Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)

1868-01-14 / 10. szám

kép aggódnak, ön kétségbeesésén, melyet szétdúlt kedélye egész erejével el akar fojtani. Egész éjjel nem tudtam aludni. — Hercegnő, életem hajnalát látom kegyed nagylelkű részvétében! Most nem sokára boldog le­szek ! Kánjaim felét megsemmisítő kegyed részvéte. Csak az szomorít, hogy kegyednek fájdalmat---­—• Oh P** úr, ne beszéljen így. Ismeri ön a nőket! Mi nem vagyunk képesek nem szenvedni a szenvedőkkel. És nem ebben áll-e boldogságunk ? Legalább ez a forrása!... Gondolom, nem leszek nyugodt addig, mig mindent el nem mondok önnek, mi szívemen fekszik, s nem biztosítom önt, hogy van a világon valaki, kinek barátsága ön keserűségét kiséri, ámbár ez a valaki — tévé hozzá megindító mosolylyal — nincs feljogosítva ön titkaiba hatni. — Hercegné, kegyed valóban csodálatra méltó nő! kiáltok magamon kívül, rendkívüli tünemény, mely fölülmúlja értelmemet! Kegyed a jóság án­gyáig, épen úgy, mint a bölcseségé, szépségé és ke­gyességé! Esküszöm a szerencsétlen ember szavával, h­ogy tökéletes joga van titkomat ismerni. Ez anyira tisztességes és erényes, hogy nem tartom méltatlan­nak arra, hogy kegyed tiszta és nemes szivében le­gyen letéve... — Gondolom, hogy már régen kitaláltam, — szólt határozottan, titkosan mosolyogva, arcában oly vidámsággal, mely engem megijesztett. — Hogy ? mit mond kegyed ? — Gondolom, hogy ön tegnapi nyugtalansága kapcsolatban volt közös barátnőnk sorsával ? — A grófnéjéval? ... Magyarázza p meg kérem, az istenért­ kegyed megöl! — Legkevésbbé sem, az én kezemből soha sem kap ön halálos sebet! —mondá ő, ismét mosolyogva, mint előbb. Ismerje el ön, hogy Katalin grófné szép nő ? — Kétséget sem szenved! De mi köze az ő szépségének.........? — Ah ön titkolódzó! Nem ismertem önnél e hibát. — Akármi hibáimat elismerem, csak a kegyed előtti titkolódzást nem. A grófné szép, jó, érzékeny, sok jó tulajdonosggal bir, — lehet, hogy . . . — Ön hizeleg! Mondja meg inkább, mit talál benne, a mi ön fogalmával a tökéletességről ellen­kezik ? — E pillanatban oly távol vagyok a hízelgés­­től, mint a rágalmazástól. Nem találok én benne sem­mit, sem ellen­ sem rokonszenvest. Szeretem, tiszte­lem őt, és hajlamom hozzá mindenkorra meg van erősítve barátom vére által, melyet az én karjaimban r­ontott, mely ruhámat áztatta, — s ezt ereklye gya­nánt őrzöm, — mely rajta az én saját véremmel ve­gyült. A hajlam ilyen alapja biztosabb, mint bármely bók vagy eskü. Teljes igazságot adok a grófnénak ; de ha kegyed oly tökéletesnek akarja rajzolni, akkor legalább soha sem kellene vele együtt társaságban mutatkoznia. — Ön nagyon kegyes, de nem vagyok anyira szerelmes magamba, hogy magamat Katalin grófné­­hoz hasonlítsam. — Tisztelem kegyed szerénységét, hercegné, mert ez legszebb ékességeinek egyike; de azért vé­leményem mellett maradok, hogy kegyed háza, tár­­sasága nem a legcélszerűbb hely a grófné jó tulaj­donságainak kitüntetésére. — Hogyan? — kiáltá Teolina azon gyönyör­rel, melyet a nő mindanyiszor érez, midőn önszerete­­tének hizelegnek, habár az a hizelgés legjobb barát­nőjük rovására történnék is. Mikép ? P** úr csak­ugyan a tökély oly eszményének tart-e engem ? Elég! Nem vagyok anyira elhizott s hiú dicsőség által elámított, hogy erős legyőzőm előtt térdet ne hajtsak. Katalin grófné nagyon, nagyon kedves nő. — A legillőbb nevet adta kegyed neki. De nincs-e semmi a világon, a mi ezt fölül múlná? Ez nem foglalja még magában azt a megnyerő, bájoló fogalmat, nem azt az igéző hatalmát a szemnek, nem azt a páratlan szívélyességet, szóval, egyikét sem azon legfőbb természeti kellemeknek, mely... — Melyekkel engem ajándékozott meg oly bőven a természet. Nemde ? — mondá Teolina. —• Nagy fáradságtól mentett meg, hercegné, mikép fejezzem be beszédemet, — mondám én. — Milyen kellemes volna a nők élete, •— szólt e felsóhajtva, — ha helyes itéletök megengedné el­hinni mindazon szép dolgokat, melyeket nekik a férfiak mondanak! Valóban nem gondoltam, noha ismerem nyájasságát, hogy anyira hasonlít ön neme többi egyéneihez. Most velem beszél így, de elmen­­vén innen, máshoz megy ön, ott még több hízelgőt, valószínűtlent mond, s ime kinevet minket: engem és Annát, mint két bohót, kik magukat az ész és szépség csodáinak, a tökély főfokának tartják. De én lelkiismeretemre mondom, hogy más hibát nem igen lehet szememre vetni, mint hogy rendkívül haj­landó vagyok a vigságra, hogy szeretem a mulatságot, örömest nevetek értelmes, fölvilágosodott, érdekes emberek társaságában. Katalin grófnőt nem ta­lálja ön... A pokoli kínok és édes érzések már erőt vettek rajtam. Meg nem állhattam, hogy szavába ne vág­jak : az istenért, hercegné, ne számítson engem azon gyalázatos, nemtelen, ostoba emberek közé! Külö­nösen pedig ne kínozzon engem azzal, hogy magát másokhoz hasonlítja. Az én lelkemben semmi hason­lításnak sincs helye. Gondolataim és érzéseim régóta a tökély és boldogság egy képére irányozvák, mely fölött semmit sem ismerek. Ne beszéljen, ne szóljon más nőkről! Égett bennem a láng, minden zavart volt ben­nem. Emlékezetem agyamban kialudt, úgy látszott, mintha most születném a világra. A szerelem minden lehető érzések elemei közé helyezett. Ha azon pilla­natban Teolina megcsókol, füstté és gőzzé kellett volna változnom. — Ő pedig férj nélkül maradt volna. — Ne szóljon nekem más nőkről! Egyedül ke­gyed, kegyed, Teolina!... Ekkor szenvedélyesen ra­gadtam meg kezét az enyéimmel, először szólitván őt keresztnevén, — kegyed a boldogság teljessége. Egyetlen szavától, egyetlen tekintetétől függ életem és boldogságom, halálom, borzasztó halálom! Bo­csássa meg ez érzésemet, ez elhamarkodást, esztelen­­séget, vagy a minek tetszik, de ez oly akaratomon kívüli, a milyen tiszta, nemes... A lángok egész poklával tekintettem szemeibe (mert én romantikus vagyok.) Ő pedig könnyedén vonta ki puha kezét égő tenyereimből, harag, ke­vélység, kedvetlenség nélkül. Tekintetében mond­­hatlan édesség, belátás, szelidség sugárzott; moso­lyában csupa menny volt, hét, húsz, száz menny. (Folyt. köv. „Egy becsületes asszony története.“ (Regény, irta C h e r b u r i e z, fordította Tolnai Lajos, 2 kötet. Kiadó Ráth Mór. Ára 2 frt.) Swift — meglehet — iróniával fakadna ki ez író ellen, hogy magának tárgyúi paradoxont, kivételt választott. Azonban ez magyarárázatát leli abban, hogy Franciaországban mint mindig, úgy ma is, sze­retik a ritkaságokat, s a közönség bele­unván a sok ■csábításba, házasságtörésbe, hitetlenkedésbe, mohón kap a szokatlan új tárgyon. A „Clemanceauk,“ „Camors grófok“ sat. után érdekes ellentétet képez egy „becsületes asszony,a kinek az őszinte mély sze­relem lelki szükség, ki nem tud érzelmeiből, úgy, mint kalapjából, divatot űzni, — mily pikánt egy újdonság ez! Pedig igazán véve, teljességgel nem pikánt. Nem is egyéb, mint egy egyszerű szív egy­szerű története, egyszerű szenvedése, egyszerű bol­dogsága. A szerelem hűtlen bölcse­gése helyett egy idylli kép, melyben egy tapasztalatlan lélek képvi­seli a szerelem próbakövét, egy igénytelen ifjú a rajongásig menő idealizmust, egy szenvelgő falusi lovag az affektált érzelgősséget, s egy vén bolondos marquisné a hiúság vásárát. Egy falusi magányban fejlődött nő beszéli el e könyvben, Indiákra utazott egykori lelki atyjának, szerelme és házassága történetét. „A kegyed ártat­lansága —­ e szavakkal búcsúzott el egykor tőle a lelkész, — sohasem fogja megismerni az élet hiú­ságait, üres maximáit. A tiszta szívek csak a tó felé törekszenek, mint a folyamok a tenger felé.“ A „komoly Izabella“ egyedül él Louveauban atyjá­val, Loanne úrral, ki szenvedélyes régész, s ki egy Ne­mesis-szobrot fedez föl, melyet Cherbuliez művészileg tett a regény központjává és alapeszméjének jelvies kifejezésévé. Loanne úr oly boldognak érzi magát magányában Izabellájával és Nemesisével , hogy nem cserébne a khinai császárral. De minden ház­nál van egy csontváz, s itt ez épen egy élő csontváz, Ferjeux bárónő alakjában jelenik meg. Ez most minden törekvését oda fordítja, hogy kiragadja ma­gányából Izabellát, azaz, hogy férjhez adja. Valósá­gos deus ex machinaként szerepel, s a szegény apa szivét, ki nem akar leányától megválni, össze-vissza tudja hasogatni „egy ártatlan kavicscsal.“ Azonban ez a kavics mégsem oly ártatlan. Fer­jeux marquisné ugyanis Louveauba hivatja unoka­öcscsét, a marquist, kit férjül szánt Izabellának. — Lovagias, világzias föllépése nincs hatás nélkül az ifjú leányra, s ő nem sokára mint a marquis neje utazik annak jószágára, a Provenceba. Unalmas napok állnak be. A marquis utazik, vadász, lovagol, s mindjobban elhanyagolja nejét, s talán időtöltésből vagy hiúságból, viszonyba is bo­nyolódik Mirveilnével, egy hiú, üres, kacér özvegy­gyel, ki után Malombré úr — a falusi lovag, — fony­­nyadó érzelmeinek Don Quichotte-ja, eped haszta­­lanul. Izabella magára marad fájdalmaival, s arra fordítja most minden lelki erejét, hogy észre ne vé­tesse gyötrelmeit férje előtt, ki azokból magának csak szinpadi játékot, gyönyört látszik csinálni. S ez sikerül is Izabellának, mert a marquis különféle fo­gásai, melyekkel neje szívét megalázni igyekszik, hajótörést szenvednek. Míg a marquis Párisban a gyönyöröket haj­­hászsza, addig Izabella is férjének egy rokonánál, d'Estrol asszonynál megismerkedik az ifjú Dol­­finnal. E fiatal ember rajongó lélek, minőt csak a tizenegye­dik század szülhetett. Egész szerencsétlensége csak az, hogy a Bernardok kora letűnt. Számot vetett az élettel, s csak ábrándjainak, a keblében táplált gondo­latvilágnak akar élni. Anyja és egy mellé adott szer­zetes el akarják vonni ez iránytól, s megnyerni az életnek ; de ő megmarad egykori eszménye mellett, mely a felhők közt volt, s kínozza magát ábrándok­kal, álmokkal, nemes törekvésekkel, s gyönyör­ködik az önkínzásokban. Lelkét a szentek életével erősíti, s azon dicső hősökével, kik lerázván saruik­ról a világ porát, „a halmokon pihentek meg, mint a galambok, s a sziklák ormain, mint a sasok.“ Corfuban egyszer — még mint tizenkét éves gyermek —­ meglátott egy nőt, és — elpirult. Elha­tározta, magában, hogy nem fog többé elpirulni, s midőn újra meglátta a nőt, újra elpirult. A gyermek, szívében keserű szemrehányásokkal, szaladt haza, és büntetésül a gyertya lángjain vérig égette kezeit. A­ marquisné előtt, egy nemes ifjú állt,a­ki gyö­nyörök nélkül élte le ifjúságát. Gondolatai voltak egyedüli élményei. Az igazságot kereste Csupán a világon, s ez volt egyedüli, legbensőbb barátja, a­ki sokat követelt tőle, és semmi kárpótlást sem nyúj­tott a hű szolgálatért. Ez ifjút végre csak a mar­quisné iránt fölébredt titkos szerelme tartotta visz­­sza attól, hogy a trappisták hallgatag szerzetébe lépjen. E perctől kezdve hiába igyekszik kiűzni szivé­ből a fantomokat, melyek eszméit leküzdéssel fenye­gették,s­őt magát lesújtani akarták a bűnök végé­hez. „Oh, nem a pokol mélyéből szakadtak e má­sn őri jó szavak, a szivemből jöttek, tagadhatlan, és nem tudom, mikép, miért? Hát míg én a bűnös század ellen szórtam átkaimat, hamis istenei en­gem is le tudtak volna láncolni? S ki tudja? Igaz, ki tudja ? . . . Oh, hát nincs e hely, nincs-e menedék, a­hol e rettenetes szót: ki tudja? ne hallanám.“ Két szerencsétlen és szeretet után sóvárgó szív találkozik itt egymással. Mind a kettő képzeletük megalkotott eszményképét véli egymásban fölis­merni. Egyiknek nem adta meg az élet azt, mit at­tól megkövetelhetett volna, s nem is várta azt eddig az élettől; a másik alig lépett ki az életbe, s máris csalódott. Amaz az ég az úrjába, ez saját szívébe temette reményeit. Vonzalmuk kölcsönös és jogos, mert tiszta szívek vonzódása, és ez a hatalom. A marquist most Páriából haza­hozza a megbá­nás, az elkésett szerelemnek vagy őszinte vonzal­omnak talán egy vonása, s még elég jókor érkezik arra nézve, hogy Izabella más útra térjen. A nő Delfint a trappisták kolostorában hagyja, olvasójá­val és kétségbeesésével, ő maga pedig férje után megy. S ez a belső diszonánc zavarja meg a mű hatá­sát, befejezésének teljes érvényre emelését. Olyan, mint a gyöngéd dallam a zene utósó ütemén egy el­szakadt húr végkihangzása. Cherbuliez szerint: az élet nem egyéb, mint já­tékasztal, melynél nyerni vagy veszteni lehet. A na­gyobb rész meghalna unalmában , ha ettől elüt­­tetnék. Az önzés néhány percig tartó mámora — ez az egész. A marquis játéktárgya Izabella, az Iza­belláé Dolfin. Befejezés itt nincs, s az elbeszélés csak el van 38

Next