Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-23 / 242. szám
243-ik sz. Kedden, okt.23. Ktoda'hivatal! ^tok.tere Harmadik évfolyam 1866. TpnVÁPOLT T.APOIT Negyedévre. . . 4 frt. 1* lf lm I lit 1 I I 1 BWl I M _ Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni TM ^ W W Negyed hasábos petit ^ napokat kivéve mindent. J!0* a’"' • a t ® nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. tatálkor . “ 1S30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szólgálhatunk. A HASZONBÉRLŐK. Beszély. Tó völgyitól. (Folytatás.) Hozzájokilépett. — Kezüket csókolom ! Mily szerencse! Nagyságokat másodszor is zene közt találom föl. Múltkor az ég, most a cigányok húzzák, az lelkemhez illő zene volt, ez csak csiripolás, de az ember tündérekkel szívesen van verebek közt. Hortenzia nem tudott felelni, szíve elszorult, de a társalkodónő igen talpraesettnek találva e kifejezést tündérek, beszélni kezdett : — Úgy látszik, ön készen hordja magánál a bókokat. — Van igazsága nagyságnak. Ila amit mondtam, bók volt, akkor készen volt, mert anélkül, hogy gondoltam volna rá, önkénytelenül jött ajkamra. „Charmant !“ — gondolá a gouvernante. A tiszttartóné nagy szemeket vetett az ifjúra, kissé csodálkozott a bizalmas modoron, különben tetszett neki. Hortenzia végre leküzdé zavarát, s anyjához fordulva mondá: — Ezzel az úrral találkoztunk a viharban anyám. — Francia négyes következett. — Lehetek oly szerencsés nagyság ? Hortenzia meghajtotta magát. Az ifjú mindjárt talált vis-a-vist is a Klárika párjában. A francia négyes az ismerkedés abc-jének első betűje. A szőke ifjú már az M-nél volt. — Nagysádtok a múltkor szerencsésen értek haza ? — Oh igen. — Nem találkoztak másik viharral ? — Dehogy,— egy fél óra múlva otthon voltunk. Az ifjú kíváncsian nézett Hortenziára. — Egy fél óra alatt? . . — Sőt talán hamarabb is. —• Oly közel nem fekszik egyéb helység K—nál. — Nos igen, mi K —án lakunk. — K— án ? . . . — Igen. — K—án tudtommal Bördi tiszttartón kivül nem lakik senki. — Én leánya vagyok. A borvirág ! — akarta hirtelen kiáltani az ifjú, de elharapta a szót, s ily szokástalan beszédmodorban tört ki: — A Born di Hortensia kisasszony? — Igen, az vagyok. Egymásra néztek. — Végre az ifjú mosolyogni kezdett. — Találja ki nagysád, — ki vagyok én ? — Én találjam ki az ön nevét? . . — Oh az igen könnyű, például kezdje nagysád mindjárt az A betűn. A hölgy bámulva nézett az ifjúra. — Úgy hiszem, könnyebb lenne önnek egyszerre kimondani, mint nekem találgatni. — Igazsága van nagysádnak, — de lássa, nem merem.. — Nem meri ? . . — Nem nagysád,— az én nevemben van valami villanyosság, s bizonyos ütést gyakorolna nagysádra, ha kimondanám. — Különös, — kiváncsivá akar ön tenni? — Kiváncsi nagysád?... Hortenzia elpirult. — Néha. — Kívánja nevemet tudni? — Nem képzeli Ön? — Figyelem tehát nagysád, nagyon halkan akarom kimondani, hogy meg ne hallja más is; — nevemre igen kényes vagyok, a predikátum pompás, nagyatyájától örököltem, s mi a nevet illeti, Argilus királyfi is hordta egykor. Az ifjú lehajlott, Hortenzia kíváncsiságtól égve billente feléje fejecskéjét; az ifjú oly közel vitte füléhez ajkát, amenyire botrány nélkül csak tenni lehetett. A zene felhallgatott, percnyi szünet állt be, ekkor az ifjú odasúgta Hortensiának : — Én b ácsbocskor vagyok ! A hölgy, mintha kígyóra lépett volna, halkan fölkiáltott! — No? nem mondtam nagysád? — Nevem villanyos hatású... Hortenzia fokonként halványabb jön, remegett, reszketett, feje szédülni kezdett, s alig birta kimondani e szavakat: — Megbocsát ön, oroszul vagyok, — nem bírok tovább táncolni, s e szavak után roskadozva a hely felé indult, hol anyja s a gouvernante ültek. Frici karját nyújtá. — Köszönöm, — szólt Hortenzia, és nem fogadta el. Az ifjú gúnyosan nézett utána, aztán mosolyogva mormogá magában . És ha a Bocskor akarná, Hortenzia bokrétája lenne, így is, úgy is borvirág. VII. A hölgy valóban roszul lett, el kellett hagynia a társaságot. Az okot azonban nem tudta meg senki, nem mondta meg senkinek, mintha édes lett volna a méreg, légmentesen zárta azt keblébe. Alig várta, hogy él legyen, nem az álmot, de az egyedüllétet óhajtotta, számolni akart szívével. A szív néha bűnös tettek elkövetője, mint a túlerőre kapott rakoncátlan fiú, fékeit lehányva rohan, elébe álló nevelőjét, az akaratot, föltaszítja, s keresztül gázol rajta ; birájának, az észnek, szemébe nevet, s ha bele Balázs , neki ront az örvénynek, néha hajánál fogva sem lehet kivonni belőle. A Hortenzia szive is makrancoskodott. Hangos dobogása ijesztő volt, mintha öklével verte volna börtöne ajtaját: kihallgatást követelt. A hölgy borzalommal vélte hallani sírását és sivalkodását. Az éj eljött. Hortenzia és a társalkodónő egy szobában törték az éjt.Alig feküdtek le, a leány kérte, hogy oltsa el a gyertyát. — Igen álmos ön ? — Oh igen, álmos vagyok. A gyertya kialudt. „Na !“ — sóhajtott fel Hortenzia,— „tehát végre beszélhetünk együtt.“ Szivéről lerántotta a lépelt, és megborzadt; — a szív össze volt tépve. „Oh szegény szív, — nem csodálom, hogy dobogtál, hiszen nagy kínjaid vannak!“ A hölgy fájdalmas merengésbe hanyatlott. Gondolata percről percre alakot kezdett ölteni magára, egyszer fölijedt, ezt súgta valaki fülébe: „Én ácsbocskor vagyok!“ és az ifjú ott állt előtte. Egy szép, ábrándos arcú fiatal ember, beszélő nagy szemekkel, édesen mosolygó vidor tekintettel, göndör szőke haja dús fürtökben folyta körül szép alakú fejét, magas keble alatt ki tudja mily nemes szív doboghatott. Öltözete, modora, társalgása, — egész lénye urias, a szem örömmel legel rajta, mint egy kinyílt harmatos virágon. — A hölgy füleibe újra ezt susogta valami: „ácsbocskor.“ Irtóztató pokoli susogás volt ez, tűzkarikákat hányt a vigyorgó kisértet szeme, hosszú kamos és szőrös ujjaival a megalázott, csüggeteg fővel álló ifjúra mutatott; az ifjú reszkető hangon rebegte ismét: „Én ácsbocskor vagyok!“ Ácsbocskor! — mily rettenetes találmánya ez a neveknek, a föld sötét méhében tanácskozásra összeült szörnyek művészete, egy a nap elébe hányt fekete láva, egy darabja a pokolnak, mely eltakarja a menyországot! Nézd ! nézd ! a karcsú ifjút, — jobbra hajlik, balra hajlik, feje fényes szivárványt von maga után, — a fényes szivárványra sötét betűkkel van foúrva: ácsbocskor! Hah! az iszonyú fekete lidércek egy serege zizeg fölötte, s igyekszik tőle elkapkodni az emberi méltóságot. — Odább! — kiáltá a hölgy a prédára gyűlt ördögöknek. A társalkodónő fölijedt: — Roszul van ön ? — Könnyebben érzem magamat, — válaszolá Hortenzia, aztán mérgesen harapta össze ajkait, mint egy jutalmat azért, hogy parancsát teljesítették, — hogy — hazudtak. A hölgy kettős fájdalmat kezdett érezni: szerelmének és nemességének fájdalmát. Öntudatlanul mondott átkot arra, a ki a szerelmet alkotá, aztán arra, ki a nemességet kigondolta. Kínok közt és lassan múlt az éj. Hugó a szerelmet „az ember áprilisának“ nevezi. Thakeray azt mondja : „Ez a legnagyobb hatalom, mely megmérhetlen magasságban áll mindenek fölött.“ Eötvös „egy kincsnek tartja, mely önnönmagának elég.“ Rock világosságnak, mely az embert lelkével látni tanítja,“ Byron „szárnyaknak, mely tárgyával a magasságba röpül.“ Hortenzia azt kezdi tapasztalni, hogy a szerelem egy istenség, mely az embereket újjá teremti. — Igaz. A szőke ifjút sötét homályos köd burkolá be, mely egy fényes,ragyogó felhővé alakult át, s ez megnyílt, s koszorús fővel, újjá születve bocsátá azt a leány elébe. (Folyt, köv.) AZ ARANY KARPERECES EMBER. Du Camp Maxime beszéltje. (Vége.) Az éj leszállt, két hajós, egy kis csalnak fenekére húzva meg magát, várt Lászlóra, ki a Dunán átkelni készült. Még kérte Mezaametet, de ez hajthatlan maradt. Egy marok aranynyal kinálá meg. — Köszönöm, — felelt ez, — nincs szükségem reá ; nyakamon hordom a talizmánt, melyet tőle kaptam, karomon a sebet, mely reá emlékeztet, s képét szivemben’örök időkre! Hagyjátok meg emlékét, egyéb nekem nem kell; téged ápoltalak, mert szeretted őt, s igy semmivel sem tartozol nekem. Utad itt visz a folyamon át, az enyém arra a hegyek felé. Isten veled! Sebes léptekkel távozott s eltűnt. Másnap hajnalban László a Duna túlsó partján volt.Letérdelt és hosszasan imádkozott. Midőn fölállt, telve azon benső hálával,mely,a nélkül hogy bizonyos tárgy felé irányúlna, azoknak szivét tölti el, kik nagy veszélytől menekülnek,—a távolban,a magyar parton, egy osztrák ezredet pillantott meg, napfényben ragyogó fehér egyenruhájával. r*