Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-23 / 45. szám

45-dik sz. Vasárnap, február 23. Előfizetési díj: IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Eladó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. FŐVÁROSI LAPOK Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Bem álma. Egy sirhalom van török földön, Ciprusfak has árnya fedi, Ha leszáll a nap, és ha feljön, Egy-két sugárt áldoz neki. A szellő is megrázza gyakran Fölötte a fák lombjait, S koszorút szór rá, mert hisz abban Az öreg nem álmodozik. Álmodozik, mert hős lelkének Nyugtot­tán a halál sem ad, Hiszen a test bár sírba téved , Nem hal ki a nagy gondolat. Ekkép ha jő az éjfél szárnya, Kiszáll, mert nem nyughatik­­ott, S a csatáknak helyét bejárja, Hol a szabadságért vívott. Hős bajnoki mind véle vannak, A sok lengyel, a sok magyar, Utána mint árnyak suhannak, Elmaradni egy sem akar. Mint zúgó szél, akképen szállnak, Észak felé, el messzire, Egyenesen Ostrolenkának örök­hitü mezőire. Ott csöndjében a sötét éjnek Fölzúg a harc, hull a kozák, A küzdők közt fölzeng az ének : Lesz még egyszer lengyel világ! Onnan tova egy pillanatban Erdély felé zúg a sereg, Gálfalva és Piskire robban, Majd Szeben felé közeleg. Minden harctért igy összejárnak, (Fölkeresvén sok nagy helyet,) Folyvást küzdve az éji árnyak, Kiket most is a hős vezet. A költő is ott van lantjával, Kardját tartva jobb kéziben, Küzdve küzd az éji csatákban, S dala átzúg az éj felen. Te is itt vagy ? — szól Bem hozzája, — Te is itt vagy ? — Óh, menj haza ? Mért jössz ide, kinek dalára Úgy vágyik egy egész haza. S a költőt Bem keblére zárja, Mint az apa édes fiát, Az rá borús, miként atyjára; De az éji óra lejárt. Ismét csönd lesz az éjszakában, Egy árny sincsen többé sehol ; Bem ott nyugszik török sírjában, És a költő — ki tudja , hol! Mezei József. BIBI KISASSZONY. — Elbeszélés — írta Beöthy Zsolt. (Folytatás.) Alig susogta el e szavakat, ablakja nagyot kop­­pant. Biri kisasszony összerezzent, mintha csak aty­ja kopogtatta volna meg az ablakot, és fenyegette volna meg őt e kopogtatással. Pedig az már a más­világ ajtaján kopogtat. Csak a megérkezett Gábor úrfi ütögette sorra napernyőjével az ablakot. A Biri kisasszonynak egy szó panasza se lehetett a jó emberek ellen, kikhez haldokló atyja kívánsága folytán költözött. Igazán úgy szerették, úgy gondját viselték, úgy becézték, mintha vér szerint is közéjök tartoznék. Vadász úr becsületes szívének és rövid lábai­nak volt dolguk. Buzgólkodott, fáradozott, semmit sem kimért, csakhogy Biri kisasszony ügyeit egé­szen tisztába hozhassa. Mert a komor tekintetű kas­tély és a hozzá tartozó, kevésbbé komor tekintetű jószág — mi egyébiránt ősi kastélyaink és jószá­gainknak közös szerencsétlenségük — tele volt adós­sággal. Vadász úr minden reggel kipörölte magát a lusta béresekkel, ebéd után a szemtelen hitelezők­kel, este a ragadós kezű ispánnal. Végre elunta a port, s egy hét múlva elcsapta a lusta béreseket, meg a ragadós kezű ispánt, és igen nagy fájdalmára volt, hogy a szemtelen hitelezőket nem csaphatta el. Vadászná asszonyság nyájas hangjának és Iza részvevő, szerető szivének is volt dolguk. Mindent megtettek Biri kisasszonynak, a­mit csak tehettek. Iza minden reggel erőnek erejével segíteni akart neki az öltözködésben. Vadászná asszonyság meg minden délelőtt a legkülönfélébb és ármányosabb kémlő utakon akarta kitudni tőle, hogy melyek a kedves ételei? A nagyfejű Gábor, a­ki valamit értett a hege­dűhöz, a micsoda búsnál búsabb magyar és lengyel emlékeket tudott, mindegyikbe belekezdett Biri kis­asszony ablaka alatt, de mindegyiket abban hagyat­ták vele. Hasonlókép járt a fris nótákkal is, melyek­kel — saját szavai szerint — a kedves kisasszony vigasztalására akart működni. Csak Géza nem igen tett valami olyat, a­mi fel­tűnhetett volna. Egy szép, de fájó emléket hordott ő szivében, s esténkint, mikor együtt szoktak mind­nyájan ülni, és hányták-vetették a világ, a környék, meg a szomszédok dolgait, csak ritkán szólott, s min­dig bizonyos komolysággal, melyből ki lehetett ven­ni, hogy valami lágy érzést takargat vele. Egy este magában üldögélt kinn a kertben Biri kisasszony. Szép volt az este, bár holdvilág nem ra­gyogott, de annál több volt a csillag. A fák száradó lombjai zizegtek, a szellő susogott, és bizony jó hít­­­­vös volt. Vadászná asszonyság szerető, figyelmes szeme észrevette az andalgó lányt, de nem akarta­­ zavarni, (némelyik szívben, akármilyen közel legyen a sírhoz, mindig marad valami kegyelet az ifjú áb­ránd órái iránt), hanem megkereste odabenn a nyak­kendőjét, bekiáltotta az udvarról Gézát, ki ott a hosszú bajszú kocsissal bizonyos fontos kérdés fö­­­lött vitatkozott a kocsis­ művészet köréből, kezébe adta a kendőt, és kiküldte azt, hogy adja oda Biri­­kének. Biri kisasszony csöndes hangon köszönte meg e figyelmet, és kérte Gézát, hogy üljön le melléje. Géza dobogó szívvel ült oda, és egy kis ideig hallgattak mindketten. Egyszerre Biri kisasszony elkezdett las­san zokogni, és megindult hangon sóhajtott: — Nincs hát senki többé e világon, a­ki engem igazán, lelkéből szeretne! A panasz nem volt igaz, mert Vadász úr, Va­dászná asszonyság, Iza kisasszony, Gábor úrfi, mind­nyájan szólhattak volna , hogy én is, meg én is, meg mindnyájan szeretünk igaz lelkünkből! De azért a kisasszony elérte azt, a­mit akart, mert Géza elfelej­tett szavaira mindent, a­mi a múltban fájdalmas volt, megfogta Biri kisasszony kis, fehér kezét, belenézett mélyen sötét szemeibe, és lágy, érzékeny hangon kérdezte tőle — Hát én Birikém ? Biri kisasszony nem vonta vissza kezét, sőt megszorította az ifjú emberét, és olyan édes, csengő szívreható hangon, melyről Géza barátom még ma is — olykor bor mellett — elragadtatva emlékezik, mondta :­­ — Köszönöm, Géza, köszönöm. — És a fiatal ember vállára hajtotta fejét, ki fehér nyakát átölelte és keblére vonta a szép fejet. Húsz esztendős olvasóm! Önnek arca, szeme még minden percben kész kigyúlni két szép szem tüzétől, akár szelíd pásztorház, akár mocsárba ve­zető üdére az. Önnek ajka minden pillanatban kész még a csókra, és nem jut eszébe soha, hogy a szép ajkakról méz helyett mérget is szíhat. Önnek szíve még szerelmesen takargat, őrizget minden szép szót, és alig tudja, mi a hazugság. Ön bizonyosan érti Gé­zát, és ha Géza helyében van, ön is csak úgy tesz. Hiába, húsz esztendős volt ő is. Húsz esztendős szíve elfeledett minden keserűséget , a neki tett és megszegett fogadást, a másnak írt és általa is olva­sott levelet, az újra neki szóló gúnyos kacagást, min­dent, mindent. Húsz esztendős szemei előtt összefu­tott minden, a­mi a múltban árny volt, és fénynyé változott. Húsz esztendős estében csak az első bo­rongó érzés édes órái, az első kicserélt titkok, az első ölelés, az első csók és több efféle oktalan első­ségek forogtak. Szép napok következtek e szép e­se után. Biri kisasszony egyre ritkábban vonult el szobájában, szemei egyre ritkábban voltak kisírva, és mikor ebéd, vacsora, esti beszélgetés vagy más ilyen össze­­jöveteli alkalmakkor Vadász úr újdonat új tréfákkal, (melyek legnagyobb részben a cigány­ életből vol­tak véve), mulattatta a családot, néha-néha el is mo­­solyodott. Gézát is mintha kicserélték volna. Vidá­man, fütyörészve járt reggeltől estig, nem igen vi­tatkozott senkivel, még a kocsis-művészet legfonto­sabb kérdéseiben is helybenhagyta hosszú bajszú el­lenfele véleményeit (ennek nem kis csudálkozására). Gábor úrfi vonója semmiféle, eredeti rendeltetésén kívül eső célra nem használtatott általa, és szakács­nő, kis szolgáló, nagy szolgáló, tehenes gyerek, liba­­pásztorlány, a bolond fűtő ember, mind csudálkoz­­tak jókedvén. (Folyt. köv.) ELSŐ TALÁLKOZÁSOM SZÉCHENYIVEL. („Emlékirataimból.11) Irta: Frankenburg Adolf. Gróf Széchenyi István 1833 november 18-án érkezett Pozsonyba. Midőn másodnapra a kö­vetek házába lépett, hol a legnépszerűbb szónokok: Beöthy Ödön, Nagy Pál s Balogh tartottak épen be­szédeket, zajos „vivát“-tal (mit akkor még az „éljen“ helyett használtak) fogadtatott, a mi roppant nép­szerűségének világos jele volt. De alig is volt széles Magyarországban férfi, ki e népszerűséget jobban megérdemelte volna, mint ő. Létre­hozta ő már ak­kor hazánkban a lóversenyt , mely első évben, 1826-ban, Pozsonyban tartatott, az állattenyésztő társaságot, (most gazdasági egyesületet), a nemzeti kaszinót Pesten, melynek mintájára keletkeztek or­szágszerte hasonlók majdnem minden nevezetesebb városban, a magyar akadémiát, melynek fölállí­tására az 1825-diki országgyűlésen uradalmának egy évi jövedelmét, hatvanezer ezüst forintot adott. Ő törekvők előmozdítani a magyarországi gőzha­­józást, ő pendité meg a Buda s Pest közt építendő álló hídnak szükségét, a vaskapui szoros útnak sza­bályozását, mely 1834-ben munkába is vétetett, a mikor a gróf annak királyi biztosává neveztetett ki. De mint író is különösen kitüntető magát, nemcsak irmodorára, hanem az abban követett irányra nézve is. Tollából jöttek a „Lovakéról, „Hitel“, „Világ,“ „Magyar játékszínéről, „A Buda és Pest közötti állóhid“ iránt a hideg­yesülethez irányzott, s egyéb munkái, valamint az 1831-diki julius 24-kén Nagy- Cenken a kolera idejében jobbágyaihoz irt s nyom­tatásban megjelent atyai intései is. Mindenütt, hol a

Next