Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)

1868-01-26 / 21. szám

21-dik SZ. Vasárnap, január 26. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napok­at, kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAKK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden ig­ta­tuskor . . . . 30 kr. Barcsai. — Ó-székely ballada. — (Változat.) Menj el uram, menj el, ajd ki Kolozsvárra, Ajd ki Kolozsvárra, apám udvarába, Hozd el onnan, hozd el, a nagy vég vásznakat, A nagy vég vásznakat, s ingyen kapott gyolcsot. Ne menj apám, ne menj, ajd ne menj hazul ki, Anyám-asszony bizony Barcsait szereti. Hallod, asszony, hallod, mit ebeg a gyermek ? Ne hidd, édes uram, részeg az a gyermek ! Azzal elindula az asszony szavára, Az asszony szavára ajh ki Kolozsvárra. Mikor fele útját elutazta volna, Csak eszibe jut a kissebb gyermek szava. Ahajt megfordúla, haza felé téré, Hazafelé téré, hazájába éré. Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony, feleségem! Mindjárt nyitok, mindjárt, édes jámbor uram ! Hadd vessem nyakamba viselő szoknyámat, Hadd kössem előmbe az előruhámat. Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony, feleségem ! Mindjárt nyitok, mindjárt, édes jámbor uram ! Hadd húzzam lábamra fejelés csizmámat, Hadd kössem fejemre viselő ruhámat. Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony, feleségem! Ajh, mit tudj tenni, ajtót kelle nyitni. Add elé, add elé a nagy láda kulcsát! Nem adom, nem adom a nagy láda kulcsát. A szomszédba jártam, kerten által hágtam, A nagy láda kulcsát ottan elhullattam , Hanem megtaláljuk szép piros hajnalkor, Szép piros hajnalkor, világos viradtkor. Ahajt csak berúgá gyontáros ládáját. Végig lehasitá az egyik oldalát. Csak kihengeredek Barcsai belőle. Ajh kapja a kardját, fejit vette vele. Hallod, feleségem, hallod asszony, hallod . Három halál közzül melyiket választod ? Avagy azt választod, hogy fejedet vegyem, Vagy selyem hajaddal házam kisöpörjem, Avagy azt választod : reggelig virasztasz, Hét asztal-vendégnek vígan gyertyát tartasz ? Három halál közzül én is azt választom : Hét asztal-vendégnek vigan gyertyát tartok. Inasom, inasom, én kissebb inasom ! Hozzad elé, hozzad, a nagy kaszu szurkot, Hozzad elé, hozzad, a nagy vég vásznakat, A nagy vég vásznakat, ingyen kapott gyolcsot. Fejinél kezdjétek, talpig tekerjétek, A sok ingyen gyolcsot fejire kössétek, Fejinél kezdjétek, talpig szurkozzátok, Talpánál kezdjétek, végig meggyújtsátok. Fejihez állítok egy oláh furulyást, Lábához állítok egy cigány hegedüst, Fújjad oláh, fújjad, az oláh furulyát, Húzzad cigány, húzzad, a cigány hegedűt, Fújjátok szék­ibe, húzzátok ízibe, Mostan hadd vigadjon feleségem szíve ! Közli: Kriza János. A SZERETET IRIGY­E. (Beszély.) Tóvölgy Hol.­ ­ Kop-kop-kop! Halkan kopogtak az esőcsöppek egy keskeny hegyi úton fölfelé haladó kocsi ernyő­­zetére. A kocsiba két kis zömök felföldi ló volt fog­va, tótos szerszámban, az egyiken, a hókán, megle­hetős nagy csengő lógott, de miután a haladás csak lassacskán történhetett, a csengő ütője is csak las­sacskán verődött a csengő falához, csupán akkor adván egyszerre egy csomó zavaros hangot, midőn­­ a ló megrázta magát, hogy anyira, a menyire, mene- I­külhessen a bőrét majdhogy keresztül nem áztató , esővíztől. Mindkét ló szegsárga volt. A kocsi meglehetősen meg volt pakolva, hátul a saraglyáról pokrócokkal bevont s erősen lekötö­zött bőröndök tekintettek elő szöges szemeikkel, míg bent a kocsiban a hátsó ülés támláját szintén a málhacsomagok képezték. Az ég egészen be volt borulva, esett minden­felé, s jobbra-balra az erdő fáinak leveleire hulló eső halk zúgása jól esett a kedélynek, s mint­egy­­egy villanyfolyam futotta át a testet bizonyos érzés, melyet az előtül ment száraz hely szült az ernyő alatt. A lovakat egy nagy kalapú tót kocsis hajtotta, fiatal, szőke, vidor arcú, jól megtermett tót legény, s midőn a hajtás és püfölés nem vette egészen igény­be figyelmét, a mellette ülő, mintegy 16 éves fiatal fiúval beszélgetett olyaténképen, hogy ő tótúl kérde­zett, az magyarúl felelt, egyik adta a kávét, a másik a tejet, kedélyességük volt a cukor, s ez unaloműző ambróziát szörpölgették, mig a lovak lassú lépten pocsogtak a sárban, s a kocsi nyikorogva, kelletle­nül haladt előre. Bent a kocsiban, a hátsó ülésen, két egyén ült, egy öszes öreges úri­ember, s mellette egy másik, szintén 16 éves fiú. A kocsis mellett ülő barna volt, fekete hajzat­tal, sötét-sárgás, mélázó szemekkel, s komoly tekin­tettel. Ez a másik se nem barna, se nem szőke; haja gesztenye színű, szemöldei vörösek, szemei kékek, arca telt és piros, egész alakja nagyobb és kifejlet­­­­­­tebb, mint az előbbié. Az öszes úri­ember pipázott, s­­ nem szólt egy szót sem, de gyakran nagyokat kaca- I­gott, midőn t. i. a tót kocsis rettentő erőlködéssel valami iszonyúan elferdített magyar szót mondott ki tótul. Volt még a kocsiban két fiú­gyerek, s szem­közt ültek a hátsó ülésen ülőkkel. — Hol halunk meg, bácsika? — kérdé egyik a kettő közül, — messze van-e még Losonc ? — Bizon még jól el van, —• mondá a bácsika, szintén tótos kiejtéssel, — na de majd csak elérünk valahogy, még csak három óra. — Igen, de öt órakor már sötét van, — mondá a másik gyerek, — s nekem sokat beszélte Háni, hogy az erdőben zsiványok laknak és megölik az embert. — Hehehe, — nevetett az öreg úr, — te se jó lennél ám katonának. Régen volt az, mikor a zsivá­nyok az erdőben laktak Most már sokkal okosab­­bak, bent laknak a városban, és fényes nappal az utca közepén, a legpompásabban kifosztják az em­bert. No de ez nem nektek való ; öt órakor már Lo­soncon leszünk, nyittatunk magunknak szobát, be­­füttetünk, vacsorálunk, aztán lefekszünk jókor, hogy korán útnak indulhassunk. A két gyermek e biztatásra elégedetten húzta meg magát köpenyében, s darabig szótlanul hall­gatta a társaság, mint kopog az eső, és mint po­­csognak a lovak. Néhány perc múlva a hátsó ülésen ülő fiú is megszólalt. — Mikor érünk Körmöcre, bácsika ? — Ha folytonosan így esik az eső, holnapután esténél hamarább nem igen érünk oda, csakis lépve haladhatunk, mert a lovak bár jó erőben vannak, de a kocsi mégis nehezebb, mintsem ily sáros után ügetve húzhatnák tova. Most ismét elhallgattak, de az eső zúgott foly­tonosan. Kik és mik voltak ezek az emberek, félembe­rek és gyermekek ? kérdi talán az olvasó. A félemberek vagyis fiúk diákok voltak, a gye­rekek pedig tanulók az elemi osztályokból, tehát normalisták. A bácsika nem volt más, mint egy tisz­tességes körmöci polgár, a­ki gyerekekkel kereske­dett, vagy inkább és sokkal jobban mondva: koszt­tal, s igy őszönkint eljárogatott Egerbe kosztosokért, összeszedett négyet-ötöt, s vitte őket a magyar haza gyomráról a magyar haza keblére, hogy az ország­nak ne csak jó enni és innivalóit, de ott a Kárpátok közt, az emlők körül, jó levegőjét is tanulják meg tisztelni és szeretni. Az öreg úr magát kosztosai által leginkább bácsikának hivatta. Délután öt órakor a tót kocsi valóban bevergő­­dött Losoncra, megállt a Togár-folyó partján valami vendéglőféle épület előtt, s míg a fiúk és gyermekek kiváncsi vizsga szemekkel tekintgettek körül, nézvén azt a híres várost, melynél Egeren kívül még nem láttak híresebbet, addig a bácsika bement a vendég­lőbe, s a pincérrel alkudozni kezdett a szobáért, de mert tíz krajcár merült fel köztük nehézségnek, a bácsika visszatért a kocsira, és a gyermekek nagy ijedtségére, tótál — mit az ösztön azonban megérte­tett a fiúkkal, — azt parancsolta a kocsisnak, hogy hajtson tovább ! A kocsis tett némi észrevételeket, hogy t. i. a lovak ki vannak fáradva, s hogy ő nem úgy alkudott, hogy két stációt hajtson egyszerre; de mert a bácsika megmutatta, hogy haragudni is tud, káromkodván tótúl oly kacskaringósan és cifrán, hogy a fiúk a bácsika káromkodását sokkal cifráb­­nak találták a huszár káromkodásánál, tehát nem maradt más tennivaló hátra, mint végig püfölni sze­gény lovakat, melyek hosszú sóhajtás közt neki ge­­beszkedtek a húzásnak, s a nagy tót kocsi, recsegve és ropogva indúlt meg újra. (Folyt. köv.) SZÉP TERMET, SZÉP LÁB. Karl Alfonz beszélye. II. (Vége.) Már öt perce, hogy az óra tiz és felet ütött. Cernay marquisné ragyogó toiletteben várta a vi­comte megérkezését : alakja csupa kellemet és bájt lehelt, s szép termete sohasem volt vékonyabb s hajlé­konyabb. Néha elakadt lélekzete, s arca kipirult, kétségen kívül a nyugtalanság miatt, melyet Sen­­neval vicomte késedelmezése okozott. — Ez mégis sok, igy váratni magát! — mondá egészen nekitüzesedve s fojtott lélekzettel. — Most már haragszom! Alig végzé be e mondatot, midőn a ház előtt megállt egy fogat, s a vicomte megjelent a teremben kissé eltorzult kifejezéssel s könnyedén sántítva. — Végre itt van ön, vicomte, kiálta föl a mar­­quisné, észrevévén őt; — már türelmetlenkedni kezdtem. Ön elkésett öt perccel. — Ne is mondja! — viszonzá a vicomte ; — kétségbe vagyok esve, az az ügyetlen Rémy. — Oh istenem ! mi baja van önnek ? egészen halvány.­­ — Úgy ? De ön, marquisné, ön egészen ki van pirulva! — Mit! én kipirulva! Ez azt teszi, hogy rút vagyok, hogy nem vagyok ízlésére ? — Oh! marquisné! mily gondolatok ? — Folytassa, vicomte, folytassa. . . . Ön ma rendki­vül udvarias. — Ön pedig cerberusi kedélyhangulatban van ma. — Cerberus ! Mit akar ezzel mondani ? Vigyáz­zon, vicomte, házasságunk még nem ment végbe. — De végbe fog menni. Induljunk, marquisné. S ne vesztegessük az időt; nagybátyám, a parancs­nok vár; az ön nénje, az apámné is jelen lesz a szer­ződés aláirásánál, fogadja karomat s menjünk.

Next