Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-18 / 238. szám
238-ik sz. Csütörtök, okt. 18. KiaJ6lllvluas: Pest- Harmadik évfolyam 1866 pnvÁPÍTOTT.APÓK s,BzedíTM... tu. £ \j y nJAUyl Uxli V/fJle „ «««(. Megjelen az ünnep utam Negyed hasábos petit napokat kivéve minden t .s,or ' . • r. ® k* nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Sálkor !“ !gép kr. SifiJT' Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. A HASZONBÉRLŐK. Beszély. Tó völgyitel. (Folytás.) Az idő megérkezett, Bocskor föltette magában, hogy a ki pusztára megy lakni. Bármily hatalmat gyakorolt is neje fölött, most az egyszer érzé, hogy nagy fába vágta a fejszét. — Egy városi asszonyt pusztára vinni! — Ninácskára,— mondá mosolyogva Ignác úr, — a ki pusztára megyünk lakni. A nő férjére bámult, nem hitte, hogy ébren van. Ha sírt, ha jajgatott volna, Bocskor talán föl se veszi, de az, hogy bámult, — a férjet kivette sodrából. Darabig szótlanul állt neje előtt, végre összeszedte magát: — A ki pusztán van szép kert, szép lakás, pompás halastó, szép virágház ; nem messze tőle folyik a Tisza, s vonul el a vasút. — Pestre mehetsz két óra alatt. Bocskor úgy számított, hogy a gőzkocsi egy óra alatt 15 mértföldet fut meg. — Hát még ? — kérdő Bocskorné. — Hát még ! — kiáltá Ignác úr elszörnyüködve. — hát még? — Hát még! Jákob oda hozza a létráját, és fölmászunk az égbe, s az angyalokhoz fogunk vizitbe járni. Bocskorné zokogásban tört ki. — Itt van ii! — kiáltá a férj, még csak nem is borúit, s ime menydörög és esik egyszerre. Ha a felhők asszonyokból volnának, soha sem szenvednénk szárazságot. Még egy tervem se volt, melyet ez az asszony könyeivel meg ne keresztelt volna. Veszedelmesebb a Tiszánál, még föl se építettem a gátat és már el akarja sodorni. Bettendes az ilyen házasság. A nő végig hallgatta férjét. Nagyon félt tőle, az igaz, de most elhatározta, hogy küzdeni fog küzdeni egész erejéből. — Nem vagy ő igazságtalan Náci? Mintha csak terved volna boldogtalanságom, úgy intézesz mindent, hogy fájdalmat okozz vele nekem. Nem elég, hogy ügyvédségedet abba hagytad; nem elég, hogy fiamat Fricinek, leányomat Bábinak kereszteltetted ; nem elég, hogy keményítő, krumplicukor és ecetgyáradba ügyvezetőnek tettél engemet, kit a leggyöngédebben neveltek, ki szüleimnek öröme és reménye voltam : — gyáros legénynek alázni! — de most még barátnőimtől s egyetlen örömemtől, a várostól is meg akarsz fosztani. Oh mondd Ignác, van é szíved, van é lelked, hogy igy bánsz velem ? Szerettél e valaha, vagy azért vettél el, hogy kinézni akarsz. — Ignác! Ignác! — hallgasd meg legalább ez egy kérelmemet! Bocskor háromszor végig ment a szobán, aztán határozott hangon mondá: — Ez a gyár nem fog általad megbukni ! IV. Rekkenő júliusi délután volt. A délibábnak mintha dagálya lett volna, fölemelkedett egészen Tokajig, vagy mintha a síkság lélekzetet vett volna, keble földomborodott. A nap kieresztette lángostorát, s amihez tüze hozzá ért, dagadni kezdett minden. A gulyák kolompja nem szólt, a marhák leheveredtek, a juhok összebújtak, a fejüket a test árnyékába dugták, egyik oldaluk sült, a másik hüsített. Elbújtak a madarak is, széltől nem hullámzott a nédas, a gyík kiöltötte kétágú nyelvét és úgy libegett. Embert nem igen lehetett látni. A naphoz hajnalban és alkonyatkor imádkozunk, életet teremt belénk és istennek nézzük ; a déli szakban futunk tőle, mint egy ördögtől, aki éger. A tokaji hegy hasonlított egy baráthoz, mely egyszerre csak fekete kámzsát húzott fejére. A kámzsának azonban szárnyai nőttek és denevérré lett, a denevérből szörny, a szörnyből pokol fejlett ki. A feketeség nőtt és elterült az ég boltozatán, mintha feldőlt volna a tintatartó, melyből az emberek ítéletét írták. Az átláthatlan felhőtömeg tornyos süvegeivel remek táborához hasonlított, vihar paripán, villám-kancsukával. Az ember nem mert az ég azon tájára nézni; eszébe jutott a titánok harca, kik újra kiszabadultak a tartarásból, s most ismét összeesküdtek az ég ellen. A felhő, mint egy sárkány, kiterjesztette két szárnyát,nyakát és fejét,ízben villogó szemeivel előre nyújtotta, karmaival a begybe kapaszkodott, mintha azt is magával akarta volna húzni. Mellén és szárnyain a feketés és kékes-szürke viharcsoport úgy kóválygott, mintha pelyhét fújná valami pokoli szél. Kitátotta száját, okádni kezde a tüzet, és neki iramlott az alföldnek. A fák lombjai reszkettek és meghajlottak előtte, tudtára adandók, hogy elismerik uralkodását. A sárkánynak fejei nőttek, jobbra balra, midőn falu fölött haladt el, nyakait mintegy kinyújta a templom felé, mintha be akarta volna kapni. A nép rémülettel nézett a csodálatos szörnyetegre. Végre megdördült. Tíz-tizenkét felé gyúlt ki a villám egyszerre, aztán a középen öszpontosult, megvilágította az egész fekete testet, a fergeteg menyköveket kovácsoló műhelyét. Ugyananyi csattanás pattant el egymásután, tizenkét üteg bömbölte a földre az orkán rettenetes harcát. Egy négy fogatú hintó haladt K. falu felé- Az igás Lvak lassan döcögtek előre, míg a fergeteg szilajúl közeledett. — Hajtson kend sebesebben Andris, — szólt a hintóból egy reszketeg csengő női hang, — a vihar itt ér, mit csinálunk ? A kocsis kieresztette suhogóját, cserdítése elpattant s ágyúdörgés közt mogyoró töréshez hasonlított. A gyeplős megugrott, és egy kissé sebesebben kezdett baktatni, de az ostorhegyes, mely igen phlegmatikus természetű ló volt, visszatartotta. A sűrü fekete felhő oly alant repült, hogy csápjai majdnem a földet érték, bömbölt és fogait csikorgatta, s villámfalánkjait néha magába szúra, mint a skorpió. A négylovas hintó lassan haladt. Az út mellé egy szénaboglya volt rakva, a fergeteg előre küldő pusztító kozákjait, ezek neki akasztották a villát, és a boglyát az út közepére hányták, torlaszt emelve a futók előtt. A hintóba is beleakadtak háromszor, és fölbillentek a jobboldali kerekek, de újra vissza hulltak a földre; erre az nagyobb vonzerőt gyakorolt, mint a boglyára. A lovak végre megakadtak a szénában. A szél ezek irányában udvariasságot gyakorolt, akkor, midőn készségesen föltálalt nekik.Elkezdtek uzsonnáim. A kocsis leugrott a bakról, megvizsgálta, nem maradt-e még valami rés, melyen keresztül lehetne jutni, aztán megrázta fejét: — Jobbra, balra két árok, előttünk egy hegy !— Ez aztán figura! — Tehát nem mehetünk előre? — kérdé a női hang. — Nem, ha csak meg nem fordulunk. — Oh ez rettenetes! — A vihar már fejünk fölött van,— sopánkodék a hintóból egy másik hang is. A kocsis föltekintett, s mintegy borzadva mondá: — Még ilyet nem láttam ; nem adnám sokért, ha a gubám olyan fekete volna! Alig mondá ki e szavakat, midőn a vihar fölemelte villám karmesteri botját, a nagy dob iszonyút zuhant, s az elemek zenekara, mely kisebb és nagyobb dobokból állhat, rettenetes variációval vonult a felhő egyik szélétől a másikig. Néhány pillanatnyi szünet után halkabb zaj ébredt a távolban, mintha a gigások hallgató közönsége tapsolt volna. A lovak megfeledkeztek az evésről, s hegyezett fülekkel hallgatók a nagy előadást, mint aféle műértek, kik egész életükben szántanak, s egyszer csak elmennek az operába. A hintóban ülő egyik alak halványan hanyatlott vissza a kocsi támlájára. A másik nő nem vette észre társnője rémülését; követte e deák mondatot : „prima persona ego sum.“ (Folyt. köv.) AZ ARANY KARPERECES EMBER. Du Camp Maxima beszélye. (Folytatás.) — Nem tudtam alunni, — szólt ez. — Az éj végetlen hosszú. Szivemet gyáva gondolatok gyötrik, s erősebbek akaratomnál. Bocsásson meg, hogy felköltöttem, de reméltem, hogy szavai kiűzik lelkemből a nyomasztó képeket. Beszélgessünk, szórakozásra van szükségem, felednem kell mindent, mi szivemben él. — Beszélgessünk, — felelt László, az erős lelkek azon nyugalmával, mely megszokta •• segitni a gyöngéken. Gyulára forditá szemeit, kinek síri halványsága, szavainak szaggatott, lázas kiejtése féktelen fölindúlást árultak el, de a dacos, szilaj tűz, mely szemeiben égett, sejtetni engedé vele, hogy e vérző szív nem fog őszintén megnyilni előtte. Mint a beteg, ki gyógyszert kér betegsége ellen, de nem árulja el azt. Gyula hallgatott, s László, a tapasztalás embere, a szívek titkainak mély ismerője , kerülte csak említni is Heléna nevét, s beszélgetni kezdett a háborúról, a világ álásáról, az európai diplomáciáról, mind olyan dolgokról, melyek e percben Gyulát legkisebbé sem érdeklék. Elmerülve saját gondolataiba, Gyula nagy figyelemmel látszott reá hallgatni, midőn egyszerre őt félbeszakítva kérdé: — Félt ön valaha életében, gróf, s csata alatt gondolt e valaha szaladásra? — A pokolba! — kiáltá föl kitörő hahotával László, — érdemes volt egy óra óta itt csevegnem, ha Ön így szót sem hall belőle ! Egyébiránt ez az ön dolga, miután csak azért ébresztett föl, hogy emberi szót halljon. Azt kérdi, hogy féltem-e valaha? igen, gyakran, ha gondoltam-e valaha szaladásra? igen, egyszer életemben. S elfojtott hangon beszéli el Gyulának a történetet, melyet ez már Helénától hallott. — De végre is, — kérdé újra Gyula, — ha most közelebbről, a jövő csatában például megszaladnék, mit gondolna ön rólam? László, kinek már többször volt alkalma Gyula bátorságát becsülni, meglepetve nézett reá, aztán vállat vonva felelt: — Azt, hogy bolond, vagy beteg. De mi az ördögöt akar hát ezekkel a kérdésekkel ? — Én? — viszonzá Gyula, — semmit. — S visszaesett néma ábrándjaiba. László még egyszer vállat vont, s aztán szorosabban magára húzva köpenyét, behúnyta sze-