Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)
1868-06-05 / 129. szám
129-dik sz. Péntek, junius 5. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Csak a szerelemről... Csak a szerelemről Ne beszéljen ajkad, — ámitani tovább! Kezedben örökké Nem voltam semmi más, csupán egy puszta báb. A legszentebb érzés örök gúny ajkadon . . . — Oh hogy rád mindig e vádat kell mondanom ! A tegnap még enyém ! S hogy az vagy, kábító csókoddal pecsétled — Nem is sejtvén azt, hogy kereszt vár rám, melyen haldoklik az élet . . . S a ma ? már tövisből fonja koszorúmat . . . — Oh hogy egy angyal is öldökölni tud csak! Sötét csillagzat volt, Mely egykor engemet hozzátok vezetett; Hittem, megédesít Szenvedést és nyomort a gyöngéd szeretet; Mosolyodtól vártam hajnali éjszakámra. . . — Oh hogy a hivőt is csak kárhozat várja! Rohannak az évek Felettem, feletted pusztítva egyformán, Lelkünk vidorságát, Örömét, reményét magával sodorván. Hiába kértelek, mentsük meg, mit lehet . . . ! — Oh hogy én miattad csak tűrök, szenvedek! S igy foly le életünk — Mint sziklák között a lerohanó patak, Mig egy szál virágot Magával vihetne , rég tengerbe szakadt . . . Majd — adnál örömet ... s a sír szól: jöjjetek ! — Oh hogy boldog én csak a sírban lehetek ! Murányi Sándor: AZ ELSŐ ARCKEDŐ (Elbeszélés.) Irta: Limitek Fekete Lujza. (Folytatás.) V. Tíz nap múlva Saláry Dénes úri házánál csakugyan fényes nász volt. Kitűnő társaság gyűlt a ragyogó termekbe. A szép fiatal pár köré sokan csoportosultak. De róluk nem beszélhetünk sokat, miután velük itt találkozunk először és utószor, s ha ez elbeszélés folyamában nem nyújtottunk segédkezet boldog házasságuk kötéséhez: jogunk sincs velük annak édenébe lépni. Hallgassuk ki inkább azt a csipke, szalag, virág és iszonyú haj-halmazzal megrakott három női fej beszédes ajkait, mely fejek szorosan összedugva, majdnem egy gömböt képeznek. — Láttad , már kedvesem — szólt az egyik örökmosolygó delnő, — Idunát ? — De kérdésére feleletet sem várva, egy lélekzettel folytatá: — Én láttam, s ha jól emlékezem, csak harmadfél éve, hogy különc tettei legkülöncebbikét követé el, s közülünk eltűnt. S mégis hogy megváltozott! Hiszen haja már őszülni kezd, s ha szemüvegemet használom, arcán redőket is látok. Azt meg épen nem értem, hogy ősz hajszálait és arcredőit miért nem igyekszik eltitkolni, hisz — — Aztán nem veszitek észre, hogy a parasztok közt egészen neki parasztosodott. — szólt hirtelen a másik nagyon piros arcú és nagyon fehér fogú öreg delnő, — még csak nem is táncol, no de kivel is ? Bizony meglátszik rajta, hogy nem a nagyvilágban él. S ez az affektált egyszerű öltözék ! Semmi virág, semmi csipke, semmi ékszer ! Én e rettenetes igénytelenségben kacérságot találok, ami már ily korban lévő nőnél valóban nevetséges. — És nevetett is hozzá hosszan, hangosan. A harmadik nő legifjabb volt, érzékeny és jó lelkű, ki most is pártjára kelt Idunának. — Ne bántsátok őt, kérlek, — szólt, — ő most szebb, jobb, mint volt. Azt hallottam, hogy az utóbbi két évet jó cselekedetek gyakorlatában tölté. Áldása lett környezetének. — Na bizony, — szólt hevesen a piros arcú delnő, — parasztok közé ülni, talán épen az utcaajtóba, azután mesélni, és mesét hallgatni, mezítlábas, boglyos gyermekeket tanítani, a szalonban falusi pappal és kántorral konverszálni, ugyan kedvesem, hol találod itt az áldást? — Te nem ismered a falusiakat, — mondá az ifjú hölgy. — Csak láttad és lenézted őket. Hidd meg, jó szívük van. Különben is ti hibás szemüvegen néztek. Kifogástok van Iduna öltözéke ellen is ? Hát nem izletes-e az a világos hamuszín selyem öltöny a sötét bársony csokrokkal, s nem gyönyörű-e még mindig gazdag fürtéi közt az a fehér gyöngy ? — Ne ábrándozzál lelkem, — vette át a szót az örökmosolyú delnő, — főfájást kapok tőle. Nézzétek, most közeledik hozzá Bálnoky kapitány. Lám, mily édes mosolylyal nyújtja feléje kezét Mondják, hogy falun is meglátogatja sokszor. Bizony, bizony, ez a vén ember . . . És valóban, Iduna őszintén örült viszontláthatni a kapitányt. Oly férfi volt ő, kit a fényes szalonok sima talaján kissé darabosnak, túl komolynak, nagyon őszintének tartottak. Iduna szintén ilyennek tartotta egykor, és kerülte is őt, amint lehetett; de most egész régi környezetéből legszívesebben látja, s őszinte barátsággal szólt hozzá : — Ejnye kapitány úr! már fél év óta nem volt falunkban. Pedig önnek meg kell győződnie, hogy visszavonulásom nem szeszély ! Jöjjön mielébb ! — Óh, meg fogom látogatni mielébb! — viszonzá, — sőt viszek is magammal valakit, akit szívesebben fog látni, mint engemet. — Kit? — Egy fiatal embert. — Mit gondol ? A fiatal ember lányoknak való. Én nem bánom, ha egyedül jő is. — Akit én viszek, azt ön szívesen fogja látni. A társalgás közöttük tovább folyt, a zene szünetelt, s a vendégek ide s tova hullámzottak. Egy gyönyörű ifjú lányka lépett most ki egyik mellékteremből. Látszott, hogy a nevelőházat még nem rég hagyta el, s bábjaira és dajkája meséire még jól emlékezhetik. Sugár karcsú alak volt, a legszebb szőke hajjal, sötétkék szemekkel, parányi piros szájjal, finom metszetű egyenes orral, s ajkán a legbájosabb mosolylyal. Öltönye fehér volt, az ember el se tudta volna képzelni, hogyan is öltözhetnek más színbe. Mellette egy fiatal ember haladt, legfölebb húsz éves, megnyerő arcú, s deli termetű. Nyílt, nemes homloka a vidám ifjúság derűjével birt. Fekete haja, ajka fölött kis bajusza, s sötét szemében a delejes tűz mindenkinek föltűntek. A gyermeklány igen nagy kedvvel beszélt vele, s alig vette volna le róla tekintetét. Aki rájuk pillantott, egyszerre észre vette, hogy ezek szeretik egymást. A boldogak Ep Iduna előtt haladtak el, ki midőn megpillanta őket, egész gönyörrel mondá: — Milyen szép az ifjúság ! Hosszan nézte őket, nem tudva tekintetét levenni róluk. Azután Bálnokyhoz fordult, de annak fürkésző éles tekintete épen ő rá volt szögezve, mi még jobban zavarba hozta. — Kicsoda ez a két szép gyermek ? — kérdé. — A lányka, — szólt a kapitány. — Saláry Dénes ifjabbik lánya, Ilonka, ki az idén van először bemutatva a társaságnak. Igen kedves gyermek. Az ifjú gyámfiam, ki tanulmányait végezve, küszöbén áll a munkárakész férfikornak. — Hogyan ? — kiálta Iduna, meglepetve. Ön nekem gyámfiáról soha sem szólt. A kapitány zavarba jött, s csak anyit mondott: — Miért is szóltam volna róla, ő szegény és árva. Külföldön tanúit. Ha megengedi, be fogom kegyednek mutatni, és ha rokonszenvez vele, — folytatá a kapitány — elviszem magammal látogatóba önhöz. Ez az a fiatal ember. Egy óra múlva Iduna azt mondá a kapitánynak : — Hisz az ön gyámfia egy szeretetreméltó fiú. Rég szerettem meg valakit enyhe. Igen kapitány úr, hozza el magával. Szívesen látom. VI. A nap sebesen hanyatlott alá az égen, sötét pírban égő arca pihenni vágyott az éj ölén. A jég csöndes, tiszta és illatos volt. A zöld levelű, vékony ágakon madárkák csicseregtek versenyt a kis libapásztorokkal. Egyszerre rekkenő meleg, s utána nagy szél kerekedett, pár perc alatt fekete felhőket hajtva elő, ki tudja , honnan. A felhők sűrűn kezdtek villogni, s hosszas mély dörgés hallatszott koronként. Remegett a kis kenderáztató tavacska, minden falevél, és a kis gyermekek szíve. Ember és állat sietett fedél alá, mert a felbőszült szél sivítva rohant előre, felforgatva a ma gyűjtött szénabogyókat, kitépve sok fiatal hajtást, megszakgatva a házfedeleket, dörömbölve az ablakok üvegein, s hideggé hűtve az egész levegőt. Iduna karosszékben ült. Ölében anyja imakönyve s kezében még mindig szép feje. Szemét lehányta, és lelkében elmerengve hallgatá a dühöngő vihart. Klára asszony egy alacsony széken ült, s előtte a rokka kereke sebesen forgott, csak akkor állva meg, ha egy egy vakító villám fénye hatolt a szobába. Ilyenkor keresztet vetett magára, hozzá gondolva: „isten óvja meg azokat, akik most födél nélkül vannak!“ Egy óra múlva a vihar kezdett csillapulni, a szél nem zúgott oly rémesen. Az ég tompán dörgött, csak a villám volt még vakítóbb. (Vége köv.) HARMINC ÉV NARANCSITY MILÁN ÉLETÉBŐL. (Szerb regény.) Ignyatodás Jakabtól. (Folytatás.) Nemsokára föladták az ebédet. Brankót minden módon az első helyre akarták ültetni, de ő a kitüntetést nem fogadta el, hanem inkább Mariska mellé telepedett, minek a biró igen örült, de a menyecske még inkább. Csinosan vala pedig Mariska öltözve, hófehér arcán könnyű pír ömlött el, — olyan volt ő, mint a vadrózsa. Elfeledtem említeni, hogy ez magyaros lakoma volt; ettünk, ittunk, fel-felköszöntöttünk, a cigányok pedig húzták s vigadtunk mindnyájan. — Csak a lányok alig birták már várni, hogy valahára felkeljünk a táncolhassanak. Végre oda hagytuk az asztalt, s mentünk ki táncolni. A lányok egytől egyig olyan ügyes, tűzszemű magyar lányok — tekintgettek Brankóra: várjon fog-e s kivel fog táncolni ? — Brankó eddig még csak nézett, gondolkodott, pödörgette volna a bajuszát, de miután ilyennel még nem dicsekhetett, legalább a helyét morzsolgatta huszáros kacérkodással. Már a sarkantyúját kezdte pengetni s aztán egyszer csak megragadta a kis menyasszonyt s vite táncra. Ahogy ő a sarkantyújával a nótát kiverte, úgy húzták azt a cigányok.