Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)

1866-11-01 / 250. szám

regényeik csak a legmagasabb kivánalmaknak felel­nek meg, míg Jósika azon műfajt hozta létre s gyara­­pította, melyet napjainkban a nagy olvasó közönség per eminentiam „regényének nevez el, melynél az­tán a gyorsan futó elbeszélés, könnyűség, átlátszóság, s a bonyolat fölfejtésének a végpontra helyezése ma­gukban véve is érdekes olvasmányt nyújtanak, ha minden magvat nélkülöznének is. Jósikánál emeli a hatást, hogy reflexiói, okoskodásai arányos tért fog­lalnak el, s csak újabb regényeiben látunk néhol ki­téréseket, de melyek mégis csak a gondolkodni nem tudó vagy nem szerető olvasó által roszaltatnak. A csomó nála mindenkor — még kevesebb ér­tékkel bíró munkáiban is — művészi, s e mellett érdek­feszítő. Mint a nagy művész composicióit előre megalkotja agyában, a fő személyt kidomborítja, s csak ezután szövi be az eszme világítására szolgáló kisebb alakokat, a színt és háttért, s a részleteket csak ezután — a mű ecsetelése közben — festi ki vásznán, úgy Jósika sem feled ki semmit, s a súlyt a végpontra helyezi, mi természetesen csak akkor le­hető, ha az egész művészien van berendezve. Ha itt ott nagyobb hiányokat találunk, azok korántsem a cselekvény fonalainak helytelen beszövése, mint in­kább a költői igazságtétel szempontjából esnek vád és megrovás alá. Azonban, mint minden regénynek, mely „ha e nevet valóban megérdemli, igaz valóságot s örök igazságot ad elő,“ *) akként Jósikáéinak is fő érdeme az alapeszmében rejlik. Ez nemcsak a műeszme lát­­távolából, hanem az erkölcs fönségéből is tekinten­dő, mert minden művében egy ily alapeszme van le­téve, s következetesen keresztülvive. Olvassuk el bár­melyik — különösen régebbi — regényét: ezt föl fogjuk találni benne a legérthetőbben, a legkelle­mesebben külsöjtve. Távol van tőle azon érzelmi mélység, mely a legtöbbször filozófiára utal, távol a keresettségbe dagály,mely anyi tehetséget semmisített már meg, de ott van az emberismeret és sokoldalú egyszerűség, melyek oly sok időn keresztül maradan­dó becs­ekké tették s teszik műveit. Legillőben irt tán róla a költő-kritikus Erdélyi, midőn azt mondja : „Egy-egy csillag törik szét, nem ugyan részeiben, hanem sugáraiban, melyek örökké vissza vezetnek az anya­testhez, és előáll egy-egy re­gény. Ez a Jósika művészetének szülemlési műfolya­­ma, vagyis megeredése.“ *) S e futólagos és egyoldalú bemutatás s jellemzés után, — ha úgy tetszik — lássuk közelebbről néhány értékesebb munkáját, tekintsünk kissé kívül az áta­­lánosan, s nézzük az egészet részeiben. Első regénye, A­b­a­f­i-ban — mint maga is ki­mondja előszavában — egy eszme akar érzékettetni, s ez az önálló szellem hatalma, az erős akarat hatása önművelődésünkre, ben­sőnk nemesítésére. A mű főszemélye Abafi Olivér, első találkozásunk alkalmával korhely, ki­csapongásokban elmerült, mámorba sülyedt ifjú, de a­kinek elég egy bensőig ható sértés, hogy eddigi életmódját megtagadja s magába térjen, elég arra, hogy tiszteletreméltó, sőt fényes helyet vívjon ki ma­gának a társadalomban. Elhatározott jelleme, erős akarata dacára is azonban ez csak óriási erőfeszítés után, küzdéssel a rosz birkózással az elaljasodottság ellen vihető keresztül, de végre sikerül, mert Abafi a regény végén minden szenytől megtisztultan áll előttünk. Abafiban — mint ezt már Szontagh észrevette**) — Goethétől — mint ki a művészetben nem ismeri el az erkölcsi célt, mint legfelsőbbet,— eltérve, az angol irodalmat s különösen Scott Waltert látszik követni, mi nem lehetett rosz hatással reá, miután az angol irodalom ekkor már mutathatott fényes előképeket, melyek mély benyomást tettek lelkületére, így ké­sőbb — Erdélyi szerint ***) — Bulwer, Cooper s a franciák közül Hugó és mások voltak reá befolyás­sal, de kétségtelenül előnyére is. Második — vagy ha Szontagh sejtelmét elfogad­juk, először megirt — regénye, Zólyom­­­ban té­ves úton halad s a költői igazságszolgáltatást elha­nyagolja. Bemutatja az embert egész valóságában, bemutatja rútsága és gonoszságában, holott igy a költészet tágja nem lehet, mert ennek célja a szép, végiránya a jó, melyek által gyönyörködtet­ve nemesit; ámde ez a természeti alak puszta lemásolásánál próza, mig a költészetnek ideáli­­z­á­l­n­i­a szükség, hogy a rész, mint undok,ne tűnjék föl. *) Ezt Jósika Zólyomiban mellőzi,s célját, mely a „fajtalan zabolátlanság megútáltatása“ volt, nem érte el. A regény fő alakja, Zólyomi Dávid, ki rabolt nők­ből háremet tart,kinél a jogtalanság és igazságtalanság napi­renden van,ki gaztetteit vakmerően viszi véghez —­utójára sem veszi el méltó büntetését. Igenis, ez a prózai történet Zólyomiéban igy volt s igy lehetett, de annál kevésbé lehet aztán igy a költői műben. Egyébiránt személyei közül némelyik sikerül­ten van jellemezve, mint Iréné, Zólyomi rakoncátlan­­ságának áldozata, Rafael, ennek bátyja s maga Zólyo­mi is, bár minden tekintetben nem tehetők „Abafi“ Margitja, Gizelája s főszemélye Abafi, Báthori Zsig­­mond és Deli Markó mellé. Harmadik regénye ,a Könnyelmüek, szin­tén erkölcsi alapeszmét tartalmaz, mely a k­ö­n­y­­nyelmüségén csábítás veszélyeit és életre ható gyászos következéseit fog­lalja magában, **) s ez író­ művészeti szempontból helyesen is van kidomborítva, anyira, hogy megelőzőit fölülmúlja, de annálfogva, hogy kissé kényes tárgya­kat érint és hoz szőnyegre, a méltánylásban nagyobb óvatosságra int. Ez azonban mellékes kérdés is lehet ott, hol az alap és cél jó, hol az egész kitűnősége a részletek netáni hibáit ellensúlyozza. A könnyelmű­ekben pedig már a költői igazságot elfogadhatóbb módon szolgáltatja ki, a­menyiben a csábító Serédi Iván tetteiért meglakol, habár nem is oly mértékben, mint azok után várhatnak, s Motabu és Azala — a csalódottak — nem vesznek el, mielőtt részükről a visszatorlás be nem következett. (Folyt. köv.) *) V. ö. Figyelmező. 1837. I. 144 1. **) Figyelmező. 1837. I. 160. 1. *) Tarczy Lajos. Magyar tud. társ. Évkönyvei. Budán, 1842. V. köt. 396­­. *) Erdélyi J. kis. prózái. II. 67—68. 1. **) Figyelmező 1837. I. 128. 1. [ ***) Erdélyi J. h. 67. 1. Halottak napján egy nagy halottról. (Döblingi látogatás Széchenyinél.) Csupán e név említése is elég arra, hogy minden honfi szive meginduljon, különösen pedig azoké, kik gyöngédebb ideg­rendszerrel bírnak. Különös érdekkel olvashattuk tehát mindnyájan azon sorokat, melyeket a bécsi „Revue“-ben Fálk Miksa jeles hazánkfia a nagy halottról közlött. Miután én is azon szerencsések közé tartozom, kiket az ünnepelt gróf személyesen ismert, legyen szabad nekem is Széchenyi Istvánról egy kis lélek­tani arckép-vázlatot adnom, ama nagy férfiúról, a ki minden áron meg akarta óvni magát a megőrüléstől, hogy szét ne törje azon lépcsőt, mely hogy metaphy­­sire szóljunk, a becsületes műhelytől a trónig vezet ; Széchenyi Istvánról, ki épületünket mindig és örökké meg akarta védeni a veszélytől, hogy kormánypálca és vándorbot ne semmisüljenek meg egyszerre. Az emlékezetes 1848-dik évben Bécsben laktam, midőn egy csapat bátor diák először merte kimondani e szót: „szabadság“, és midőn egy elhanyagolt gyüle­­vész csoport majdnem torokszakadtából élteté a „con­­structiót“ (constitució helyett), és a feketesárga fa­­köpenyegen gyakorolta először romboló erejét, legfő­­kép pedig azon, mely az udvari gyógyszertár előtt állott, azt fogva rá, hogy az akarta megmérgezni a „jó“ melléknévvel fölruházott Ferdinándot. Ez évben egy nap föltettem magamban, hogy meglátogatom a döblingi tébolydát, hol — sajnos — ak­kor két honfitársunk lakott: a kitűnő költő, Lenau, és Széchenyi István gróf. „A­hol a fogság kezdődik, me­g­­szűnik a haza“ — mondja a nagy férfiú. És valóban egy fogház és egy tébolyda közt nem nagy a különbség, miután van példa arra is, hogy az egyiket a másik helyett használják : felügyelet alatti tartóz­kodási hely gyanánt, ha valami „magas“ érdek úgy kívánja, hogy egy teljesen egésséges embert bezárja­nak, s azt physikailag és erkölcsileg ártalmatlanná tegyék. Exempla sunt odiosa! A tébolyda, — mondja egy nevezetes nő — mint a fogház, közös sir, melybe a törvény az elítélteket bele­veti, miután ezeket, párisi szokás szerint, födött kocsikon, melyek sokban hasonlítanak valami mozgó koporsóhoz, hazáiról elhozatják , s mely sokszor nem más, mint keskeny zug, hol bűz és sötétség uralko­dik, s hol az élő halott előtt koromsötétségnél egyéb nincs. Az említett 1848 diki év késő őszén azon kérés­sel járultam a döblingi tébolyda tulajdonosa , dr. Görgen elé, engedné meg, hogy látogatást tegyek be­tegeinél. Dr. Görgen e kérésemet egyenesen megta­gadta, jóllehet a londoni, párisi, bécsi, prágai, génuai, pesti sat. hasonló intézeteket az utazók előtt a legna­gyobb készséggel nyitják meg, különösen pedig olya­nok előtt, kiknek célja nem csupán üres kiváncsiság, hanem tisztán tudományos tapasztalás. „A mi két honfitársunkat illeti, — mondá Görgen, — hozzájuk dr. Bachtól, mint a Lenau gyámjától, és Széchenyi grófnétól kell engedély­ levelekkel látni el magamat, ha ez urakat meg akarom látogatni.“ E válasz után eltávoztam, föltéve magamban, hogy látogatásomat nem sokára ismételni fogom. De az akkori napok nagy eseményei közé sodortatva csak az 1849-diki év vége felé tértem vissza a szükséges engedély­ leve­lekkel a döblingi tébolydába, azon reményben, hogy ezúttal remélt látogatásomat megtehetem. A regényes fekvésű villába megérkezvén, Gör­gen fogadott, kinek dr. Bach és Széchenyi grófné le­veleit átnyújtom, melyek folytán szabadságomban ál­lott a híres betegeket meglátogatni. Dr. Görgen az első emelet egyik nagyobb termébe vezetett, hol egy kissé várakoznom kellett, míg ő visszetérend és betegeihez vezet. Ez üres, otthoniatlan szobában oly hosszasan várakoztam, hogy türelmem egészen kifo­gyott, anyira, hogy csöngetni és kiáltani kezdek; ha nem, mintha csak a föld nyelte volna el e hangokat, egy élőt sem lehetett látni sehol. Minden ajtó le volt zárva, csupán az egy, hol én valók, volt nyitva, így nem maradt más hátra, mint egy órai várakozás után az intézetet ismét eredménytelenül hagyni el. Már le­mentem a lépcsőkön, midőn meghallom dr. Görgen szavát, ki azt hitte, hogy már elmentem, s ki a szin­tén előbukkanó fölvigyázókhoz mondá : „Ez ugyan­az, ki már a múlt évben is itt volt ; ez ir a hírlapok­ba és mindent lehord.“ Ekkor hirtelen visszafordúl­­tam és dr. Görgent udvariatlan szavaiért kérdőre vonám, a mit ő nagyon is rész néven vett. Fájdalom, nem volt más hátra, mint haza menni és barátaim tanácsára a bécsi városi törvényszék elé terjeszteni az egész ügyet, azon kérelemmel, hogy szigorú vizsgálat tartassák. Kinyilvánítom ezúttal, hogy amaz aggodalom, melyet dr. Görgen a rá bízott betegek irányában tanúsít, gyanittatni engedi, mikép­p betegeit még mindig a régi kegyetlen tortúra­­rendszerrel gyógyítja, és hogy ez az úgy nevezett or­vos mit sem tanúit, sem a nagy Pineltől, sem a szel­lemdús Esquirol-tól, kik a szegény tébolyodottak szellemi bilincseit széttörték, s őket egy­­ügyes, mo­rális és észszerű egésségi rendszabály által alakítot­ták újra át. De rendkívül meg valók lepetve, midőn ez ese­mények után egy hónapra a bécsi törvényszéktől oly választ kaptam, mely azt adá tudtomra, hogy semmi elégtételre nem tarthatok számot, mert az ily nemű gyógyintézetek elöljáróinak teljes szabadságukban áll : az idegeneket — a menyiben jónak látják — be­tegekkel közelebbi érintkezésbe bocsátani vagy nem. S ezzel egy időre vége volt az ügynek. „Memoiren aus dem Tagebuche eines ungari­schen Arztes“ cim alatt Braumüllernél Bécsben *) 1850 ben megjelent könyvemben ez egész ügymene­tet leírtam. Ugyanazon évben sikerült mégis, jól lehet elvál­toztatott alakban, látnom a nemes grófot és beszélhet­ni vele. Ugyanis szakálamat leborotváltatám, s igy teljesen fölismerhetlenné lettem, a mely úton aztán a gróf titkárja , Kiss úr segélyével, ki jó ismerősöm volt, sikerült bejutnom a tébolydába. E találkozás után vázolom a nagy ember arc­képét. Mielőtt a segéd­orvos kíséretében a gróf lakosz­tályához értem volna , egy csinos külsejű, nyúlánk fiatal ember, halvány, de szétdúlt vonásokkal lépett elénk, s föltartóztatt bennünket, francia nyelven e kü­lönös kérdést intézve hozzánk : „que devient l'âme d’un fait ?“ **) Oly kérdés, mely az első pillanatra egy Leibnitzot is zavarba hozott volna. A kérdés­nek tehát igyekeztünk más irányt adni, azt mondván a beteg embernek , hogy az őrültség,küzdelem a szel­lem és az anyag közt. Küzködés, melyet az egyik rész bonckéssel, a másik észszel iparkodik szét­oszlatni. Ezzel odább akartam menni, midőn a fiatal em­ber, ki a hittani osztályhoz tartozott, elállta utamat . *) Lásd „Biographie Dieffenbach.“ Brockhaus Le­xikon. **) Mi fog történni az őrült lelkével ? — 1026 —

Next