Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-26 / 121. szám
121-dik sz. Kedden, május 26. Kiadó-hivatal: Pest Íjajáték-tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési díj: TISÓVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Sinkwszi éi ÍMHÍD • Lipót utca 34. az. Ist. eai. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. MELYIK SZERETETT LEGJOBBAN ? (Összefüggés nélküli történetek.) Írta Balázs Sándor. (Vége.) Mikor már a szegény asszony nem bírta a kezét fölemelni a fáradságtól, azt mondta, hogy most már elég ; egy óra múlva ismét újból kezdem, most beszélgessünk. A pallér úr is azt mondta, hogy meglátogat délután, és hogy ne búsuljunk, mert ő gondolt valamit, hogy mit csináljunk azon esetre is, ha, amit én nem hiszek, a te betegséged csakugyan olyan nagy volna is, a mint te gondolod. — Én is gondoltam valamit, — mondá a férj, — én azt gondoltam, hogy mivel a bal kezemnek semmi baja nincs és hála istennek, balog vagyok, írni fogok, a pallér úr, ő jó ember, áldja meg az isten, majd fog szerezni nekem másolni valót, neki nagy ismeretsége van a guberniális uraságokkal. Te pedig Katicám varrni fogsz, hisz csupa gyönyörűség, amilyen szép varrásod van, így aztán valahogy csak megsegít az isten ! — És mosni! Ő ne félj és ne búsulj Palikám, majd szerzek én kundsaftokat, mert nagyon szépen tudok téglázni. — Mosni ? azt nem! — mondá sóhajtva a férj, — mosni, azt nem engedem, elég nyomorúság az szegény fejednek, ki nem úgy nőttél fel, hogy idegenek számára kelletend varrnod. — Hát téged napszámosságra neveltek édes Palikám ! És mégis napszámoskodtál érttem, és toltad a nehéz targoncát, és mindezt én éreztem, áldjon meg az isten értte édes Palikám! — Elég lesz az, ha varrsz, én meg írok. Ha lesz varrni és írni valónk, akkor egyszerűen, de tisztességesen megélhetünk ebből. És talán még jól adta az isten igy, ahogy adta, mert igy legalább mindig együtt lehetünk. Úgy is mindig csak azon búsultam, hogy egész napokon át távol kellett tőled lennem ! — Igaz lesz az Palikám. Lám erre nem is gonsdoltam. Milyen jó lesz ezután, hogy mindig együtt lehetünk! Nyáron át mindig a kertbe visszük az asztalt, te ínni fogsz, én pedig varrni, és mindig együtt lehetünk. Ő milyen jó lesz az 10 ártatlan szerető szivek édes kiváltsága! hogy minden helyzetben elégedettek és boldogok tudtok lenni! Hogy a legnagyobb csapást is új örömök és új boldogság forrásává tudjátok átbűvölni! Midőn a jó szivű pallér délután szobájukba lépett, nem kevéssé volt elbámulva, hogy kétségbeesés és siránkozás helyett megnyugvást és reménységet talált. Katica azonnal el is mondta neki új életük tervét, s örömét azon boldogság fölött, hogy most már legalább mindig együtt lehetnek! A jó szivü pallér mosolyogva és kényezve hallgatta végig az ártatlan asszony ábrándjait, azután azt mondta, hogy most már hallgassák meg, hogy mit gondolt ő, hisz talán azt is követhetik, mert hisz az sem választja el ám őket. És azután elmondta tervét, hogy ő ide az udvarra utcára nyíló nagy ablakkal fabódét fog építtetni, abban az asszony majd fog árulhatni sót , lisztet, gyertyát, gyümölcsöt, zsemlét, pipát, meg más ilyen apróságokat. Az utcában úgy sincs bolt, hát ebből megélhetnek csöndesen. E mellett az asszony varrhat is, a férfi pedig irhát, így aztán mindig együtt lehet- ' nek. Aztán meg ezt a házat is átengedi nekik szabad és díjtalan használatul, s hogy legyen mivel megkezdeni az üzletet, ám ezt a háromszáz forintot kölcsön adja nekik, majd megadják lassankint részletekként, amint lehet. S ha nem adják sem nagy baj, azért prókátor kezére bizony nem juttatja őket. És aztán mindjárt elő is húzta a pugyellárisát, s kiszámlálta a beteg ágyára a háromszáz forintot. Bel kár, hogy a jószivü pallér nem tudott olvasni a szivekben. Mert sok szép dolgot olvashatott volna most a két árva szivében, amit azok élő szóval nem tudtak neki elmondani. A férfi csak szivére tette kezét és könyezett, az asszony pedig oda borúlt lábaihoz és fuldokló zokogás közt csókokkal árasztotta el kezeit. — Mondok valamit fiaim, — mondá a jó szivüpallér, kinek szeme szintén könyekkel volt tele — bátran és szégyenkedés nélkül elfogadhatjátok tőlem azt, amit most éreztetek jó szívvel teszek, mert tartozás és adósság az csupán, amit most nektek visszafizetek. Mert én is voltam valaha nyomorúságban, nagy nyomorúságban. Nem olyan nyomorúságban, amit isten küldött rám , hanem amit magam szereztem magamnak, és e nagy nyomorúságomban elpusztultam volna, ha egy jótevő kéz nem nyújtott volna segítséget az újból fölemelkedésre. Ez a jótevő kéz szegény boldogtalan apádé volt szegény gyermekem. Ezzel fölemelte a lábainál síró nőt, megcsókolta homlokát és sebesen eltávozott. Másnap aztán megjött az ács és épitni kezdé a fabódét. Az asszony pedig dörzsölgette férjét naponként háromszor négyszer mindaddig, mig csak kezeit föl- emelni bírta, de bizony nem használt ez semmit — a szegény fiatal férfi csoszogó fél ember maradt teljes életében. Az ács pedig ezalatt elkészítette a takaros bólét. Olyan csinos kis sátor volt, mint valami svájci ,ak. Pirosra festett fedele köröskörül ki volt csipkézve cirádás deszkákkal s kis padlásának homlokzatát a maga jó szántából galambbúbbá építette. — Mire ez a galambbúb, nagy jó uram ? mondá Jatkca, hisz nincs nekünk galambunk ! — Ami nincs, az lehet, mondá az ács hamisfás rejtélyességgel kacsintva torzomborz szemöldöcével.— És ime! mire a bódé teljesen elkészült, két pár szép fehér galamb ott búgott a búbban. És aztán nem is veszett ki többé soha. Mikor én sok-sok eszendő múlva házukhoz járatos voltam, még mindig itt búgtak és röpködtek talán ez első két párnak lédunokái. Haj ! be szerette is őket szegény Pali bácsi. Csak egyet füttyentett, s három négy mindjárt ida röppent vállára, a többi pedig lábai elől szedegette a szétszórt búzaszemeket. Mikor a bódé kész volt, eljött a jó pallér, s majával vitte Katicát az első bevásárlásra. Hadd tudja ö meg, hol mit lehet jobbat s olcsóbban kapni. Azután meg írni valót hozott férjének, s megígérte, hogy tután is fog róluk gondoskodni. És azután oda helyezték az asztalt a bódé köelébe, ott itt Pali, az asszony pedig föltette fejére eszesre keményített hófehér fejkötőjét, elrendezte fútni valóit, beült a sátorba, s várta a jó szerencsét. Ez nem is késett soká, mert a környék népe issanként oda szokott vásárolni, s mert mindenki smerte múltját és történetét, hát elnevezték őt úri ofának. Nem gúnyból, mert szerették, hanem mert népnek mindenütt meg van az a szokása, hogy teret az embereknek és dolgoknak jellemzetes elevezést adni. Rajta is maradt ez a név teljes életében. Senki ne hívta máskép, csak úgy, hogy úri kora, így élt a boldog pár néhány esztendeig vidám megelégedésben. A nő mindig mosolyogva, dalolgatva, pajzánodva, csakhogy szegény Palikája ne szomorkodjék. A férj pedig megnyugodva és kibékülve szomor állapotával. Ekkor azonban ismét súlyosan rájuk nehezedett z úr keze, aki örömét leli a nemes szivek gyakori megpróbáltatásaiban, s azoknak ártatlanságuk erejével való diadalmaskodásaiban. A jó szivű pallér, az ő kegyes pártfogójuk, hirtelen meghalt. Őt is a szél ütötte meg, de sokkal szerencsésebben, mint szegény Palit. Ezt pedig szegényt új csapás érte. A sok írás úgy elgyöngítette és megrontotta szemét, hogy szinte belevakult. Sok ideig semmit sem látott, azután pedig jobban lett ugyan kissé, de sem írni, sem olvasnia nem volt szabad, s teljes életében zöld ellenzőt kelle hordania. Ami még aztán e kettős nagy csapást tetézte, hát az volt, hogy a szegény jó szívü pallér hirtelen halála következtében végrendelet nélkül múlt ki, s így nem intézkedhetett a házra nézve. Az örökösök pedig nem űzték ugyan ki őket, de a lakbért követelték. Megszaporodott tehát a kiadás épen akkor, amidőn az egyik kereső fél kidőlt. Hanem azért a derék asszony nem esett kétségbe, hanem megölelte, megcsókolta férjét, s azt mondta neki, hogy ne búsulj Palikám, majd megsegít a jó isten. Ezután már többet fogok dolgozni, a varrás mellett mosni is fogok, s ha kell, más munkára is eljárok, de amíg én élek, nem fogsz nyomorúságot szenvedni. Hiszen tudod, nemcsak a templom padján, hanem apáink sírjánál is esküt tettünk rá, hogy nem hagyjuk el egymást semminemű betegségünkben és nyomorúságunkban! És ettől kezdve aztán soha sem lehetett máskép látni az úri kofát bódéjában, mint varrással kezében, de folyvást dalolgatva és tréfálgatva szomorú férjével. Este aztán mosott, téglázott, sőt olykor nehezebb, roszabb esztendők alatt kerti munkára is eljárt, de szegény Palikájának minden délben s este meg volt a fél meszely bora, s vasárnapokon a pecsenyéje ! És ez így tartott és folyt negyvenhét esztendeig. Mikor én megismertem őket gyermekkoromban, már mind a kettőnek olyan szép fehér volt a haja, mint a körülöttük röpkedő galambok. A kertünk épen tőszomszédjukban volt, így gyakran meglátogattam őket, annál gyakrabban, mert szegény Pali bácsi nagy zöld ellenzőjével nagyon szeretett eljátszani s mulatozni velünk, s csodaszép történeteket tudott mesélni tündérekről és királylányokról, akik közül a legszebbet és legjobbat mindig Katicának nevezték ; az úri kofa pedig mindenkit szeretettel és szívességgel fogadott, aki az ő szegény Palikáját kissé szórakoztatni képes volt. Mintha most is látnám hófehér fejkötőjével fején s varrással kezében bódéjában. Mindig nyájasan mosolygó arcocskája folyvást bólintgatott, s mintha még most is hallanám gyönge, rekedtes hangját, midőn verőfényes napokon időnkint kikiáltott szemfájós férjére: — A zöldbe nézz Palikám! a zöldbe nézz Palikám! Megható történetüket jó atyám elbeszélése után smerem, aki soha sem mehetett el kis házuk előtt anélkül, hogy be ne kiáltson a kerítésen: — Jó napot Pál uram, hogy van? hogy van? — Jól, nagy uram, jól, — volt a rendes felelet. — Hogy ne lenne jól az, a kinek olyan áldott angyali felesége van, mint nekem, a ki még azzal is kilékiti az embert, hogy vak, meg nyomorék! Nekem pedig, midőn e beszélykék fölé azon cimet írom, hogy „Melyik szeretett jobban ?“ eszembnt a nyájasan mosolygó anyóka, s megírom egyszerűörténetét, mert meg vagyok győződve, hogy e kélés eldöntésénél talán ő is kap egy pár szavazatot. Mert hiszen ha megbámuljuk azokat, kik kedveseikért meghalnak, talán azokat is megilleti egy kis elismerés, kik azokért, kiket szeretnek, élni és dolgozni tudnak.