Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)
1868-07-01 / 149. szám
Kis 149-aik sz. Szerda, julius 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. I Io Triumphe! (1862.*) Szerencse, hozzám nem voltál irigy; Mindent megadtál, a mi kelle nékem. Én legkivált az egyet köszönöm, Hogy ragyogásra sem lel feledékeny. Adtál szivet, belé jámbor hitet; Legyen, miként én, más is vele boldog, De tündökölni boldogság kevés, Mert enyhe lomb az, s árnyaznak a lombok. Adtál veszélyes pályát, győztem is, Van koszorúm is pályám töviséből. De hát ragyogni ? Nem ! bár kiütöm A koronát a mártírok féből. Mindegy, akármit adtál, mind kevés, Homályba vész el, nem tud senki róla. Gyarló csillag minden mi érdemünk, Félig ragyog, ha nincs rágalmazója. Ez, amit adtál. Van rágalmazóm, Van ragyogásom, mint a déli napnak . Látják s tagadják bennem a mi jó, De egy hibámon ejh hajda kapva kapnak. Mily nyomoré nép ! Látom s nevetem, Midőn kínjában harcot ví magával, S az érdemet, mint rá dobott követ A felcsabolt eb, mardossa fogával. Lopott fakón jól mulat a betyár, Egy-két napig magasztalják a nyeglét; Az útonálló megruházkodik ; A eirdúló oltárra hord ereklyét; Fösvény után lessz, a ki boldogul; A torkos ember csendes házi állat; Haszon vagy élt a bűn, és a lator Csak gyönge volt, ha vétkezett s megállhat. De a ki orvos hitt, nevet rabol, Inkább magáét, hogysem dúlja másét. Igaz jószág el nem vész; a bolond Elérhetlenre, birdatlanra ásott. Az álmodott pénz nem hoz kamatot ; Elugatás a holdat nem fogyasztja ; Az én ruhámat, a becsületet, Egy-két bitang rólam le nem szakasztja. Portékául vásárra sem viszi, Igen lement ott a becsület ára. Sem lelke rongyát el nem rejti, ha Bársony palástból vet foltot reája. De hát ki mint tud, úgy szolgál nekem ; Plántálja hírem, mint szél a virágot; A jó mag elmegy dögvészes szélén, Viránynyá tesz egy árva pusztaságot. Csak hadd kiáltson a rágalmazó, Ismerem e fajt, Rómából ismerem ; Mert ott is éltem egykor, jól tudom, És ott is ültem diadalszekéren. Kevély vagyok, megillet engemet: Kevélységem a törpék megvetése. De kezdj újat, viselj nagy tetteket : Szerénységem a jók dicsőítése. Erdélyi János. VÉGLETEK. . (Elbeszélés.) Irta: Beniczky Bajza Lenke. I. Rég nem volt K. városában olyan élénk farsang, mint akkor, midőn Zedvitz báróné a bécsi zárdából haza hozta lányát, s házában összegyűjté a vidék jobbnevü társaságát, és a városban állomásozó katonatiszteket. *) Az elhunyt jeles író kéziratban maradt költeménye. E városka lakói — úgy látszék — a legvidámabban tudják nélkülözni Pestet, s á téli idényt mindig olyan jól, olyan vígan töltik, s a farsang oly zajosan folyik le köztük, hogy senkinek eszébe sem jutnak a fővárosnak tán nagyobbszerü, de sokkal kedélytelenebb vigalmai. Zedvitz báróné nyáron falun, télen pedig Kun, a főpiacon álló emeletes házában lakott, mely még a régi kor maradványa volt, s homlokzata nagy címerekkel hirdeté a család egykori fényét. Az udvart oroszlánfejes vaskapu zárta el a piactól, az ablakok alatt egész az emeletig fölérő akác sor díszlett, mely télen át ugyancsak száraz gályákká szomoritá az ablakon kitekintőket, de ha megtörtént, hogy a család tavaszig a városban maradt, akkor aztán annál pazarabbul áraszta el virágainak illatával a nyitott ablakú szobákat. E családi ház mellett jobbra és balra szintén urasági lakók álltak, melyekben csupán a tulajdonosok laktak, s kicsiben a város e részét St-Germainné alakították, hol a város aristokráciáján kívül senki sem lakott. A Zedvitz-ház tulajdonosnője jelenleg az özvegy Zedvitz báróné volt; magyar születésű, de egy porosz eredetű őrnagynak özvegye, ki néhány év előtt halt meg, s elég szép vagyont, mely tulajdonkép az aszonyé volt, és két gyermeket hagyott hátra. Azt, hogy a nyugdíjazott őrnagynak, ki már nem igen fiatal korában házasodott, csupán egy kis tőkéje volt, mindenki tudta; azonban neje, kit a maga idejében a környék legvagyonosabb lányának tartottak, annyi hozományt vitt neki, mely a Zedvitz nevet azonnal vagyonosság hírébe hozta. A báró és neje közös megegyezés folytán lányukat korán nevelőintézetbe adták, s az a kislány 9 éves kora óta Bécsben lakott, és szüleit is alig látta. Otthon ez idő óta soha sem volt, egészen addig, mígnem mint nagy lány jött az intézetből haza. Ekkor azonban már atyja pár év óta a sírban feküdt, s így a gyermek soha sem ismerte atyját. A báróné egészen elvonult életet élt férje halála után. Nyáron a városhoz két órányira fekvő birtokán, télen Kau lakott. Fia, kit lányánál mindig jobban szeretett, folytonosan vele volt, otthon neveltéte, nem bocsátva távolabb a háztól, mert mint sokszor mondá, nevelésére ő maga akar fölügyelni, minek következménye az lett, hogy a nevelők egyre változtak nála, miután a báróné egyiket sem találta oly képzettnek, ki által fiát örömest neveltethette volna. A gyászévek eltelte után azonban újra meglátogatá a környéken lakó barátnőit, s mint azelőtt télen át, úgy ezentúl is hetenként egyszer vendégeiet fogadott házánál. Összehívta ilyenkor a város és környékbeli ismerősöket, kik bár Zedvitznét nem igen szerették, mindamellett egymásért mindnyájan elmentek hozzá, s az estét kártyával és tánccal töltvén, nem vettek semmi különbséget észre a múlt és jelen között. Zedvitzné átalában azon véleményben állott ismerősei előtt, hogy férje életében is a ház feje ő volt. Nénisége inkább férfias, mint nőies lévén, férjére az első perc óta fölényt gyakorolt, azonkívül a vagyon is övé volt, s annak kezelésében sokkal gyakorottabb és ügyesebben járt el, mint férje, s így az öreg „áldott jó Zedvitz“ — mint őt nevezni szokták minden idejét evéssel és kártyával töltő, néha egész nap patience-ot hányt, este pedig whisthet játszott, s keveset törődött a vagyon kezelésével. Minden szüksége ki lévén elégítve, azontúl nem terjedtek vágyai. A házaspár együtt a legjobb életet élte. A báróné rendelkezett, a báró hallgatott. A nő akart, a férj engedelmeskedett, anélkül, hogy ez terhére lett volna. Ő az utosó percig úgy szerette nejét, mint tán az első percben, melyben összekeltek. Legtöbb szomorúságot egész életében az okozott neki, hogy lánya folytonosan távol volt tőle, s így csak fiában összpontosithatá atyai szeretetét, mely oly igaz és mély volt, minő csak egy férfi szivében élhet, kinek e világon gyermekein kivűl senkije, sőt semmije sincsen. Néhányszor emlité ise kivánságát neje előtt, ki azonban határozottan ellent mondott, nem akarva, hogy Gabrielle addig haza jöjjön, míg tizenhat éves nem lesz, s azonnal a világba nem léphet. Ezt az időt az öregúr azonban már nem érte meg. Régóta köszvényes bajokban szenvedvén, lánya visszatérte előtt meghalt, majdnem semmi emléket sem hagyva gyermekei szívében maga után. Leánya nem ismerte őt, fia Alfréd pedig mégoly gyermek volt, s annyira elkényeztetve anyja által, hogy egész szivét azon érdek tölte el, mely kívánságainak betöltését csupán anyjában lelte föl. A báróné férje halála után azt a néhány évet, melyet szoros visszavonultságban töltött, arra használta, hogy vagyonát rendezte, utósó adósságát, mely még szülőiről rá maradt, kifizette, s tökéletesen rendezett vagyoni körülmények között egyedül fiával foglalkozott, azt nagy gonddal nevelte, bár nem oly szigorúsággal, mint azt a fiú könnyelmű hajlamai kívánták volna. A nevelők — mint mondták — egyre jöttek és mentek; némelyikkel a báróné volt elégedetlen, mások nem akartak a fiú mellett maradni, kit igen háladatlan rosz tanítványnak mondtak, és ismét mások az anya folytonos beavatkozását nem tűrhették. Szóval az anyának sok kellemetlenséget okozott fia neveltetése. És mégsem tudta elhatározni magát azon lépésre, hogy a fiút eltávolítván a háztól, szigorúbb nevelés alá adja, mi bizonynyal igen üdvös hatást gyakorolt volna arra. Ő azonban elég megfoghatlanul azzal menté magát ama tanács ellenében, mely fia eltávolítását javaslá neki, hogy minden anya megtagadja hivatását, ki gyermeke nevelésével maga nem foglalkozik. Erre ugyan lett volna mit válaszolni neki lányára nézve, de természetesen senki sem lehetett oly udvariatlan, hogy őt meghazudtolni akarta volna. A dolgok tehát maradtak a régi állapotban. A fiú rosszabbodott, a nevelők változtak, a báróné hihetlen türelemmel húnyt szemet Alfréd minden helytelenségeinél, kivéve egy dolgot: a tanulást, melyben igen szigorú volt, s mit sem engedett. Alfréd élénk, fogékony eszű gyermek volt, s elég jól tanúit, legalább könnyen, ha nem is szorgalmasan, s oly sok ügyes és ravaszsággal birt, miként anyját folytonosan azon meggyőződésben tartá, hogy igen jól és szorgalmasan tanúi, mert az ő jelenlétét«, — szerencse vagy véletlen által, — többnyire felelt, s ha a báróné olykor a tanulásnál volt, cszesen, figyelmesen és igen jól viselte magát, tudva hogy e rövid idei türelem, önuralom és ravaszság ál-, túl minden célt elér anyjánál, amit magának a keresztülvitelre kitűzött. A báróné tehát legtöbbet foglalkozott ügyei kezelésével és fiával, mindaddig, mig elteltek az évek, melyeket a gyászolásra szánt, s mindaddig, mig újra meg nem nyitá házát, s látogatásokat nem tett és fogadott. Ő egyike volt azon egyéneknek, kik az úgy nevezett német közmondást: „leben und leben lassen,“ folytonosan nyelvükön hordják bár, de mindamellett a közért vagy embertársaikért igen keveset tesznek, kivéve ott, hol bizonynyal tudják, hogy az a nyilvánosságra jut, s átalánosan tudva lesz. (Folyt köv.) CS Előfizetési fölhívásunkat a jövő évrevagy félévre ajánljuk a szépiroda pártolóinak szíves figyelmébe. m