Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)

1868-01-23 / 18. szám

kezes a reggeli és ebéd között, rendesen egy óra körül, egy csomó fiatal embernek és ladynek, s köz­tük a házi úrnak is bemutattak, s ezzel otthon valók. A ház egyike volt azoknak, mely soha sem volt vendég nélkül, s e vendégeknek két osztályát különböztetem meg ottlétem alatt. Egy részek ko­csin vagy lóháton jött ki Edinburghból vagy vala­melyik szomszéd faluból, bevárták a legközelebb eső étkezést, egy jó sort beszélgettek, egy kicsit be­helyezkedtek, s két három óra múlva mentek to­vább. A másik osztály a törzsvendégeké, kik pár napra jöttek, és saját szobáikban otthont rögtönöz­tek maguknak. Ez utóbbiak közt a közös örülközés és közös mulatságok folytán bizonyos ismerős vi­szony fejlődik ki, míg az előbbieket látja az ember, hallja nevüket is, talán vált is velük pár szót, de azontúl úgy elfeledik egymást, mint a­kik sohasem találkoztak. A lányok még mindig az aranyozással voltak el­foglalva. Egy darabig segítettem nekik, aztán átmen­tem a játékterembe. Magas, boltozatos nagy szoba volt ez, egy csinos erkélylyel emeletnyi magasság­ban, lobogó tüzű nyílt kandallóval, két vagy három lármás orgonaféle hangszerrel, nagy rakás minden­nemű játékkal, és egy még nagyobb rakás férfinép­pel, a hat éves kortól fel a huszonöt évesig. Mele­gében voltak a mulatságnak. Vagy négy-öt piros képű fiú toll-labdafélék­et vert föl kifeszített bőr­ütő­vel a levegőbe, nagy ügyességgel, de még nagyobb puffogással; egy másik csomó gyerek az erkélyen za­­jongott, igyekezve elkapkodni a közel járó toll-labdá­­kat; két fiatal gentleman kosaras fogójú fabotokkal viaskodott,mert kardot,a párbaj iránti nagy ellenszenv és az ellene hozott és szigorúan megtartott kemény törvények miatt,nem használnak ilyes gyakorlatoknál sem; egy highlandi zenében telhetetlen fiatal­ember neki­esett egy olyan verklifélének, s abból tekerge­tett ki keserves nótákat, míg a kis elkényeztetett Charles, a házi­úr hat éves fia, iszonyú visítással ugrált mindenfelé a fiatalság lábai közt. Szóval, a harmónia tökéletes volt. Magam is mentem a többi után, előhúztam egy fakardot, s el­kezdtünk vias­kodni egy heverőben levő gentlemannel, egész ba­rátságos képpel nagyokat húzkodva egymás karjára. Az angol, illetőleg a skót népnek minden prak­tikus dolgai közt legpraktikusabb a nevelési rend­szere. Az iskolákban, ha nem nagyobb, de anyi gond mindenesetre van fordítva a gyermek testi erejének és ügyességének kifejtésére, mint a szellemire. S így eshetik az meg, a­mit némely hozzáértő emberek állítanak, hogy a mostani skót nemzedék erőtelje­sebb, mint a minő valaha csak létezett. Társas mulat­ságaik is a legnagyobb részt olyanok, melyek a tes­tet edzik és annak ügyességét fejtik. Egész sorozatát tudnám előszámlálni az ily természetű igen ügyes játékoknak, de így is kelleténél hosszadalmask kez­dek lenni. S e játékok legnagyobb részét nők és fiatal emberek egyaránt, s a legtöbbször együtt él­vezik. Mikor az utósó aranyos dió is fel lön függesztve a magas, szinte a padlást érő „ Christmastreere, “ hár­man a fiatal ladyk közül átjöttek a játékterembe. Szép és kedves teremtés volt mind a három, ártatlan gyermeteg kedélylyel. Az egyik annak a dr. Li­vingston­e-n­a­k a leánya, ki ez idő szerint Európa leghíresebb utazója, s a­kivel épen akkor foglalkoz­tak legjobban az angol lapok, (részben még most is,) hogy várjon el-e még, vagy megölték utazása köz­ben, oda járván néhány kísérőjével Afrika legveszé­lyesebb helyein. Három gyer­meke ott töltötte az új­­ évet, a­hol én, vidáman, derülten, mint gyermekek szokták. A nők odaérkeztével új „game“ kezdődött, a bagatell. Keskeny, de elég hosszú biliárd-asztalt húztunk a terem közepére, s két táborra oszolva, el­kezdtünk egy itt szokásos biliárdpártit játszani, nők és férfiak vegyest. Nem kellett hozzá sok ügyesség, de a­mi kellett, aligha nagyobb mértékben meg nem volt a nőkben, mint a férfinép egy részében. Vége lévén a játszmának, más játék következett. S minő sajátságos, hogy a kedély költészetének még az a formája is, a­melyben a társasjáték nyilatkozik, me­nyire egyetemes sokszor, s menyire nem lehet kata­lógusba szedni, hogy ez ezé vagy amazé a nemzeté. A következő két társasjátékban két régi jó ismerős­sel találkozom, a­kik nekem nem egy kedves órát szereztek otthon , Magyarországon. Mind a kettő olyan ártatlan, gyermekes, s épen azért nagyon ked­ves. Ki ne ismerné azt a játékot, mikor összefogóz­va, körbe áll a társaság, középett egyik bekötött szemmel, aztán elkezdenek forogni,a míg a középső azt nem mondja, hogy megállj, s elkezdi tapogatni azt, a­ki épen keze alá kerül, haját, fülét, orrát, (mintha azokról ismerne rá legjobban,) néha meg is szólaltatja; s ha egyi sok útmutató után kitalálja az illető nevét, olyan vidám kacagás támad, a melynél csak az vidámabb, ha nem találja ki, s tovább is vak ember marad. Vagy azt a még ha­misabbat, mi­kor a két nem két táborra oszlik, az egyik sereget kiküldik, s a másik nagy titokban megosztozkodik a kintlevőkön, a­kik egyenkint beeregetve hajtják meg magukat képzelt választójuk előtt, örömittas képpel maradva bent, ha jól találtak, s gúnykacaj közt szaladva lel, ha illetéktelen helyen kereskedtek. Százszor eljátszott, százszor megunt kedves bohósá­gok, de a melyek mégis mindig újak, mig a szívben fiatalság és költészet lakik. Azalatt megérkezett a házinő, sorban kezet szo­rított vendégeivel, (itteni rendes szokás szerint), s nem sokára elkezdett zöngve zúgni valami alkot­mány, jelentve, hogy az asztalon az ebéd. Rendes szokás szerint a házinő csak a maga mellett lévő két helyre kandidál két egyént, s a többi vendég helyet foglal, a­hol neki tetszik. Néhol azonban, hol a házi­úr kedélyesebb, úgy rendezi be a vendégeket, hogy minden két férfi közé jusson egy lady, „tarkázva“, a­hogy mi mondjuk. A mi háziúrunk e kedélyesek közül való volt. Rövid ima, állva mondva el, aztán az étkezés. Az angol konyhának nagy előnye, hogy igen egyszerű és mégis ízletes, s mindenek fölött egésséges. Azonban erről ne többet itt, mindössze is azt a specificus szokást említem meg, hogy a háziúr és házinő az asztal két végén ülnek, kezelve az éte­leket, s ők maguk raknak minden ember tányérjára, kinek miből tetszik. Az est hátralévő része a társalgó teremben telt el, csöndes, tréfás beszélgetés közt. Közben theát hordtak szét, némi süteménynyel, a­melyet minden­ki ott költött el, a­hol épen ült, s 11 óra felé követ­kezett a házi istentisztelet. A cseléd bibliákat és éne­kes könyveket hozott be,­­a­melyekből minden csak középosztályú skót családnál is van 15—20 pél­dány), azok a jelenlevők közt kiosztottak, a cselé­dek egy hosszú padot hoztak be a maguk számára, s ők is mindnyájan begyülve, kezükben bibliával leültek a­ körben, hogy úr és szolga együtt magasz­talja azt, ki előtt nincs különbség a por és a por kö­zött. Az istentiszteletet a háziúr vezetés­e jelölte ki az éneket, melyet mindanyian énekeltek, egyszerűn, a hogy kinek-kinek szive vagy szája képesítve volt r­á; azután a bibliának valamely fejezetét olvasta föl, s rá magyarázatot egyik vallásos munkából, s mikor ennek végeztével mindnyájan székeinkre borúlvá letérdelünk, ő volt az, a­ki fönhangon imád­kozott, hosszasan, buzgón, egész lélekből. És ez az ember 6—7 millióval rendelkezik. S ez így van min­den reggel és minden este. A család első szava hála­adás, és az utósó is hálaadás. S ez egyetemes szokás a skót családoknál, a középosztálynál majdnem kivétel nélkül, s a felső osztályoknál kevés kivétellel. Nem szólva most ennek a szokásnak befolyásáról a csa­lád szellemére, azt a megjegyzést lehetetlen elhall­gatnom, hogy a­míg nálunk átalános (és méltán áta­­lános) a panasz a cselédek roszasága és hűtlensége ellen, addig ezt a betegséget itt nem ismerik. Itt a cseléd némileg a család tagjának érzi magát, mint­hogy a család is úgy tekint rá, s igyekszik magát úgy viselni, hogy a neki ajándékozott bizalmat meg­érdemelje. Sok igazság van az adomai öreg hír azon mondásában, hogy a jó cselédek elmentek oda, a­hová a jó urak. Ám próbálja meg valaki türelem­mel és őszinte szerető lélekkel közelebb emelni ma­gához az arravaló cselédet, némi bizalommal aján­dékozni meg azt, s nem tekinteni úgy, mint egy­szerű gépet, a­melynek egyedüli kötelessége a rideg engedelmeskedés : várjon nem szedi-e gyümölcsét ama szegény, képzetlen teremtés részéről, hűségben, engedelmességben, odaadásban ? Fővárosi hírek. * A lipótvárosi bazilika óriási kupolája teg­nap d. u. 3 órakor összeomlott. Még föl sem volt építve egészen, s már is beszélték, hogy falai repedeznek s nem fogja megbirni a súlyos fedélzetet. Egy bizottmányt küldtek ki tehát, mely a falakat elég erőseknek találta. Azonban vagy két hét óta oly jeleket tapasztaltak, hogy a templom körüli munkálatokkal — melyek pénzhiány miatt évek óta csak nagy lassan folytak — fölhagytak. Tegnap d. u. 2 óra körül — mint hallottuk — újra egy építé­szeti bizottmány tartott szemlét az építkezésen, s,a templom körül levő embereket elparancsolták. És ez nagy szerencse volt, mert egy óra múlva az egész ku­pola roppant robajjal lezuhant, s így legalább — hála istennek — emberélet nem esett áldozatul. Most csak a puszta négy fal áll, s a bevégzetlen négy torony a sarkokon. A kár százezrekre mehet, nem is említve az időt, mely oly hosszú évek során át csak lassan látta emelkedni e nagyszerűnek tervezett egyházat. E szerencsétlenség mellett még az is nagy szerencse, hogy most történt, s nem ké­sőbb, midőn még több költséggel elkészülvén, s gyönge falak akkor omlottak volna össze. Minden esetre nagy felelősség terheli az építészt, de e fele­lősség által mit sem fog nyerni a régen épülő bazi­lika. Egész délután folyton nagy tömeg álldogált a templom körül, melynek kupolája a legmagasb pont volt az egész város fölött, s most ott fekszik tégla­halmazokban a templom belsejében. * A­z Új drámabíráló bizottság kedden dél­után alakult meg a nemzeti színháznál. Szigli­geti — mint dramaturg — üdvözli a tagokat, (Gyulai P., Szigetit, Tóth Józsefet és Vadnai Ká­rolyt,) reményét fejezve ki, hogy működésük jelenté­keny haszonnal lesz drámairodalmunk emelésére, s kérve támogatásukat a dramaturgi teendőkben. Ezután elhatárzák, hogy a bizottság állandó elnöke Szigligeti leend, jegyzőül pedig Vadnai Károlyt kér­ték föl. Ez alkalommal rögtön megállapíták az eljá­rási ügyrendet is. A beérkezett színműveket ezután is sorba küldik a tagokhoz, s a mindenik tartozik róla öt nap alatt indokolt véleményt adni, ha ajánlja-e vagy sem —­felolvasásra. (Eddig előadásra vagy visszautasításra szólt a bírálat. Ha három tag felolvasásra sem ajánl valamely művet, akkor azt visszaadják a szerzőnek, annak kívánságára mindig közölve vele a visszautasítás bírálati indokait. Az ily mű nem kerül a bizottság elé. A­melyiket ellen­ben felolvasásra ajánlanak, azt a drámabírálói ülés­ben (minő minden tíz napban lesz,) felolvassák, s ítéletet hoznak róla, ha előadható-e vagy sem. Ha valamely mű szerkezeti hibái vagy indokolásának gyöngesége kijavíthatók, azok gondosan megjelöltet­nek, s a dramaturg érintkezésbe jó a szerzővel, hogy elmondja neki a föltételeket, melyek teljesítése után a mű színre kerülhet. Szóval, a bizottság nem csak kritikai alacopág lesz, hanem egyszersmind a rejlő tehetségek útbaigazítója. Eddig a szerzők sohasem érintkezhettek bírálóikkal. Egy darabot, még ha voltak is jó oldalai, csupán hosszadalmasságáért, vagy egy pár rész jelenete miatt is, visszautasainak mert a­mit mondaniuk kellett, nem lehetett más, mint „igen“ vagy „nem.“ Most máskint lesz. Tud­tára adják a szerzőnek, hogy mi az, a­mit művén javítni kell. Ekkor remélhető, hogy sok fejtő tehet­ség kap időnkint jó tanácsot, buzdítást, s érintkezés közben saját művei javítgatásán tanulja be a szerke­zet és színi hatás titkait. Megszűnik továbbá a pa­nasz, hogy a darabok sokáig hevernek. Legfölebb egy hó alatt minden mű sorsa el lesz döntve, s a lel­kiismeretes, gondos eljárás mindenesetre fokozhatni fogja a drámai termékenységet. Az új bizottság leg­­közelebb már megkezdi bírálati működését, nem várva be a színházi új évet, mely aprilban kezdődik. * Gr. Teleki Miksa ezer frtot küldött Jókai Mórhoz, azzal a megbízással, hogy ez összeg felét azonnal ossza ki szükséget szenvedő honvédek közt, (miután az országos alap dacára máig is nyomorog­nak,) másik felét pedig küldje el a „mentánai gyász­nap szenvedőinek.“ Jókai ennélfogva fölhívta a bu­dapesti honvédegylet elöljáróságát, hogy a segély­zésre ajánljon neki négy családos és 15 családtag­n honvédet, az összeg másik felét pedig elküldé a flo­­renci ápoló bizottmánynak . A császár fürd­ő­rül , mely nyáron át oly érdekes anyagot szolgáltat az újdondászi rovatnak , télen is van elég följegyezni való, így például a derék bérlők most is egy ma­­láta-fürdőosztály fölállításán működnek, minthogy a Werther-féle maláta-fürdő megszűnt. A budai köz­úti vaspálya elkészültével császárfürdői bálok is lesznek. Kedvező időjárás mellett a ritka szépségű női uszoda február 15-dikén nyílik meg a fér­fiak számára, s hogy az ínyenceknek se legyen pa­naszuk, az eddigi vendéglős helyébe Fuchs úr lép, az „István főherceghez“ címzett fogadó több évi vendéglőse, ki minden igénynek képes lesz megfe­lelni. Mindezekből látszik, hogy a császárfürdő té­len át sem szűkölködik újdonságokban. * A fa­r­s­a­n­g nem csak a bálhirdetésekből, ha­nem a bolti kirakatokból is mosolyog felénk.Minden di­vatraktár előtt egy-egy táncterem pipere-tárgyai tűn­nek föl: lebegő táncruhák, gallérkák, virágok, ék­szerek, legyezők sat. Ez utóbbiak Guggenberger diszmókereskedésében nagy választékban láthatók, s mindenik egy kis darab ízlés. * T a (1 0 m á n y O S statistikai adat. A nemzeti múzeumban levő Széchenyi-országos könyvtár nyil­vános olvasótermét, mely, a September elsejétől ok­tóber 15-dikéig terjedő poroztatási időt kivéve, na­ponként reggeli 9 órától délutáni 2 óráig a közön­ségnek nyitva áll, az elmúlt évben 5841 személy látogatta meg. Ezek 884 kötet kéziratot, és 15,456 kötet nyomtatványt használtak. * A­z idővel nem lehet dacolni. Ezt a kérlel­­hetlen igazságot bizonyítja Rogernek újtéri sze­replése is. E híres francia tenorista, ki 10 év előtt, mikor a nemzeti színpadon énekelt, még igen érde­kes rom volt, ma már szánandó rom. Művészete sem segíthet rajta, mert semmi hangja sincs. * Budán buzgón foglalkoznak a dunapart szabályozásával. E munkálatot mielőbb óhajtanák megkezdeni, s nem csak a partot szabályozzák, ha­nem két rakpartot is építnek, melyek egymással ösz­­szeköttetésben fognak állani. * A japániak vasárnapi botrányáért sokan Molnár Györgyöt is kárhoztatták. Azonban egészen alaptalanul. Molnár átadta a színházat a „sárkány­had“ igazgatójának s a pénzügyi vezetésben sem volt része. Ellenben az ő határozott föllépésének le­het köszönni, hogy a közönség követeléseit csak

Next