Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)
1868-03-28 / 73. szám
nő, de a mellett mindenek fölött anya, lassan kint meghidegült védence iránt. Néha-néha már egy feddő szót is intézett hozzá, nem egyszer alaptalanul; néha néha egy panaszt is ejtett ki ellene férje előtt, majdnem mindig ok nélkül. Hibákat fedeztek föl a leánykában, annál többet, minél jobban kifejté ügyességét. A pályatársban versenytársat tapasztaltak, s nem elegendő ok-e ez a szülői szeretetnél, hogy a pártfogók szeretete meghidegüljön ? (Folyt. köv.) A HÁROM PÚPOS. (Francia beszéls.) De Bast Amadétól. (Folytatás.) A navarrai ezred öröklött hősi hírének ekkor is megfelelt; bámulandó hévvel rohant az ellenség balszárnyára; azonban kétszer visszaveretve, ezredesének halála és hatvan tisztének vesztése által elcsüggesztve, vonakodott harmadszor is szemben rohanni, a már különben is megritkult sorait tizedelő golyózáporral, midőn az első század sorai közül kiront egy önkéntes, fölmászik a sánc tetejére, levág egy ellenséges tisztet, s a kezéből kicsavart zászlót e szavakkal hajítja társai közé. — Bajtársak! utánam, van ám még több elfoglalni való zászló is! E hősi buzdításra újúlt hévvel rohannak a francia katonák, a szuronyok összeérnek, a kardok villognak, a grantáok pattognak s a sánc be van véve. Ez önkéntes gránátos a púpos Mibray René volt. Az ellenség jobb szárnyán hasonló sikert vívott a francia sereg. Ekkor történt, hogy Luxembourg marschal a győzelem kivívhatása végett személyesen támadta meg a királyi gyalogezredet, s még más tizennégy zászlóalj élén az orániai herceget. E dicső roham, melyben harminc törzstiszt, közkatonaként, gyalog, karddal kezében, vitézségben a gránátosokkal vetélkedve, a hadcsapatok élén vezényelt, döntötte el az orániai herceg seregének bukását, mely azonnal hátrálni kezdett. E rohamban kétszáz gyalog esett el, s a sánc tetején, a sebesültek közt feküdt Desbourval Guymond is, ki urával osztván a veszélyt, annak szeme láttára kívánt győzni vagy meghalni. Az egész hadvonal elsöpörtetett, a Vilmos által nagy fáradsággal emelt rettentő sáncok francia katonák által valának borítva , XIV Lajos zászlója méltóságosan lengett a védői vérével áztatott sánc tetején. A sereg győzelmi mámorba merült, a katonák lövegeiket puskájuk végére szúrva, kiabálák: „éljen a király!“ A tisztek ölelkeztek. Mindenki Luxembourg marschal körébe törekedett,ki a győzelem mámorában szintoly nyugodt maradva, mint a csata tüzének közepette, kit-kit az őt !—a——■ .......... illető dicsérettel halmozott el, vigasztalta a sebesülteket, s átalában a király kegyével s a haza áldásával biztatta embereit. Az emberiségnek s a katonai tekinteteknek áldozott első pillanatok múltával irta a marschal darabka papírra, az orániai herceg sáncain leszerelt ágyún ülve, ama levelét a királyhoz, mely örök időkre a lovagi szerénység, határozottság s rövidség példányképe marad: „Artagnan, ki a csatát látta, számot adand róla Felségednek. Az ellenség csodákat mivelt, hadseregünk még inkább. Az én érdemem abból áll, hogy Felséged parancsait teljesítem. Azt parancsolta Felséged, vegyek be egy várost, fogadjak el egy csatát: az egyiket bevettem, a másikat megnyertem. Luxembourg marschal.“ Miután a csapatok vonulására s az orániai herceg üldözésére célzó rendeleteit kiadta volna a csatatéren, Luxembourg marschal visszatért, nagyszámú táborkarától kísértetve, főhadiszállására, a ramuri kastélyba. Kétszáz ló vonta az ellenségtől elfoglalt ágyukat, egy csapat gyalog vitt harmincnégy zászlót, a véres nap dicső diadaljeleit. A marschal négy cseléde ballagott hátul, egy a navarrai ezredből való gránátos által kisért hordássúgyal. E hordágyon feküdt Desbourval Guymond, kinek mindkét lábát mélyen megsebző egy golyó; a kísérő gránátos pedig De Mibray René. Guymond, szaggató fájdalmai dacára sem vesztett semmit vng természetéből. Jó kedve uralgott Iolnain, s epicuri bölcs maradt még a halál kaszája alatt is. — René, — igy szólt a gránátoshoz, — meg lehetünk elégedve. Mert hárman, urunk Luxembourg marschal, te és én visszaszereztük az orániai herceg előtt arancia púposok becsületét. Becsületemre, egy kissé izzasztó volt a munka, s anyit mondhatok, hogy enyiféle hatalmas hangszerekkel kivitt hangversenyt soha sem hallottam. No de legalább, istennek legyen hála, rendben vagyunk, a sajtevőknek saját pénzükkel fizettük vissza tökéletesen tartozásunkat . . . Csak azt sajnálom kedves René barátom, hogy a győzelem gyümölcseiben nem részesülhetek . . . Meg vagyok ölve. . . . pedig menyire szerettem volna győzelmünk örömére néhány palack chambertint, vagy champagneit üríteni. — Ej, — kedves Guymond, — ki tudja, később nem pezsgőzhetik e majd fegyvereink tiszteletére. Nem minden sebben hal ám meg az ember, — viszonzá René. — Oh! én tudom, hogy az enyémben meghalok; látom előre, s becsületemre! jobb is, mert ha Eskü lapjaink kénytelenek megkurtítani az általa gyalázatos golyó által oly kegyetlenül megrongált lábamat, mi marad akkor belőlem ? egy lapphoz illő darék, még pedig akkor is mlyen lapphoz? púpos lapphoz illő ! Jaj René, reszketek még a gondolatától is, mily csúf lennék.........jobb nekem meghalnom. — Sőt ellenkezőleg, élni jobb Guymond barátom ; ki szeresse és szolgálja különben dicső marshhalunkat, ki ön iránt oly jó indulattal viseltetik ? — Az igaz René, — hisz ő maga hagyta meg a ramuri kastélyba való átszállittatásomat; azt akarja, hogy sebesen is, miként ép koromban, vele legyek ... sőt ha jól tudom, legalább úgy mondták, meg is csókolt, midőn ama pokoli redout tetején krokodilként nyújtózkodtam . . . Azonban mi az ördög hasznát venné a marschal egy magamforma, lábatlan, vagy legfölebb falábú udvarmesternek! Sokkal rútabb lennék, minthogy, ha egyébnek nem, legalább nevetségindítónak beilleném . . . De ön René barátom, szerencsésebb volt nálam, annál jobb, ön még fiatal, élvezheti az élet örömeit ... Hát ön, mondja csak mit műveit? — A manóba, Guymond, amit a többiek; gránátokat röpítettem, szuronyra mentem, s nagyobb igazság okáért, még csak sebet ss kaptam . . . — Lehetetlen René, nem kapott volna? Hisz ha vérvesztésem miatt szemeim nem csalnak, úgy látom, egyenruhája ki van lyukgatva, mint valami spanyol nadrág. René körül nézte magát, s csakugyan ruháját szuronydöfések által kilyuggatva találta. — Sőt arcán . . . becsületemre kardcsapás, melynek súlyát süvegtáblája vehette el . . . És süvege? René, arcán végig húzta kezét, s véresen vonta vissza ujjait; levette s megrázta süvegét a melyből valami hat golyó hullott a földre. — No csak hogy nem ép bőrrel tért vissza a csatából, — viszonzá Guymond, — de annál jobb René barátom! — E csak anyi, mint a semmi, — felesé René. — A soknál is több René, mert elmondja, a mit ön elhallgatott volna. Mindamellett jobb dolga van, mint nekem . . . De miért is nem csatlakoztam önnel együtt a navarraiakhoz ? talán most nem kellene megválnom a világtól, hanem a nevetséges létteli félelem . . . most tűnik ki René, hogy a nevetségessé lét megöli az embert. — Nem mindig Guymond; nevetségessé oly ember nem lehet, ki hazája dicsőségéért ragad fegyvert. — Igaza van René, s azt hiszem, ha visszatérhetnénk Franciaországba, senki se bátorkodnék a marschal úr, az ön, vagy az én púpomon nevetni, jóllehet az enyém kettőjökön is túltesz. A púposok testülete szobrot emelhetne tiszeletünkre s pedig nem valami könnyű szerrel kaparintottuk volna rá az érdemet, sem egyikünk, sem a másikunk. Ily beszélgetés közt érkezett a kiséret a főhadiszállásra. Ramur asszonya a marschal elé menve, a tőle telhető szívességgel s udvariassággal fogadta. — Ebből láthatja asszonyom, — mondá a kastély úrnőjének Luxembourg marschal, — menyire kedves előttünk vendégszeretete , hogy szerencsénk mindenféle változásai közt ide térünk be. (Folyt. köv.) Assróth Sándor bátyámról. (Emlékeimből.) II. (A. J.) Ő volt ama kevesek egyike, kiket a congressus rögtön megerősített az elnök első kijelölésére, dacára a két legmagasabb hatalom közt folyó újjhazásoknak. Midőn elindult új rendeltetése helyére, Párisnak vette útját, hogy az európai orvosi tudományt se hagyja igénybevétlenül. Az sem tudott többet az amerikainál, úgy kellett hajóra szállnia, a harminckét napi tengeri útra, mint ahogy jött. úgy kellett távoznia, anélkül hogy láthatta volna az édes otthont, melyhez már oly közel volt. Hogy mért nem jött be, látni még egyszer a Duna-mosta rónak s a bérces Kárpátok országát, — országát ama harcnak, melyet végig harcolt ő is, s melynek számüzöttje lett, a hazát, melyhez vonzotta anyi fájó és anyi édes emlék, melyhez vonzotta bátor szive, méltó hazájába bátor férfiaknak. Igaz, hogy akkor még az ország nem nyílt meg „legjobbjainak,“ de állásánál fogva semmitől sem lehetett volna tartania; ki mert volna hozzá nyúlni,az amerikai büszke köztársaság képviselőjéhez ? És ő mégis megfordult a kitárt kapu előtt, mely mögött várta sováran anyi foró szív és anyi — hideg sír. Én láttam gyöngén, láttam elmerengő ábrándjaiban, ősz haja alatt szeme ifjú tűzben lobogott, de erős volt e férfi szive, acéllá kovácsolta az élet sújtó karja, s az ábránd, a forró honvágy csábos szavát elnyomta benne mindanyiszor egy büszke érzés: aki az országot elhagyta, mivel szabadsága elveszett, az csak mint szabad magyar térhetett vissza a szabad Magyarországba. E római dac volt bujdosóink erős pajzsa, ez edzette keblüket a csüggedés pillanataiban; ez adott erőt, és ez tartotta zászlajukat a két hosszú évtizeden át, mely alatt nem lett volna Magyarország, ha nem e férfiak tetteiben. Nagyok valának, a kik kezüket a rabláncnak, fejüket a véres bakónak nyújtották, sugallatából a szívnek, mely érezte, hogy egy szabad tettnek szabad halál a pecsétje, mely érezte, hogy a vértanúság gyümölcsöt termő ígéret, buzdítás, példa, emlék, melynek kell, hogy kultusza, hive, követője legyen, ha a romokba döntött ház felkel ismét egykoron. Nagyok voltak, kik, habár akaratukat nem vihették is ki önmaguk, de megpecsételték, mint az öklét tűzbe mártó Porsenna, jeléül annak, hogy az életről igen, de a hazáról lemondani nem tudnak, jeléül ama tudatnak, hogy ügyük el nem veszett, mert vannak, akik jőni fognak utánuk mindaddig, míg ki nincs víva az, amit ők akartak. De szükség volt olyanokra is, akik tanúságot tegyenek arról, hogy még a magyar meg nem halt, habár hazája hangtalan temető lett, melyen durva kéz elfojtja az anyák és árvák jajos zokogását is. És hogy az eném it a 11 országra mutatva, meghalt országról ne szólhassanak azok, kiknek több akaratjuk, mint erejük volt ez országot halottá tenni: bujdosásnak eredtek ők, mentek szerte a népek közé és hirdeték a tanúságot, valamint az apostolok ; és a tollat, a szót, ha megragadta egyikük, szólott a magyarról; ha fegyvert fogott a másik a szabadság egy-egy harcában — úgy mint ő, kiről e sorok szólnak,— szivében érezte, hogy magyar ügyért harcol mostan is, mert valamenyi nemzet közös ügye a szabadság. Kiszorítva az országból, e jó katonák helyüket mégsem hagyták el; más volt a fegyvertan, más a csatatér, de ugyanaz volt a zászló, melyet követtek, és anyit tett volna, mint azt elhagyni, ha egyikükben ama büszke érzés megtörik, hogy csak mint szabad magyar térhet vissza a szabad hazába. És a vértanúk, a bebörtönzöttek, az apostolok müve kizöldült. Istennek szabad ege alatt tette le esküjét a király Magyarország szabadságára! E hitnek szava messze hangzott; meghallották túl a tengeren is; ügyünk jó katonái a kapukat ismét tárva látták. Egy levelem van Asbóth Sándortól, melyben írja, hogy „most már ő is megnéz bennünket, most, midőn a király magyar kormányának élén, neki, a számüzöttnek egy bajtársa áll, ki ama harcban, mely diadalra mostan jutott csak, ugynazt az egyenruhát viselte, melyet ő, és ki a száműzetésnek ugyanazt a kenyerét ette, melyet ő!“ „Azt a sohá nem látott hazát látogatja meg ismét; csak egésségének jobbra fordultát várja be.“ Tollba mondta ezeket — kínos betegágyból. Halálos ágyaiért nem hagyta el többé, mig koporsójába nem tették. Idegen ország hideg földjében nyugszik. Sirján mind idegen állott; halálát tizenegy hónapig várta; halála megjött, de nem jött szerettei közül senki sem. Koporsójánál tizenegy szövetkezett köztársaság elnöke mondta az első halottas beszédet. A világ legelső hatalmainak képviselői ott álltak; a bámulat dirötte szavait ejtették a körülállók. De nem volt talán egy sem, aki hallgatott és zokogott volna. A bámulat magasztalni tud, a szeretet néma. Akik szerették, sírjától azokat egy világtenger választja el. Szomorú mindez, de még szomorúbb, ha valaki előre érzi ezeket. És ő előre érezte. Szabad legyen e helyen egy töredéket közölnöm egyik múlt évi július 25 dikéről kelt leveléből, mely fényt derít egész jellemére, lelkületére és megható végére is. Egy ifjúkori barátjához intézett fejlevelének eleje azokról beszél, amiket ismer már az olvasó. „És így minden régi bajommal kellett megkez — 290 —