Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)
1868-01-14 / 10. szám
kép aggódnak, ön kétségbeesésén, melyet szétdúlt kedélye egész erejével el akar fojtani. Egész éjjel nem tudtam aludni. — Hercegnő, életem hajnalát látom kegyed nagylelkű részvétében! Most nem sokára boldog leszek ! Kánjaim felét megsemmisítő kegyed részvéte. Csak az szomorít, hogy kegyednek fájdalmat---—• Oh P** úr, ne beszéljen így. Ismeri ön a nőket! Mi nem vagyunk képesek nem szenvedni a szenvedőkkel. És nem ebben áll-e boldogságunk ? Legalább ez a forrása!... Gondolom, nem leszek nyugodt addig, mig mindent el nem mondok önnek, mi szívemen fekszik, s nem biztosítom önt, hogy van a világon valaki, kinek barátsága ön keserűségét kiséri, ámbár ez a valaki — tévé hozzá megindító mosolylyal — nincs feljogosítva ön titkaiba hatni. — Hercegné, kegyed valóban csodálatra méltó nő! kiáltok magamon kívül, rendkívüli tünemény, mely fölülmúlja értelmemet! Kegyed a jóság ángyáig, épen úgy, mint a bölcseségé, szépségé és kegyességé! Esküszöm a szerencsétlen ember szavával, hogy tökéletes joga van titkomat ismerni. Ez anyira tisztességes és erényes, hogy nem tartom méltatlannak arra, hogy kegyed tiszta és nemes szivében legyen letéve... — Gondolom, hogy már régen kitaláltam, — szólt határozottan, titkosan mosolyogva, arcában oly vidámsággal, mely engem megijesztett. — Hogy ? mit mond kegyed ? — Gondolom, hogy ön tegnapi nyugtalansága kapcsolatban volt közös barátnőnk sorsával ? — A grófnéjéval? ... Magyarázza p meg kérem, az istenért kegyed megöl! — Legkevésbbé sem, az én kezemből soha sem kap ön halálos sebet! —mondá ő, ismét mosolyogva, mint előbb. Ismerje el ön, hogy Katalin grófné szép nő ? — Kétséget sem szenved! De mi köze az ő szépségének.........? — Ah ön titkolódzó! Nem ismertem önnél e hibát. — Akármi hibáimat elismerem, csak a kegyed előtti titkolódzást nem. A grófné szép, jó, érzékeny, sok jó tulajdonosggal bir, — lehet, hogy . . . — Ön hizeleg! Mondja meg inkább, mit talál benne, a mi ön fogalmával a tökéletességről ellenkezik ? — E pillanatban oly távol vagyok a hízelgéstől, mint a rágalmazástól. Nem találok én benne semmit, sem ellen sem rokonszenvest. Szeretem, tisztelem őt, és hajlamom hozzá mindenkorra meg van erősítve barátom vére által, melyet az én karjaimban rontott, mely ruhámat áztatta, — s ezt ereklye gyanánt őrzöm, — mely rajta az én saját véremmel vegyült. A hajlam ilyen alapja biztosabb, mint bármely bók vagy eskü. Teljes igazságot adok a grófnénak ; de ha kegyed oly tökéletesnek akarja rajzolni, akkor legalább soha sem kellene vele együtt társaságban mutatkoznia. — Ön nagyon kegyes, de nem vagyok anyira szerelmes magamba, hogy magamat Katalin grófnéhoz hasonlítsam. — Tisztelem kegyed szerénységét, hercegné, mert ez legszebb ékességeinek egyike; de azért véleményem mellett maradok, hogy kegyed háza, társasága nem a legcélszerűbb hely a grófné jó tulajdonságainak kitüntetésére. — Hogyan? — kiáltá Teolina azon gyönyörrel, melyet a nő mindanyiszor érez, midőn önszeretetének hizelegnek, habár az a hizelgés legjobb barátnőjük rovására történnék is. Mikép ? P** úr csakugyan a tökély oly eszményének tart-e engem ? Elég! Nem vagyok anyira elhizott s hiú dicsőség által elámított, hogy erős legyőzőm előtt térdet ne hajtsak. Katalin grófné nagyon, nagyon kedves nő. — A legillőbb nevet adta kegyed neki. De nincs-e semmi a világon, a mi ezt fölül múlná? Ez nem foglalja még magában azt a megnyerő, bájoló fogalmat, nem azt az igéző hatalmát a szemnek, nem azt a páratlan szívélyességet, szóval, egyikét sem azon legfőbb természeti kellemeknek, mely... — Melyekkel engem ajándékozott meg oly bőven a természet. Nemde ? — mondá Teolina. —• Nagy fáradságtól mentett meg, hercegné, mikép fejezzem be beszédemet, — mondám én. — Milyen kellemes volna a nők élete, •— szólt e felsóhajtva, — ha helyes itéletök megengedné elhinni mindazon szép dolgokat, melyeket nekik a férfiak mondanak! Valóban nem gondoltam, noha ismerem nyájasságát, hogy anyira hasonlít ön neme többi egyéneihez. Most velem beszél így, de elmenvén innen, máshoz megy ön, ott még több hízelgőt, valószínűtlent mond, s ime kinevet minket: engem és Annát, mint két bohót, kik magukat az ész és szépség csodáinak, a tökély főfokának tartják. De én lelkiismeretemre mondom, hogy más hibát nem igen lehet szememre vetni, mint hogy rendkívül hajlandó vagyok a vigságra, hogy szeretem a mulatságot, örömest nevetek értelmes, fölvilágosodott, érdekes emberek társaságában. Katalin grófnőt nem találja ön... A pokoli kínok és édes érzések már erőt vettek rajtam. Meg nem állhattam, hogy szavába ne vágjak : az istenért, hercegné, ne számítson engem azon gyalázatos, nemtelen, ostoba emberek közé! Különösen pedig ne kínozzon engem azzal, hogy magát másokhoz hasonlítja. Az én lelkemben semmi hasonlításnak sincs helye. Gondolataim és érzéseim régóta a tökély és boldogság egy képére irányozvák, mely fölött semmit sem ismerek. Ne beszéljen, ne szóljon más nőkről! Égett bennem a láng, minden zavart volt bennem. Emlékezetem agyamban kialudt, úgy látszott, mintha most születném a világra. A szerelem minden lehető érzések elemei közé helyezett. Ha azon pillanatban Teolina megcsókol, füstté és gőzzé kellett volna változnom. — Ő pedig férj nélkül maradt volna. — Ne szóljon nekem más nőkről! Egyedül kegyed, kegyed, Teolina!... Ekkor szenvedélyesen ragadtam meg kezét az enyéimmel, először szólitván őt keresztnevén, — kegyed a boldogság teljessége. Egyetlen szavától, egyetlen tekintetétől függ életem és boldogságom, halálom, borzasztó halálom! Bocsássa meg ez érzésemet, ez elhamarkodást, esztelenséget, vagy a minek tetszik, de ez oly akaratomon kívüli, a milyen tiszta, nemes... A lángok egész poklával tekintettem szemeibe (mert én romantikus vagyok.) Ő pedig könnyedén vonta ki puha kezét égő tenyereimből, harag, kevélység, kedvetlenség nélkül. Tekintetében mondhatlan édesség, belátás, szelidség sugárzott; mosolyában csupa menny volt, hét, húsz, száz menny. (Folyt. köv. „Egy becsületes asszony története.“ (Regény, irta C h e r b u r i e z, fordította Tolnai Lajos, 2 kötet. Kiadó Ráth Mór. Ára 2 frt.) Swift — meglehet — iróniával fakadna ki ez író ellen, hogy magának tárgyúi paradoxont, kivételt választott. Azonban ez magyarárázatát leli abban, hogy Franciaországban mint mindig, úgy ma is, szeretik a ritkaságokat, s a közönség beleunván a sok ■csábításba, házasságtörésbe, hitetlenkedésbe, mohón kap a szokatlan új tárgyon. A „Clemanceauk,“ „Camors grófok“ sat. után érdekes ellentétet képez egy „becsületes asszony,a kinek az őszinte mély szerelem lelki szükség, ki nem tud érzelmeiből, úgy, mint kalapjából, divatot űzni, — mily pikánt egy újdonság ez! Pedig igazán véve, teljességgel nem pikánt. Nem is egyéb, mint egy egyszerű szív egyszerű története, egyszerű szenvedése, egyszerű boldogsága. A szerelem hűtlen bölcsegése helyett egy idylli kép, melyben egy tapasztalatlan lélek képviseli a szerelem próbakövét, egy igénytelen ifjú a rajongásig menő idealizmust, egy szenvelgő falusi lovag az affektált érzelgősséget, s egy vén bolondos marquisné a hiúság vásárát. Egy falusi magányban fejlődött nő beszéli el e könyvben, Indiákra utazott egykori lelki atyjának, szerelme és házassága történetét. „A kegyed ártatlansága — e szavakkal búcsúzott el egykor tőle a lelkész, — sohasem fogja megismerni az élet hiúságait, üres maximáit. A tiszta szívek csak a tó felé törekszenek, mint a folyamok a tenger felé.“ A „komoly Izabella“ egyedül él Louveauban atyjával, Loanne úrral, ki szenvedélyes régész, s ki egy Nemesis-szobrot fedez föl, melyet Cherbuliez művészileg tett a regény központjává és alapeszméjének jelvies kifejezésévé. Loanne úr oly boldognak érzi magát magányában Izabellájával és Nemesisével , hogy nem cserébne a khinai császárral. De minden háznál van egy csontváz, s itt ez épen egy élő csontváz, Ferjeux bárónő alakjában jelenik meg. Ez most minden törekvését oda fordítja, hogy kiragadja magányából Izabellát, azaz, hogy férjhez adja. Valóságos deus ex machinaként szerepel, s a szegény apa szivét, ki nem akar leányától megválni, össze-vissza tudja hasogatni „egy ártatlan kavicscsal.“ Azonban ez a kavics mégsem oly ártatlan. Ferjeux marquisné ugyanis Louveauba hivatja unokaöcscsét, a marquist, kit férjül szánt Izabellának. — Lovagias, világzias föllépése nincs hatás nélkül az ifjú leányra, s ő nem sokára mint a marquis neje utazik annak jószágára, a Provenceba. Unalmas napok állnak be. A marquis utazik, vadász, lovagol, s mindjobban elhanyagolja nejét, s talán időtöltésből vagy hiúságból, viszonyba is bonyolódik Mirveilnével, egy hiú, üres, kacér özvegygyel, ki után Malombré úr — a falusi lovag, — fonynyadó érzelmeinek Don Quichotte-ja, eped hasztalanul. Izabella magára marad fájdalmaival, s arra fordítja most minden lelki erejét, hogy észre ne vétesse gyötrelmeit férje előtt, ki azokból magának csak szinpadi játékot, gyönyört látszik csinálni. S ez sikerül is Izabellának, mert a marquis különféle fogásai, melyekkel neje szívét megalázni igyekszik, hajótörést szenvednek. Míg a marquis Párisban a gyönyöröket hajhászsza, addig Izabella is férjének egy rokonánál, d'Estrol asszonynál megismerkedik az ifjú Dolfinnal. E fiatal ember rajongó lélek, minőt csak a tizenegyedik század szülhetett. Egész szerencsétlensége csak az, hogy a Bernardok kora letűnt. Számot vetett az élettel, s csak ábrándjainak, a keblében táplált gondolatvilágnak akar élni. Anyja és egy mellé adott szerzetes el akarják vonni ez iránytól, s megnyerni az életnek ; de ő megmarad egykori eszménye mellett, mely a felhők közt volt, s kínozza magát ábrándokkal, álmokkal, nemes törekvésekkel, s gyönyörködik az önkínzásokban. Lelkét a szentek életével erősíti, s azon dicső hősökével, kik lerázván saruikról a világ porát, „a halmokon pihentek meg, mint a galambok, s a sziklák ormain, mint a sasok.“ Corfuban egyszer — még mint tizenkét éves gyermek — meglátott egy nőt, és — elpirult. Elhatározta, magában, hogy nem fog többé elpirulni, s midőn újra meglátta a nőt, újra elpirult. A gyermek, szívében keserű szemrehányásokkal, szaladt haza, és büntetésül a gyertya lángjain vérig égette kezeit. A marquisné előtt, egy nemes ifjú állt,aki gyönyörök nélkül élte le ifjúságát. Gondolatai voltak egyedüli élményei. Az igazságot kereste Csupán a világon, s ez volt egyedüli, legbensőbb barátja, aki sokat követelt tőle, és semmi kárpótlást sem nyújtott a hű szolgálatért. Ez ifjút végre csak a marquisné iránt fölébredt titkos szerelme tartotta viszsza attól, hogy a trappisták hallgatag szerzetébe lépjen. E perctől kezdve hiába igyekszik kiűzni szivéből a fantomokat, melyek eszméit leküzdéssel fenyegették,sőt magát lesújtani akarták a bűnök végéhez. „Oh, nem a pokol mélyéből szakadtak e másn őri jó szavak, a szivemből jöttek, tagadhatlan, és nem tudom, mikép, miért? Hát míg én a bűnös század ellen szórtam átkaimat, hamis istenei engem is le tudtak volna láncolni? S ki tudja? Igaz, ki tudja ? . . . Oh, hát nincs e hely, nincs-e menedék, ahol e rettenetes szót: ki tudja? ne hallanám.“ Két szerencsétlen és szeretet után sóvárgó szív találkozik itt egymással. Mind a kettő képzeletük megalkotott eszményképét véli egymásban fölismerni. Egyiknek nem adta meg az élet azt, mit attól megkövetelhetett volna, s nem is várta azt eddig az élettől; a másik alig lépett ki az életbe, s máris csalódott. Amaz az ég az úrjába, ez saját szívébe temette reményeit. Vonzalmuk kölcsönös és jogos, mert tiszta szívek vonzódása, és ez a hatalom. A marquist most Páriából hazahozza a megbánás, az elkésett szerelemnek vagy őszinte vonzalomnak talán egy vonása, s még elég jókor érkezik arra nézve, hogy Izabella más útra térjen. A nő Delfint a trappisták kolostorában hagyja, olvasójával és kétségbeesésével, ő maga pedig férje után megy. S ez a belső diszonánc zavarja meg a mű hatását, befejezésének teljes érvényre emelését. Olyan, mint a gyöngéd dallam a zene utósó ütemén egy elszakadt húr végkihangzása. Cherbuliez szerint: az élet nem egyéb, mint játékasztal, melynél nyerni vagy veszteni lehet. A nagyobb rész meghalna unalmában , ha ettől elüttetnék. Az önzés néhány percig tartó mámora — ez az egész. A marquis játéktárgya Izabella, az Izabelláé Dolfin. Befejezés itt nincs, s az elbeszélés csak el van 38