Fővárosi Lapok 1868. március (51-75. szám)
1868-03-29 / 74. szám
— Monsieur Theodor — mondá az anya, — egy kérésem van önhöz. " Az érdemes fodrász csupa alázatosságból úgy összekunkorodott, mint valami hajtekercs. — A mai estély egy kis erkölcsi lecke akar lenni leányom társalkodónője számára, — folytatás e nagysága. E leányka beteg, s pedig nagyon veszélyesen ; betegsége a hiúság. Ma szeretném ebből kigyógyítani, s pedig önnek segítségével monsieur Theodor. Csináljon ön egyszerű hajéket neki, ami egyátalában fel ne tűnjék. Legyen meggyőződve, hogy üdvös dolgot fog cselekedni, s én gazdagon meg fogom önt jutalmazni. Nagyon szeretem gyámleányomat, s jövője szivemen fekszik. — Nagyság a megtestesült szeretet és gondosság, — viszontá a fodrász háromszor is meghajolva. Sietett aztán eljárni hiven megbízatásában. De mihelyt hátat fordított e nagyságának, kaján egy mosolygás vonult át ajkain. (Vége köv.) A HÁROM PÚPOS. (Francia beszély.) De Bast Amadétól. (Folytatás.) A marschal meghagyván saját orvosainak, hogy udvarmesterét a legnagyobb gonddal ápolják, néhány altábornokával dolgozó szobájába vonult, a másnap küldendő tudósítások szerkesztésére, melyeknek Artagnan után egy nappal meg kelle érkezniük. Mialatt a tüzérek ágyúikat szögezék ki, mialatt a gyalogság az elfoglalt zászlókat függesztő Ramur falára, Mibray René Tabithát kereste föl, kit forrón óhajtott viszont láthatni. Keresztül kasul kutatta az egész kertet, mégsem találhatta meg. Végre, újabb keresés után, ugyanazon helyen lelé, hol tegnap, Desbourral Guymond jöttéig, oly soká beszélgettek. A lányka térdepelt, úgy látszott, imádkozik, s azon tört liliomot tart a kezében, melyet René adott neki. Mi lehetett buzgó fohászkodásának tárgya ? Barátjának boldogságáért imádkozott talán ? Vagy hálát adott istennek, a miért megkímélte annak életét, kit talán tudtán kívül szeretett ? Egyedül isten tudhatta. René, Tabitha láttára, mozdulatlanul várt, akkor akarván a vak lánykát megszólítani, midőn áhitatoskodását bevégezte. Tabitha még nehány percnyi buzgólkodás után fölállott, ama vén tölgy derekához támaszkodva, melynek lombsátora szolgált nemi templomul; a tört liliomot ajkaihoz értett, aztán összefont kezekkel, kinyújtott nyakkal, hallérzékének segélyével, mely a vakok szeme szokott lenni, törekedett a kastélyból jövő hangokat fölfogni. „Tabitha kisasszony, — mondá ekkor René, oly édesen csengő hangon, mely a csiripelő tücsök zajától alig volt hallható, — megbocsáthatja e Milray Renének, hogy magányát háborgatni merászli?“ E jól ismert hangok hallatára biborveressé lett a fiatal lány arca; szive hevesen dobogott, térdei megtörtek... Leült; ugyanakkor lelke titkainak szűz és tiszta jele: a liliom, kiesett kezéből. „ Ön az René úr! — felesé Tabitha, — hangjának oly kifejezést törekedvén adni, mely zavarát elpalástolja. — ön az ! Áldassék isten, hogy önt a pusztító angyal dúlásától megkímélte! — Attól nem volt mit félnem kisasszony; egy másik angyal imádkozott tán értem, vagy legalább javamat kívánta, ennélfogva sérthetlen voltam. — Ah ! annál jobb ! — viszonzá a vak lányka, még jobban pirulva, de úgy tettetve, mintha René célzatát nem értené, — annál jobb René úr! Egyébiránt ön oly jó, oly nemes szivü, oly szánakozó, hogy barátjainak kell lenni az odafön valóknak. — tévéd hozzá, kezeit ég felé emelve, — miként barátai az alantiak.“ Azután szünet múlva. — Azt hallottam René úr, — folytatá Tabitha, — hogy ön nagy dicsőséget aratott. Nekem azt mondták, hogy vitézségben a legnagyobb hősökkel versenyzett, hogy ön csodákat mivelt. — S ki dicsérte föl ily túlzottan tetteimet, kisasszony ? — kérdé a fiatal ember. — A marschal úr egyik hadsegéde, ki Luxembourg e méltóságánál egy órával előbb érkezett a kastélyba. René úr, mindnyájan gyönyörrel hallgattuk , mert itt mindenki szereti, mindenki tiszteli, mindenki becsüli önt. . . Ön oly jó, René úr, a szegény vak iránt! — A dicsőség egy álmát valósitám kisasszony, ah! mért nem valósulhatnak hasonlóképen lelkem más, ennél becsesebb vágyai ? — E szerint légvárakat alkot ön is, René úr ? — Ki nem alkot? Ki nem aranyozza meg, csinosítja ki jövendőjét ?.. Ah! kisasszony, ha alacsony helyzetem nem gátolna egy valaki keze után vágyakoznom. — A kit szeret ? — szakitá félbe Tabitha. — A kit imádok, — viszonzá René. — S a ki önt szereti ? — Azt nem tudom. — Nőül fogja venni, úgy-e ? — Legforróbb vágyaim egyike volna. — S azon egyén szép, fiatal, kedves; szive, esze, lelke helyén ? — Épen most mondom, hogy angyal. — Rajzolja le előttem René úr, oly kíváncsi vagyok rá. — Lerajzoljam ? fájdalom kisasszony, oly tehetséggel kellene bírnom, amilyen nekem nincs. — Mitsem tesz, csak kisértse meg. — Na jó, akkora, mint kegyed, szép és jó . .. mint kegyed; szánakozó, érzékeny, mint kegyed . . . a világon senkinek szebb lelke nincs, s lelkének nemessége kitűnik legkisebb mozdulatából, legcsekélyebb szavaiból; szava oly kellemes, mint a csalogányé, mozdulatai oly kellemesek, mint a hattyúé, melynek fehérségével is bir. Végre. . . . — Végre? — sürgeté Tabitha, — kinek szive oly hevesen dobogott, hogy ruhaderekát csaknem kirepeszté. — Végre, — véve föl a szót René, — szintúgy elérzékenyülve, mint társa, — ő is oly . . vak . . mint kegyed. Ez utósó, remegő hangon kiejtett szóra Tabitha pirosságát halálos sápadtság válta föl. Ösztönszerüleg szemeihez kapott, mintha vissza akarta volna tartóztatni fakadó örömkönyeit, s igy szólt: — Hogyan, René úr, én volnék, a kit szeret ?.. — Igen kisassszony, — viszonzá René, a lányka lábaihoz borúlva s egyik kezét megragadva, — önt szeretem, önnek vágynám szentelni egész életem. — Igazán? — Igazán! — ismétlé René. — Istenem René úr, e vallomás sokkal őszintébb, mintsem tagadhatnám, hogy igazán boldoggá tesz; de gondolja meg kérem,mily súlyos terhet válallna magára. A vak csak akadék, teher; az élet minden változatai közt örökös fogyatkozás és nyomor képe. Milyen feleség az olyan, ki nem láthatja férjét? Milyen anya, ki nem szemlélheti gyermekeit ? Oh René úr, sokkal nagyobb barátsággal viseltetem ön iránt . . . mint hogy reményeit táplálni akarjam. — A vak feleség nem láthatja férjét, azt mondja kisasszony, — viszonzá René, — de hisz férj és feleség egyek, s két szemnél több nem kivántatik egy test, egy lélek kormányzására. Nem láthatja gyermekeit, de megcsókolhatja, lehelletével fölmelengetheti, táplálhatja, szeretheti! Ami anyira emlegetett hibáját illeti, kisasszony, jusson eszébe, hogy ha kegyed vak, én meg púpos vagyok . . . Nincs mit egymásnak e tekintetben fölhánynunk. — Ön igazán elmés, René úr, az akadályok elhárításában , azonban bármi történjék is . . . eme légvárral, higgye meg uram, vallomása soha ki nem mosódik se szivemből, se emlékezetemből. Tabitha örökké emlékezni fog tanúsított barátságára, megígért ragaszkodására ... s közel vagy távol. .. imádkozni fog az ön boldogságáért. Az idő eljárt René úr, térjünk vissza a kastélyba, mindkettőnket hívja kötelessége. Tabitha fölállott, s a szűz megható kézmozdulatával visszavonulásra inté a fiatal embert. — Nem fogadja el kisasszony karomat, — kérdé René, — míg a kastélyba visszavezetem ? — Nem, nem, — viszonzá Tabitha, — egyedül jöttem, egyedül akarok visszatérni. Ne aggódjék rajtam, ismerem én utamat. René lassú léptekkel távozok, de visszanézve, látta, hogy a lányka lehajol, az elejtett liliomot felveszi, s titkon keblébe rejti. — Szeret, — gondolá René. *— Szerencsés napom ez a mai, mert dicsőséget s szerelmet arattam. Ezután a nerwindi naptól számítom éveim. Az első komornyik s titkár belépett Luxembourg marschal termébe, ahová az is nemsokára jött utána. A nerwindi győző bármint elfáradt is a napi teher alatt, nyugodtnak, vidámnak látszott. Arca égi örömtől sugárzott, s a csata esélyei alatt ráncba borult homloka kiderült a belső megelégedéstől. A fiatal komornyik közelebb lépett, hogy a marschal mellvértét leoldozhassa. — Uram, — mondá neki Luxembourg gyöngéden visszatolva cselédét, — többé nem vehetem igénybe az ön szolgálatát. — Hogyan méltóságos uram! — jajdúlt föl az elbámult René, — szerencsétlenségemre eljátsztam talán kegyét ? — Nem René, de habár Franciaország marsalja vagyok is, nem tarthatom szolgámál meg a navarrai gránátos ezred egyik kapitányát. Renét mintha villám sújtotta volna le. — A navarrai ezred kapitánya! — kiálta föl, — én méltóságos uram, én Mibray René! — Hát ki más, — viszonzá Luxembourg — ime ezennel kijelölöm a király nevében. Holnap e rangba fog a navarrai ezrednek bemutattatni, mely tudom, helyesli a király s az én választásomat. — Lehetséges volna ez méltóságos uram ? . . . Oh ! nem nem; csak könnyen hivőségem, tán dicsvágyam teszi próbára. ... Az lehetetlen. — Nagyon lehetséges, Mibray úr, — felesé Luxembourg méltóságteljesen; — mikor hitegetett valakit egy Montmorency ? Mibray úr, mai pompás magaviselete eltörlő szolgaságának minden nyomát Ön üvegfúvó nemes *) családból származott; szüleinek szegénysége a természet oktalan szeszélye kényszerité a katonai pályán kívül tenni szert tűrhető életmódra. E miatt csatlakozott hozzám , azonban hazaáruló lennék, ha Franciaországot egy vitéz katonájától továbbra is megfosztanám. Ön viszszaszerezte nemesi címét; ennélfogva átszolgáltatom azon hadseregnek, mely ma fiává fogadta, s melyet bátorságával csudálkozásra gerjesztett. Midray René kapitány, üdvözlöm önt. S Luxembourg levette kalapját komornyikja előtt, ki a fővezér igazságszeretete s a király kegyelme által tisztté tett a navarrai ezredben. — De hiszen méltóságos uram, — ellenveté René, örömében hálásan csókolva a marschal kezét, — én púpos vagyok. — Én is,— viszontá roppant hidegvérrel a marschal, — s dacára ennek Franciaország marschalja, ki Vilmos királyt tönkre tettem. (Vége höv.) *) A palestinai háborúk által tönkre jutott nemesek fölsegélésére adták ki a francia királyok azon rendeletet, hogy csak nemes ember lehet üvegfúvó. Assoóth Sándor bátyámról. (Emlékeimből.) III. " Az elégikus hang, mely tegnap említett leveléből a szívbe lopózik és szempillánkra könyet csal, még nem uralkodott rajta, midőn Párisban együtt voltunk. Vidáman tudott beszélni, ifjú lányok kedvence volt, — és ez mindig jellemző, — száz tréfával, száz adomával tudta őket mulattatni, és száz aprósággal , csecsebecsével , ritkasággal. Ilyenek egész tárával bírt mindig; a legkülöncködőbbekből csak kettőt akarok említeni. Igaz amerikai okmány mind a kettő. Az egyik egy múzeumi adás-vevési ajánlata: fejéért ígértek enyit meg enyit, ha nekik biztosítja halála után; a másik egy keresztlevél, melyből kitűnik, hogy egy floridai honpolgár leányát A s b ó th névre kereszteltette. Egy emlék a floridai államparancsnokság idejéből. A porosz háború megdöbbentő napjait éltük akkor. Minden mozzanatot lázas figyelemmel kísértünk. Klapka akkor volt betörendő Jablookárnál. Mielőtt Párisból a csatatérre elutazott volna, a Párisban lévő magyarok közül számosan összejöttünk nála. Ott volt Éber is, Kiss Miklós, egy képviselő, mint sok más képviselő képviselője. Az egybegyűltek reményeikről, kilátásaikról, az ügyek állásáról szóltak. Akkor — legalább nekünk — nem volt még reményünk , hogy Ausztria a magyar jog előtt önként meghajoljon. A megtörésre mutatkozott ismét alkalmas mozzanat. Előnyös volt minden jel. Akkor ütköztek meg Königgratznél. Klapka közlekedett volt már a porosz királylyal, ki csak vele akart érintkezni; midőn Kossuthot említették előtte, azt mondta: „Ich will’s mit einem Soldaten zu thun haben, nicht mit Kossuth.“ De másfelé is történtek intézkedések. Bethlen Gergely és Éber tábornokoknak az oláhországi határokon jutott volna szerepük. Biztos sikerre mutatott anyi jel— — csak otthon, a hazában, , volt minden mozdulatlanul. Mi persze ezt mindennek inkább voltunk hajlandók tulajdonítani, mint annak, hogy otthon nem akarnak mozgást, mivel biztos reményük van a sikerre jutni békés úton is. Hogy menyire volt szegény bátyám katona, azt ama napokban volt alkalmam tapasztalni. Én Kiss Miklós osztálytábornok mellé voltam szánva, mint hadsegéd. Órákig ült el velem a katonai kézikönyveknél és térképeknél. Akkorában csak úgy nyertem azokat. Dacára mérnökségemnek, nem tudtam mindig eligazodni egy egy fejezeten. Olyankor egy-egy gyakorlati megjegyzése gyorsan világossá tette előttem a dolgot. Tizennégy nap alatt már tanúit katonának éreztem magamat, és csak lestem Kiss Miklós értesítését, hogy mikor induljak. Sok várakozás után megjött az értesítés, hogy mindennek vége van. Nem sokára rá búcsúztam nagybátyámtól. Én két évi távollét után hazatérhettem , ő húsz éves számkivetés után oly közel a haza kapuihoz: 294 .