Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)

1868-03-28 / 73. szám

nő, de a mellett mindenek fölött anya, lassan kint meghidegült védence iránt. Néha-néha már egy fed­­dő szót is intézett hozzá, nem egyszer alaptalanul; néha néha egy panaszt is ejtett ki ellene férje előtt, majdnem mindig ok nélkül. Hibákat fedeztek föl a leánykában, annál töb­bet, minél jobban kifejté ügyességét. A pályatársban versenytársat tapasztaltak, s nem elegendő ok-e ez a szülői szeretetnél, hogy a pártfogók szeretete meghidegüljön ? (Folyt. köv.) A HÁROM PÚPOS. (Francia beszéls­.) De Bast Amadétól. (Folytatás.) A navarrai ezred öröklött hősi hírének ekkor is megfelelt; bámulandó hévvel rohant az ellenség balszárnyára; azonban kétszer visszaveretve, ezre­desének halála é­s hatvan tisztének vesztése által el­csüggesztve, vonakodott harmadszor is szemben ro­hanni, a már különben is megritkult sorait tizedelő golyózáporral, midőn az első század sorai közül ki­ront egy önkéntes, fölmászik a sánc tetejére, levág egy ellenséges tisztet, s a kezéből kicsavart zászlót e szavakkal hajítja társai közé. — Bajtársak! utánam, van ám még több el­foglalni való zászló is! E hősi buzdításra újúlt hév­vel rohannak a francia katonák, a szuronyok össze­érnek, a kardok villognak, a grantáok pattognak s a sánc be van véve. Ez önkéntes gránátos a púpos Mibray René volt. Az ellenség jobb szárnyán hasonló sikert vívott a francia sereg. Ekkor történt, hogy Luxembourg marschal a győzelem kivívhatása végett személye­sen támadta meg a királyi gyalogezredet, s még más tizennégy zászlóalj élén az orániai herceget. E dicső roham, melyben harminc törzstiszt, közkatonaként, gyalog, karddal kezében, vitézségben a gránátosok­kal vetélkedve, a hadcsapatok élén vezényelt, dön­tötte el az orániai herceg seregének bukását, mely azonnal hátrálni kezdett. E rohamban kétszáz gyalog esett el, s a sánc tetején, a sebesültek közt feküdt Desbourval Guy­mond is, ki urával osztván a veszélyt, annak szeme láttára kívánt győzni vagy meghalni. Az egész had­vonal elsöpörtetett, a Vilmos által nagy fáradsággal emelt rettentő sáncok francia ka­tonák által valának borítva , XIV Lajos zászlója méltóságosan lengett a védői vérével áztatott sánc tetején. A sereg győzelmi mámorba merült, a kato­nák lövegeiket puskájuk végére szúr­va, kiabálák: „éljen a király!“ A tisztek ölelkeztek. Mindenki Luxembourg marschal körébe töre­kedett,ki a győzelem mámorában szintoly nyugodt ma­radva, mint a csata tüzének közepette, kit-kit az őt !—a——■ .......... illető dicsérettel halmozott el, vigasztalta a sebesül­teket, s átalában a király kegyével s a haza áldásá­val biztatta embereit. Az emberiségnek s a katonai tekinteteknek ál­dozott első pillanatok múltával irta a marschal da­rabka papírra, az orániai herceg sáncain leszerelt ágyún ülve, ama levelét a királyhoz, mely örök idők­re a lovagi szerénység, határozottság s rövidség pél­dányképe marad: „Artagnan, ki a csatát látta, számot adand róla Felségednek. Az ellenség csodákat mivelt, hadsere­günk még inkább. Az én érdemem abból áll, hogy Felséged pa­rancsait teljesítem. Azt parancsolta Felséged, ve­gyek be egy várost, fogadjak el egy csatát: az egyi­ket bevettem, a másikat megnyertem. Luxembourg marschal.“ Miután a csapatok vonulására s az orániai her­ceg üldözésére célzó rendeleteit kiadta volna a csa­tatéren, Luxembourg marschal visszatért, nagyszá­mú táborkarától kísértetve, főhadi­szállására, a ra­­muri kastélyba. Kétszáz ló vonta az ellenségtől el­foglalt ágyukat, egy csapat gyalog vitt harmincnégy zászlót, a véres nap dicső diadaljeleit. A marschal négy cseléde ballagott hátul, egy a navarrai ezred­ből való gránátos által kisért hordássúgyal. E hord­ágyon feküdt Desbourval Guymond, kinek mind­két lábát mélyen megsebző egy golyó; a kísérő grá­nátos pedig De Mibray René. Guymond, szaggató fájdalmai dacára sem vesz­tett semmit vng természetéből. Jó kedve uralgott Iol­­nain, s epicuri bölcs maradt még a halál kaszája alatt is. — René, — igy szólt a gránátoshoz, — meg lehetünk elégedve. Mert hárman, urunk Luxembourg marschal, te és én visszaszereztük az orániai herceg előtt a­rancia púposok becsületét. Becsületemre, egy kissé izzasztó volt a munka, s anyit mondhatok, hogy enyiféle hatalmas hangszerekkel kivitt hang­versenyt soha sem hallottam. No de legalább, isten­nek legyen hála, rendben vagyunk, a sajtevőknek sa­ját pénzükkel fizettük vissza tökéletesen tartozásun­kat . . . Csak azt sajnálom kedves René barátom, hogy a győzelem gyümölcseiben nem részesülhetek . . . Meg vagyok ölve. . . . pedig menyire szerettem volna győzelmünk örömére néhány palack cham­­bertint, vagy champagneit üríteni. — Ej, — kedves Guymond, — ki tudja, később nem pezsgőzhetik e majd fegyvereink tiszteletére. Nem minden sebben hal ám meg az ember, — viszon­­zá René. — Oh! én tudom, hogy az enyémben meghalok; látom előre, s becsületemre! jobb is, mert ha Eskü lapjaink kénytelenek megkurtítani az által­a gyalá­zatos golyó által oly kegyetlenül megrongált lába­mat, mi marad akkor belőlem ? egy lapphoz illő da­­rék, még pedig akkor is m­lyen lapphoz? púpos lapphoz illő ! Jaj René, reszketek még a gondolatá­tól is, mily csúf lennék.........jobb nekem meg­halnom. — Sőt ellenkezőleg, élni jobb Guymond bará­tom ; ki szeresse és szolgálja különben dicső mar­­shhalunkat, ki ön iránt­ oly jó indulattal viseltetik ? — Az igaz René, — hisz ő maga hagyta meg a ramuri kastélyba való átszállittatásomat; azt akar­ja, hogy sebesen is, miként ép koromban, vele legyek ... sőt ha jól tudom, legalább úgy mondták, meg is csókolt, midőn ama pokoli redout tetején krokodil­ként nyújtózkodtam . . . Azonban mi az ördög hasz­nát venné a marschal egy magamforma, lábatlan, vagy legfölebb falábú udvarmesternek! Sokkal rú­tabb lennék, minthogy, ha egyébnek nem, legalább nevetség­indítónak beilleném . . . De ön René ba­rátom, szerencsésebb volt nálam, annál jobb, ön még fiatal, élvezheti az élet örömeit ... Hát ön, mondja csak mit műveit? — A manóba, Guymond, a­mit a többiek; grá­nátokat röpítettem, szuronyra mentem, s nagyobb igazság okáért, még csak sebet ss kaptam . . . — Lehetetlen René, nem kapott volna? Hisz ha vérvesztésem miatt szemeim nem csalnak, úgy látom, egyenruhája ki van lyukgatva, mint valami spanyol nadrág. René körül nézte magát, s csakugyan ruháját szuronydöfések által kilyuggatva találta. — Sőt arcán . . . becsületemre kardcsapás, melynek súlyát süvegtáblája vehette el . . . És sü­vege? René, arcán végig húzta kezét, s véresen vonta vissza ujjait; levette s megrázta süvegét a melyből valami hat golyó hullott a földre. — No csak hogy nem ép bőrrel tért vissza a csatából, — viszonzá Guymond, — de annál jobb René barátom! — E csak anyi, mint a semmi, — felesé René. — A soknál is több René, mert elmondja, a mit ön elhallgatott volna. Mindamellett jobb dolga van, mint nekem . . . De miért is nem csatlakoztam önnel együtt a navarraiakhoz ? talán most nem kel­lene megválnom a világtól, hanem a nevetséges lét­­teli félelem . . . most tűnik ki René, hogy a nevet­ségessé lét megöli az embert. — Nem mindig Guymond; nevetségessé oly ember nem lehet, ki hazája dicsőségéért ragad fegyvert. — Igaza van René, s azt hiszem, ha visszatér­hetnénk Franciaországba, senki se bátorkodnék a marschal úr, az ön, vagy az én púpomon nevetni, jóllehet az enyém kettőjökön is túltesz. A púpo­sok testülete szobrot emelhetne tisz­eletünkre s pe­dig nem valami könnyű szerrel kaparintottuk volna rá az érdemet, sem egyikünk, sem a másikunk. Ily beszélgetés közt érkezett a kiséret a főhadi­szállásra. Ramur asszonya a marschal elé menve, a tőle telhető szívességgel s udvariassággal fogadta. — Ebből láthatja asszonyom, — mondá a kas­tély úrnőjének Luxembourg marschal, — menyire kedves előttünk vendégszeretete , hogy szeren­csénk mindenféle változásai közt ide térünk be. (Folyt. köv.) Assróth Sándor bátyámról. (Emlékeimből.) II. (A. J.) Ő volt ama kevesek egyike, kiket a con­­gressus rögtön megerősített az elnök első kijelölésé­re, dacára a két legmagasabb hatalom közt folyó újj­­hazásoknak. Midőn elindult új rendeltetése helyére, Párisnak vette útját, hogy az európai orvosi tudományt se hagyja igénybevétlenül. Az sem tudott többet az ame­rikainál, úgy kellett hajóra szállnia, a harminckét napi tengeri útra, mint a­hogy jött. úgy kellett távoznia, a­nélkül hogy láthatta volna az édes otthont, mely­hez már oly közel volt. Hogy mért nem jött be, látni még egyszer a Du­­na-mosta rónak s a bérces Kárpátok országát, — országát ama harcnak, melyet végig harcolt ő is, s melynek számüzöttje lett, a hazát, melyhez vonzotta anyi fáj­ó és anyi édes emlék, melyhez vonzotta bá­tor szive, méltó hazájába bátor férfiaknak. Igaz, hogy akkor még az ország nem nyílt meg „legjobbjainak,“ de állásánál fogva semmitől sem lehetett volna tartania; ki mert volna hozzá nyúlni,az amerikai büszke köztársaság képviselőjé­hez ? És ő mégis megfordult a kitárt kapu előtt, mely mögött várta sováran anyi foró szív és anyi — hid­e­g sír. Én láttam gyöngén, láttam elmerengő ábránd­jaiban, ősz haja alatt szeme ifjú tűzben lobogott, de erős volt e férfi szive, acéllá kovácsolta az élet sújtó karja, s az ábránd, a forró honvágy csábos szavát elnyomta benne mindanyiszor egy büszke érzés: a­ki az országot elhagyta, mivel szabadsága elveszett, az csak mint szabad magyar térhetett vissza a szabad Magyarországba. E római dac volt bujdosóink erős pajzsa, ez edzette keblüket a csüggedés pillanataiban; ez adott erőt, és ez tartotta zászlajukat a két hosszú évtizeden át, mely alatt nem lett volna Magyarország, ha nem e férfiak tetteiben. Nagyok valának, a kik kezüket a rabláncnak, fejüket a véres bakónak nyújtották, sugallatából a szívnek, mely érezte, hogy egy szabad tettnek sza­bad halál a pecsétje, mely érezte, hogy a vértanúság gyümölcsöt termő ígéret, buzdítás, példa, emlék, mely­nek kell, hogy kultusza, hive, követője legyen, ha a romokba döntött ház felkel ismét egykoron. Nagyok voltak, kik, habár akaratukat nem vi­hették is ki önmaguk, de megpecsételték, mint az öklét tűzbe mártó Porsenna, jeléül annak, hogy az életről igen, de a hazáról lemondani nem tudnak, jeléül ama tudatnak, hogy ügyük el nem veszett, mert vannak, a­kik jőni fognak utánuk mindaddig, míg ki nincs víva az, a­mit ők akartak. De szükség volt olyanokra is, a­kik tanúságot tegyenek arról, hogy még a magyar meg nem halt, habár hazája hangtalan temető lett, melyen durva kéz elfojtja az anyák és árvák jajos zokogását is. És hogy az e­­­n­é­m i­t a 11 országra mutatva, meghalt országról ne szólhassanak azok, kiknek több akaratjuk, mint erejük volt ez országot halottá tenni: bujdosásnak eredtek ők, mentek szerte a né­pek közé és hirdeték a tanúságot, valamint az apos­tolok ; és a tollat, a szót, ha megragadta egyikük, szólott a magyarról; ha fegyvert fogott a másik a szabadság egy-egy harcában — úgy mint ő, ki­ről e sorok szólnak,— szivében érezte, hogy ma­gyar ügyért harcol mostan is, mert valamenyi nem­zet közös ügye a szabadság. Kiszorítva az országból, e jó katonák helyüket még­sem hagyták el; más volt a fegyver­tan, más a csatatér, de ugyanaz volt a zászló, melyet követtek, és anyit tett volna, mint azt elhagyni, ha egyikük­ben ama büszke érzés megtörik, hogy csak mint szabad magyar térhet vissza a szabad hazába. És a vértanúk, a bebörtönzöttek, az aposto­lok müve kizöldült. Istennek szabad ege alatt tette le esküjét a király Magyarország sza­badságára! E hitnek szava messze hangzott; meghallották túl a tengeren is; ügyünk jó katonái a kapukat ismét tárva látták. Egy levelem van Asbóth Sándor­tól, melyben írja, hogy „most már ő is megnéz ben­nünket, most, midőn a király magyar kormányának élén, neki, a számüzöttnek egy bajtársa áll, ki ama harcban, mely diadalra mostan jutott csak, ugyn­­azt az egyenruhát viselte, melyet ő, és ki a száműze­tésnek ugyanazt a kenyerét ette, melyet ő!“ „Azt a sohá nem látott hazát látogatja meg is­mét; csak egésségének jobbra fordultát várja be.“ Tollba mondta ezeket — kínos betegágyból. Halálos ágyaiért­ nem hagyta el többé, mig ko­porsójába nem tették. Idegen ország hideg földjében nyugszik. Sirján mind idegen állott; halálát tizenegy hó­napig várta; halála megjött, de nem jött szerettei közül senki sem. Koporsójánál tizenegy szövetkezett köztársaság elnöke mondta az első halottas beszédet. A világ legelső hatalmainak képviselői ott álltak; a bámulat dir­­ötte szavait ejtették a körülállók. De nem volt talán egy sem, a­ki hallgatott és zokogott volna. A bámulat magasztalni tud, a szeretet néma. A­kik szerették, sírjától azokat egy világtenger választja el. Szomorú mindez, de még szomorúbb, ha valaki előre érzi ezeket. És ő előre érezte. Szabad legyen e helyen egy töredéket közölnöm egyik múlt évi július 25 dikéről kelt leveléből, mely fényt derít egész jel­lemére, lelkületére és megható végére is. Egy ifjúkori barátjához intézett fejlevelének eleje azokról beszél, a­miket ismer már az olvasó. „És így minden régi bajommal kellett megkez­ — 290 —

Next