Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)
1868-06-11 / 134. szám
134-dik SZ. Csütörtök, junius 11. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ac em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a FŐVÁROSI LAPOK július—decemberi folyamára. Újra fölkérjük a szépirodalom barátait lapunk további pártolására és terjesztésére. Mint eddig, ezután is főtörekvésünk lesz: változatos, élénk, friss lapot adni, válogatott szépirodalmi közleményekkel, kül- és belföldi eredeti tárcákkal, pesti, vidéki és külföldi újdonságok bő számával. Hogy az írói erők mily nagy és díszes köre támogatja lapunkat, mutatja az is, hogy a közelebbi harmadfél hó alatt csak a régibb írók közül következőktől volt szerencsénk műveket közölhetni: Lévay József, P. Szathmáry Károly, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kriza János, Szelestey László, Balázs Sándor, Szász Károly, Czakó Zsigmond (hátramaradt mű), Dobsa Lajos, Brassai Sámuel, Lanka, Székács József, Abonyi Lajos, Szakál Lajos és többektől. A fiatalabb írók közül is a legkitűnőbbek írnak folyvást lapunkba, s külföldi eredeti tárcákat közlünk Münchenből, Párisiól, Bécsből, Prágából, a Szász-Svájcból, Skócia több pontjáról, Karlsbadból, Konstantinápolyból stb. Szóval elmondhatjuk minden kétkedés nélkül, hogy lapunkat annyi és oly erők támogatják, mint egyetlenegy más rokon nemű vállalatot sem. A közönség igényeinek, ízlésének folyvást megfelelni törekvén, kérjük — ez irodalmi vállalat érdekében — szíves részvétüket. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, tulajdonos, felelős szerkesztő. Kiadói 876. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállítását s pontos szétküldését (idényenkint divatképekkel) ígérve, kérem az előfizetések mielőbbi beküldését. A julius — szept. évnegyedre 4 frt, s félévre december végéig 8 frt. Emich Gusztáv, a lap kiadója, s az akadémia nyomdásza. EGY NÉV, MELY TART MÁTÓL HOLNAPIG. — Beszély. — Abonyi Lajossal. (Folytatás.) Mivel ismertem azelőtt is, most is felismertem Árkay ezredest, ezrede élén ő ment legelöl ; komoran, dacosan, haraggal nézett maga elébe, mintha azzal a tekintettel százakat akarna megsemmisíteni. Kiállhatatlan volt annak, aki látta, megutálta azt az embert. Nem sokára megvillantak a kardok a nap fényében. Valóságos bűvészi képlet az, egy ilyen csillogó egész ezred kardját ragyogni, csillámlani látni, amint egy vezényszóra forgatva, sergetve a légben, egy fényes villámlássá folynak össze. A roham trombitája hallik, egy sebes roham tompa dübörgése zuhog, mely azután elhal az ágyú megdördülő hangja alatt. Ismét szünet és a jelenet más oldalon ismételteik, majd ismét itt, de az ágyúk hangja mindinkább közeledik, az eltávolodott seregnek tömege közelebb, közelebb jön, egyes alakokat tisztán ki lehet a fehér tömegből választani, és azután közelednek ismét, és mindig, mindig gyorsabban közelednek. Végtére erre vannak fordulva a lófejek, az ágyú elnémul, s csöndes, lassú hátrálással, mint kifáradt, megtört óriás, tántorogva, ámolyogva tipeg a vert had visszafelé. Mintha tegnap lett volna, még olyan elevenen emlékszem. Árkay ezredes jött elől Fehér kapitánynyal. A kapitánynak nem volt sisak fején, egy közkatona sipkával helyettesíté azt, mely kendővel volt átkötve ; fehér köpenyén végig csurgott le a vér, egész lováig. Irtózatos vágás volt homlokán, hogy szenvedhetett az a szegény ember ! Százakból állt az út szélén a karzat, a néző közönség, mely ott a viszszavonulást bámulta, és mégsem akadt egy, aki sajnálja. Árkay ezredes sisakjának taréja középen volt ketté hasítva, úgy, hogy annak első része egészen legörbült halántékára. Oly hatalmas vágást mutatott az, mely becsületére vált volna akár egy óriás karjának. Ámde Árkay ezredes, egész ellentétesen harcba menetelével, most a visszavonulásban korántsem volt dühös, korántsem haragos, mint az igaz gavallér kártyája veszteségénél, vagy megcsalt, kijátszott szerelménél mutatja épen a legvigabb, legkönnyebb, föl sem vevő arcot: csípőjére tett öklével, mosolygva haladt ezrede élén, s a városba érve, szintúgy katonai, mint polgári ismerőseinek nevezve mutogatta az öszszezúzott sisakot. Hány ember volt ott, aki szerette volna megszorítani azt a kezet. Az ezred azonban le sem nyergett, pár negyedet pihent, azután hátrált tovább a sereggel. Az ezredes az ezred élén ott ment el a négyhetes szállás ablakai alatt, melyeknek egyikén ragyogó, mosolygó szép lány arc pillantott ki, s szemlélte azt a látványt, melynek kellemes hatását épen még titkolni sem bírta, vagy gyermekei ártatlanságában nem is akarta. Az ezredes oda szökött lovon az ablakhoz, és megmutatta neki a sisakot. — No kisasszony, ez a fickó lesz érdemes valaha a kegyed kezére, hanem azután, ha élek, meghívjon a menyegzőjére. Ezzel sarkantyúba kapta lovát, ezredével tovább vonult, s vonult vele és utána ki a városból az egész hadsereg. Egy órai szünet sem jött közbe, rögtön a magyar hadsereg jött nyomukba; érkeztét a zaj, a vidor kiáltozások, éljenzések jelezték, melyek az egész várost lázas örömmel tölték be. — Hát te voltál az ? — Igen, én voltam. Azután el kellett neki beszélni az egész eseményt , vidoran, élénken, mintha csak valami vidor tréfáról lett volna szó: hogy csengtek össze a kardok, hogy ugratott mellé, hogy mérte rá azt az iszonyú vágást, melytől igazság szerint agyának kétfelé kellett volna hasittatnia. Ezeket mind el kellett beszélni. — Vájjon fölismerté? — Hogy ne ismert volna föl, hiszen ő kiáltott rám az összecsapáskor: „Ide édes keresztfiam!“ én meg azt kiáltottam neki: „Itt vagyok, édes keresztapám !“ — Azután nem sajnáltad? — kérdé félig tréfásan, félig komolyan urambátyám, — hiszen nagyon szerettétek egymást. A huszárkapitány mosolyogva nézett szeme közé. — Mondja csak édes urambátyám, hát édes urambátyám nem szerette-e őt, s bárha a legmegrögzöttebb svarcgellnek tartotta, mégis szívesen látta házánál. — Csitt te, jól tudod, hogy ő vendég volt a háznál s a magyar a vendégjogot tiszteli; de találkoztam volna csak vele a kapun kívül négy szem közt, a falu szélén, mint ellenséggel. — No hát édes urambátyám, én is úgy álltam vele szemben, mint ellenséggel, és hátha édes testvérbátyám lett volna, nem azt tettem volna-e; elég ideje vártam én már arra, hogy hazámért egynéhány jó kardvágást osztogassak. Megmondhatná Fehér kapitány is, hogy nem hiába tanított a magasabb iskolára; az igaz, én is kaptam tőle egy pár karcolást. — Hát még az is! No öcsém! de már erre nem A szép Etelkáék háza is megnépesült, vidor tudom, mit mondjak. Érdemjelet érdemesnél kitüntehuszártisztek léptek be kardcsörtetve, mosolygó tett vitézségedért; otthonossággal; öleltetve, csókoltatva urambátyám által; előre nyújtott karokkal fogadtatva asszonynéném által; gyöngéd kézszoritás és bűvös-bájos meleg s könytelt nézéssel üdvözöltetve a szép házi kisaszszony által, bámulva, vigyorgova a cselédség, s körültáncolva a házi gyermekek által. És mily meglepetés ! ki volt a szép huszárkapitány a többi között ? Antalics, ezelőtt négy héttel vasas főhadnagy. Nagyon természetesen majdnem neki örültek legjobban: az emberi hiúság sokszor magának tulajAntalics nevetve fordult Etelka kisasszony felé. — Most már csak megérdemlek a kisasszonytól egy virágszálat, amit a vasas némettől megtagadott. — Mit ? virágszálat édes öcsém! — kiáltott lelkesülve urambátyám, — hátha a kezét kérnéd leányomnak, nem oda adnám-é ? — Kedves urambátyám, ne tréfáljon velem, mert bizony isten, ha a kisasszony is úgy akarja, a szaván marasztom. — Mit ?, ha úgy akarja, muszáj neki úgy akarni. Etelka csapj föl hamar, kétszer se keresd madonitja a változások, megtérítések érdemeit Antallé, most nem volt oly alamuszi szomorú, garkt Etelka kisa887ony érezte, hogy ő leiz ezt namint vasas-német korában vidoran, délcegen ütészivesen cselek8zi, azért épen nem várt arra, össze sarkantyúját Etelka előtt. i mUszáj ! - Nos Etelka kisasszony, nem mutattam-é meg ! Akkoriban igy kötötték a házasságot, hát, hogy ösmerem Petőfi verseit ! Vidor, délceg huszártisztek voltak a násznép, Etelka helybehagyólag intett fejével, meg volt tábornok a násznagy. A kézfogó fiség azon este megindúlva, nem tudott szólani, s már csak ne vétessék , a násznép a völegénynyel együtt másnap neki rósz néven, de a mily gyönyörűséggel nézte át- ment tovább a hadjáratba, a Csatamezőre, dianedvesült pillái közül, biz isten, akár örömest anya- , dalmas harci útjain tavasztól őszig) a babérlevelek ■ hullásáig, Hatvantól Világosig, kába borult volna, s meg is csókolta volna Hogy van, hogy ilyesmiket, akit illetnek, az kiolvassa a szemekből. A huszár is kiolvasta, s nem cserélte volna el [ ezt az egy pillantást azért a száz meg száz cotillionért, melyet vasas német korában a nagy osztrák birodalom annyi meg annyi garnizonjaiban elrejtett. Azután urambátyám állott elő, és igen nagy , örömmel referálta a hősfiaknak a vert had visszavonulását, a nagy kardvágást, mely Árkay ezredes sisakját összezúzta, mintha az, a kinek beszélte, azt nem tudná jobban. — De már csak azt a kezet szeretném megrázni életemben. Antalics elégedetten, büszkén nyújtotta oda urambátyámnak kezét. — No hát rázza meg urambátyám, itt van az a kéz, rázza meg emberül. (Folyt kör.) HARMINC ÉV NARANCSITY MILÁN ÉLETÉBŐL. (Szerb regény.) Ignyatovits Jakabtól. (Folytatás.) A házasodás dolgában nagyon ellenkeztek elveim a Brankó nézeteivel, ő ugyanis igy gondolkodott: Koros férfi fiatal nőt ne vegyen; fiatal férfi korosabb nőt még kevésbbé: egy részt, mert aránytalan korúak között az élet elégedetlen, másrészt, mert ily esetben a család többnyire apa vagy anya nélkül maradván, idegen kéz alá kerül.