Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)
1868-03-01 / 51. szám
51-dik sz. Vasárnap, március 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre....................8 frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda, Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Kié a vád. (1864.) Ha öngyilkos leszek miattad én, S egy folt marad volt kedvesed nevén, A melyre büszke voltál egykoron : Ne vádold szíved, én se vádolom. Vagy ha fenntart az életösztön még, S hallani fogod, hogy megörülök, Kacagva kiabálván egy nevet: Ne vádoljon, hogy e név a tied! Vagy hogyha hallod azt, hogy mi levék : Hogy elvesztem éltem becsületét, És aljasságban fetrengek — noha Utálom ezt — nem te valál oka. És ha elhagy majd minden tetterő, És dúlt arccal a nyomor jő elő, S volt kedvesed nyomorult lesz s szegény : Te légy nyugodt — ezt is én tettem, én! Reám hull vissza minden vád nyila : Mért szerettelek téged anyira, Enyim a vád, gyilkosság, őrület, Miért nem tudtam élni — nélküled ? ! Tóth Kálmán: A NIKOMÉDIAI SIR. (Történeti elbeszélés.) Ábrás Károlytól. (Folytatás.) Lehetlen volt azt a férfiút, ki gyermekeinek atyja volt, ki az előtte legszentebb elvekért küzdve, az egész magyar hazától dicsőrttetett, szivéből nem tisztelnie. A kiszenvedett férj koporsója mellett találkozott a rajongó ifjúval, kit még az előtt soha nem látott ugyan, de kinek arca sokkal nemesebb volt, kinek tekintete sokkal mélyebb benyomást ten szívére , hogysem azt egyhamar elfeledhette volna. Négy év múlt el már azóta, s az ifjú megtartá szavát; nem volt Magyarhonnak egyetlen lakosa, ki őt hírből ne ismerte, nevét ne emlegette volna ; barátai örömmel, lelkesedéssel, ellenséges félelemmel és rettegéssel. Mindenfelől gyülekeztek a kurucok zászlói alá, igy nevezte az ellenfél gúnyosan az ő híveit, merre bús tárogatójuk riadozása elhangzott, sápadtabbak vagy pirosabbak lőnek az arcok a félelemtől vagy a győzelem reményétől. Felső-Magyarország csakhamar hódolt az ifjú hadvezérnek, s I. Lipót császár győzhetlen hadvezérei alig tudtak többé gátat vetni az árnak, melyet az ifjú zúdított föl a hatalmas uralkodó ellen, s melynek hullámai szinte szétrombolással fenyegetők őseitől öröklött nagy terjedelmű birtokait. Munkács várában ez időben császári tiszt szállásolt nehányad magával, azon szin alatt, hogy ily villongós időkben őrködjék Zrínyi Ilona élete fölött, voltaképen pedig, hogy ellenőr legyen mellette, nem igen bízván a magas kormány egy lázadó nejének iránta őszintének látszó hajlamában. » Zrínyi Ilona jól tudta, hogy e férfiú kémül van mellette, belátott annak lelkébe, de nem mutatta, sőt inkább nyájas, előzékeny volt irányában, miáltal azon különös kegyet nyerte, hogy előbb kísérettel, később egészen magánosan is bolyonghatott az erdők rengetegeiben , s mulathatta magát vadászattal. A felügyelő császári tiszt úr, részint udvariasságból, részint azért engedi meg e mulatságot, mert azt gondolá nagy bölcsen, hogy legalább ez idő alatt semmi roszban nem fogja e nyughatatlan szellemű nő fejét törni tudván a példabeszédet, hogy a henyeség minden bűnnek szerzője. Munkácson túl, észak-kelet felé a Kárpátok valóságos havasokká válnak , melyeknek messze terjedő ágazatai között ez időben bölények is találtattak. Zrínyi Ilona kizárólag szerette e fejedelmi vadat üldözni; órákig, napokat eljárt utána, fáradságot nem ismerve; kísérői éhség s lankadtság miatt gyakran elmaradtak tőle. “Egy napon épen kedvenc mulató helyén a bércek között vadászattal töltő idejét a magyar amazon. Az ebek csaholtak, az erdők rengetegei s a bércek viszhangzottak a hajtók lármájától s a fegyverek dörgésétől. Több nemesebb vad hullott már el, szarvasok, vaddisznók nagy számmal estek áldozatul; a vadásztanyán egész halmazzal feküdt az összehordott zsákmány. Zrínyi Ilona beelégelve a férfias időtöltést, leakaszta a tömör ezüst láncon vállán függő, vert-arany keretű kürtjét. S épen jelt akart adni a visszatérésre, midőn az ebek élesebb csaholása, s a fölállított vadászok ismeretes „hajrá“ „rajta“ kiáltozásai jelenték, hogy bölény került a hajtásba. A hősnő arca kigyuladott, előbb lőfegyverét vizsgála meg, aztán háta mögött álló szolgájának intett, hogy készen legyen a lándzsákkal, ha a lövés épen nem sikerülne. Nemsokára közelebb hallatszott az ebek vonítása, az erdő fiatalabb fái hajlongtak, mintha erős szélvész dúlna közöttük, a lehullott száraz gályák és a letarolt lombok ropogtak, zörögtek, s pár pillanat múlva a sűrű fák között észre lehetett venni, amint a zaklatott óriás termetű vad előre törtet. Egy kis tisztás terült el a rengeteg százados fái között, innenső oldalán a hősnő állott egy terebélyes fa törzséhez támaszkodva, fegyverét lövésre készen tartván, midőn a túlsó oldalon, alig néhány ölnyi távolban, hirtelen kibukkant az üldözött bölény. Ezen állatok kiválólag erős szagérzékkel, éles látással bírnak, s talán ennek tulajdonítható, hogy midőn a vad a kis tiszta térséget meglátta, egy percig mintegy megdöbbenve állapodott meg, fejét magasan föltárta a levegőben, fényes kékes zöld karikákkal csillámló szemeit tájékozólag forgató köröskörül , mérlegelni, belátni akarván mintegy a veszélyt, mely e helyen reá várakozik. Azon pillanatban dördült a hölgy lőfegyvere, s a bölény sebzetten omlott alá a földre, roppant súlyos testének döbbenése messze elhallatszott. A hősnő, eldobva lőfegyverét, kelevézzel sietett, megadni a vergődőnek az utósó halálos döfést. Épen kinyújtó ideges karjait, s jól aranyzott kelevézét a vad mellébe akarta röpíteni, midőn az, látva mintegy, s ki akarva kerülni a bizonyos halált, végerőlködéssel felugrott, vérben forgó szemeit dühösen szegezve ellenére. A hölgy meghökkent, sebzett bölénynyel vívni a legerősebb bajnoknak is nem kis feladat volt. A vád azonban, ahelyett, hogy őt megtámadná, gyorsan visszaszáguldott a rengetegbe, mindenütt sűrű vérnyomokat hagyván hátra maga után. Daliás ellene utána dobá kopjáját, azután másikat vévén át fegyverhordozójától, gyorsan sietett, mint híve, halálra sebzett martalékát utolérni. De a vad, bár több ízben megállt pihenni, oly sebesen haladt, hogy fejedelmi üldözője legfölebb láttávolba közelíthető meg. Sokáig, órákig követé a szenvedélyes hölgy a vad nyomait, semmire nem ügyelvén maga körül. Ezalatt teljesen bealkonyodott, a különben is homályos erdő egészen sötétté len, s mi a hölgynek legnagyobb boszúsága volt, a sötétben a vad nyomait is elveszté. Az eredmény nélküli fáradság miatt kedvetlenül fordult meg, hogy társaihoz visszatérjen, s csak ekkor véve észre, hogy a vidék teljesen ismeretlen előtte, hogy semmi gyalog ösvény avagy jel nincs, mely őt az övéihez visszavezethetné. Tájékozni akará magát az égtájak felé, de a nap már rég lenyugodott, s a csillagokat borongó felhők födék. Kürtjét emelő ajkaihoz, megrendült az tisztán, mértföldekre hallatszólag, bércek, ormok viszhangzák riadozásait, de semmi válasz nem érkezett rá. Darabig várakozott, vélve, hogy kísérői közül valamelyik nem messze lehet; midőn végre látta, hogy hasztalanul tölti az időt, csak úgy találomra megindult. Sokáig, nagyon sokáig bolyonghatott az erdő tévetegei között, melyeket talán előtte emberi láb rég nem tapodott. Éjfél felé lehetett az idő, midőn véghetlen távolból, valamely hegyoldalról pislogó tűzfény csillámlott szemeibe. — Mindegy, bárkik legyenek, — mondá magában, — segélyekre van szükségem. S kürtjét ajkaihoz emelve, ismét hosszan megfúvá azt. Nem sokára, mintegy válaszúl, erős tiszta jeladó kürthang hallatszott vissza a távolból. A hölgy fölismeré, hogy ez nem az ő embereitől jó, azok közül senki nem tudja a kürtöt ily zengzetesen fúni, egyébiránt akárki legyen is, útba fogja őt vezérelni. Ily gondolattal egyenesen arra tartott, honnan a hangok hallatszottak. Sürü, járhatlan volt a rengeteg, csak kelevérével tapogatózva haladhatott előre ; vad tövisek szakgaták össze ruháit, s nem tudta, vájjon egy elvétett lépés nem taszitja-e őt valamely feneketlen mélységbe, minek e hegyágazatok között nem épen ritkán találhatók. (Folyt. köv.) EGY ASSZONY, KI NEM A FÉRJÉBE SZERELMES. Baignéres Arthur beszélye. I. Bevezetés féle. Nem a rendőrség dolga, azért nem is tartozik megtudni, de ha tudná is, nem tartozik megmondani, hogy melyik évben, melyik hónapban s melyik napon mondta Meguinville úr Aulnaies aszszonynak. — Aulnaies úr feleségének, —e nagy hatású szót: szeretlek !— Gondoljuk az 1854-dik év valamelyik napját. A szabad gondolat még nincs vasra verve. Ha nagyon utána járnék, még azt is megtudnám önöknek mondani, hogy Manohe Dressoles kisasszony mely órában született s mely napon ment férjhez Aulnares Rabron úrhoz. Az adatokat bizonyára megtudnám s tehetnék kis szivességet, de elárulnám a tisztes matrónák legféltettebb kincsét. Aulnaies asszony kora nem egyszer volt vita tárgya. — Negyven éves! — mondá az egyik. — Harmincnyolc ! — viszont jóakarólag egy másik jámbor. — Negyvenöt! — kiáltott közbe a harmadik türelmetlenül, nem tudva ellenállni a sátán kisértéseinek. Miből, talán a sárga ruhából gondolják önök ez évszámokat? Udvariatlanság a nők életkorát kutatni ; én csak anyit mondok, hogy Aulnaies asszony