Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)

1868-07-01 / 149. szám

Kis 149-aik sz. Szerda, julius 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. I Io Triumphe! (1862.*) Szerencse, hozzám nem voltál irigy; Mindent megadtál, a mi kelle nékem. Én legkivált az egyet köszönöm, Hogy ragyogásra sem lel feledékeny. Adtál szivet, belé jámbor hitet; Legyen, miként én, más is vele boldog, De tündökölni boldogság kevés, Mert enyhe lomb az, s árnyaznak a lombok. Adtál veszélyes pályát, győztem is, Van­ koszorúm is pályám töviséből. De hát ragyogni ? Nem ! bár kiütöm A koronát a mártírok f­­éből. Mindegy, akármit adtál, mind kevés, Homályba vész el, nem tud senki róla. Gyarló csillag minden mi érdemünk, Félig ragyog, ha nincs rágalmazója. Ez, a­mit adtál. Van rágalmazóm, Van ragyogásom, mint a déli napnak . Látják s tagadják bennem a mi jó, De egy hibámon ejh hajd­a kapva kapnak. Mily nyomoré nép ! Látom s nevetem, Midőn kínjában harcot ví magával, S az érdemet, mint rá dobott követ A felcsabolt eb, mardossa fogával. Lopott fakón jól mulat a betyár, Egy-két napig magasztalják a nyeglét; Az útonálló megruházkodik ; A eirdúló oltárra hord ereklyét; Fösvény után lessz, a ki boldogul; A torkos ember csendes házi állat; Haszon vagy élt a bűn, és a lator Csak gyönge volt, ha vétkezett s megállhat. De a ki orvos hitt, nevet rabol, Inkább magáét, hogysem dúlja másét. Igaz jószág el nem vész; a bolond Elérhetlenre, birdatlanra ásott. Az álmodott pénz nem hoz kamatot ; Elugatás a holdat nem fogyasztja ; Az én ruhámat, a becsületet, Egy-két bitang rólam le nem szakasztja. Portékául vásárra sem viszi, Igen lement ott a becsület ára. Sem lelke rongyát el nem rejti, ha Bársony palástból vet foltot reája. De hát ki mint tud, úgy szolgál nekem ; Plántálja hírem, mint szél a virágot; A jó mag elmegy dögvészes szélén, Viránynyá tesz egy árva pusztaságot. Csak hadd kiáltson a rágalmazó, Ismerem e fajt, Rómából ismerem ; Mert ott is éltem egykor, jól tudom, És ott is ültem diadalszekéren. Kevély vagyok, megillet engemet: Kevélységem a törpék megvetése. De kezdj újat, viselj nagy tetteket : Szerénységem a jók dicsőítése. Erdélyi János. VÉGLETEK. . (Elbeszélés.) Irta: Beniczky Bajza Lenke. I. Rég nem volt K. városában olyan élénk farsang, mint akkor, midőn Zedvitz báróné a bécsi zárdából haza hozta lányát, s házában összegyűjté a vidék jobbnevü társaságát, és a városban állomásozó kato­natiszteket. *) Az elhunyt jeles író kéziratban maradt költeménye. E városka lakói — úgy látszék — a legvidá­mabban tudják nélkülözni Pestet, s á téli idényt min­dig olyan jól, olyan vígan töltik, s a farsang oly zajosan folyik le köztük, hogy senkinek eszébe sem jutnak a fővárosnak tán nagyobbszerü, de sokkal kedélytelenebb vigalmai. Zedvitz báróné nyáron falun, télen pedig Kun, a főpiacon álló emeletes házában lakott, mely még a régi kor maradványa volt, s homlokzata nagy címe­rekkel hirdeté a család egykori fényét. Az udvart oroszlánfejes vaskapu zárta el a piactól, az ablakok alatt egész az emeletig fölérő akác sor díszlett, mely télen át ugyancsak száraz gályákká­ szomoritá az ablakon kitekintőket, de ha megtörtént, hogy a csa­lád tavaszig a városban maradt, akkor aztán annál pazarabbul áraszta el virágainak illatával a nyitott ablakú szobákat. E családi ház mellett jobbra és balra szintén urasági lakók álltak, melyekben csupán a tulajdono­sok laktak, s kicsiben a város e részét St-Germain­­né alakították, hol a város aristokráciáján kívül sen­ki sem lakott. A Zedvitz-ház tulajdonosnője jelenleg az özvegy Zedvitz báróné volt; magyar születésű, de egy po­rosz eredetű őrnagynak özvegye, ki néhány év előtt halt meg, s elég szép vagyont, mely tulajdonkép az aszonyé volt, és két gyermeket hagyott hátra. Azt, hogy a nyugdíjazott őrnagynak, ki már nem igen fiatal korában házasodott, csupán egy kis tőkéje volt, mindenki tudta; azonban neje, kit a maga idejében a környék legvagyonosabb lányának tartottak, annyi hozományt vitt neki, mely a Zedvitz nevet azonnal vagyonosság hírébe hozta. A báró és neje közös megegyezés folytán lányu­kat korán nevelő­intézetbe adták, s az a kis­lány 9 éves kora óta Bécsben lakott, és szüleit is alig látta. Otthon ez idő óta soha sem volt, egészen addig, míg­nem mint nagy lány jött az intézetből haza. Ekkor azonban már atyja pár év óta a sírban feküdt, s így a gyermek soha sem ismerte atyját. A báróné egészen elvonult életet élt férje halá­la után. Nyáron a városhoz két órányira fekvő birto­kán, télen Kau lakott. Fia, kit lányánál mindig job­ban szeretett, folytonosan vele volt, otthon nevel­téte, nem bocsátva távolabb a háztól, mert mint sokszor mondá, nevelésére ő maga akar fölügyelni, minek következménye az lett, hogy a nevelők egyre változ­tak nála, miután a báróné egyiket sem találta oly képzettnek, ki által fiát örömest neveltethette volna. A gyászévek eltelte után azonban újra meglá­­togatá a környéken lakó barátnőit, s mint azelőtt télen át, úgy ezentúl is hetenként egyszer vendége­iet fogadott házánál. Összehívta ilyenkor a város és környékbeli ismerősöket, kik bár Zedvitznét nem igen szerették, mindamellett egymásért mindnyájan elmentek hozzá, s az estét kártyával és tánccal tölt­­vén, nem vettek semmi különbséget észre a múlt és jelen között. Zedvitzné átalában azon véleményben állott is­merősei előtt, hogy férje életében is a ház feje ő volt. Nénisége inkább férfias, mint nőies lévén, férjére az első perc óta fölényt gyakorolt, azonkívül a va­gyon is övé volt, s annak kezelésében sokkal gyakor­­ottabb és ügyesebben járt el, mint férje, s így az öreg „áldott jó Zedvitz“ — mint őt nevezni szokták minden idejét evéssel és kártyával töltő, néha egész nap patience-ot hányt, este pedig whisthet ját­szott, s keveset törődött a vagyon kezelésével. Minden szüksége ki lévén elégítve, azontúl nem terjedtek vágyai. A házaspár együtt a legjobb életet élte. A bá­róné rendelkezett, a báró hallgatott. A nő akart, a férj engedelmeskedett, a­nélkül, hogy ez terhére lett volna. Ő az utosó percig úgy szerette nejét, mint tán az első percben, melyben összekeltek. Legtöbb szomorúságot egész életében az oko­zott neki, hogy lánya folytonosan távol volt tőle, s így csak fiában összpontosithatá atyai szeretetét, mely oly igaz és mély volt, minő csak egy férfi szivében élhet, kinek e világon gyermekein kivűl senkije, sőt semmije sincsen. Néhányszor emlité is­e kivánságát neje előtt, ki azonban határozottan ellent mondott, nem akarva, hogy Gabrielle addig haza jöjjön, míg tizenhat éves nem lesz, s azonnal a világba nem léphet. Ezt az időt az öreg­úr azonban már nem érte meg. Régóta köszvényes bajokban szenvedvén, lánya visszatérte előtt meghalt, majdnem semmi emléket sem hagyva gyermekei szívében maga után. Leánya nem ismerte őt, fia Alfréd pedig még­oly gyermek volt, s annyira elkényeztetve anyja ál­tal, hogy egész szivét azon érdek tölte el, mely kí­vánságainak betöltését csupán anyjában lelte föl. A báróné férje halála után azt a néhány évet, melyet szoros visszavonultságban töltött, arra hasz­nálta, hogy vagyonát rendezte, utósó adósságát, mely még szülőiről rá maradt, kifizette, s tökéletesen ren­dezett vagyoni körülmények között egyedül fiával foglalkozott, azt nagy gonddal nevelte, bár nem oly szigorúsággal, mint azt a fiú könnyelmű hajlamai kívánták volna. A nevelők — mint mondták — egy­re jöttek és mentek; némelyikkel a báróné volt elégedetlen, má­sok nem akartak a fiú mellett maradni, kit igen hál­­adatlan rosz tanítványnak mondtak, és ismét mások az anya folytonos beavatkozását nem tűrhették. Szó­val az anyának sok kellemetlenséget okozott fia ne­veltetése. És még­sem tudta elhatározni magát azon lé­pésre, hogy a fiút eltávolítván a háztól, szigorúbb nevelés alá adja, mi bizonynyal igen üdvös hatást gyakorolt volna arra. Ő azonban elég megfoghatla­­nul azzal menté magát ama tanács ellenében, mely fia eltávolítását javaslá neki, hogy minden anya meg­tagadja hivatását, ki gyermeke nevelésével maga nem foglalkozik. Erre ugyan lett volna mit vála­szolni neki lányára nézve, de természetesen senki sem lehetett oly udvariatlan, hogy őt meghazudtolni akarta volna. A dolgok tehát maradtak a régi állapotban. A fiú rosszabbodott, a nevelők változtak, a báróné hi­­hetlen türelemmel húnyt szemet Alfréd minden hely­telenségeinél, kivéve egy dolgot: a tanulást, melyben igen szigorú volt, s mit sem engedett. Alfréd élénk, fogékony eszű gyermek volt, s elég jól tanúit, legalább könnyen, ha nem is szorgal­masan, s oly sok ügyes és ravaszsággal birt, miként anyját folytonosan azon meggyőződésben tartá, hogy igen jól és szorgalmasan tanúi, mert az ő jelenlétét«, — szerencse vagy véletlen által, — többnyire felelt, s ha a báróné olykor a tanulásnál volt, cs­zesen, figyelmesen és igen jól viselte magát, tu­dva hogy e rövid idei türelem, önuralom és ravaszság ál-, túl minden célt elér anyjánál, a­mit magának a ke­resztülvitelre kitűzött. A báróné tehát legtöbbet foglalkozott ügyei ke­zelésével és fiával, mindaddig, mig elteltek az évek, melyeket a gyászolásra szánt, s mindaddig, mig újra meg nem nyitá házát, s látogatásokat nem tett és fogadott. Ő egyike volt azon egyéneknek, kik az úgy ne­vezett német közmondást: „leben und leben las­sen,“ folytonosan nyelvükön hordják bár, de minda­mellett a közért vagy embertársaikért igen keveset tesznek, kivéve ott, hol bizonynyal tudják, hogy az a nyilvánosságra jut, s átalánosan tudva lesz. (Folyt köv.)­ ­ CS Előfizetési fölhívásunkat a jövő évre­­vagy félévre ajánljuk a szépiroda pártolóinak szíves figyelmébe. m

Next