Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)

1868-01-23 / 18. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok-tere 7. sz. 18-dik sz. Csütörtök, január 23. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre ...................8 frt. N egyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap ; koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipótutca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. B élyegdíj minden ig- tatáskor . . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szol­gálhat a kiadó hivatal. A KACAGÓ ASSZONY. — Novella. — Irta: Vadnai Károly. (Folytatás.) VI. A nyájas gondolatok csak a kastély kapu­jáig kisérték Malvint; itt visszariadtak az úri fénytől, a pompás termektől, a járó-kelő szol­gák zajától. Malvin remegve lépett az udvarra, félt a báróval találkozni. Azt hitte, hogy halvány, zavart arcáról lefogja olvasni a mai nap történetét; s ha megkérdezi: nem lesz sem ereje, sem akarata eltitkolni a valót. Nem magáért remegett, hanem a szegény ifjúért; hiszen ő maga nem beszélt a szere­lemről semmit, csak az ifjút engedé, hogy arról be­széljen. Az anya észrevette leánya halványságát, oda ment hozzá, megcsókoló homlokát , és szeliden mondá : — Mily halavány vagy kedvesem! Mindig ma­gadban jársz a hegy közt, melynek levegője éles. Félek, hogy meghűlsz. — A lég igen enyhe, anyám — viszonzá Mal­vin — semmitől se félj. Vigyázok magamra. A csarnokban a báró léptei hallatszottak. Mal­vin összerezzent, és kezébe hajtá fejét. A báró sohasem találta szebbnek, és sohasem tekintett rá több szeretettel és szomorúsággal. Egy pillanatig szótlanúl állt meg előtte, s minden kese­rűsége és szenvedélye lecsillapúlt e gyermekarc láttára. Hinnie kellett ártatlanságában, de nem tu­dott bizni erejében. 0 is nö, mint a többi — gon­doló, — az alkalom csinál belőlük angyalt vagy ör­dögöt. Nem öt kell büntetni, hanem a rósz alkalmat háritni el! — Mivel tölté az estét, kedves Malvin ? — kérdé a báró, mellé ülve a kerevetre, és megfogva remegő, fehér kezét. — Kedves völgyemben valék, — feleié Malvin félénken. — Megakarám ma lepni önt, már el is indúlék. De meggondolám, hogy ön nem mulat oly sokáig ott künnt, s máskorra halasztám e kedves talál­kozást. Malvin agyában aggodalmak támadtak, s a szép kis szőke fej sohasem égett ily emésztő forró­ságban. Egy perc múlva azonban halkan feleié: — Miért nem jött el? Igen szerettem volna, ha eljött volna — ma. A báró nem kérdezé meg, hogy miért szerette volna épen ma, hanem kebelére vonta a bájos gyer­meket, és hallá szive zaklatott dobogását. Az alkonyatot kinn töltötték a kertben. Igen szép este volt; a nap a távoli havasok mögé rejtőz- . ködött, melyeknek ormai még fehérlettek a hótúl; fenn a hegyeken a sötét fenyők, lenn a völgyben a komor zöld égerfák ágai zúgtak az alkonyat szelé­ben ; a halmok lejtőin még fehér kecskenyájak lege­lésztek, s idáig hallatszott a pásztorok furulyája. Malvin szótlanúl hallgató a búskomoly dalokat, s egészen el volt mélyedve. Férje hidegen állt mellette, de agyában egy gondolat égett: „szereti, semmi kétség, hogy sze­reti öt!“ Vére föllázadt, de nem akaró elárulni ma­gát, s nyájas szavakkal beszélt ifjú nejéhez. Ezután nem engedi anyit unatkozni, nem hagyja oly gyak­ran magára, hetenkint egyszer fog kimenni a hegyek közé , szelidebb szórakozásokat keres , melyekben mindketten egyforma örömeket találnak. Mindezt a báró a tőle kitelhető legnyájasabb arccal mondá, de Malvin oly sötét árnyat látott el-ellebbeni rajta, hogy csak egy-egy futó pillanatig mert rá tekinteni. Közelléte terhére vált, s közel volt hozzá, hogy zo­kogásban törjön ki, s mindent bevalljon. De ilyen­kor mindig eszébe jutott a báró szivtelensége, mely- lyel más emberekkel bánt, s remegni kezdett az ifjú­ért, kinek képe szivéhez nőtt. Nagyon szerencsétlennek érzé magát, s fájdalma csak akkor csillapúit, midőn a báró magára hagyta. Estebéd után a báró megcsókoló kezét. — Kedvesem — mondá szeliden, — megengedi, hogy szobámba vonúljak. Korán akarok lefeküdni, mert korán is kelek, s nem szeretném önt nyugodt álmában megzavarni. Még hajnalban elútazom innen az ötödik helységbe, hol egy pörösügy jelenlétemet igényli, s csak késő éjjel térek vissza. Egyszerre akarom elintézni minden dolgomat, hogy azután mindig együtt legyünk. Nemde, nem neheztel értté. Vigasztalásúl csókoljon meg, kedvesem, és ne legyen mindig oly szomorú. Már csak egy pár hó, s aztán elmegyünk a Balatonhoz, melyről ön oly örömest álmodozik. Ott minden napunk vidáman fog elfolyni, felét a társaságnak, felét a természetnek szánjuk. En sem vagyok oly érzéketlen a tájak szépségei iránt, mint ön gondolja. Szeretem a szép vizet,szép hegye­ket és mély völgyeket. A holnapi napot töltse el vi­dáman, de ne menjen ki kedves völgyébe, holnap­után majd együtt megyünk. Jó éjt kedvesem ! Malvin szomorún nézett utána, s azután szobá­jába futott. Komornáját kiküldé, s nem volt ereje levetkőzni. Ágyára dőlve, keservesen sirt. Hirtelen lépteket hallott és megijedt. Azt gondoló, hogy a báró jön, még egyszer elbúcsúzni, mert ma különö­sen szívélyes volt. Nem a báró volt, hanem édes anyja, ki gyertyával kezében lépett be, hogy megcsó­kolja leányát, mielőtt lefeküdnék. — Mit csinálsz Malvin ? — kérdé meglep etve ; — még le sem vetkőztél. — Nem fekszem még le, anyám, olvasni akarok. — Mindig olvassz; ne olvass anyit. Mióta a re­gényeket ismered, feltünőleg szomorúbb és halvá­nyabb vagy. Mintha boldogtalan volnál! Malvin megrémedt e szavakra, és önfeledten kérdé: — Ki mondta ezt önnek ? — Senki sem mondta, kedvesem, — viszonzá az anya. Jó éjszakát. És Malvin újra könyezhetett; egész szobája szomorú képekkel lett tele; jól látta őket, mint jön­nek be az ajtón, az ablakon, mint a szellemek ; pe­dig csalódott, nem az ajtón, nem az ablakon jöttek azok, hanem saját szivéből. Mily keserűn kellett megismernie a szerelmet, akkor, midőn a világ már azt bűnnek nevezné. Malvin jól tudó ezt: anyja so­kat beszélt neki a nő kötelességeiről. Feje lázasan égett, s szüksége lön a szabad levegőre. Fölkelt, s egy nagy kendőbe burkolva ma­gát. átment a termeken, le a lépcsözeten, a kert útaira. A holdfény szeliden ragyogott, s a levegő illatos volta tavasz első virágaitól. Mindenjoly csön­des és nyugodt volt körülte, csak ő maga nem tudó tt megnyugodni. A szellő nem hüsité meg izzó homlo- kát, a holdfény nem adott neki vigaszt; nyugtalanúl járt-kelt, mint egy árnyék, (és folyvást zokogott. Még csak egyszer fog találkozni vele, csak egyszer, utójára. . . Nem! Egyszer sem fog találkozni, hisz az vétek lenne ... De ilyenkor minden fa törzsöké­ben, minden fűszál hajlongásában a hiába várakozó ifjú panaszos, szemrehányó arcát látta. Ä báró a holdfénynél szobája ablakából nézte Malvint. Iszonyúan föl volt indúlva , s lázasan rebegé: „talán találkozni fognak.“ Fegyveréhez ka­pott, és kacagva hanyatlott székébe. Azután ismét fölkelt, s kissé enyhülni érezé magát, midőn Malv in egyedül látta bolyongni a kert porondos útain. — Nem tud nyugodni, —• folytató a báró, — ő is vétkes, azért nem tud nyugodni. Szeretik egy­mást, s gyalázatomra törnek. Minden lépés odább viszi őket a bűvös örvény felé, mely nekik gyönyört, nekem becstelenséget ad. Nem, nem fogom eltűrni! (Folyt, köv.) aföl;nem fedezett. — Lélektani rajz. — Kilrnberyer Ferdinándtól. (Folytatás.) Ohv ilágkomédia, telve nevetséges komolysá­gokkal ! Láttatok már iskolás gyermekeket, kik a ko­moly, feszelgő férfiú hátára hajzacskót függeszte­nek ? Ti magatok is együtt nevettek velük, akarva, nem akarva. Mennél komolyabb az illető, s mennél feszesebbek mozdulatai, annál nevetségesebbé lesz. Büszkén és meggondolva lépdel — és ti kacagtok. Barátságosan és vidáman tekint körül — és ti ka­cagtok. Egy koldúsnak alamizsnát nyújt — s a kol- dús kacag. Egy gyermeknek cukrot akar adni — s a gyermek kikacagja. Minden, mi elején van, nevetsé­gessé lesz hátulsó részének toldaléka által. Ily bohómisi volt most előttem a világ, [s a haj« zacskó, melyet hátára függeszték, a föl nem fedezett gyilkosság. Ott ült ő, a feszelgő fenevad, vallási, rendőri, erkölcsi és jogi fogdmegeivel, s hallgató az iskolás gyermekek gyónásait és befoglaló a megvizesittt tejet és a szóbeli jogtalanságokat, az aranymérőre helye- zé és minden görbét kiegyenlite, s ja törvény fehér­neműjét kimosta egész a legfinomabb foltig és nem tudott, nem sejtett semmit az égbekiáltó gyil­kosságról, mely mint hajzacskó függött nyakában! Menyire hizelgett nekem a fenevad Nemes szivem volt, közhaszonramüködém,jótékonyságot^yakorlék,s pol­gári erényeim és érdemeim,valónak. És ha velem érte­kezett az erkölcsről a fenevad, bátrabban vitatko­zóm, s gyöngédebb lelkiismeret- és szabatosb jogér­zettel birtam, mint ők valamenyien. Nevetséges fenevad! Egyik üvegcséből önték a másikba, azon­ban ha ö ezt tudja, végem lett volna. A fenevad ek­kor azt képzelte volna, hogy világrendszere meg van sértve, és tovább nem létezhetik, a nélkül, hogy véremet ontsa. Fajunkból egyet elejte, s most nincs sem szelleme, sem szive, sem erényei, sem érdemei létele egész hátralevő tartamában. El vele! így ugatnak, ha egy megkorbácsolt eb ugat, mint az utca ebei, megsértett erkölcsi világrendszerük fölött! Azonban — nem vagyok fölfedezve! Ez minden érzések érzése volt! Az emberek állása hozzám, s az enyém hozzájuk, kimondhatlanúl mu­lattatott. Irma szenvedélyes és gyakran ismételt val­lomása, hogy csupán én vagyok szivének kedvese, hogy egyedül csak engem szerethetne, majdnem megfojtott a titkos kacaj-görcsben. A hányszor Hy­men isten nyakamba borúit, a hajzacskó hátán lebe­gett egy iszonyúan szép ridicüle-lel. A hatás egyetlen volt a maga nemében. Csak magamhoz kelle hü ma­radnom, hogy öt ne zavarjam. [Egyetlen emberi fül­nek sem volt szabad hallani, a mit a titok dämoni kénében magam magamnak susogék ; nem va­gyok fölfedezve! Soha még ember nem élveze'komédiát nagyobb stylben. Ez a legmerészebb Jélce volt a helyzetnek. Még most is, miközben [ezt irom,?csiklándoztat e helyzet iróniája, mint az orrt csiklándoztatja a finom burnót.j* így ment ez hosszú [során keresztül a napok­nak. Végül azonban elérkezett a pont, (midőn a vo­nal nemi akart többé egyenes irányú lenni, hanem

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék