Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-27 / 246. szám
246-ik sz. Szombat, okt. 27. Kiadó-hivatal: Feet- barátok-teresz- Harmadik évfolyam 1866. Előfizetési díj: M Tf jk T^ATT1 Szerkesztői iroda: Félévre . . . . 8 frt. || ”( 1 1/ ft L£ I 1 I A LJf 1 |f Lipót utca 34. a*, l tf em. Negyedévre. . . 4 frt. JT* wS I I B It 1 Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni ® Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- R ®or • • • • • 6 kr, nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Sor 1g30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. A HASZONBÉRLŐK. Beszély. Tóvölgyit ül. (Folytatás.) A társalkodónő is kilépett, könyvből hajtotta meg magát Bocskorné előtt, Bábit pedig megcsókolta. — Ha a csóknak nincs nemesebb értelme, mint érintkezése az ajkak szélének, — úgy ez is csók volt. Hortenzia a hintóban maradt. — Hát te nem akarsz kijönni ? — kérdé az anya. Hortenzia nem felelt. Berdiné a hintóba nézett: — Nini! — hát te sírni jöttél ? Hortenzia most már zokogott. — Mi baja van a kisasszonynak ? — kérdé megtizedve Bocskorné! — Hát tudom én, lelkem? — olyan ő, mint az április, különösen egy idő óta. — Bántja önt valami, édes kisasszony? — kérdé a házi nő. A felelet zokogás volt. Kíváncsiságból most Bábi is a hintó mellé sompolygott. — Ez nem illik Hortenzia, — szólt feddőleg a néhai gouvernante. A síró hölgy e szavakra fölemelte fejét. — Vége lesz e már ? — kiáltá Berdiné. Hortenzia széttekintett, s amint tekintete a Bábi tekintetével találkozott, kirugrott a hintóból, mintegy letört lomb hullt a leány vállaira, s fájdalmát tolmácsoló zokogás közt rebegé: — Édes, édes jó Bábikám! ... te soha se bántottál engemet, és én téged nagyon megsértettelek. A jó szivü leány keblére ölelé Hortenziát. — Nem emlékszem rá, hogy megsértettél volna. — Oh, mily nemes vagy ! — hallottam, hogy soha se törtél ki ellenem, hogy könyeidbe fojtad a méltatlan bántalmakat. — Oh édes Bábim ! — rebegő Hortenzia könynyel telt nagy fekete szemeit a leányra emelve, — én véghetetlen könnyelmű vagyok! S újra zokogott. Bocskomét megható e jelenet, s Hortenziához lépve, megcsókolta annak homlokát: — Legyen nyugodt édes Hortenziám , én ismerem Bábi szivét, ő haragudni soha se tudott önre. — Igaz-e ez Bábi? — kérdé az heves kitöréssel. A kérdett, kit a Hortenzia érzékenysége szintén kényekre indított, most lázasan, szorosan ölelétt magához, és töredezett hangon felelé: — Oh Hortenzia! — te nagyon jó vagy!. . . A lányok ajkai összeforrtak, s a csak megkezdett barátságok esküje volt. Bocskorné most a szobába vezeté őket, mentegeté magát és a rendetlenséget, de a napokban épen mostak és meszeltek. — Megbocsássanak, hogy ily fölfordulva van minden ! Bördiné egyet fújt, ledobta nyakáról a kendőt, a pamlagra veté magát és fölkiáltott : — Meleg van! — 1.801 várhatunk . . — Sohase esezzék lelkem, inkább hozasson egy füzére hideg aludt tejet. Bocskorné mosolyogva teljesítette a kívánságot. A fazék aludt tej nem sokára az asztalon állt. — Kenyeret is kérek , tejet bajos kenyér nélkül enni. — Mindjárt, — felelé pirálva a háziasszony. — Na lelkem, ugyan meglátszik, hogy városból jöttek pusztára. — Amint hallom, férje tele van plánumokkal! De azért többet ér az én férjemnél, aki régi irományokon ül, és azokat akarja kikölteni. Ily furcsa módon kezdődött el a társalgás. Bocskorné, kinek kezdetben visszatetsző volt a tiszttartóné nyers őszintesége, egy óra múlva már bele szeretett abba, látván, hogy az asszonyságnak, ha vaskos nyelve is, de nem rosz szive van. Minden tulajdonok közt a szivet becsülte Bocskorné a legtöbbre. — Igaza is volt, a menyiben szív nélkül nem lehet élni. Az is, hogy Bördiné aludt tejjel megelégedett, elősegítője volt a Bocskorné vonzalmának. — A világért se egyebet! — kiáltá a tiszttartónő, midőn látta, hogy uzsonnához akarnak teríteni. Ami Bábit és Hortenziát illeti, csaknem átköltözködtek az egymás szivébe lakni; —szünet nélkül ölelték és csókolták egymást, mint két galamb. — Édes Bábikám ! — sőt később — édes Bibikém ! — Édes Zikácskám! — Ugye nem haragszunk egymásra ? — Ugye szeretjük egymást? Ismét ölelkeztek és csókolóztak. Hamar röpült az idő. — Csupán a társalkodónő volt kedvetlen, a rendes kávé uzsonnája elmaradt. Sajnos, hogy a nők egymással igen el lévén foglalva, a jámbor hölgy kedvetlensége nem tűnt föl egyiknek sem. Már esteledni kezdett. Hortenzia, valahányszor az ajtó nyílt, türelmetlenül várta a belépőt, de soha se az lépett be, akit ő várt. Izland szigetéről a napot az év bizonyos időszakában 24 óráig lehet látni, sokan emiatt igen messziről utaznak oda. A kis puszta most Hortenziára nézve Izland szigetét képezte , de a nap nem volt otthon. Végre Hortenzia már nem tartóztathatván magát, közönyösséget színlelő arccal kérdé barátnőjét: — Testvéred úgy , bár nincs honn? . . és elpirult e kérdés után. — Azaz, hogy honn lehet, de a házban nincs, — válaszolá Bábi. — Atyámmal járhat valahol, vagy kóborol a nádasok közt, — kiejtése szerint: „a vizimadarak világában.“ — És mit csinál ott? — Ábrándozik, irigyli a bíbic sebes szárnyát, a gólya bölcseségét, s elmereng, ha a dobos gém bömbölését hallja. — Szeret ábrándozni ? — Egyebet se szeret.— „A fajankók világa ez,“ mondja , „nincs vele megelégedve, s teremt a Fricik számára is világot.“ Hortenzia mosolygott: — És a Fricik világa szerinte a nádas? — Dehogy lelkem, ténfereg ő mindenütt, a nádast megosztja a madarakkal, a tavat a békákkal; az igaz, hogy különösen a vizenyős helyeket szereti, — lehet, hogy most a kerti tónál van. Hortenzia fölkiáltott: — Oh mily jó, hogy a kertet eszembe juttattadj! Egykor legkedvesebb helyem volt. Vannak ugye bár most is gyönyörű virágok benne? A tó tiszta, nemde? Hát az öreg Márton kertész mit csinál ? — És anélkül, hogy kérdéseire választ várt volna, felszökött helyéről: — Menjünk a kertbe, édes Bábim ! — Haza, haza, —* szólt most a tiszttartóné, — este lesz. — Csak egy csöppet, csak egy pillanatra édes mamám! — Egy pillanat is nagy idet ilyenkor. Holdvilág van mamácskám, holdvilágnál még kellemesebb lesz haza mennünk. — Isten neki! — kiáltá a mama,— úgyis régen nem beszéltem már az öreg Mártonnal. A kertben nem sokat fogunk látni, — szólt mosolyogva Bocskorné. — Virágot, tavat és kertészt, —mondá Berdiné. — Virág egy sincs a kertben, férjem nem ad rájuk semmit, haszontalanságnak tartja, mely hiában foglalja a tért; igy a virágágyakat burgonyával és csicsókával ültetteté be; a burgonyának, úgymond, fehér, sárga, tarka, a csicsókának pedig szép sárga virága van, s a mi fő, hogy nem meddő. A tavat nem tisztittatja, s igy az tele van békával és zöld békanyállal. Khinában — úgymond — a tavakra tutajok, a tutajokra föld hordatik, s azt a szorgalmas khinai nép beveti, és beülteti. Számítása szerint, ha a tóhoz senki se fog nyúlni, öt év alatt arra meglehetős vastagságú bőr húzódik, e bőrt beveti vízi növény magvakkal, a gyökerek összekapaszkodnak, a nyolc év múlva a tónak csak helye lesz. Az utakat benőtte a bozót, mert Márton kertész nem kertész többé, hanem jó doktor. (Folyt. köv.) JÓSIKA MIKLÓS ÉLETE, S HATÁSA AZ IRODALOMRA. (Díjat nyert pályamű a pápai Pécely-jutalomra.) Irta: Eötvös Bajos. (Folytatás.) E korszakban (1842—1848) a szépirodalmi s divatlapirodalom körében élénk mozgalom keletkezett. Az Athenaeum még élt, de mint tisztán szépirodalmi lapok fölálltak mellette Garay és Erdélyi Regélője, a Mátrayénak mintegy új folyamául, Frankenburg Életképek című, eleintén folyóirat, majd hetilapja, Vahot Imre Pesti Divatlapja és P. Horváth Lázár Honderűje, melyek minden ismert nevet és jobb tehetséget maguk köré csoportosítottak, így Jósika is mintegy kényszerítve jön a közreműködésre, s ámbár ezek számára sokat nem írt — mindössze is pár novellája, víg beszélye, Alt Móric álnév alatt, néhány a Kisfaludy-társaság ülésein mondott beszéde jelent meg e lapokban — mégis elég arra, hogy némileg elvonják a nagyobb munkák írásától. S csakugyan 184- ig nem is látunk tőle Zrínyi óta nagyobb eredeti művet, de ekkor mintegy új korfolyamba kezdett, s egymásután rövid idő közökkel juttatta napfényre Akarat és hajlam 2 kötetes, Regényes képletek 3 kötetes, Egy kétemeletes ház Pesten című egy kötetes társadalmi és Jósika István 5 kötetes történelmi regényeit, s még előbb valamivel Ifj. Békesy Ferenc kalandjait Alt Móric név alatt. E szeszélyes munkája azonban kevés hatást szült, habár némi érdeket nem tagadhatunk meg tőle, mit egyébiránt a közfigyelmet már teljesen magára vont közéleti s nemzetiségi mozgalmaknak is tulajdoníthatunk. Írónk életrajzában most egy nevezetes ponthoz jutottunk: a magyar forradalomhoz. A nemzetnek ebben kifejtett világra szóló küzdelme, óriási bajai, veszélyeinek, de egyszersmind rendkívüli örömeinek is részese volt. A hazáját igazán szeretni tudó magyar örömét, fájdalmát, a végkatasztrófa után bekövetkezett szomorúságokat ő is átélte, s a száműzetés keserű kenyerét csak sírjával váltotta föl. És mintha minden összeesküdt volna ellene, hogy kínjai még nagyobbakká legyenek — neki, az írónak, még nevét sem volt szabad hosszú ideig használni. . . Tehát 1848 következett be, amikor a viszonyok nem engedtek pillanatnyi időt sem szépirodalmi munkálkodásra, s igy nem volt mit tennie, mint tollal és tettleg a forradalom előmozdítására dolgozni. És tett