fájdalommal László, — s én megesküdtem visszavinni e karperecét annak, kitől azt birta! Az éj lassan kint beállt; az ég alján már alig látszott a leáldozott nap viszfénye. László kikutatta a halott ruháit, s magához vette azon aprólékos tárgyakat, melyek az erőszakos halál által ereklyékké válnak; zsebkendőt, egy üres tárcát s a véres, átlyuggatott nyakkendőt. A véres atolla zsebében egy csomag levelet talált. Aztán egyesült erővel, a bajtárs s a szegény cigány leány, elkezdték a karddal a földet felásni, és sírt készítettek az elesettnek. Midőn a gödör elég mély volt, László összetette a két kart a halott mellén, s befektették utósa nyughelyére azt, ki miatt a távolban egy szív tört meg. Mezaamet még egyszer lehajolt a halotthoz, s hosszú, néma csókot nyomott a hideg homlokra, aztán zokogás és jajveszéklés között kezdte kezeivel a nedves földet az üregbe hányni. S midőn az egyszerű halom kész volt, mély sóhajjal mondá : — Ah ! legalább a varjúk martaléka nem lesz ! Menjünk! — Hova ? — kérdé László. — Jer a mi sátrainkhoz, — felelt a leány, — ott bekötözik sebeidet, s kinyugodhatsz. Megindultak a sötét éjben. Mezgamet támogatta Lászlót, olykor holttestekbe botolva, elbuktak. A leány, dacára a teljes sötétségnek, egész biztossággal haladt; csakhamar elhagyták a csatatért. Egymás mellett haladtak, némán, mint két szobor. Néha mindkettőjük ajkáról ugyanazon szó lebbent el: Szegény Gyula ! A fák sötét árnyain át, a távolból világosság csillámlott elő. — Azok a mi sátraink, — mondá Mezaamet, — bátorság, mindjárt ott vagyunk. Egyszerre, mintha valami eszébe jutott volna, hevesen megszokta László karját. — Szólj, — mondá suttogva, — ha tudná, hogy nem viheted vissza a karperecét annak, kitől kapta, a , mint ígéred neki, gondolod, hogy szenvedne, ahogy szive fájna e miatt? — Igen, — felelt László, — mély fájdalmat érezne. — Milyen volt a támadó lovasok egyenruhája? — Zöld kabát, vörös hajtóka, fehér sapka. — Jól van , ezek dzsidások voltak. De a gyíknak vipera fogai vannak, majd megérzik. — Mit akarsz mondani ? — Semmit, semmit, hallgass , megérkeztünk. Rongyos sátrak, kiponyvázott gebék, s a földön alvó emberek közt elértek egy félig ágakból, félig kormos vászonból készült nyomorult gunyhóhoz, egy több füstöt, mint világot terjesztő fagygyú mécses égett belsejében, s egy rongyokba burkolt, ráncos vén banya guggolt a földön, s kevert egy piszkos rézüstben valami névtelen eledelt. Szitkok özönével fogadta a belepő Meznametet. — Abroszféle!ah tekergő! itt vagy végre! Majd adok én neked korbácsot, hogy itthon tartsalak; a torkom szakadt meg, anyit kiabáltam utánad. Mit hozol ott ? Mit csináljak evvel a sebesülttel ? hát nem tudod, hogy ha a németek itt lelik, madárijesztőnek akasztják a legközelebbi ágra? — Hallgass, vén bagoly ! — felelt Mezaamet. — szivem vérzik , az arany karpereces ember meghalt. — Megjövendöltem neki, — viszonzá az öreg, — mikor te rósz róka fajzat fölrúgtad fövenyes társamat; ment volna el akkor mindjárt; de ilyenek , ezek az urak mind, kigúnyolnak minket, s nem hiszinek szavunknak, csak mikor már késő. Anélkül, hogy a vén banya szűnni nem akaró fecsegéseirel tovább ügyelne, a nyomorult gunyhó egy sötét zúgába vezette Lászlót a fiatal leány; segített összetört tagjait a száraz levelekből rakott ágyra kis nyújtani; néhány csöpp gabona pálinkát töltött torkába, valami folyadékkal meglocsolta sebeit, s végre egy rongyos pokróccal, melyen több volt a lyuk, mint a kelme, betakarta. — Aludj nyugodtan , — szólt hozzá, — itt hizbiztosságban vagy! Vérvesztés és fáradtság miatt végkép kimerülve, László egy nemébe az önkivüliségnek esett, mely közép utat tartott az álom s ébrenlét között; lázbeteg agyának rémképei összefolytak a valóság eseményeivel; még fülében zúgott a csata zaja, előre hajlott lova nyakára, fölemelte karját a csapásra , azonban tisztán érzé, hogy a cigány sátorban fekszik, s körülte Mezaamet s a vén banya mozognak. A szemeire borúló sürü láz fátylon át látta, a mint a fiatal leány föl s lejár, némán, mély szemlélődésbe merülve. Szabad árt engedett könyeinek, csak olykor törülve meg szemeit napbarnított kezével; aztán látta, a mint hosszú haját összetekerve sárga kendője alá erőszakolja, dereka körül egy széles bőrövet szőrit, s a vén cigánynőhöz közelit, ki egy hosszú hegyes késsel szijakat vágott egy lóbörből. A kettősök közt kifejlődött párbeszédet László hallotta. — Hé! anyjok, — szólt a leány, — kölcsönözd ide késedet. — Minek az ? — Elmegyek fát vágni a berekbe. — Van itt elég fa, nincs rá szükség ; valami roszat forgatsz a fejedben. — Nem anyjok; add ide késedet , mindjárt visszahozom. — Nem, nem adom ; szükségem van rá ; a szamár nyerge eltört, most szijakat vagdalok, hogy összeköthessem. (Folyt. köv.) A „shoddy-aristokratia“ Amerikában. (Társadalmi tanulmány.) Bölcs Salamon mondá, hogy semmi sem új a a nap alatt. — A nagy király e mondata azonban — nem igaz. A világrész, mely a „shoddy-aristokratiát szülte, új, ezen aristokratia pedig nem kevésbé új. Nemde azt kérdik önök, mit jelent e név : Bloddy ? Erre nem egyhamar lehet felelni. A közönséges angol szótárak nem világosítanak föl erről. Simmonds nagy szótárának legújabb kiadásában pedig ezt olvassuk : „A shoddy oly anyag , mely az ócska kelmék, harisnyák és rongyok szétszedett szálaiból áll. Kevés új gyapjúval keverve, durva posztót készítnek belőle.“ A shoddy szónak azonban egészen más jelentése van azon szótárban, melyet a nagy világ használ. Önhittséget, álhazafiságot , szemfényvesztést, ostobaságot, nyegleséget, gazságot, sőt felségárulást is jelent. A „shoddy“ szónak és különféle jelentéseinek a nagy amerikai polgárháború adott életet. Katonák nélkül lehetetlen háborút viselni. Ezeket pedig — bármily nagy legyen különben bátorságuk és hazafiságuk — mindenek előtt étellel, itallal, ruhával és fegyverekkel szükség ellátni. A vész napjaiban, midőn minden perc drága, a kormánynak nyakra főre kell sietni a hadi készületekkel. Fölhívja tehát a kereskedőket, gyárosokat, szállítókat és iparosokat. A becsületes ipar mindenkor kész áldozni a haza javáért. De bezzeg, a becstelen üzérkedés, a spekuláció is hegyezi ám füleit. „Rajta, itt nyerhetünk valamit! A haza veszélyben forog, a kormánynak kevés ideje van, gondos vizsgálattól nincs mit rettegnünk. Előre hát, szemesnek áll a világ !“ S mindennek mi az eredménye? Az, hogy legtöbbnyire a becsületes iparnak háttérbe kell vonulnia a humbug elöl. A szerencsés szállító szolgálatában álló üzérek keresztül-kasul járják az országot, s rövid időn aztán , roppant menyiségű készletek érkeznek meg a kijelölt helyekre. Az egyenruhák, ingek, sipkák, csizmák halmazai egész hegyeket képeznek. A sereg, minden szükségessel bőven ellátva, a harctérre vonul, de már az első komolyabb csetepaté napján — óh szörnyűség! — megtörténik az, miről elmésen zeng a német poéta : „In schnellen Schritt, Marsch!“ der Oberstrief, Krach, platzten alle Kleider, Nicht hundert Schritt die Mannschaft lief, Da musste sie zum Schneider. így járt az amerikai kormány is a maga szállítóival, mivel a legkeserűbb tapasztalások dacára is újra meg újra bízott a shoddy-iparban. Az egész háború tartama alatt oly egyenruhákat kapott, melyek a katonákon hasadtak darabokra. A szállító nem törődött azzal, hogy a katonák fáztak és szitkozódtak. Ő tele szívta magát polgártársainak véréből, s jól érezte magát palotájában. Aki a shoddy-aristokratiát közelebbről tanulmányozta, könnyen fölismeri e „kereskedői demimondek tagjait, ha velük találkozik. Ha egy, a legújabb divat szerint öltözött s bársonynyal és gyémántokkal borított,rút, csontos asszonyságot látsz, különhangon kiáltja: „Édes Istenem! nem tekintjük mi azt, mibe kerül valami,“ — bizonyos lehetsz benne, hogy a shoddy nincs távol. Ha egy gazdag kereskedőről hallasz beszélni, ki úton útfélen kürtöli gazdagságát, kérkedve azzal, hogy ő valamenyi párnáját dollárokkal tömhetné ki, —■ biztosan elmondhatod: ez shoddy-ember. Ha egy pompás házba lépsz be, melynek bútorzata a legnagyobb fény mellett is szerfölött ízléstelen, tudni fogod, hogy itt a shoddy székel. Gyakran csupán egy hang, egy tekintet, egy lépés vagy egy megjegyzés árulja el a shoddy-t. Lépjünk be a shoddy-aristokratia egyik házába. Vezetőnőnk egy angol hölgy, ki tapasztalásait a „Cornhill Magazin“ című folyóiratban tette közzé. Kisérjük az angol hölgyet master Gilmore házába, mely Új-York egyik legelegánsabb utcájában fekszik. A lady, ki egyik amerikai barátnője s két angol gentleman társaságában látogatá meg Gilmore asszonyságot, igy kezdi elbeszélését: „Midőn a lépcsőre értünk, a háziasszony jött elénk, kit kissé halvány és félénk felnőtt leánya kisért. Annál fesztelenebb magatartású volt az anya, ki testszinü és biborpiros csinált virágokból álló roppant fejdiszt s egy sötétkék selyem ruhát viselt. Egy ideig mindketten mereven és hallgatva tekintenek reánk. Végre az anya páthoszszal kiáltá: „Valóban, nem csalódom, ez mistress Dorton! Hogyan érzi magát kedvesem? Hát ön, mistress Wellings? Örvendek, hogy nálam láthatom önöket; igen örvendek. Meg sem ismerem önöket eleintén. De ennek egyedüli oka e csillár, melynek világossága majd megvakítja az embert. Nemde?“ Azután felém fordulva 8080gá: „Hogy is hívják _ ezt a magas szőke urat ? Ah igaz, ez Stephens úr. Örvendek a szerencsének. A fiatal emberek oly ritkák most Uj Yorkban, hogy alig láthatni néhányat a társaságokban. Tudja Stephens úr, a háború a legderekabbakat ragadja el tőlünk. Hahaha! nem akartam önt megsérteni kedves Stepens úr. Mi minden fiatal urat nagyra becsülünk, — nemde, Miry ?1 986