Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)

1868-01-23 / 18. szám

belsőleg görbülés után epekedett. És itt történt, hogy elárulom magam. Nem lelkiismeretem tette ezt: óvást teszek ez ellen. Nyomorult ember az, ki gyilkos, és mégis van lelkiismerete : e szegény mesécskét mind­járt kezdetben letapossa. Nem, hanem egy erő, mely sokkal szilárdabb, mint a könnyen hajtható lelki­ismeret, mely nem csere, hanem csak töredéke az erőnek. Az erő, melyről beszélek, azért oly erős, mivel épen nem tudnak felőle. Nincs ellenállás ezzel szemben. Ti nem tagadhatjátok meg, mert ő már maga is tagadás. Nem békülhettek ki vele, mert észrevétlenül lep meg titeket. Mindent megtesz, mit előre nem láttok, és nem láttok előre semmit abból, a­mit tesz. Szabályozza vagy megzavarja élet­órá­tok minden rugóját, fölborítja sóedényeiteket épen úgy, mint trónjaitokat. Nem hisztek nekem? Jól van, itt egy pár példa. Ifjú és leány szeretik egymást. Ha együtt van­nak — mint nézik egymást! mint csókolóznak mint ölelik át egymást, újból és újból! Ez ölelések­ből, vélitek, benépesedhetik az egész föld és kelet­kezhetik mind az öt emberfaj. Ha elválnak — még sincsenek elválva. Nézzétek a leány ujjait! a nap minden órájában sürögnek-forognak, még lámpavilág mellett is, valami selyem, ar­any, gyöngyözött, leg­­kedvesb, legédesb semmin hímeznek, horgolnak, kötnek, varrnak — az ő számára! Nézzétek az ifjú cselekvényeit! Ez tanúi, végrehajt, kérvényezett meghajol a büszkeség, becsület, talán maga a lelki­ismeret is (mert biztosítalak titeket, a lélekismeret mindig az első, mely megadja magát az emberben, mihelyt föltámad), szóval, mindent megtesz, mi ki­látást nyújt kenyérre — az ő számára! És most, év és nap múlva! Találkoznak, kitérnek egymás útjá­­ból, elhalványulnak, de mindegyik másfelé tekint. Mi történt ? Semmi. Szerették egymást és a szerelem ingerkedik. Az ingerkedés pikánsabbá jön, ha szo­rosabban feszült. Kínozák magukat. Fájdalmat sze­reztek maguknak. Igaztalanságba keveredtek egy­mással szemben és fönakadtak az igaztalanságban. Szétestek. És mindez nem történt szeszélyből, ön­kényből, hanem szükségből. Az erő folytán történt, melyről beszélek.— Az ellenmondás törvé­nye folytán történt. Juhászom egyszerűbben él, mint egy spártai, és vadabban, mint egy új-zeelandi. Subája háza, kutyá­ja családja. Rozskenyér tápláléka és szalonna, mely sohasem friss. Olykor pirít magának tökszeletet, vagy zöld tengeri csövet. Ha szomjas, lyukat váj a homokban és iszik mocsárvizet. Egyszerre fölszedi magát, elmegy Székesfehérvárra, vagy Pestre, és betér a legelső cukrász boltjába. Itt habtortát és va­nília fagyatékot adat magának. A legfinomabb to­kaji bort issza és a legjobb szivart szívja hozzá. Egész sereg pajtást hozott magával, kiket épen igy vendégel meg. Este egy cigánybandát hozat, ban­dát, mely talán Londonban és New Yorkban ját­szott, és most egy juhásznak is kell játszania. Éjjel úgy alszik, mint szultán háremében. Reggel fizet száz forintos bankjegygyel, mi összegét képezi an­nak, mit három éven át lopott és takarítgatott. Ezu­­után visszatér pusztájára és eszik rozskenyeret és iszik mocsárvizet. Örült volt ez ember ? Semmi ke­­vésb­é. Örült lett volna akkor, ha a vonalt, melyen három évig élt, meg nem töri. És ha aranyfellegek vonultak volna pusztája fölé, nem várja be az arany­esőt. Távoznia kellett és egyenesen a cukrászbolt­ba ! Nem­ ez az ember nem volt őrült. Igen bölcs volt. Az emberi természet egyik alaptörvényét kö­vető, — az ellenmondás törvényét. És e törvény volt, mely a gyilkost, kit semmi sem árult el, arra készteté, hogy maga magának le­gyen árulójává. Ez természettörvény volt, démoni, végzetes természettörvény a ti üres erkölcsi törvé­nyetek, nem a lélekismeret, melyet régen széttörök, mint nádszálat. Nem vagyok fölfedezve! E gondolat hozzám szokott. Ez volt a dallam, mely kínosan ül­dözött, miközben elbújolt. Zúgott fejemben, zúgott ajkaimon. Igen, ajkaimon is ! A­hová mentem, a­hol állottam, e szókat mormogált ajkaim. Iszonyú volt ez! Többé nem valók képes leszokni. Legfölebb azt szokhatom meg, hogy a társaságban vigyázzak ma­gamra. Ez őrködő hivatal terhessé lön rám nézve. El­­viselhetlenül feszített és zavart. Egy napon különö­sen türelmetlenné ten, és akkor az a gondolat fúrta agyamat: Tehát miért is kell nekem ? Mily szép lenne az emberiség, ha n­e­m kellene! Ha oly erős szellemmel bírna, mint én magam! Jelmondatom he­lyett : Nem vagyok fölfedezve, — akkor szabadon mondhatnám : gyilkoltam! E pillanatban született árulóm. Valami szisze­gett a légben — ez az első köszörüsúrolás volt hó­­hérbárdomon. A nagy természettörvény erőt vett rajtam, — az ellenmondás törvénye! Gyilkoltam! Őrületes varázs volt e szóban. Visszavonhatlanul a másik helyébe tolta magát. Mint egy vámpyr harapott vérembe és kiszopta a felső burkon keresztül, azt, minek a szív legmélyebb rej­tekébe kellett volna záródni. Gyilkoltam ! Ó, hogy azt, mi engem sokak fö­lött kitüntető, mindenki előtt el kell hallgatnom! Csak e szóban láttam magam embernek. Ez kiméri az emberiség utósóját. Úgy látszék nekem, hogy minden embernek meg kell érnie, mit én megértem, hogy velem beszélhessenek. Csak a gyermekek ár­tatlanok, lényük nemi megérése előtt. A bűn fér­fias. Miért ne lenne a legnagyobb bűn a legférfia­sabb ? Gyilkoltam! Dh csak egynek mondhatnám ezt, s ez egy jelezné az egész emberiséget! Mily gyak­ran verem Irma fejét kezembe. Ez Írást, teli érte­lemmel és jellemmel­­ és boszúsan gondolom: Asz­­szony, miért nem szabad tudnod, mily áron vagy az enyém ? Hiszen ez a te műved volt! Miért nem sza­bad ismerned tulajdon műveidet? Gyűlölni kez­­dem őt. Barátaimat kerültem. Azok férfiak­­valának. Ah, nei­ voltak azok! Mindenütt azok valának, csak itt nem. Egyetlen egyet sem találok, kiben megbíz­hattam volna. Mindnyájan a kerités előtt állottak, melyet én átugortam. És részben radikál gondolko­­zású férfiak valának, de mint forradalmárok csele­kedtek. Mily nyomorúság! Kezdem megvetni őket. Kéjelgésem eltűnt. Bátorságom, gúnyos szeszé­lyem oda lett. Komolylyá, szomorúvá lettem. Elszi­getelve érzem magam és elszigeteltségem fájdalmat okozó. Kegyetlen korlátoltsága az embereknek, mely azt rám mérte! Ők nem tudták, mit tettek nekem, de nem bocsáthatom meg nekik. Fájdalmat okoztak nekem. Egy titkot erőszakoltak rám, és melyik em­ber élhet és lehet boldog, lelkén titokkal ? ! E pontnál egy nagy fölfedezést akarok kö­zölni veletek. Fölfedezés, m oly nagy az etnikában, mint a természettanban, a­mely törvénye. Gyakor­latilag fedezem föl magamon, és ti megölitek a föl­fedezőt, azonban elméleti elismerésieket gyarapí­tani segítend. Hallgassatok meg , emberek, kik vérpadom szószéke előtt álltok, mint tanítványaim! Mint gyermek olvasom a byzanti császárság történetét. Zoe megmérgezi Zénót és Zeno megmér­gezi Zoet. Eudoxia megmérgezi Alexist és Alexis megmérgezi Eudoxiát. Megmérgezik magukat trón­követelők , vetélytársnők , megmérgezik magukat udvari katonák, udvari szerzetesek, udvari kisasz­­szonyok és udvari apródok. Olvasóm Merimée „Co­­lombá“-jában a korszikai vérboszút. Olvastam Wi­­demann és Hauff gyűjteményében a dalmátiai szlá­vok vérboszúja felöl.Vérvérre! Nincs ember, ki leg­alább egy embert meg ne ölne. Megtámadják egy­mást tömegekben, meglövik egymást egyenként, az egyik megboszúlja magát és a másik boszút áll a boszulón, s a harmadik megboszúlja a megboszúltat, s a­mi engem leginkább meglepett: ez emberek mind­nyájan esznek, isznak, alusznak, emésztenek, dalol­nak, táncolnak, szeretnek és szerettetnek, s tovább plántálják magukat és a menyire látni lehet, minden­ki egészen saját kényelmére él! És mégis emberek ezek, európaiak, sőt keresztények. Hogyan jó ez? Gyerek valók, és nem találtam még meg a feleletet. (Vége köv.) Levelek Edinburghból. .. (Skót karácsony. — Vidéki élet.) (B. F.) A legközelebb elbúcsúzott és elbú­csúztatott esztendő volt a legelső életemben, mely­ben nem volt karácsonyom. Eleinte sehogy sem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy ebből a kedves családias ünnepből még csak anyi se jus­son ki az idén számomra, hogy a szépen felöltözött vidám arcú néppel első ünnep reggelén —régi jó szokás szerint — templomba menjek, énekelni azo­kat az örvendező karácsonyi énekeket. Felöltöztem, mentem az utcára. De biz­ott minden úgy volt, mint akármelyik hétköznap. A boltok nyitva, a nép járt­kelt dolga után, a szakácsnők cipelték haza a napi főzeléket, s a hadikos asszony csak úgy kiabált ma is, a hátán egy nagy kosár ezüst­ gúnyás hallal, mint szokott minden reggel. Itt ugyan senki sem tudta, hogy miért sóhajtok én olyan nagyokat de­cember 25-dikének homályos reggelén. Mert a skót népnek nincs semmi egyéb ünnepe a vasárnapon kívül, hanem ezt aztán megülik oly­­ szigorúsággal, mint sehol egyebütt a kontinensen. És míg az úrva­csoraosztó vasárnapot megelőző csütörtökön, midőn a nép az előkészítő imákat végzi, nem csak a boltok, hanem minden néven nevezhető közintézetek — ide számítva még a pusztán lap-olvasó házakat is — zárva vannak, addig karácsony első napján még csak egy árva istentisztelet sem tartatik sehol. Se­hol a tulajdonképi skót egyházakban. Mert a püs­pöki és a római egyházak megülik ez ünnepet egész szertartással, de ők a népességnek oly csekély töre­dékét teszik, hogy vékony színezetük észrevétlenül­ elvész a nagy képen. Valami azért mégis megmaradt ebből az őspogány ünnepből: a karácsonyi öröm és jó kedv. És az ajándékok. Ezekben a napokban sokkal több az esteli társas összejövetel és vendé­geskedés, mint egyébkor, s a „Krisztkindli“ nemcsak a gyermekeknek viszi meg a maga ajándékát, ha­nem az ismerősök minden rangból és nemből ked­ves meglepetéseket szereznek egymásnak holmi aprósággal, a­mi annál érdekesebb, mert névtelenül történik a küldözgetés, s sokszor egy félév múlva jönnek rá, hogy ezt az ezüst gyászűt, vagy ezt az albumot, vagy ezt a kosár gyümölcsöt — viaszból — ki­küldte, s néha titok marad a küldő neve mind­­végiglen. Aztán van karácsonyfájuk is azzal a ren­deltetéssel, a mivel nálunk, s még a szoba közepé­ről lefüggő lámpakészletre is jut egy lombos zöld galy, mely alatt a fiatal embernek joga van megcsó­kolni akármelyik „ young ladyt,“ ha elég ügyes ott élni, míg a galy fent van. Az ismerősök találkozva az utcán, csupa szokásból egymásnak mosolyogva „merry christmas-ot kívánnak, s két hétig mindenki­­olyan levélpapírt használ, a­melyikre a „merry Christ­mas“ mellé a „happy new-year“ is rá van nyomva, szép piros betűkkel, zöld vagy k­laszin koszorúban. Enyi az egész karácsony, s én részemről hajlandó vagyok megadni a skótoknak, hogy ők itt is a jobb részt választották. Ez idő alatt meghívást kaptam egy vidéken lakó úri családtól, hogy az új év körüli időt töltsem náluk. Annál szívesebben fogadtam el, mivel külön­ben is nagy vágyam volt a vidéki „gentleman-life“­­fal valamenyire megismerkedni. A hely két mért­­földnyire sincs egészen Edinburghtól, s új év előtt két nappal egy szép reggelen kivasutaztam. Az ál­lomástól a kastélyig egy jó negyedórás sétaút volt, sudaras fás erdőn , zörgő patak fölött , egy-egy mély völgyszakadékon kígyózva keresztül. Egyike volt a legszebb téli reggeleknek. A nap tisztán, fé­nyesen sütött, a még mindig elég gazdag és elég zöld fúvón ragyogott a fehér zúzmara, a­mint a nap­sugár egy kissé megolvasztó; a fák közt elkezdett csicseregni valami kedves téli madárka — a nagy csendben egyetlen zaj, —mindig jőve beljebb, ve­lem együtt, vagy csak én képzeltem, hogy mindig az az egy madár szól, — kiérve az erdőből, előttem állt a kastély. Magas dombon épülve, inkább hason­lított valami kisebbszerű erősséghez, mint a zárt ka­­pujú hívogató külsejű falusi kastélyainkhoz; még egy bástya­ alakú tornya is volt, felnyúlva a kerek épület közepéből. A főkapun becsöngeték, s az aj­tót nyitó szobalány bevezetett az elfogadó terembe. Pár perc múlva belépett a legidősb házikisasszony, egy 18 éves, kedves, szép gyermek, szemeiben anyi nyíltsággal és bizalommal, s oly kedves barátsággal nyújtva kezét, mintha régi ismerősök lettünk vol­na, pedig akkor láttuk először egymást. Igaz, ven­dégük voltam. Tőle hallom, hogy a házinc Edin­burghban van apró ajándékokat vásárolni, mert ők a „Christmas Street“ majd csak az év utosó estéjén akarják fölállítani. „Nézze csak ön, mi is épen a gyümölcsfélék aranyozásával foglalkozunk!“ – mu­tatta kis fehér kezét, mely teli volt ragadva arany- és ezüstpor apró darabjaival. „Úgy nem is tartóztatom föl kegyedet abban a fontos munkában, különben is óhajtanék átöltözködni.“ A szobalány fölvezetett szo­bámba, s azzal behelyezkedem. Félóra múlva vala­­menyien összejöttünk a „lunch­“nál, mely közép­ét­ — 70 —

Next