Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)

1866-10-27 / 246. szám

246-ik sz. Szombat, okt. 27. Kiadó-hivatal: Feet- barátok-tere­sz- Harmadik évfolyam 1866. Előfizetési díj: M Tf jk T^ATT1 Szerkesztői iroda: Félévre . . . . 8 frt. || ”( 1 1/ ft L£ I 1 I A LJf 1 |f Lipót utca 34. a*, l­ tf em. Negyedévre. . . 4 frt. JT* wS I I B It 1 Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni ® Negyed hasábos petit napokat kivéve minden- R ®or • • • • • 6 kr, nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Sor 1g30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgál­hatunk. A HASZONBÉRLŐK. Beszély. Tó­völgyit ül. (Folyt­atás.) A társalkodónő is kilépett, könyvből hajtotta meg magát Bocskorné előtt, Bábit pedig megcsókol­ta. — Ha a csóknak nincs nemesebb értelme, mint érintkezése az ajkak szélének, — úgy ez is csók volt. Hortenzia a hintóban maradt. — Hát te nem akarsz kijönni ? — kérdé az anya. Hortenzia nem felelt. Berdiné a hintóba nézett: — Ni­ni! — hát te sírni jöttél ? Hortenzia most már zokogott. — Mi baja van a kisasszonynak ? — kérdé meg­­tizedve Bocskorné! — Hát tudom én, lelkem? — olyan ő, mint az április, különösen egy idő óta. — Bántja önt valami, édes kisasszony? — kérdé a házi nő. A felelet zokogás volt. Kíváncsiságból most Bábi is a hintó mellé sompolygott. — Ez nem illik Hortenzia, — szólt feddőleg a néhai gouvernante. A síró hölgy e szavakra fölemelte fejét. — Vége lesz e már ? — kiáltá Berdiné. Hortenzia széttekintett, s a­mint tekintete a Bábi tekintetével találkozott, kirugrott a hintóból, mintegy letört lomb hullt a leány vállaira, s fájdalmát tolmá­csoló zokogás közt rebegé: — Édes, édes jó Bábikám! ... te soha se bán­tottál engemet, és én téged nagyon megsértettelek. A jó szivü leány keblére ölelé Hortenziát. — Nem emlékszem rá, hogy megsértettél volna. — Oh, mily nemes vagy ! — hallottam, hogy soha se törtél ki ellenem, hogy könyeidbe fojtad a méltatlan bántalmakat. — Oh édes Bábim ! — rebe­gő Hortenzia könynyel telt nagy fekete szemeit a le­ányra emelve, — én véghetetlen könnyelmű vagyok! S újra zokogott. Bocskom­ét megható e jelenet, s Hortenziához lépve, megcsókolta annak homlokát: — Legyen nyugodt édes Hortenziám , én is­merem Bábi szivét, ő haragudni soha se tudott önre. — Igaz-e ez Bábi? — kérdé az heves kitö­réssel. A kérdett, kit a Hortenzia érzékenysége szin­tén kényekre indított, most lázasan, szorosan ölelé­tt magához, és töredezett hangon felelé: — Oh Hortenzia! — te nagyon jó vagy!. . . A lányok ajkai összeforrtak, s a csak megkez­dett barátságok esküje volt. Bocskorné most a szobába vezeté őket, mente­­geté magát és a rendetlenséget, de a napokban épen mostak és meszeltek. — Megbocsássanak, hogy ily fölfordulva van minden ! Bördiné egyet fújt, ledobta nyakáról a kendőt, a pamlagra veté magát és fölkiáltott : — Meleg van! — 1.801 várhatunk . . — Sohase esezzék lelkem, inkább hozasson egy füzére hideg aludt tejet. Bocskorné mosolyogva teljesítette a kívánságot. A fazék aludt tej nem sokára az asztalon állt. — Kenyeret is kérek , tejet bajos kenyér nél­kül enni. — Mindjárt, — felelé pirálva a házi­asszony.­­ — Na lelkem, ugyan meglátszik, hogy városból jöttek pusztára. — A­mint hallom, férje tele van plá­­numokkal! De azért többet ér az én férjemnél, a­ki régi irományokon ül, és azokat akarja kikölteni. Ily furcsa módon kezdődött el a társalgás. Bocs­korné, kinek kezdetben visszatetsző volt a tiszttartó­­né nyers őszintesége, egy óra múlva már bele szere­tett abba, látván, hogy az asszonyságnak, ha vaskos nyelve is, de nem rosz szive van. Minden tulajdonok közt a szivet becsülte Bocskorné a legtöbbre. — Igaza is volt, a menyiben szív nélkül nem lehet élni. Az is, hogy Bördiné aludt tejjel megelégedett, előse­­gítője volt a Bocskorné vonzalmának. — A világért se egyebet! — kiáltá a tiszttar­­tónő, midőn látta, hogy uzsonnához akarnak teríteni. A­mi Bábit és Hortenziát illeti, csaknem átköl­tözködtek az egymás szivébe lakni; —szünet nélkül ölelték és csókolták egymást, mint két galamb. — Édes Bábikám ! — sőt később — édes Bi­bikém ! — Édes Zikácskám! — Ugye nem haragszunk egymásra ? — Ugye szeretjük egymást? Ismét ölelkeztek és csókolóztak. Hamar röpült az idő. — Csupán a társalkodónő volt kedvetlen, a rendes kávé uzsonnája elmaradt. Sajnos, hogy a nők egymással igen el lévén foglalva, a jámbor hölgy kedvetlensége nem tűnt föl egyik­nek sem. Már esteledni kezdett. Hortenzia, valahányszor az ajtó nyílt, türelmetlenül várta a belépőt, de soha se az lépett be, a­kit ő várt. Izland szigetéről a napot az év bizonyos időszaká­ban 24 óráig lehet látni, sokan e­miatt igen­ messziről utaznak oda. A kis puszta most Hortenziára nézve Izland szigetét képezte , de a nap nem volt otthon. Végre Hortenzia már nem tartóztathatván ma­gát, közönyösséget színlelő arccal kérdé barátnőjét: — Testvéred úgy , bár nincs honn? . . és elpi­­rult e kérdés után. — Azaz, hogy honn lehet, de a házban nincs, — válaszolá Bábi. — Atyámmal járhat valahol, vagy kóborol a nádasok közt, — kiejtése szerint: „a vizi­­madarak világában.“ — És mit csinál ott? — Ábrándozik, irigyli a bíbic sebes szárnyát, a gólya bölcseségét, s elmereng, ha a dobos gém böm­­bölését hallja. — Szeret ábrándozni ? — Egyebet se szeret.— „A fajankók világa ez,“ mondja , „nincs vele megelégedve, s teremt a Fricik számára is világot.“ Hortenzia mosolygott: — És a Fricik világa szerinte a nádas? — Dehogy lelkem, ténfereg ő mindenütt, a ná­dast megosztja a madarakkal, a tavat a békákkal; az igaz, hogy különösen a vizenyős helyeket szereti, — lehet, hogy most a kerti tónál van. Hortenzia fölkiáltott: — Oh mily jó, hogy a kertet eszembe juttattadj! Egykor legkedvesebb helyem volt. Vannak ugye bár most is gyönyörű virágok benne? A tó tiszta, nemde? Hát az öreg Márton kertész mit csinál ? — És a­nél­kül, hogy kérdéseire választ várt volna, felszökött helyéről: — Menjünk a kertbe, édes Bábim ! — Haza, haza, —* szólt most a tiszttartóné, — este lesz. — Csak egy csöppet, csak egy pillanatra édes mamám! — Egy pillanat is nagy idet ilyenkor. Holdvilág van mamácskám, holdvilágnál még kellemesebb lesz haza mennünk. — Isten neki! — kiáltá a mama,— úgyis régen nem beszéltem már az öreg Mártonnal. A kertben nem sokat fogunk látni, — szólt mo­solyogva Bocskorné. — Virágot, tavat és kertészt, —mondá Berdiné. — Virág egy sincs a kertben, férjem nem­ ad rájuk semmit, haszontalanságnak tartja, mely hiá­ban foglalja a tért; igy a virágágyakat burgonyával és csicsókával ültetteté be; a burgonyának, úgymond, fehér, sárga, tarka, a csicsókának pedig szép sárga virága van, s a mi fő, hogy nem meddő. A tavat nem tisztittatja, s igy az tele van békával és zöld béka­nyállal. Khinában — úgy­mond — a tavakra tutajok, a tutajokra föld hordatik, s azt a szorgalmas khinai nép beveti, és beülteti. Számítása szerint, ha a tóhoz senki se fog nyúlni, öt év alatt arra meglehetős vas­tagságú bőr húzódik, e bőrt beveti vízi növény mag­vakkal, a gyökerek összekapaszkodnak, a nyolc év múlva a tónak csak helye lesz. Az utakat benőtte a bozót, mert Márton kertész nem kertész többé, hanem j­ó d­o­k­t­o­r. (Folyt. köv.) JÓSIKA MIKLÓS ÉLETE, S HATÁSA AZ IRODALOMRA. (Díjat nyert pályamű a pápai Pécely-jutalomra.) Irta: Eötvös Bajos. (Folytatás.) E korszakban (1842—1848) a szépirodalmi s divatlapirodalom körében élénk mozgalom keletke­zett. Az Athenaeum még élt, de mint tisztán szépirodalmi lapok fölálltak mellette Garay és Erdé­lyi Regélője, a Mátrayénak mintegy új folya­­mául, Frankenburg Életképek című, eleintén folyóirat, majd hetilapja, Vahot Imre Pesti Di­vatlapja és P. Horváth Lázár Honderű­­j­e, melyek minden ismert nevet és jobb tehetséget maguk köré csoportosítottak, így Jósika is mintegy kényszerítve jön a közreműködésre, s ámbár ezek számára sokat nem írt — mindössze is pár novellája, víg beszélye, Alt Móric álnév alatt, néhány a Kisfalu­­dy-társaság ülésein mondott beszéde jelent meg e la­pokban — mégis elég arra, hogy némileg elvonják a nagyobb munkák írásától. S csakugyan 184­- ig nem is látunk tőle Zrínyi óta nagyobb eredeti művet, de ekkor mintegy új korfolyamba kezdett, s egymásután rövid idő közökkel juttatta napfényre Akarat és hajlam 2 kötetes, Regényes képletek 3 kötetes, Egy kétemeletes ház Pes­ten című egy kötetes társadalmi és Jósika I­s­t­v­á­n 5 kötetes történelmi regényeit, s még előbb valamivel Ifj. Békesy Ferenc kalandjait Alt Móric név alatt. E szeszélyes munkája azonban kevés hatást szült, habár némi érdeket nem tagadha­tunk meg tőle, mit egyébiránt a közfigyelmet már teljesen magára vont közéleti s nemzetiségi mozgal­maknak is tulajdoníthatunk. Írónk életrajzában most egy nevezetes ponthoz jutottunk: a magyar forradalomhoz. A nemzetnek eb­ben kifejtett világra szóló küzdelme, óriási bajai, ve­szélyeinek, de egyszersmind rendkívüli örömeinek is részese volt. A hazáját igazán szeretni tudó magyar örömét, fájdalmát, a végkatasztrófa után bekövetke­zett szomorúságokat ő is átélte, s a száműzetés kese­rű kenyerét csak sírjával váltotta föl. És mintha minden összeesküdt volna ellene, hogy kínjai még nagyobbakká legyenek — n­e­k­i, az írónak, még nevét sem volt szabad hosszú ideig használn­i. . . Tehát 1848 következett be, a­mikor a viszonyok nem engedtek pillanatnyi időt sem szépirodalmi mun­kálkodásra, s igy nem volt mit tennie, mint tollal és tettleg a forradalom előmozdítására dolgozni. És tett

Next