Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)

1868-05-26 / 121. szám

121-dik sz. Kedden, május 26. Kiadó-hivatal: Pest­ Íjajáték-tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Előfizetési díj: TI­SÓVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Sinkwszi éi ÍM­HÍD • Lipót utca 34. az. I­st. eai. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. MELYIK SZERETETT LEGJOBBAN ? (Összefüggés nélküli történetek.) Írta Balázs Sándor. (Vége.) Mikor már a szegény asszony nem bírta a kezét fölemelni a fáradságtól, azt mondta, hogy most már elég ; egy óra múlva ismét újból kezdem, most be­szélgessünk. A pallér úr is azt mondta, hogy meglá­togat délután, és hogy ne búsuljunk, mert ő gondolt valamit, hogy mit csináljunk azon esetre is, ha, a­mit én nem hiszek, a te betegséged csakugyan olyan nagy volna is, a mint te gondolod. — Én is gondoltam valamit, — mondá a férj, — én azt gondoltam, hogy mivel a bal kezemnek semmi baja nincs és hála istennek, balog vagyok, írni fogok, a pallér úr, ő jó ember, áldja meg az is­ten, majd fog szerezni nekem másolni valót, neki nagy ismeretsége van a guberniális uraságokkal. Te pedig Katicám varrni fogsz, hisz csupa gyönyörű­ség, a­milyen szép varrásod van, így aztán valahogy csak megsegít az isten ! — És mosni! Ő ne félj és ne búsulj Palikám, majd szerzek én kundsaftokat, mert nagyon szépen tudok téglázni. — Mosni ? azt nem! — mondá sóhajtva a férj, — mosni, azt nem engedem, elég nyomorúság az sze­gény fejednek, ki nem úgy nőttél fel, hogy idegenek számára kelletend varrnod. — Hát téged napszámosságra neveltek édes Palikám ! És mégis napszámoskodtál érttem, és tol­tad a nehéz targoncát, és mindezt én éreztem, áldjon meg az isten értte édes Palikám! — Elég lesz az, ha varrsz, én meg írok. Ha lesz varrni és írni valónk, akkor egyszerűen, de tisztessé­gesen megélhetünk ebből. És talán még jól adta az isten igy, a­hogy adta, mert igy legalább mindig együtt lehetünk. Úgy is mindig csak azon búsultam,­­ hogy egész napokon át távol kellett tőled lennem !­­ — Igaz lesz az Palikám. Lám erre nem is gon­­s­doltam. Milyen jó lesz ezután, hogy mindig együtt­­ lehetünk! Nyáron át mindig a kertbe visszük az­­ asztalt, te ínni fogsz, én pedig varrni, és mindig együtt lehetünk. Ő milyen jó lesz az 1­0 ártatlan szerető szivek édes kiváltsága! hogy minden helyzetben elégedettek és boldogok tudtok lenni! Hogy a legnagyobb csapást is új örömök és új boldogság forrásává tudjátok átbűvölni! Midőn a jó szivű pallér délután szobájukba lé­pett, nem kevéssé volt elbámulva, hogy kétségbeesés és siránkozás helyett megnyugvást és reménységet talált. Katica azonnal el is mondta neki új életük ter­vét, s örömét azon boldogság fölött, hogy most már legalább mindig együtt lehetnek! A jó szivü pallér mosolyogva és kényezve hall­gatta végig az ártatlan asszony ábrándjait, azután azt mondta, hogy most már hallgassák meg, hogy mit gondolt ő, hisz talán azt is követhetik, mert hisz­­ az sem választja el ám őket. És azután elmondta tervét, hogy ő ide az udvar­ra utcára nyíló nagy ablakkal fabódét fog építtetni, abban az asszony majd fog árulhatni sót , lisztet, gyertyát, gyümölcsöt, zsemlét, pipát, meg más ilyen apróságokat. Az utcában úgy sincs bolt, hát ebből megélhetnek csöndesen. E mellett az asszony varrhat is, a férfi pedig irhát, így aztán mindig együtt lehet- ' nek. Aztán meg ezt a házat is átengedi nekik szabad és díjtalan használatul, s hogy legyen mivel megkez­­deni az üzletet, ám ezt a háromszáz forintot kölcsön­­ adja nekik, majd megadják lassankint részletekként, a­mint lehet. S ha nem adják sem nagy baj, azért prókátor kezére bizony nem juttatja őket. És aztán mindjárt elő is húzta a pugyellárisát, s kiszámlálta a beteg ágyára a háromszáz forintot. Bel kár, hogy a jószivü pallér nem tudott ol­­­­vasni a szivekben. Mert sok szép dolgot olvashatott­­ volna most a két árva szivében, a­mit azok élő szó­­­­val nem tudtak neki elmondani. A férfi csak szivére tette kezét és könyezett,­­ az asszony pedig oda borúlt lábaihoz és fuldokló zo­­­­kogás közt csókokkal árasztotta el kezeit. — Mondok valamit fiaim, — mondá a jó szivü­­­pallér, kinek szeme szintén könyekkel volt tele — bátran és szégyenkedés nélkül elfogadhatjátok tő­lem azt, a­mit most éreztetek jó szívvel teszek, mert tartozás és adósság az csupán, a­mit most nektek visszafizetek. Mert én is voltam valaha nyomorúság­ban, nagy nyomorúságban. Nem olyan nyomorúság­ban, a­mit isten küldött rám , hanem a­mit magam szereztem magamnak, és e nagy nyomorúságomban elpusztultam volna, ha egy jótevő kéz nem nyújtott volna segítséget az újból fölemelkedésre. Ez a jó­tevő kéz szegény boldogtalan apádé volt szegény gyermekem. Ezzel fölemelte a lábainál síró nőt, megcsókolta homlokát és sebesen eltávozott. Másnap aztán megjött az ács és épitni kezdé a fabódét. Az asszony pedig dörzsölgette férjét naponként háromszor négyszer mindaddig, mig csak kezeit föl- emelni bírta, de bizony nem használt ez semmit — a szegény fiatal férfi csoszogó fél ember maradt tel­jes életében. Az ács pedig ezalatt elkészítette a takaros bó­lét. Olyan csinos kis sátor volt, mint valami svájci ,ak. Pirosra festett fedele köröskörül ki volt csip­kézve cirádás deszkákkal s kis padlásának homlok­­zatát a maga jó szántából galambbúbbá építette. — Mire ez a galambbúb, nagy jó uram ? mondá Jatkca, hisz nincs nekünk galambunk ! — A­mi nincs, az lehet, mondá az ács hamis­fás rejtélyességgel kacsintva torzomborz szemöldö­­cével.— És ime! mire a bódé teljesen elkészült, két pár szép fehér galamb ott búgott a búbban. És aztán nem is veszett ki többé soha. Mikor én sok-sok esz­­endő múlva házukhoz járatos voltam, még mindig itt búgtak és röpködtek talán ez első két párnak lédunokái. Haj ! be szerette is őket szegény Pali bá­­csi. Csak egyet füttyentett, s három négy mindjárt ida röppent vállára, a többi pedig lábai elől szede­gette a szétszórt búzaszemeket. Mikor a bódé kész volt, eljött a jó pallér, s ma­jával vitte Katicát az első bevásárlásra. Hadd tudja ö meg, hol mit lehet jobbat s olcsóbban kapni. Azután meg írni valót hozott férjének, s megígérte, hogy tután is fog róluk gondoskodni. És azután oda helyezték az asztalt a bódé kö­­elébe, ott itt Pali, az asszony pedig föltette fejére eszesre keményített hófehér fejkötőjét, elrendezte fútni valóit, beült a sátorba, s várta a jó szerencsét. Ez nem is késett soká, mert a környék népe issanként oda szokott vásárolni, s mert mindenki smerte múltját és történetét, hát elnevezték őt úri ofának. Nem gúnyból, mert szerették, hanem mert népnek mindenütt meg van az a szokása, hogy teret az embereknek és dolgoknak jellemzetes el­­evezést adni. Rajta is maradt ez a név teljes életében. Senki ne hívta máskép, csak úgy, hogy úri kora, így élt a boldog pár néhány esztendeig vidám megelégedésben. A nő mindig mosolyogva, dalolgatva, pajzán­­odva, csakhogy szegény Palikája ne szomorkodjék. A férj pedig megnyugodva és kibékülve szomo­­r állapotával. Ekkor azonban ismét súlyosan rájuk nehezedett z úr keze, a­ki örömét leli a nemes szivek gyakori megpróbáltatásaiban, s azoknak ártatlanságuk erejé­vel való diadalmaskodásaiban. A jó szivű pallér, az ő kegyes pártfogó­juk, hirtelen meghalt. Őt is a szél ütötte meg, de sok­kal szerencsésebben, mint szegény Palit. Ezt pedig szegényt új csapás érte. A sok írás úgy elgyöngítette és megrontotta szemét, hogy szinte bele­vakult. Sok ideig semmit sem látott, azután pedig jobban lett ugyan kissé, de sem írni, sem olvasnia nem volt sza­bad, s teljes életében zöld ellenzőt kelle hordania. A­mi még aztán e kettős nagy csapást tetézte, hát az volt, hogy a szegény jó szívü pallér hirtelen halála következtében végrendelet nélkül múlt ki, s így nem intézkedhetett a házra nézve. Az örökösök pedig nem űzték ugyan ki őket, de a lakbért követelték. Megszaporodott tehát a kiadás épen akkor, a­midőn az egyik kereső fél kidőlt. Hanem azért a derék asszony nem esett kétség­be, hanem megölelte, megcsókolta férjét, s azt mond­ta neki, hogy ne búsulj Palikám, majd megsegít a jó isten. Ezután már többet fogok dolgozni, a var­rás mellett mosni is fogok, s ha kell, más munkára is eljárok, de a­míg én élek, nem fogsz nyomorúsá­got szenvedni. Hiszen tudod, nemcsak a templom padján, hanem apáink sírjánál is esküt tettünk rá, hogy nem hagyjuk el egymást semminemű betegsé­günkben és nyomorúságunkban! És ettől kezdve aztán soha sem lehetett máskép látni az úri kofát bódéjában, mint varrással kezében, de folyvást dalolgatva és tréfálgatva szomorú férjé­vel. Este aztán mosott, téglázott, sőt olykor nehezebb, roszabb esztendők alatt kerti munkára is eljárt, de szegény Palikájának minden délben s este meg volt a fél meszely bora, s vasárnapokon a pecse­nyéje ! És ez így tartott és folyt negyvenhét esztendeig. Mikor én megismertem őket gyermekkoromban, már mind a kettőnek olyan szép fehér volt a haja, mint a körülöttük röpkedő galambok. A kertünk épen tőszomszédjukban volt, így gyakran meglátogattam őket, annál gyakrabban, mert szegény Pali bácsi nagy zöld ellenzőjével na­gyon szeretett eljátszani s mulatozni velünk, s csoda­szép történeteket tudott mesélni tündérekről és ki­rálylányokról, a­kik közül a legszebbet és legjobbat mindig Katicának nevezték ; az úri kofa pedig min­denkit szeretettel és szívességgel fogadott, a­ki az ő szegény Palikáját kissé szórakoztatni képes volt. Mintha most is látnám hófehér fejkötőjével fején s varrással kezében bódéjában. Mindig nyájasan mo­solygó arcocskája folyvást bólintgatott, s mintha még most is hallanám gyönge, rekedtes hangját, midőn verőfényes napokon időnkint kikiáltott szemfájós férjére: — A zöldbe nézz Palikám! a zöldbe nézz Palikám! Megható történetüket jó atyám elbeszélése után smerem, a­ki soha sem mehetett el kis házuk előtt a­nélkül, hogy be ne kiáltson a kerítésen: — Jó napot Pál uram, hogy van? hogy van? — Jól, nagy uram, jól, — volt a rendes felelet. — Hogy ne lenne jól az, a kinek olyan áldott an­gyali felesége van, mint nekem, a ki még azzal is ki­­lékiti az embert, hogy vak, meg nyomorék! Nekem pedig, midőn e beszélykék fölé azon ci­met írom, hogy „Melyik szeretett jobban ?“ eszemb­­nt a nyájasan mosolygó anyóka, s megírom egyszerű­örténetét, mert meg vagyok győződve, hogy e ké­­­lés eldöntésénél talán ő is kap egy pár szavazato­t. Mert hiszen ha megbámuljuk azokat, kik kedve­seikért meghalnak, talán azokat is megilleti egy ki­s elismerés, kik azokért, kiket szeretnek, élni és dol­­gozni tudnak.

Next