Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-14 / 37. szám

37-d­ik sz. Péntek, február 14. Iliado-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor ......................5 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokban folyvást szol­gálhat a kiadó­hivatal. Áldva legyen .. Áldva legyen az éjszaka, A mely reánk fátyolt vetett, S a kémkedő, irigy világ Szemei elöl elfedett. Áldva legyen a fergeteg, A mely üvöltve tört elé, S a két szívnek halk beszédit Meghallani nem engedé. Áldva legyen a szerelem, A mely­ minket összehozott; Csak ő, ki azt elárulá, Csak ő legyen elátkozott. Lauka Gusztáv: ESZTER NAGYNÉNÉM. — Elbeszélés. — Kurlovszky M. Idától. (Folytatás.) Pár perc múlva már tudtam, hogy Erzsikének két kérője van. Eszter néném, a szerencsés hadvezér győzelmes mosolyával két levelet tartott — mint diadaljeleket — magasra, míg Zsuzsi asszony egy óriási kosarat cipelt be, mely tele volt összekötött kochinehinai, br­abanti és gyöngytyúkokkal, pézsma­kacsák, fodros libák és isten tudja még miféle isme­retlen állatokkal. Az egyik kérőlevél Lajos barátomtól volt, a másik M. nagykereskedőtül. Kedvem lenne azt a Lajost megfojtani. Meg nem foghatom, hogy tetszhetik neki egy rövid ruhás kis leány. De én is félre beszélek. Hiszen már hosszú ru­hában jár. Zsuzsi asszonyt is végig kellett hallgatnom. Minden tyúk fajtáját és ritkaságát elsorolta előttem, s végre hozzá tette, hogy ezek M. kereskedő most küldött ajándékai, és nagyott sopánkodott, hogy mily boldog asszony lesz Erzsiké ! Ennek is vége szakadt valahára, és én megkér­dezhettem Erzsikét, hogy mit mond ő mindezekre. — Eszter néném is azt hiszi, — meg — én is, hogy nagyon boldog leszek, —• szólt oly hangon, mintha saját temetéséről szólt volna. — Hát melyiket választottátok ? — Keblem majd szétrepedt e szavak alatt. — Akármelyiket választja, — szólt Eszter né­ném kis húgom helyett, — én bele egyezem. Ne mondja a világ, hogy erőltettem ; de ő árva, én öreg vagyok, s a leánynak akkor kell férjhez menni, mi­kor kérik. Lajos vagyonos, csinos és kellemes ifjú, mellette igen boldog lehet, de M. nagykereskedő még sokkal gazdagabb, s bár nem egészen fiatal mégis derék, egésséges egy ember! Válassz Erzsi­kém­, mert neked férjhez kell menned, úgy hogy a másvilágon beszámolhassak boldogságoddal szegény anyádnak, ki azt rám bízta. — Már választottam édes néném, — szólt tompa hangon Erzsiké. — A kereskedőhöz fogok menni. — Oh Erzsiké! — szóltam, kezeit megfogva, — ha már meg kell lenni, válaszd inkább a szép és derék Lajost, kit bizonyosan meg fogsz szeretni, ha neje leszesz. — Nem, nem választom őt, — szólt a leányka, s ijedve rázta fejecskéjét, — mert igazad lehet, még megszerethetném őt idővel. — Pedig én nem akarok senkit szeretni, — tette hozzá alig hallhatólag. Tántorogva mentem szobámba. Magányra volt szükségem, hogy zilált gondolataimat rendezhessem.­ V. — Meg vagyok tébolyodva! — gondoltam ke­véssel későbben, midőn fáradtra nyargaltam maga­mat kis szobám padozatán. — Hát ki tiltja nekem, hogy én mint harmadik kérő ne lépjek föl ? s ki mondhatja meg előre, hogy Erzsi nem engemet vá­laszt-e? Nincs többé kétségem, hogy szeretem őt, bár megmagyarázni képtelen vagyok magamnak azt, hogy mint lopózhatott ez érzelem szívembe ? Mi keltette azt föl, mi fejlesztette­? Én csak anyit tu­dok, hogy ott örök időkre befészkelte magát, enge­­delmem és akaratom nélkül. Az ábrándos játéknak komoly vége lett; a kép­zelet, melylyel a gyermeki kedély játszott, valóvá nőtte ki magát. Szivarom kék füstfellege eloszlott. Szeretem őt. Nem tehetek róla, de szeretem. Megnyugodt szívvel, njúlt reménynyel tekintek magam körül, s az első, mit megláttam, Eszter né­ném aggódó tekintete volt. — Fennszóval gondolkoztál Imre öcsém, — szólt szigorral, de szomorún, helyet foglalva mellet­tem. — S akaratlanúl föltártad szándékod előttem. Engedd meg szerető nagynénédnek, kinek szivén fekszik boldogságod, hogy a jelen helyzet komoly­ságához képest szólhasson veled. Szó nélkül nyújtom neki kezemet. — Szüleid halálos ágyánál fogadást tettem, — folytatá, — hogy boldogságod eszközlése lesz egye­dül életcélom. Minden kényelmet, jólétet igyekeztem neked megszerezni, s ha mégis, szorgalmas munkám mellett is, nélkülöznöd kellett, ez volt legnagyobb bánata életemnek. Csekély örökségedből igen összehúzva kellett­­ élnünk, hogy neveltetésed költségei kikerüljenek.­­ Abban az években mind a mellett, hiszem a jó istent, nem vetted észre, hogy szegények vagyunk. Tizenöt éves voltál, tehát már gondolkoztál, mi­dőn Erzsiké árva lett, s mint távolról, de egyedüli rokona, kötelességemmé vált őt maga­dhoz venni, a mibe te — dicséretedre legyen mondva, — örömest egyeztél. De Erzsiké szegény volt, s tőled kellett azt elvonnunk, a mit rá költöttünk. Emlékezzél csak vissza, édes jó fiam,­hogy aztán jöttek a roszul termő évek, hogy nem volt módunk­ban neked lakást és ellátást fogadni a fővárosban, hogy gyalog tettél naponkint majdnem három órai utat, egy darab száraz kenyérrel zsebedben, csak­hogy iskoláidat folytathasd. Sokáig tartottak a nélkülözés e keserű napjai! ruháid leszakadtak, a dermesztő hideg ellen nem voltam képes sovány tagjaidat befödni. Számodra egy téli ruháért — kényekkel sze­memben — kértem naponkint a jó istent! Dolgoz­tam éjjel nappal, az öreg hű Zsuzsival együtt, és nem tudtunk egy pár lábbelit venni Erzsike számára. Éreztem én a szegénység iszonyú nyomását ál­talatok, s akkor eltökéltem, hogy ha valaha utat mutatand a becsületes meggazdagodásra, két kézzel fogok utána nyúlni, a ti számatokra. Boldoggá fog­lak benneteket tenni, mert a szegény ember, ki a napi szükségekkel küszködik, nem lehet boldog soha. Isten megsegített, te, bár nyomor között, de azért elvégezted iskoláidat, s most­ már anyit ke­­ressz, a mivel magad beéred, s nekünk, gyámol­talan fehérnépnek, hagyod nagylelkűen öröksé­gedet. Én, mint ha ápoló anyád, elfogadom azt öreg­ségemre. Zsuzsi asszony még képes megszolgálni érette; de Erzsike a kegyelem kenyerét eszi házad­nál, melyet csak addig fogadhatott el pirulás nélkül, mig nem tudott hová lenni. — Ne szakíts félbe t­udom én, hogy mit akarsz mondani. Azt, hogy Er­zsikét nőül veszed, s akkor majd joga lesz házad­ban — koplalni! Meggondoltad e fiam, hogy még igen sok víz fog lefolyni a Dunán, míg te oly állást szerzesz ma­gadnak, hogy képes leszesz családot alapítani, és azt tisztességesen el is tartani. Addig rosz évek is jö­hetnek, s meglehet, hogy Erzsikének, bár nőd lesz már —­ ismét nem leszünk képesek cipőt venni, sőt hogy te ismét száraz kenyérrel zsebedben fogsz a fővárosba naponkint begyalogolni. Tőled függ ! Nőül veheted Erzsikét, én nem fo­gok ellene szólni. De meg vagyok a tények által győzve, hogy e kis birtok nem képes még egyetlen lénynek rajtunk kívül, — legyen az bármily pará­nyi, — táplálékot nyújtani, s hogy én azon a napon, midőn Erzsiket oltárhoz vezeted, elhagyom házadat, és szolgálatba lépek valahová, mert azután csak ter­­hetekre lennék jelenlétemmel. Szomorúan hajtottam meg fejemet. Eszter néném pedig tovább folytatá : — Erzsiké oly gyönge, anyira fogékony, hogy ő segítség nélkül még a legegyszerűbb háztartást sem lesz képes vinni; pedig iigen hihető, hogy egy új családtag kiszorítja majd az öreg Zsuzsit is he­lyéből. Ám lásd akkor, hogy görnyed majd meg a szegény Erzsiké finom alakja a nehéz házi munka alatt, mint telnek meg bágyadt szemei könyekkel, ha gyermekét nélkülözni fogja látni. Erzsike csak jólét és kényelem közepette élhet sokáig. Nyomor és nélkülözések alatt el fog sorvadni. Ő csak úgy lesz boldog, ha gazdag lesz. (Folyt. köv.) MANCELIÉRE KISASSZONY. (Francia beszély.) Írta : A. A c h a r d. (Vége.)I Pazar fénynyel bútorozott lakásban találta ma­­­­gát Az első pillanatban meg volt lepetve, homályosan­­ úgy tetszik, mintha e gazdag bútorokat, e gyönyörű szin vegyül­etet látta volna már egyszer. Emléke­­ nem csalt. Volt valaha e szobában, minden helyén áll, a gondos női rendezés csinyját hordja minden magán. Gaston az ablakhoz ment, a redöket félre vonta, s kitekintett a szabadba. A jól ismert park terült el előtte kopasz s lombjaitól megfosztott sűrű fáival, a távoli láthatár ködében a juvisy-székes­­egyház tornya emelkedett a magasba, mintha üdvö­zölni akarná a kitekintő ismerőst. Gaston fölkiál­tott és elfordult az ablaktól, tekintete egy képben akadt meg, melyet a kandalló oldala félig eltakart. — Ah, a Delphine képe! — Igen, és itt ő maga, — mondá nyájasan Larsacné asszony, egy oldal kis ajtón belépve. Elra­­gadólag nézett ki, szebb volt, mint valaha, fenséges termetét fiatal leánykori egyszerű öltözete fedé. Gaston visszarezzent, arcán változó érzelmek tükröződtek, szemei e szép alakon függtek, nézésé­ben mélyen elmerült, újra előtűnt az a kedves kép, mely álmaiban oly gyakran megjelent; karjait ki­tárta, szivéhez akarta ölelni őt, nehogy elrepüljön, míg keble hullámzott az érzelmek zajongó árjában, gondolatiban egy keserű, fájdalmas érzés kelt föl, s karjai önkéntesen lehanyatlottak. — Kegyed az, — mondá bánatosan. — Oh én Larsac marquisnénál vagyok, pedig esküm tartja hogy soha e küszöböt át nem lépem. Verembe estem. — Meglehet, — válaszolt rá mosolygva a mar­­quisné. E percben az óra tizenkettőt ütött, s Delphine legyezője végével annak számlapjára mutatott. — Nézze ön barátom.

Next