Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)
1866-11-22 / 267. szám
267-ik sz. Csütörtök, nov. 22. Kiada'hlVIatal: Pest- bar&tok-tere ^ Harmadik évfolyam 1866 BM'f tiatti *DAC?T T A DfiF : : H n VAiXwUwl I lA rlJ IV Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni ®&:£! TM WIV* Negyed hasábos petit napokat kivéve minden Bélveedii minden urnap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY.tatáskor . . .30kr. ■ I ■ '■ "" ■ ■■■■ ■ I ■■ -- ' "■ll ^ 11 -M - ' ""VJ-TÜLI11 ■ L ——» Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. SZÁNTÁSTÓL ARATÁSIG. — Elbeszélés. — Major Bélától. (Vége.) Egy percig sem jutott eszébe Kornélt vádolni, keserűséget sem érzett iránta, el kellett ismernie, hogy nem volt szándékos oka semminek. Belátta, hogy saját magában és — hej! — Juliska változékonyságában volt az ok. Miért is olyan a lányok szeszélye, mint az áprilisi idő ? Csak végtelen fájdalmat érzett, haragot, keserűséget többé nem. A népok melegek kezdtek lenni; a gabona, mely alá tavaszkor szántották a földet, sárgáit javában. — A jövő héten aratni fogunk! — mondá ispán úr. Mivel pedig e szerény elbeszélés címe: „Szántástól aratásig, mi nem várhatjuk meg, míg aratni fognak, hanem sietnünk kell a befejezéssel. A befejezés csattanós, érdekesebb, mint a többi rész, mely bizonyára legalább is igen egyhangú, változatosság nélküli. Egy reggel ispán úrnak a tanyán volt dolga valami rostáltatással. Kornél leveleket akart írni, azért tehát, miután napi szemléjét az aratandó gabona fölött elvégzé, elvált az ispántól. Az a tanya felé, ő meg haza, a faluba lovagolt. Egy széles gát vonult a faluig, öreg fűzfák által szegélyezve. A mint Kornél e fűzfák alatt elmerülten haladt, egyszerre rémes sikoltozás riasztá föl álmodozásából. Vele szemközt a felbőszült lovak egy veszendő kocsit ragadtak, mint a szélvész. A gyeplő egyik szára el volt szakadva ; a fiatal paraszt kocsis csak a félszárat tartotta kezében, azt húzta minden erejével, miáltal a lovak szája egészen féloldalra fordult, s nagy veszély fenyegette a kocsit, hogy ha a lovak a húzásnak engedni találnak, vagy valamelyik fűzfához csapják és szertezúzzák a kocsit, s a benne élőket, vagy a gát mellett elfutó mély árokba fordítják. Kornél rögtön megismerte a fiatal kocsist. Jancsi volt, aki öt tavaszszal a vasúti állomásról elszállt. A lovak azok voltak, melyeken ő a vasúti állomásról először a faluba jött. A kocsiban két hölgy ült, kezeiket tördelve és kétségbeesetten sikoltozva, mi a lovakat csak még annál jobban vaditá. A ténsasszony volt, meg Juliska. Kornél szivében jéggé lett a vér, amint őket is megismerte. Templomba akartak kocsizni a szomszéd faluba, mert csak ott volt vallásukbeli templom, s mindjárt a falu alatt történt a szerencsétlenség, hogy a különben is bokros lovak valamitől megijedtek, elragadtak; az egyik gyeplőszár elszakadt, s a kocsis nem birt segíteni. A lovak elvaduloltan szágultak a gáton, szemközt Kornéllal. A kocsis még mindig húzta a kezében levő gyeplőszárat, s a lovak már az útszélen kezdtek járni, amint a húzásnak engedtek, melyet a fél gyeplő szájukra gyakorolt. A kocsi nagyokat lódúlt, hajigálódott az útszéli göröngyökön. Kornél hatalmas lovagló és gymnaszta volt. Most látta volna ispán úr s most dirigálta volna, hogy mint tartsa lábát a kengyelben ! A mint oly közelre jutottak, hogy a hangot meg lehetett érteni,Kornél rákiáltott a kocsisra, hogy hajítsa el a fél gyeplőt is, ne húzza. Jancsi körülbelül elvesztette a fejét, hanem azért szerencsére megértette a parancsot és a szerint cselekedett. A hölgyeknek nem lehetett másban reménységük, mint a jó istenben és abban a lovasban ott előttük. De legalább anyi el volt érve, hogy a lovak nem mentek neki a fasornak, s nem is fordították bele a kocsit az árokba, hanem egyenesen ragadták tova az úton. Kornél megfordította a kemény szájú kis sárgát az útszélen, s a sarkantyúval fölbiztatta, hogy mutassa meg, mit tud. Aztán érdekes verseny következett. A kis sárga mintegy megérte az utasítást , versenyt röpült az elragadt lovakkal. Kornél a hajszás ló mellé kormányzó, egészen melléje furakodtatta, bár a kocsis-ló rugdalt és harapott is, akkor elhajita lova kantárát, fölemelkedett a nyeregben s áthajolt a nyargaló kocsis-ló fölött. Egy merész és ügyes markolással megragadta mind a két gyeplőszárat, aztán megveté magát a nyeregben s nagyott rántott a gyeplőkön. Ah, az hatalmas rántás volt! A kis sárga majd orrára, a kocsis lovak majd hanyatt buktak tőle! Mielőtt a fasor végét elérték volna, az elragadt lovak reszketve álltak meg. Csörgött zabláikról a tajték s horgal inaik remegtek, pedig az egész elragadási esemény nem tartott tovább tiz percnél. Kornél leugrott lováról s a hölgyekhez sietett. Először a ténsasszonyt, aztán Juliskát emelte le a kocsiról. A ténsasszony fáradtan, bágyadtan lerogyott a földre az út mellett és nem szűnt meg jajveszékelni: „Jaj istenem, jaj!“ Juliska, amint az ifjú leemelte, nem mozdult meg széles melléről. Átkarolta nyakát két karjával, keblére rejte fejét, s ott úgy sírt, zokogott, hogy a pogány is megsajnálta volna. Kornél nem volt pogány. Meg is sajnálta. Szive környékén jól eső édes melegség terjengett szét, a mint a szép leány, a ki vele eddig oly kegyetlenül, hidegen bánt, ott sirt keblén. Gyöngéd erőszakkal emelte föl a leány fejét és siró szemei közé tekintett. Olvashatott azokban a könynyel áztatott kedves szemekben ; olvashatott valamit, ami nagyon megörvendeztette, mert elragadtatva kiáltott föl: — Hiszen kegyed szeret engem! — Nagyon, nagyon ! — fuldokló Juliska, újra keblére rejtve fejét. Kornél lehajolt hozzá, megsimogatta haját és fülébe suga: — Bohó gyermek ! Hiszen én is szeretem ! mindent tudok, mindent értek. A szívnek nem lehet parancsolni. S ott mindjárt levont egy kis karika-gyűrűt az ujjáról s Juliska ujjára húzta. A ténsasszony abba hagyta jajgatását s bámulva nézte e jelenetet. — Kedves asszonynéném, — szólt hozzá Kornél, — adja ránk áldását, s legyen ezután néném helyett anyám! S mindez szántástól aratásig történt. * * * Boldizsár úrtól könnyű volt a beleegyezést kinyerni, hasonlóképen Kornél atyjától. Schönráth úr igen szerette fiát, ismerte őt jól, s tudta, hogy roszul nem választhat. A háznál mindenki meg volt lepetve. Mindenki azt mondta : — No, ezt nem hittem volna. Még a nagy vörös szolgáló, az öreg Mihály, a lovászgyerekek és a hajdú is ezt mondták. Csak ispán úr nem volt meglepetve. Egykedvűen kérdezte, hogy hol fognak az új házasok akni. — Már én igen tisztelem a falut, — szólt Kornél, — de a tevékenyebb életszükséglete a fővárosba hív. Ott vagyok én igazán otthon , ott fordíthatom hasznos működésre, ami kicsit tanultam. Mindenki úgy szolgálja a hazát, a mint tudja. Beleszagoltam a gazdálkodásba , enyi elég nekem. Saját körömben igyekezem hasznos tagja lenni családomnak, a hazának és emberiségnek. Gábor egy darabig hallgatott. Akkor oda fordult Boldizsár úrhoz : — Mondanék valamit, kérem. Vegyék úgy, mintha nem akartam volna távozni. Tartsanak meg továbbra is ispánnak. Boldizsár úr nagyot bámult rá, aztán egyszerre érteni látszott az öszefüggést. Érzékenyen szorított kezet Gáborral. — Jól van fiam! — mondá. — Ejnye de sajnálom, hogy nincs egy másik lányom, hogy azt meg magának adhatnám. Teljesen fölösleges volt sajnálkoznia, mert amint félév múlva külön ispánlakot építtetett, Gábor csakhamar asszonyt röpített bele. Egy derék árva leányt vett el a szomszéd faluból. Az öreg Mihály vitte a menyasszonyt. A lovak alig látszottak ki a sallang és a sok piros kendő alól. De ez már mind aratás után ment végbe. Elbeszélésünk szerény és szükkörű címének értelmében tehát nincs jogunk semmi beleszóláshoz. ■ ~ A DELEJEZŐ. (Schwarz Mária svéd beszélje.) (Folytatás.) Viola szomorúan mosolygott azon benyomásra, mit Lindburgnál megváltozott léte előidézett, aztán bemutatá a fiatal orvost a jelenlevőknek. — Ez Anna testvérem , még akkor, midőn mi szomszédok és játszótársakként az állatkertben együtt szaladgáltunk, kicsiny gyermek volt. — Büszkén s megelégedve mondá ezeket testvéréről. Viola észrevette, hogy Anna jelenléte Gyulára élénk és kellemes benyomást tett. Lindburg Gyula körülbelül harminc éves, magas, nyúlánk férfi volt. Haja, bajusza és szakála barna, homloka magas, széles, meghajlott; szép fekete és kicsiny szemöldjei és szemei férfias szépségűek, nem nagyok és meg nem határozható színűek voltak; a kékes-fehér zománc és a sűrű fekete pillák miatt úgy tetszett, mintha a szemek barnák volnának, de a bővebb vizsgálatnál, — mint mondok, — lehetlen volt azok színét meghatározni. S nem is voltak ezek, — annál kevésbé alakjok, — miket vonzóvá tevők, hanem inkább a derült, élénk és lelki jóság kifejezése. Ha ő valakire nézett, úgy tetszett, mintha tekintetével a szívbe akarna hatolni, és mégis oly nyájasság feküdt ebben a komoly és áthatolni akaró tekintetben. Lindburg orvos szemeiben volt valami, mi világosan mutatá, hogy arra vannak teremtve, miszerint azokkal másokat fékezzen és saját akaratának hatalma alá hajlítson. Modora csöndes, komoly és kellemes volt. Ha beszélt, arcán szokatlan értelmi élénkség kifejezése látszott, mely azonnal elárulta, hogy ez ember a gondviseléstől nagy észszel s lélekkel van megáldva. Vinsconti nagy, széles vállú, derék és kellemes külsejű ember vala. A beszéd, mely az orvosoknak beléptekor megszakadt, miután a társaság a háziasszony körül ismét helyet foglalt, Runge ülnök által újra fölvétetett, s a befejezés terére is átvitetett.