Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-01 / 26. szám

26-dik sz. Szombat, február 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAKK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szol­gálhat a kiadó­hivatal. A SZERETET IRIGY E. (Beszély.) Tóvölgyitől. (Folytatás.) Berci elővont egy székét, fölállt rá, néhány másodpercig vizsgálta a vonásokat, aztán egyked­­vűleg mondá: — Én úgy gondolom, hogy ez a Gyula írása. — A Gyuláé ? — szólt megrázva magát a bá­csi, mert ő is nagyobb vonzalommal viseltetett Gyula, mint Berci iránt, — az lehetetlen ! — Sőt én bizonyosan mondhatom, hogy az, — válaszolá a szókról lelépve az ifjú. — írja le ön nevét, itt az íróasztalon talál pa­pirt és íróeszközt. Berci az íróasztalhoz lépett, leült, s egész nyu­godtan irta nevét. Perrán a papirosra irt nevet a falra irt név mellé tette, s csakugyan úgy találta, hogy a betűk nem hasonlítanak egymáshoz. — Legyen szives beküldeni Gyulát, — mondá Bercihez fordulva, — s ha csakugyan nem ön tépte le fiam arcképét, bocsásson meg indulatoskodá­somért. — Hogy én téptem-e le fia arcképét! — kiáltá Berci sértett büszkeséggel. Nagyon sajnálom, ha Perrán úr ily otromba tettre csak egy pillanatig is képesnek hitt. — E szavak után eltávozott. Ha valóban Gyula lett volna, — gondola Per­rán, míg karjait mellén összefonta, — akkor valóban nem lehet hinni az arckifejezésnek. Gyula néhány másodperc múlva a szobába lépett. — Parancsol valamit a bácsi ? — kérdé komo­lyan, de tiszteletteljesen. Perrán az ablakhoz vezette őt, és mélyen sze­me közé nézett. Gyula lesüté tekintetét, és elpirult, talán mert Perrán e szokatlan modora meglepte őt vagy más okból. — Mikor Volt ön e szobában, — kérdé a bácsi. Gyula zavartan felelé: — Nem emlékszem, hogy kedd óta lettem volna. Akkor voltam itt először, és pedig a bácsival. Az­óta nem. — Nem ? — kérdé kétkedő tekintettel Perrán. Gyula ismét lesüté szemeit: — Nem. — Legyen szíves, és írja e papirosra e nevet: Berci, — mondá a bácsi egy, az íróasztalon heverő papírszeletre mutatva. Gyula leült, és reszkető kézzel leírta a nevet. Perrán kezébe vette a papirost, s azt a falra írt név mellé tette, pár pillanatig vizsgálta a két nevet, aztán mérgesen fordult Gyula felé: — Ön egy haszontalan fiú. Nem érdemelte meg a szeretetet, melyet ön iránt éreztem, meg fogom önt ismertetni másokkal is, takarodjék ki szobámból. Gyula elhalványodott, reszketni kezdett, aztán fényben égő barna szemeit Pervánra emelve, meg­nyitotta ajkait, s néhány érthetlen szót hebegett. — Takarodjék ki, — mondá az ősz, kinek a ha­rag méltóságot kölcsönzött, s ha még egyszer szo­bámba meri tenni lábát, majd másképen fogok be­­szélni én is. Az ifjú szemeibe könyek találtak, még egyszer megkisérte a szólást, de hasztalanul, s Perránnak e harmadszor mondott durva parancsára: — Taka­rodjék ki! — lassan, ingadozó léptekkel kiindult a szobából. — Berta kisasszony kéreti egy szóra az úrfit, — mondá a szobalány, a diákok szobájába l­épve. Berci fölugrott székéről. — Nem önt, Gyula úrfit. Gyula nem hallotta a szobalány szavait, író­asztala mellett ült, karjai az asztalon voltak egymás mellett összehajtva, s feje karjain pihent. Berci gúnyoros pillantást vetett a fájdalmában, érzelmének mély tengerébe sülyedt ifjúra, aztán újra elfoglalta helyét. — Gyula úrfi, — szólt a szobalány harmad­szor is, és hangosabban. — Berta kisasszony kéreti egy szóra. " Gyula most összerezzent, lassan fölemelte fejét, s arcát kérdőleg fordítá a szobalány felé : — Mit parancsol Berta kisasszony ? — szólt tö­redezett hangon. A szobalány résztvevőleg nézett az ifjúra, kinek szemei ki voltak sírva. Rózsapiros vagy inkább el­térve a költészettől, téglavörös karikák övezték a szemeket, s arca még most is nedves volt az azon végig ömlött könyektől. — Egy szóra kéreti az úrfit, — mondá a lány most már negyedszer. — Engemet ? — kérdé megdöbbenve az ifjú, s arcán halvány pír vonult végig. Berci nem szólt egy szót sem, úgy tett, mintha itt volna, fejét majd egészen a papirosra hajta, és gúnyosan nevetett. — Igen is, Gyula úrfit. Az ifjú néhány másodpercig szótlanul ült, aztán fölemelkedve székéről, zavartan mondá a szoba­lánynak : — Kezét csókolom a kisasszonynak, azonnal teljesíteni fogom parancsát. A szobalány távozott, Gyula pedig a mosdó­asztalhoz lépett, megmosta és megtörölte arcát, haját megigazította, és kiment a szobából. — Hahaha! — kacagott föl Berci, — az úrficsa­­­ka, úgy látszik, dacára a mélynek tetetett fájdalom­nak, nem feledkezett meg a tükörről. Ergo : a fájda­lom még nem érte el a rendes mélységű fokot. A­mint Gyula félénken s tartózkodva a hölgy szobájába lépett, hol még eddig nem volt szerencséje lehetni, egészen elvesztette bátorságát. Egy lépést téve, megállt, fejét lecsüggeszté, szemét lesütötte, s remegve kérdé: — Berta kisasszony parancsol velem ? Berta a pamlagon ült és varrt, a nevelőnő pedig az ablak mélyedésében egy kis asztal előtt ült, és olvasott. Nehogy Gyulát zavarba hozza, kivel ő is rokonszenvezett, úgy tett, mintha észre se vette volna beléptét. — Jöjön közelebb, — mondá Berta, ölébe bo­csátva karjait, s hozzon ide mellém egy széket és üljön rá. Gyula lángvörös lett, bizonytalan léptekkel kö­zeledett egy székhez, megfogta azt, de alig bírta föl­emelni a földrül, mintha egész ereje végkép elhagy­ta volna, s lassan, tartózkodva ment terhével a pam­­lagig, s a pamlag mellé tette azt. Berta résztvevő tekintettel nézte, s ajkain fáj­dalmas mosoly vonult végig. — Üljön le,—– mondá a testvéri szeretet hangján. Gyula leült, a nélkül azonban, hogy föl mert volna tekinteni. Szótlanul telt el egynéhány pillanat. A gouver­­nante nézte a betűket és nem olvasott; Berta nézte Gyula arcát és olvasott. A 14 éves lány nemes lelke összeköttetésbe jött az ifjú nemes lelkével, s az ösztön, mely vonzódott, e tárgyba belátóvá tette a lány gondolatát. — Tudja-e, hogy mit beszélnek önről ? — kér­dé halk, lágy hangon a lány, hogy sérthetlenné te­gye, hogy e lágysággal bevonja a kérdés élét. Az ifjú most másodszor pirult el, s alig hallha­tóan mondá : — Nem tudom. — Mikor beszélt ön Perrán úrral ? — Egy órával ezelőtt, — válaszolá remegve Gyula, s elfordította arcát. — Mit mondott önnek Perrán úr?. Gyula pillanatig hallgatott, aztán fuldokló, aka­dozó hangon mondá: — Hogy takarodjam ki szobájából. — És miért mondta azt önnek? — Nem tudom! — Az ifjú e szavait hosszú, reszkető sóhaj követé. » Berta ekkor Gyulához hajlott, puha bársony ujjaival megfogta annak remegő kezét, s kedves, megmagyarázhatlan gyöngéd hangon kérdé: — Miért fordítja ön el fejét? Az ifjú nem felelt, de a lány látta, hogy keble magasra emelkedik. — Haragszik ön rám, Gyula ? Az ifjú megrázta fejét, de felelni nem tudott. — Ha nem haragszik, akkor nézzen rám, mint testvér testvérrel, úgy akarok beszélni önnel. Gyula bal kezével zsebkendőjét vonta elő, s le akarta törülni könyeit. Nem lehetett. Mindig sűrűb­ben és sűrűbben hulltak azok; a köny forrása még nem volt kiapadva; a valódi fájdalomnak, mely azt megnyitotta, első csapása volt ez. — Ön sir, — mondá meghatottan a lány; — szegény Gyula! E szavak után elbocsátotta az ifjú kezét, mert neki is keszkenőjéhez kellett nyúlnia. (Folyt. köv.) MANCELIÉRE KISASSZONY. (Francia beszély.) Irta : A. A c h a r d. (Folytatás.) Gaston egészen oda volt e rémitő tudomá­nyos dolgok hallgatása alatt; akaratán kivül keblé­be vésődtek , félre állt tehát, nehogy a keletkező bizalmat elrontsa. A pályatérre Precorbin lépett. Larsacné asszony a legnagyobb szívességgel fogadta, s Precorbin úr társaságában kimondhatlanul jól találta magát, míg az őrült és dühös Gaston ma­gánkívül rohant a szerelem tengeráljába, fölkereste a világ gyönyöreit, hogy abban végkép merüljön el, a komoly ifjúból a legcsapodárabb egyének egyike jön, s mindezeknek csak azért áldozá föl magát, hogy felejteni tudja hűtlen unokanővérét, s meg­mutassa, hogy ő nem játékszer, melylyel szeszélyes tréfát lehessen űzni. A legelső alkalommal is a párisi parlament egyik tagjának nejébe lett szerelmes, ki szomszédságában lakott. A madame, ki nyíltan bevalla a huszonkilenc évet — noha már a negyvenkettőt jóval túlhaladta, — nagyon örült a csinos lovag szerelmi nyilatkozatain. Elfogadta azt és viszonozta. Már régtől fogva nem akadt ily nagy szerencséje," nem csoda, ha lángra lobbant benne a szerelem pokoli tüze. Delphine habár vigan volt a mousquetaire kö­rében, de Gaston minden léptét titkon figyelemmel kisérteté, s türelmetlen boszúságát alig fojtható magában el. A szerencsétlen Gaston a Delphine j­ég­hidegsége, és a tanácsosné égető szerelme közt szin­tén megbolondult. — Nagyon fájt keblében a César boldogsága, és egy este, midőn a tanácsosnétól „lé­gyottot“ kapott egy magános pavillonban,­­ a­he­lyett, hogy megjelent volna, rögtön oda hagyta Párist. Míg a kocsi a lovagot normandiai kastélyába

Next