Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)

1868-03-29 / 74. szám

— Monsieur Theodor — mondá az anya, — egy kérésem van önhöz. " Az érdemes fodrász csupa alázatosságból úgy összekunkorodott, mint valami hajtekercs. — A mai estély egy kis erkölcsi lecke akar lenni leányom társalkodónője számára, — folytatá­s e nagysága. E leányka beteg, s pedig nagyon ve­­­­szélyesen ; betegsége a hiúság. Ma szeretném ebből­­ ki­gyógyítani, s pedig önnek segítségével monsieur Theodor. Csináljon ön egyszerű hajéket neki, a­mi egyátalában fel ne tűnjék. Legyen meggyőződ­ve, hogy üdvös dolgot fog cselekedni, s én gazdagon meg fogom önt jutalmazni. Nagyon szeretem gyám­leányomat, s jövője szivemen fekszik. — Nagyság a megtestesült szeretet és gondos­ság, — viszontá a fodrász háromszor is megha­jolva. Sietett aztán eljárni hiven megbízatásában. De mihelyt hátat fordított e nagyságának, kaján egy mosolygás vonult át ajkain. (Vége köv.) A HÁROM PÚPOS. (Francia beszély.) De Bast Amadétól. (Folytatás.) A marschal meghagyván saját orvosainak, hogy udvarmesterét a legnagyobb gonddal ápolják, néhány altábornokával dolgozó szobájába vonult, a másnap küldendő tudósítások szerkesztésére, melyeknek Ar­­tagnan után egy nappal meg kelle érkezniük. Mialatt a tüzérek ágyúikat szögezék ki, mialatt a gyalogság az elfoglalt zászlókat függesztő Ramur falára, Mibray René Tabithát kereste föl, kit forrón óhajtott viszont láthatni. Keresztül kasul kutatta az egész kertet, még­sem találhatta meg. Végre, újabb keresés után, ugyanazon helyen lelé, hol tegnap, Desbourral Guymond jöttéig, oly soká beszélgettek. A lányka térdepelt, úgy látszott, imádkozik, s azon tört liliomot tart a kezében, melyet René adott neki. Mi lehetett buzgó fohászkodásának tárgya ? Barát­jának boldogságáért imádkozott talán ? Vagy hálát adott istennek, a miért megkímélte annak életét, kit talán tudtán kívül szeretett ? Egyedül isten tudhatta. René, Tabitha láttára, mozdulatlanul várt, akkor akarván a vak lánykát megszólítani, midőn áhita­­toskodását bevégezte. Tabitha még nehány percnyi buzgólkodás után fölállott, ama vén tölgy derekához támaszkodva, melynek lombsátora szolgált nem­i templomul; a tört liliomot ajkaihoz értett, aztán összefont kezekkel, kinyújtott nyakkal, hallérzékének segélyével, mely a vakok szeme szokott lenni, törekedett a kastély­ból jövő hangokat fölfogni. „Tabitha kisasszony, — mondá ekkor René, oly édesen csengő hangon, mely a csiripelő tücsök za­jától alig volt hallható, — megbocsáthatja e Milray Renének, hogy magányát háborgatni merászli?“ E jól ismert hangok hallatára biborveressé lett a fiatal lány arca; szive hevesen dobogott, térdei megtörtek... Leült; ugyanakkor lelke titkainak szűz és tiszta jele: a liliom, kiesett kezéből. „ Ön az René úr! — felesé Tabitha, — hangjá­nak oly kifejezést törekedvén adni, mely zavarát elpalástolja. — ön az ! Áldassék isten, hogy önt a pusz­tító angyal dúlásától megkímélte! — Attól nem volt mit félnem kisasszony; egy másik angyal imádkozott tán ér­tem, vagy legalább javamat kívánta, ennélfogva sérthetlen voltam. — Ah ! annál jobb ! — viszonzá a vak lányka, még jobban pirulva, de úgy tettetve, mintha René célzatát nem értené, — annál jobb René úr! Egyéb­iránt ön oly jó, oly nemes szivü, oly szánakozó, hogy barátjainak kell lenni az odafön valóknak. — tévé­d hozzá, kezeit ég felé emelve, — miként barátai az­­ alantiak.“ Azután szünet múlva. — Azt hallottam René úr, — folytatá Tabitha, — hogy ön nagy dicsőséget aratott. Nekem azt mondták, hogy vitézségben a legnagyobb hősökkel versenyzett, hogy ön csodákat mivelt. — S ki dicsérte föl ily túlzottan tetteimet, kis­asszony ? — kérdé a fiatal ember. — A marschal úr egyik hadsegéde, ki Luxem­bourg e méltóságánál egy órával előbb érkezett a kastélyba. René úr, mindnyájan gyönyörrel hall­gattuk , mert itt mindenki szereti, mindenki tiszteli, mindenki becsüli önt. . . Ön oly jó, René úr, a sze­gény vak iránt! — A dicsőség egy álmát valósitám kisasszony, ah! mért nem valósulhatnak hasonlóképen lelkem más, ennél becsesebb vágyai ? — E szerint légvárakat alkot ön is, René úr ? — Ki nem alkot? Ki nem aranyozza meg, csi­nosítja ki jövendőjét ?.. Ah! kisasszony, ha alacsony helyzetem nem gátolna egy valaki keze után vá­gyakoznom. — A kit szeret ? — szakitá félbe Tabitha. — A kit imádok, — viszonzá René. — S a ki önt szereti ? — Azt nem tudom. — Nőül fogja venni, úgy-e ? — Legforróbb vágyaim egyike volna. — S azon egyén szép, fiatal, kedves; szive, esze, lelke helyén ? — Épen most mondom, hogy angyal. — Rajzolja le előttem René úr, oly kíváncsi vagyok rá. — Lerajzoljam ? fájdalom kisasszony, oly te­hetséggel kellene bírnom, a­milyen nekem nincs. — Mitsem tesz, csak kisértse meg. — Na jó, akkora, mint kegyed, szép és jó . .. mint kegyed; szánakozó, érzékeny, mint kegyed . . . a világon senkinek szebb lelke nincs, s lelkének ne­messége kitűnik legkisebb mozdulatából, legcseké­lyebb szavaiból; szava oly kellemes, mint a csalo­gányé, mozdulatai oly kellemesek, mint a hattyúé, melynek fehérségével is bir. Végre. . . . — Végre? — sürgeté Tabitha, — kinek szive oly hevesen dobogott, hogy ruhaderekát csaknem kirepeszté. — Végre, — véve föl a szót René, — szintúgy elérzékenyülve, mint társa, — ő is oly . . vak . . mint kegyed. Ez utósó, remegő hangon kiejtett szóra Tabitha pirosságát halálos sápadtság válta föl. Ösztönszerü­­leg szemeihez kapott, mintha vissza akarta volna tartóztatni fakadó örömkönyeit, s igy szólt: — Hogyan, René úr, én volnék, a kit szeret ?.. — Igen kisassszony, — viszonzá René, a lányka lábaihoz borúlva s egyik kezét megragadva, — önt szeretem, önnek vágynám szentelni egész életem. — Igazán? — Igazán! — ismétlé René. — Istenem René úr, e vallomás sokkal őszintébb, mintsem tagadhatnám, hogy igazán boldoggá tesz; de gondolja meg kérem,mily súlyos terhet válallna magá­ra. A vak csak akadék, teher; az élet minden változa­tai közt örökös fogyatk­ozás és nyomor képe. Milyen feleség az olyan, ki nem láthatja férjét? Milyen anya, ki nem szemlélheti gyermekeit ? Oh René úr, sokkal nagyobb barátsággal viseltetem ön iránt . . . mint hogy reményeit táplálni akarjam. — A vak feleség nem láthatja férjét, azt mond­ja kisasszony, — viszonzá René, — de hisz férj és feleség egyek, s két szemnél több nem kivántatik egy test, egy lélek kormányzására. Nem láthatja gyermekeit, de megcsókolhatja, lehelletével fölme­lengetheti, táplálhatja, szeretheti! A­mi anyira em­legetett hibáját illeti, kisasszony, jusson eszébe, hogy ha kegyed vak, én meg púpos vagyok . . . Nincs mit egymásnak e tekintetben fölhánynunk. — Ön igazán elmés, René úr, az akadályok elhárí­tásában , azonban bármi történjék is . . . eme lég­várral, higgye meg uram, vallomása soha ki nem mosódik se szivemből, se emlékezetemből. Tabitha örökké emlékezni fog tanúsított barátságára, meg­ígért ragaszkodására ... s közel vagy távol. .. imádkozni fog az ön boldogságáért. Az idő eljárt René úr, térjünk vissza a kastélyba, mindkettőnket hívja kötelessége. Tabitha fölállott, s a szűz megható kézmozdu­latával visszavonulásra inté a fiatal embert. — Nem fogadja el kisasszony karomat, — kérdé René, — míg a kastélyba visszavezetem ? — Nem, nem, — viszonzá Tabitha, — egyedül jöttem, egyedül akarok visszatérni. Ne aggódjék raj­­t­­am, ismerem én utamat. René lassú léptekkel távozok, de visszanézve, látta, hogy a lányka lehajol, az elejtett liliomot felve­szi, s titkon keblébe rejti. — Szeret, — gondolá René. *— Szerencsés na­­­­pom ez a mai, mert dicsőséget s szerelmet arattam. Ezután a nerwindi naptól számítom éveim. Az első komornyik s titkár belépett Luxem­bourg marschal termébe, a­hová az is nemsokára jött utána. A nerwindi győző bármint elfáradt is a napi teher alatt, nyugodtnak, vidámnak látszott. Arca égi örömtől sugárzott, s a csata esélyei alatt ráncba borult homloka kiderült a belső megelégedéstől. A fiatal komornyik közelebb lépett, hogy a marschal mellvértét leoldozhassa. — Uram, — mondá neki Luxembourg gyön­géden visszatolva cselédét, — többé nem vehetem igénybe az ön szolgálatát. — Hogyan méltóságos uram! — jajdúlt föl az elbámult René, — szerencsétlenségemre eljátsztam talán kegyét ? — Nem René, de habár Franciaország marsalja vagyok is, nem tarthatom szolgámál meg a navarrai gránátos ezred egyik kapitányát. Renét mintha villám sújtotta volna le. — A navarrai ezred kapitánya! — kiálta föl, — én méltóságos uram, én Mibray René! — Hát ki más, — viszonzá Luxembourg — ime ezennel kijelölöm a király nevében. Holnap e rangba fog a navarrai ezrednek bemutattatni, mely tudom, helyesli a király s az én választásomat. — Lehetséges volna ez méltóságos uram ? . . . Oh ! nem nem; csak könnyen hivőségem, tán dics­vágyam teszi próbára. ... Az lehetetlen. — Nagyon lehetséges, Mibray úr, — felesé Lu­xembourg méltóságteljesen; — mikor hitegetett va­lakit egy Montmorency ? Mibray úr, mai pompás magaviselete eltörlő szolgaságának minden nyomát Ön üvegfúvó nemes *) családból származott; szülei­nek szegénysége a természet oktalan szeszélye kényszerité a katonai pályán kívül tenni szert tűr­hető életmódra. E miatt csatlakozott hozzám , azon­ban hazaáruló lennék, ha Franciaországot egy vi­téz katonájától továbbra is megfosztanám. Ön visz­­szaszerezte nemesi címét; ennélfogva átszolgáltatom azon hadseregnek, mely ma fiává fogadta, s melyet bátorságával csudálkozásra gerjesztett. Midray René kapitány, üdvözlöm önt. S Luxembourg levette kalapját komornyikja előtt, ki a fővezér igazságszeretete s a király ke­gyelme által tisztté tett a navarrai ezredben. — De hiszen méltóságos uram, — ellenveté René, örömében hálásan csókolva a marschal kezét, — én púpos vagyok. — Én is,— viszontá roppant hidegvérrel a marschal, — s dacára ennek Franciaország mar­­schalja, ki Vilmos királyt tönkre tettem. (Vége höv.) *) A palestinai háborúk által tönkre jutott nemesek fölsegélésére adták ki a francia királyok azon rendeletet, hogy csak nemes ember lehet üvegfúvó. Assoóth Sándor bátyámról. (Emlékeimből.) III. " Az elégikus hang, mely tegnap említett levelé­ből a szívbe lopózik és szempillánkra könyet csal, még nem uralkodott rajta, midőn Párisban együtt voltunk. Vidáman tudott beszélni, ifjú lányok ked­vence volt, — és ez mindig jellemző, — száz tréfá­val, száz adomával tudta őket mulattatni, és száz aprósággal , csecsebecsével , ritkasággal. Ilyenek egész tárával bírt mindig; a legkülöncködőbbekből csak kettőt akarok említeni. Igaz amerikai okmány mind a kettő. Az egyik egy múzeumi adás-vevési aján­lata: fejéért ígértek enyit meg enyit, ha nekik biz­tosítja halála után; a másik egy keresztlevél, mely­ből kitűnik, hogy egy floridai honpolgár leányát­­ A s b ó t­h névre kereszteltette. Egy emlék a floridai államparancsnokság idejéből. A porosz háború megdöbbentő napjait éltük ak­kor. Minden mozzanatot lázas figyelemmel kísértünk. Klapka akkor volt betörendő Jablookárnál. Mie­lőtt Párisból a csatatérre elutazott volna, a Párisban lévő magyarok közül számosan összejöttünk nála. Ott volt Éber is, Kiss Miklós, egy képvi­selő, mint sok más képviselő képviselője. Az egy­begyűltek reményeikről, kilátásaikról, az ügyek ál­lásáról szóltak. Akkor — legalább nekünk — nem volt még reményünk , hogy Ausztria a magyar jog előtt önként meghajoljon. A megtörésre mutatkozott ismét alkalmas mozzanat. Előnyös volt minden jel. Akkor ütköztek meg Königgratznél. Klapka közlekedett volt már a porosz királylyal, ki csak vele akart érintkezni; midőn Kossuthot em­lítették előtte, azt mondta: „Ich will’s mit einem Soldaten zu thun haben, nicht mit Kossuth.“ De másfelé is történtek intézkedések. Bethlen Gergely és Éber tábornokoknak az oláhországi ha­tárokon jutott volna szerepük. Biztos sikerre muta­tott any­i jel— — csak otthon, a hazában, , vo­lt minden mozdulatlanul. Mi persze ezt mindennek inkább voltunk hajlandók tulajdonítani, mint annak, hogy otthon nem akarnak moz­gást, mivel biztos reményük van a sikerre jutni bé­kés úton is. Hogy menyire volt szegény bátyám katona, azt ama napokban volt alkalmam tapasztalni. Én Kiss Miklós osztálytábornok mellé voltam szánva, mint hadsegéd. Órákig ült el velem a katonai kézi­könyveknél és térképeknél. Akkorában csak úgy nyertem azokat. Dacára mérnökségemnek, nem tudtam mindig eligazodni egy egy fejezeten. Olyankor egy-egy gyakorlati meg­jegyzése gyorsan világossá tette előttem a dolgot. Tizennégy nap alatt már tanúit katonának éreztem magamat, és csak lestem Kiss Miklós értesíté­sét, hogy mikor induljak. Sok várakozás után meg­jött az értesítés, hogy mindennek vége van. Nem sokára rá búcsúztam nagybátyámtól. Én két évi távollét után haza­térhettem , ő húsz éves számkivetés után oly közel a haza kapuihoz: 294 .

Next