Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)
1868-01-23 / 18. szám
belsőleg görbülés után epekedett. És itt történt, hogy elárulom magam. Nem lelkiismeretem tette ezt: óvást teszek ez ellen. Nyomorult ember az, ki gyilkos, és mégis van lelkiismerete : e szegény mesécskét mindjárt kezdetben letapossa. Nem, hanem egy erő, mely sokkal szilárdabb, mint a könnyen hajtható lelkiismeret, mely nem csere, hanem csak töredéke az erőnek. Az erő, melyről beszélek, azért oly erős, mivel épen nem tudnak felőle. Nincs ellenállás ezzel szemben. Ti nem tagadhatjátok meg, mert ő már maga is tagadás. Nem békülhettek ki vele, mert észrevétlenül lep meg titeket. Mindent megtesz, mit előre nem láttok, és nem láttok előre semmit abból, amit tesz. Szabályozza vagy megzavarja életórátok minden rugóját, fölborítja sóedényeiteket épen úgy, mint trónjaitokat. Nem hisztek nekem? Jól van, itt egy pár példa. Ifjú és leány szeretik egymást. Ha együtt vannak — mint nézik egymást! mint csókolóznak mint ölelik át egymást, újból és újból! Ez ölelésekből, vélitek, benépesedhetik az egész föld és keletkezhetik mind az öt emberfaj. Ha elválnak — még sincsenek elválva. Nézzétek a leány ujjait! a nap minden órájában sürögnek-forognak, még lámpavilág mellett is, valami selyem, arany, gyöngyözött, legkedvesb, legédesb semmin hímeznek, horgolnak, kötnek, varrnak — az ő számára! Nézzétek az ifjú cselekvényeit! Ez tanúi, végrehajt, kérvényezett meghajol a büszkeség, becsület, talán maga a lelkiismeret is (mert biztosítalak titeket, a lélekismeret mindig az első, mely megadja magát az emberben, mihelyt föltámad), szóval, mindent megtesz, mi kilátást nyújt kenyérre — az ő számára! És most, év és nap múlva! Találkoznak, kitérnek egymás útjából, elhalványulnak, de mindegyik másfelé tekint. Mi történt ? Semmi. Szerették egymást és a szerelem ingerkedik. Az ingerkedés pikánsabbá jön, ha szorosabban feszült. Kínozák magukat. Fájdalmat szereztek maguknak. Igaztalanságba keveredtek egymással szemben és fönakadtak az igaztalanságban. Szétestek. És mindez nem történt szeszélyből, önkényből, hanem szükségből. Az erő folytán történt, melyről beszélek.— Az ellenmondás törvénye folytán történt. Juhászom egyszerűbben él, mint egy spártai, és vadabban, mint egy új-zeelandi. Subája háza, kutyája családja. Rozskenyér tápláléka és szalonna, mely sohasem friss. Olykor pirít magának tökszeletet, vagy zöld tengeri csövet. Ha szomjas, lyukat váj a homokban és iszik mocsárvizet. Egyszerre fölszedi magát, elmegy Székesfehérvárra, vagy Pestre, és betér a legelső cukrász boltjába. Itt habtortát és vanília fagyatékot adat magának. A legfinomabb tokaji bort issza és a legjobb szivart szívja hozzá. Egész sereg pajtást hozott magával, kiket épen igy vendégel meg. Este egy cigánybandát hozat, bandát, mely talán Londonban és New Yorkban játszott, és most egy juhásznak is kell játszania. Éjjel úgy alszik, mint szultán háremében. Reggel fizet száz forintos bankjegygyel, mi összegét képezi annak, mit három éven át lopott és takarítgatott. Ezuután visszatér pusztájára és eszik rozskenyeret és iszik mocsárvizet. Örült volt ez ember ? Semmi kevésbé. Örült lett volna akkor, ha a vonalt, melyen három évig élt, meg nem töri. És ha aranyfellegek vonultak volna pusztája fölé, nem várja be az aranyesőt. Távoznia kellett és egyenesen a cukrászboltba ! Nem ez az ember nem volt őrült. Igen bölcs volt. Az emberi természet egyik alaptörvényét követő, — az ellenmondás törvényét. És e törvény volt, mely a gyilkost, kit semmi sem árult el, arra készteté, hogy maga magának legyen árulójává. Ez természettörvény volt, démoni, végzetes természettörvény a ti üres erkölcsi törvényetek, nem a lélekismeret, melyet régen széttörök, mint nádszálat. Nem vagyok fölfedezve! E gondolat hozzám szokott. Ez volt a dallam, mely kínosan üldözött, miközben elbújolt. Zúgott fejemben, zúgott ajkaimon. Igen, ajkaimon is ! Ahová mentem, ahol állottam, e szókat mormogált ajkaim. Iszonyú volt ez! Többé nem valók képes leszokni. Legfölebb azt szokhatom meg, hogy a társaságban vigyázzak magamra. Ez őrködő hivatal terhessé lön rám nézve. Elviselhetlenül feszített és zavart. Egy napon különösen türelmetlenné ten, és akkor az a gondolat fúrta agyamat: Tehát miért is kell nekem ? Mily szép lenne az emberiség, ha nem kellene! Ha oly erős szellemmel bírna, mint én magam! Jelmondatom helyett : Nem vagyok fölfedezve, — akkor szabadon mondhatnám : gyilkoltam! E pillanatban született árulóm. Valami sziszegett a légben — ez az első köszörüsúrolás volt hóhérbárdomon. A nagy természettörvény erőt vett rajtam, — az ellenmondás törvénye! Gyilkoltam! Őrületes varázs volt e szóban. Visszavonhatlanul a másik helyébe tolta magát. Mint egy vámpyr harapott vérembe és kiszopta a felső burkon keresztül, azt, minek a szív legmélyebb rejtekébe kellett volna záródni. Gyilkoltam ! Ó, hogy azt, mi engem sokak fölött kitüntető, mindenki előtt el kell hallgatnom! Csak e szóban láttam magam embernek. Ez kiméri az emberiség utósóját. Úgy látszék nekem, hogy minden embernek meg kell érnie, mit én megértem, hogy velem beszélhessenek. Csak a gyermekek ártatlanok, lényük nemi megérése előtt. A bűn férfias. Miért ne lenne a legnagyobb bűn a legférfiasabb ? Gyilkoltam! Dh csak egynek mondhatnám ezt, s ez egy jelezné az egész emberiséget! Mily gyakran verem Irma fejét kezembe. Ez Írást, teli értelemmel és jellemmel és boszúsan gondolom: Aszszony, miért nem szabad tudnod, mily áron vagy az enyém ? Hiszen ez a te műved volt! Miért nem szabad ismerned tulajdon műveidet? Gyűlölni kezdem őt. Barátaimat kerültem. Azok férfiakvalának. Ah, nei voltak azok! Mindenütt azok valának, csak itt nem. Egyetlen egyet sem találok, kiben megbízhattam volna. Mindnyájan a kerités előtt állottak, melyet én átugortam. És részben radikál gondolkozású férfiak valának, de mint forradalmárok cselekedtek. Mily nyomorúság! Kezdem megvetni őket. Kéjelgésem eltűnt. Bátorságom, gúnyos szeszélyem oda lett. Komolylyá, szomorúvá lettem. Elszigetelve érzem magam és elszigeteltségem fájdalmat okozó. Kegyetlen korlátoltsága az embereknek, mely azt rám mérte! Ők nem tudták, mit tettek nekem, de nem bocsáthatom meg nekik. Fájdalmat okoztak nekem. Egy titkot erőszakoltak rám, és melyik ember élhet és lehet boldog, lelkén titokkal ? ! E pontnál egy nagy fölfedezést akarok közölni veletek. Fölfedezés, m oly nagy az etnikában, mint a természettanban, amely törvénye. Gyakorlatilag fedezem föl magamon, és ti megölitek a fölfedezőt, azonban elméleti elismerésieket gyarapítani segítend. Hallgassatok meg , emberek, kik vérpadom szószéke előtt álltok, mint tanítványaim! Mint gyermek olvasom a byzanti császárság történetét. Zoe megmérgezi Zénót és Zeno megmérgezi Zoet. Eudoxia megmérgezi Alexist és Alexis megmérgezi Eudoxiát. Megmérgezik magukat trónkövetelők , vetélytársnők , megmérgezik magukat udvari katonák, udvari szerzetesek, udvari kisaszszonyok és udvari apródok. Olvasóm Merimée „Colombá“-jában a korszikai vérboszút. Olvastam Widemann és Hauff gyűjteményében a dalmátiai szlávok vérboszúja felöl.Vérvérre! Nincs ember, ki legalább egy embert meg ne ölne. Megtámadják egymást tömegekben, meglövik egymást egyenként, az egyik megboszúlja magát és a másik boszút áll a boszulón, s a harmadik megboszúlja a megboszúltat, s ami engem leginkább meglepett: ez emberek mindnyájan esznek, isznak, alusznak, emésztenek, dalolnak, táncolnak, szeretnek és szerettetnek, s tovább plántálják magukat és a menyire látni lehet, mindenki egészen saját kényelmére él! És mégis emberek ezek, európaiak, sőt keresztények. Hogyan jó ez? Gyerek valók, és nem találtam még meg a feleletet. (Vége köv.) Levelek Edinburghból. .. (Skót karácsony. — Vidéki élet.) (B. F.) A legközelebb elbúcsúzott és elbúcsúztatott esztendő volt a legelső életemben, melyben nem volt karácsonyom. Eleinte sehogy sem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy ebből a kedves családias ünnepből még csak anyi se jusson ki az idén számomra, hogy a szépen felöltözött vidám arcú néppel első ünnep reggelén —régi jó szokás szerint — templomba menjek, énekelni azokat az örvendező karácsonyi énekeket. Felöltöztem, mentem az utcára. De bizott minden úgy volt, mint akármelyik hétköznap. A boltok nyitva, a nép jártkelt dolga után, a szakácsnők cipelték haza a napi főzeléket, s a hadikos asszony csak úgy kiabált ma is, a hátán egy nagy kosár ezüst gúnyás hallal, mint szokott minden reggel. Itt ugyan senki sem tudta, hogy miért sóhajtok én olyan nagyokat december 25-dikének homályos reggelén. Mert a skót népnek nincs semmi egyéb ünnepe a vasárnapon kívül, hanem ezt aztán megülik oly szigorúsággal, mint sehol egyebütt a kontinensen. És míg az úrvacsoraosztó vasárnapot megelőző csütörtökön, midőn a nép az előkészítő imákat végzi, nem csak a boltok, hanem minden néven nevezhető közintézetek — ide számítva még a pusztán lap-olvasó házakat is — zárva vannak, addig karácsony első napján még csak egy árva istentisztelet sem tartatik sehol. Sehol a tulajdonképi skót egyházakban. Mert a püspöki és a római egyházak megülik ez ünnepet egész szertartással, de ők a népességnek oly csekély töredékét teszik, hogy vékony színezetük észrevétlenül elvész a nagy képen. Valami azért mégis megmaradt ebből az őspogány ünnepből: a karácsonyi öröm és jó kedv. És az ajándékok. Ezekben a napokban sokkal több az esteli társas összejövetel és vendégeskedés, mint egyébkor, s a „Krisztkindli“ nemcsak a gyermekeknek viszi meg a maga ajándékát, hanem az ismerősök minden rangból és nemből kedves meglepetéseket szereznek egymásnak holmi aprósággal, ami annál érdekesebb, mert névtelenül történik a küldözgetés, s sokszor egy félév múlva jönnek rá, hogy ezt az ezüst gyászűt, vagy ezt az albumot, vagy ezt a kosár gyümölcsöt — viaszból — kiküldte, s néha titok marad a küldő neve mindvégiglen. Aztán van karácsonyfájuk is azzal a rendeltetéssel, a mivel nálunk, s még a szoba közepéről lefüggő lámpakészletre is jut egy lombos zöld galy, mely alatt a fiatal embernek joga van megcsókolni akármelyik „ young ladyt,“ ha elég ügyes ott élni, míg a galy fent van. Az ismerősök találkozva az utcán, csupa szokásból egymásnak mosolyogva „merry christmas-ot kívánnak, s két hétig mindenkiolyan levélpapírt használ, amelyikre a „merry Christmas“ mellé a „happy new-year“ is rá van nyomva, szép piros betűkkel, zöld vagy klaszin koszorúban. Enyi az egész karácsony, s én részemről hajlandó vagyok megadni a skótoknak, hogy ők itt is a jobb részt választották. Ez idő alatt meghívást kaptam egy vidéken lakó úri családtól, hogy az új év körüli időt töltsem náluk. Annál szívesebben fogadtam el, mivel különben is nagy vágyam volt a vidéki „gentleman-life“fal valamenyire megismerkedni. A hely két mértföldnyire sincs egészen Edinburghtól, s új év előtt két nappal egy szép reggelen kivasutaztam. Az állomástól a kastélyig egy jó negyedórás sétaút volt, sudaras fás erdőn , zörgő patak fölött , egy-egy mély völgyszakadékon kígyózva keresztül. Egyike volt a legszebb téli reggeleknek. A nap tisztán, fényesen sütött, a még mindig elég gazdag és elég zöld fúvón ragyogott a fehér zúzmara, amint a napsugár egy kissé megolvasztó; a fák közt elkezdett csicseregni valami kedves téli madárka — a nagy csendben egyetlen zaj, —mindig jőve beljebb, velem együtt, vagy csak én képzeltem, hogy mindig az az egy madár szól, — kiérve az erdőből, előttem állt a kastély. Magas dombon épülve, inkább hasonlított valami kisebbszerű erősséghez, mint a zárt kapujú hívogató külsejű falusi kastélyainkhoz; még egy bástya alakú tornya is volt, felnyúlva a kerek épület közepéből. A főkapun becsöngeték, s az ajtót nyitó szobalány bevezetett az elfogadó terembe. Pár perc múlva belépett a legidősb házikisasszony, egy 18 éves, kedves, szép gyermek, szemeiben anyi nyíltsággal és bizalommal, s oly kedves barátsággal nyújtva kezét, mintha régi ismerősök lettünk volna, pedig akkor láttuk először egymást. Igaz, vendégük voltam. Tőle hallom, hogy a házinc Edinburghban van apró ajándékokat vásárolni, mert ők a „Christmas Street“ majd csak az év utosó estéjén akarják fölállítani. „Nézze csak ön, mi is épen a gyümölcsfélék aranyozásával foglalkozunk!“ – mutatta kis fehér kezét, mely teli volt ragadva arany- és ezüstpor apró darabjaival. „Úgy nem is tartóztatom föl kegyedet abban a fontos munkában, különben is óhajtanék átöltözködni.“ A szobalány fölvezetett szobámba, s azzal behelyezkedem. Félóra múlva valamenyien összejöttünk a „lunch“nál, mely középét — 70 —