Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-30 / 125. szám
Ha egyik másik valamit íratni akart, például folyamodványt, rögtön köznél voltam, s egy-két hússzas csak jutott. Nem múlt nap, hogy legalább valamicskét ne kerestem volna. De hármunknak mindez kevés volt. Valahogy azonban csak elérhetünk e módon is, ha legalább hitelezőink fölhagytak volna zaklatásaikkal. Nem egyszer sóhajtottam föl magamban , mily boldog az az ember, ki csődbe esik s hitelezői nem hajhászszák, nem járnak nyakára. Mondtam én a mieink-nek eleget, hagynának föl velünk, hisz megbuktunk, de ők úgy vélekedtek, hogy a diáknál nincs bukás, mint a kereskedőnél, s egy nap mint a másikon, csak egyre jöttek már korán reggel, mint a búcsújárók. Kértem Brankót, költöznék valamelyik barátjához , ő elköltözött, de ott sem volt a hitelezőktől nyugta. Egyátalán oly állapotban voltunk mindnyájan, melyet már nem lehetett tűrni. Egy délután Zdravkovitz és én „komotizálunk“, vagyis igazabban mondva „desperálunk“ az ágyon. Belép Brankó. Szemei keservesen csillognak s kétségbeesten jár föl és alá a szobában. Kérdem : mi baja ? Erre megáll, néz mind a kettőnkre s végre kezet nyújt. Isten veletek barátim, engem nem láttok többé, elmegyek. S ezzel menni akar. — Megállj csak Biankó ! én is megyek, mi ie megyünk veled akárhova is. — Oda ti aligha mentek, ahova én, mert én katonának megyek. — Megyek oda én is. — No hát jöjj! — Megállj csak, míg összeszedem magamat. Most már Zdravkovitz is kész volt velünk jönni. Hoztunk rögtön zsidókat s eladtuk mindenünket, csak az maradt meg, mi rajtunk volt. Brankó, egyik barátjától, a ki előtt szándékát fölfedezte, öt forintot kapott az útra, s miután még ezen felül ő is mindenét tisztára eladta volna, megindultunk. — Most tehát mehetünk — szóltam én. — S hova véled, hogy menjünk ? kérdé Brankó. — A helybeli hadfogadó parancsnoksághoz. — Semmi esetre, — felelt Brankó — hisz itt ba- ígeken kell keresztül utaznunk. A földiratott egyátkák vannak, én pedig balává nem leszek. — Hova menjünk tehát ? — A huszárok közé. — De mikor itt nincs huszár! — Megyünk oda, a hol van. — De hol van ? — Oda csak tiz nap alatt érünk. — Már minek mennénk oly messze ? — Mi van ebben? — költséggel kellőleg el vagyunk látva, s az utat gyalog tesszük. — Jó, de azonnal megyünk ? — Nem, majd csak holnap reggel. Ma még valahol bor mellett jól elmulatunk. — Áll az alku. Eddig én voltam Brankó parancsnoka, már ezentúl ő lesz az enyém. S ő csakugyan szívesen vette át e parancsnokságot; én is örömest léptem előtte vissza, mert őszintén kell megvallanom : elvesztettem volt már a fejemet is. Ezután kimentünk valahova a város végére egy korcsmába, ahol senki se lephetett meg, s utószor Pesten jól elmulattunk, jól kivigadtunk. Éjfél után a vendéglős szobát nyitott, lefeküdtünk s elaludtunk. Nehéz volt nekem az éj: azt álmodtam, hogy csupa katonák közt járok, magam is az vagyok már, s ép huszonötöt mérnek rám. Kínomban fölébredtem, Brankó már ébren volt , ép engem akart költeni. Felöltözvén, kifizettük a mivel tartoztunk, s mentünk. Ismerőseinknek még csak istenhozzádot se mondtunk. Az utazás könnyű vola, egész málhánk testünkön , pár forint a zsebben. Brankó kissé terheltebb volt nálunk, mert ő földabroszt és zsebében Ida arcképét s gyűrűjét hozta magával, melyet a legnagyobb szükségben sem akart sem eladni, sem elzálogítani. Most tehát isten veled Pest! Nemsokára künn voltunk a városból. Félre tettünk minden gondot, ott hagytuk azt magunk mögött Pesten. Brankó volt a parancsnok, tudta mely helysétalán nagyon jelesen ismerte. Az első faluba érkezvén, a korcsmába mentünk, hogy megpihenjünk s útunkat ismét tovább folytassuk. Brankó most kérdezte: várjon akarunk-e neki engedelmeskedni ? — Akarunk! volt a közös válasz. — Úgy tehát pénzeteket adjátok át nekem; én vagyok most a ti vezértek, s felelős mindenről; az én kezem közt kell lennie az egész úti költségnek, hogy mindig tudjam, hányadán vagyunk vele. Ti ezentúl sem ételt, sem italt nem fogtok parancsolni, hanem meg kell elégednetek azzal, amit én rendelek. — Elfogadjuk, meg fogunk elégedni. — Most tehát folytassuk útunkat — szólt Brankó s ezzel fölkeltünk és mentünk tovább. A legközelebbi faluban ismét megpihentünk s úgy aztán megint folytattuk az utat. Szép tavaszi idő volt. Brankó most mutatta csak ki, hogy ő nem mindennapi embernek született. Bátrabb, vidámabb, tréfásabb volt, mint valaha. Szinte bámultam, hol vehette e hangulatot. Méltóságosan állott néha, mint valami sereg parancsnoka, s ha itt-ott szorongán, hegyszakadáson vagy valamely meredélyen kellett áthaladnunk, ő mindig elől járt s nem egyszer segített kezével engem is. Azt hitte, hogy ő most egy kis Xenophon, akinek Cyropaediáját szóról szóra el tudta volna mondani. Ha menetközben utasokkal találkoztunk, azonnal szóba állott velük, tudakolta: honnét jönnek, hova valók, melyik út vezet erre vagy amarra. Ha drótos tótokat látott, kik az útfélen ülve falatoztak, azonnal leült ő is melléjük, mi is letelepedtünk, előkerestük zsemlénket, szalonnánkat s lakomáztunk velük. Brankó barátságosan beszélt velük, tréfált, enyelgett s e mellett aztán elfeledtük a bajt, el a fáradságot. Brankóból egészen más ember vált, mint a minő eddig volt. Én őt érzéktelen, jótehetlen embernek hittem, olyannak, akit mindig másnak kell vezetnie, s most láttam csak, hogy ép akkor leginkább ember, mikor ő vezet másokat. Tekintete, egész lénye megváltozott. (Folyt. köv.) Pesti kávéházak. ív. (Két városrész. — Pest corsoja. —■ A magyar főváros n Westend“-je. — Valami a fehér rabszolgák életéből. — Kirívó ellentétek. — Az éhség áldozatai. — A Terézváros éjjeli kávéházai. — Éjfél után az utcán. — A pesti „five points!“ — Az utca közepére! — Mielőtt belépünk. — Dante pokla en miniature. — A barlang lakói. — Egy koldusgyerek életpályája. — A palota fia. — Az élet tragédiája. — Gyöngéd vendégek. — Az első csarnokban. — A pálinka rabjai. — Egy rejtélyes nő. — A csapszékek dalnoka. — Tanulmányfok. — Egy példás anya. — „Hinaus!“ (B.N.) A Lipótváros gazdag palotái szomszédságában, közel a váci utcához, a pesti elegáns világ eme fényes gyűlhelyéhez, a Terézváros tisztátalan és szűk utcái terülnek el. A gazdagság, pompa és kényelem székhelye mellett — a szegénység, nyomor és bűn tanyája. A pénzaristokrácia büszke palotái mellett — a fehér rabszolgák ronda kunyhói! Amott díszes fogatok röpülnek végig a kövezeten, selyem és bársonyba burkolt delnők ragyogtatják ékszereiket, és divatosan öltözött uracsok feszelegnek a járdán. Pest corsoja fényes kirakatainak tükörüvegei mögött az ipar kincsei halmozzák föl a legizlésteljesebb csoportozatokban. Lyoni selyem és brüsseli csipkék szomszédságában indiai sálok és perzsa szőnyegek hevernek. Párisi illatszerek, szövetek és kertjük mellett genfi órák és florenci kalapok foglaltak helyet; tovább lüttichi fegyverek, amerikai revolverek, nürnbergi csecsebecsék, szíriai öntöttvasból készült keresztek és gyertyatartók. Adriai halak, tengeri rákok és velencei osztrigák mellett felső-magyarországi fácánok, debreceni sonkák, nápolyi narancsok és szyriai fügék vannak elhelyezve. Aranyokkal telt csészék, drágakövekkel díszített fejékek, ezüst kanalak, villák és késekből összerakott gúlák szomszédságában rumburgi és hollandi vászon, angol és morva posztó, orosz és hazai bőr hever. Gazdagság, csín, ízlés, tisztaság minden lépten nyomon. Pest „legszebb“ városrészének utcái szabályosak, házai magasak. Nem egy épületben szőnyegek borítják az emeletekre vezető lépcsőket, virágok illatoznak a folyosókon, és drága függönyök lebegnek az ablakok mögött. Minden arra mutat, hogy e házakban gazdag vagy legalább is jómódú emberek laknak. Pestnek legtekintélyesebb kereskedései, a bankházak, váltóüzletek mind e városrészben pontosulnak össze. Még a gazdagon felszerelt kávéházakon és éttermeken is meglátszik, hogy a Lipótváros csakugyan a magyar főváros „Westend“-je. Ezek a piros pozsgás kövér urak, kik naphoszszant a sorházban üldögélnek, ezek az önelégülten mosolygó pénzarisztokraták, kik az imént jöttek le a Frohner-szálloda emeleti étterméből, — bajosan ismerik azon nyomort, mely a váci úton túl lakik. A Terézvárosban, néhány utca kivételével, többnyire szegény emberek laknak. Pest e részének lakossága nagyobbára alkuszok, szatócsok, házalók, zsibárusok, kézművesek, gyári munkások, napszámosok, hordárok, varró- és mosónőkből áll. Ezek képezik a szegényebb lakosság becsületes elemeit. Kora reggeltől késő estig dolgoznak ez emberek, hogy megszerezhessék maguknak és családjuknak a mindennapi kenyeret. Többnyire egy egész család lakik egy szobában. Sokszor több is. Míg a férfiak már szürkületkor eltávoznak hazulról dolguk után, addig a nők takarítás, mosás, főzés és egyéb házi dolgokkal foglalkoznak. A gyermekek sem hevernek tétlenül és a fiúk 8—10 éves korukban már dologra küldetnek , mert az élet nagyon drága. Hisz az apa nem szerezhet mindig anyit, hogy egész családját eltarthassa. A fehér rabszolgák élete mindenütt ugyanaz: folytonos küzdelem a nyomor és ínséggel. E városrészben tehát nem találkozunk fényes kirakatokkal, hanem annál gyakrabban a szatócsok, zsibárusok, pálinka- és kávémérők ronda boltjaival. Alig néhány száz lépésre a váci úttól nyomorult alakokon akad meg az ember szeme. Beesett, sápadt arcukon, üveges meredt szemeikben az éhség tükröződik vissza, mely beleiket kínozza. Nagyon kevés mer koldulni e szerencsétlenek közül. Néhány krajcárért könyörögnek csak, hogy azon kenyeret vagy főtt burgonyát vehessenek, mely éhségüket legalább egy kis időre lecsillapítaná. De a járókelők siető tömege észre sem veszi e szánandó embereket, kik közül egyik-másik sokszor félholtan rogye a kövezetre. És mindez azon büszke paloták tőszomszédságában történik, melyeknek lakói százezrekkel rendelkeznek. A nagy városok társadalmi életének egyik legsötétebb oldalát kétségkívül a pénzarisztokrácia határtalan gazdagsága, a proletárság mondhatlan szegénysége képezi. Atalán a nagy városok a kirívó ellentétek, a szélsőségek színhelyei. Bár a könyörületesség székhelyei lennének egyszersmind! Természetes, hogy a Terézvárosban a kávéházak is egész külön, sajátszerű jelleggel bírnak. A gyári munkás, az iparos, a kereskedő vagy házaló, ki napközben egy percnyi szabad idővel sem rendelkezik, csakis este térhet be a kávéházba, és így könnyen megmagyarázható, miért oly látogatottak a terézvárosi kávéházak éjjel. A munkás osztály, melynek életörömei oly szűk körre szorítvák, zajosan, kicsapongón szokott mulatói. El akarják ez emberek felejteni nyomorukat — legalább néhány órára. Azonkívül e kávéházak a fővárosi társadalom legaljasabb rétegeinek gyülhelyei. Szállásnélküli korhelyek, csavargók, iparlovagok, hamis játékosok, zsebmetszők s az elősoroltakhoz hasonló emberek bőven vannak képviselve az éjjeli törzsvendégek csoportjában. Szükségtelen tán mondanunk, hogy e városrészben is léteznek tisztességes kávéházak, és ezek éjjel zárvák. Mi csak az úgynevezett éjjeli kávéházakkal foglalkozunk. Folytassuk tehát szemlénket, és térjünk be a királyutca egyik kávéházába. Éjfél már régen elmúlt. A gázlámpák egy része lobog még csak, az utcák kihaltak és sötétek. Csak olykor-olykor szakítja meg az éj csöndét egyes ittas csoportok éktelen lármája. A királyutca és szemetes ronda mellék utcái, melyek telvék lebújokkal, pálinkás boltok és csapszékekkel, sokszor véres éjjeli küzdelmek színhelyei. Pestnek e része a csőcselék kedvenc tanyája, és egyes ember, ha éjfél után halad végig e szűk, sötét és kihalt utcákon, majdnem oly félelemnek van kitéve, mintha New- Yorkban a „five points“ (öt sarok) nevű városrészben kóborolna, mely tudvalevőleg az összes newyorki csőcselék hírhedt gyülhelye, és egyebek közt arról is nevezetes, hogy a rendőrség éjnek idején még csoportosan sem mer behatolni piszkos tömkelegébe. 498