Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)

1868-07-10 / 157. szám

na———sunin mi nini in­mii...—a—n—a—g—— — Ismeri ön azt a kis kulcsot, mely acél lán­con a Károly nyakában függ, s melyhez olykor be­szélni szokott? — Igen. — Ő azt soha sem engedi levenni, nemde ? — Soha. — És tudja ön, minek a kulcsa az ? — Tudom, egy kis asztal fiókjáról való. — Úgy van, én ismerem e kulcsot, ismerem a kis asztalt. Károly oda zárta leveleit. Az utósó bi­zonyíték is ott lesz talán. — Talán. — A kulcsot meg kell kapnunk. — Minden bizonynyal .... önnek tán oda adná. — Kisértsük meg. — És ha nem sikerülene, ha ön nem lesz képes rá hatni ? .. . — Óh dehogy, — felelt Adrien. — Ha az ön jelenlétében nem voltam az, annak oka az ön ellen­séges indulata volt, mely félelmet oltott belém. De most, midőn tudom, hogy többé nem gyűlöl, akarom, érzem, hogy sikerülni fog. Sietve mentek a marquishoz, felindulva, izgatot­tan mindketten, tudva, hogy roszat cselekesznek, mert ha valóban titkot rejtett az a hely, melyet föl­kutatni akartak, azt csel által, vagy erőszakkal egy védtelen lény ellen érhették csak el. A marquis szokott helyén ült. Neje háta mögött foglalt helyet, nehogy látása félelmet keltsen benne. Adrien szemben. A félkegyel­mű örömhangokkal fogadá a tábornokot. Ez jó jel volt. Adrien elkezdett játszani vele, mint kis gyer­mekkel szokás, nevetett és bohó figurákat csinált A marquis mulatta magát s viszonozta tréfáit a hogy tudta. Néhány perc múlva a tábornok megfogta a kulcsot, s tenyerén rázogatta. A marquis nem ellen­kezett, de barátja legkisebb mozdulatát is figyelem­mel kisérte. Elvenni tőle ? Szörnyűség! A harcok rettenthetlen embere szivét szorulni érte, míg homlokán hideg veríték gyöngyözött. A marquisnő ingerült arccal férje fölé hajolt. A tábor­nál rosszul játszotta szerepét. A marquisban nem keltett bizalmat maga iránt. Egyszerre megragadta a láncot, s le akarta venni nyakából. A marquis ha­sonlót tett, s nem engedő. Vagy végezni kellett, vagy újból kezdeni az egészet. Újból elkezdeni lehetetlen volt. A tábornok elveszte bátorságát. Még egyszer megfeszité a láncot, kérőleg tekintve a marquisra. Ez nyöszörgött és nem engedett. — Tépje le ! kiáltott a marquisnő. E szavakra, melyek nem hagyták tovább is habozni, a tábornok fölállott s igy egész testével ural­­­­kodva a marquis fölött, ki székén gunnyasztott, egy­­ nagyot rántott a láncon,de a marquis­ oly erővel kapasz­­­­kodott belé, hogy a tábornok minden erőmegfeszítése­­ sikertelen jön. A küzdelem néhány másodpercig tar­­­­tott. Más lánc könnyen elszakadhatott volna, de ez kemény acélból volt. Végre a bonfordi vad és re­kedt hangján ordítani kezdett, úgy, hogy a tábornok és a marquisnő elrémültek. Cireix asszony aléltan dőlt a falhoz, Adrien félre tántorgott, s mindketten remegve néztek egymásra. V. A marquis kiáltásaira az egész ház összesza­ladt. Cireix asszony és a tábornok visszanyerve lé­­lekjelenléteket, azt állíták, hogy az esztelenségi ro­ham minden ok nélkül mutatkozott. Siettek megelőzni az orvost. Ez megérkezvén, aggasztó állapotban találta a marquist; lázai voltak, melyek időközönként kö­vették egymást. Szerencsére nem látott az egész vál­tozásban egyebet közönséges tüneménynél, mint az ily nemű bajokban gyakran elő szokott fordulni. Mindamellett a marquis nagyon rosszul volt. Le kel­let fektetni, s éjjel nappal ápolni. Cireix asszony eleinte maga akart férjénél virrasztani, de már az nap este, kimerülve a folytonos izgatottságtól, ő is betegen feküdt le. Helyét a tábornok foglalta el. Mintegy nyolc napon át moccanni sem mert mellette, alig evett, alig aludt, csak midőn rohamos lázai láto­gatták meg a beteget, volt kénytelen az ágyhoz nyomni őt, nehogy összetörje magát, s ha a láz el­múlt, rémképektől és látományoktól gyötört lelkét kellett vigasztalni. Ez lassanként sikerült. A mar­quis olykor megragadva a láncot, ijedve nézett a tá­bornokra, de e két ember közt volt valami rejtélyes rokonszenv, mely a félkegyelmű félelmét és bizal­matlanságát megszüntette. Ösztönszerüleg megérezé, hogy az a kéz, mely megbántotta, gyógyítani akarja sebét és nem ellenkezett semmiben. A lázak fokon, kint szűntek s a nyolcadik nap reggelén Piard úr kijelenté, hogy a marquis veszélyen kívül van. Ugyanő reggel a marquisnő is fölkelt, s férje ágyánál találkozott a tábornokkal. — Ön kitartóbb volt, mint én, — szólt hozzá, — ön megmentő férjemet. Fogadja köszönetemet. — Szükség volt rá, — felelt Adrien, — én meg­bántottam őt. A marquis nyugodtan aludt, kezeit leeresztve. Fejét vigyázattal fölemelve, könnyen levehették volna a láncot nyakából. E gondolat mind a kettőt megszállta, de mind a kettő visszaborzadott annak kivitelétől. — Ne bántsuk többé, — szólt a marquisnő. — Soha, soha ! — felelt Adrien. — Tábornok úr, én igazságtalan voltam önhöz. Bocsásson meg nekem. Most már mindent hiszek. Nem szükség távozásra gondolnia, midőn bajba ke­verhetné magát, sőt soha többé, óhajtásom­ mara­dása. Ezzel kezét nyújtá neki, melyet a tábornok megcsókolt. Cireix asszony változása a tábornokon is csak­hamar észrevehető lett. Kétségtelen, hogy a tisztnek nagy önfeláldo­zásra volt szüksége a marquis betegsége idején, de az is áll, hogy jeles tulajdonai nem maradhattak feltűnés nélkül egy oly műveltségű nő előtt, mint a marquisné volt. A­mi átalában figyelmet keltett a a tiszt részéről, az arcának vndorabb kifejezése, a fesztelenség, a belső öröm, mely dacára annak, hogy folyvást titkolni akarta, nyilván kitűnt sugárzó ké­péből, a folytonos mosoly szemében s tekintetének nyíltsága volt. Megszabadúlva a fájdalom terhétől, mely rá nehezedek, többé nem volt a régi. Ezt még a gyermekek is észrevették. A bárónő, Piard úr és Muron lelkész alig hiheték, hogy egy fokkal maga­sabb állásra nem lett helyezve, mint az, melyet ők szerzenek neki. Nem kevésbbé elbámultak, midőn a marquisnő Adrien címét és rangját tudata velők. E bizalom különösen a bárónőt illeté. Tervben volt ez utóbbit rá­bírni, hogy menjen Párisba, hol külön­böző összeköttetései által kegyelmet eszközölhetne Berthelot tábornagy részére, és talán állást is a had­seregnél. A derék asszonyság örömmel vállalkozott, mivel a tábornokot különösen kedvelte. Elutazott­­ Párisba érkezvén, tüstént munkába vette a dolgot, azonban nagy elővigyázattal és óvatosan kellett el­járnia. Miden héten küldött tudósítást, s két hónap múlva, telve reményekkel, még semmi bizonyosat nem mondhatott. (Folyt. köv.) Hontmegye történetéből. ív. — Kürtös völgye. —­ ­Kürtös-patak. — A három Palojta, római sáncok. — Da­csó és Luka nemzetség. — Kékkő s a Balassák. — Zsély s a vásonkői Zichyek.­ (H.L.) A Kürtös-patak közös Hont és Nógrádme­­gyével. Nagyobb ága ered Hontban, a szenográdi ha­tárban, s Lám, Szuhány és a három Palojta határain átfolyva, Ebecknél tér át Nógrádba, hol a Lest határá­ban eredő s Kékkővár és Kürtös falu mellett aláfo­lyó kisebb ággal Szklabonyánál egyesül, majd Zsély határát öntözve, ismét Hontban, Szelesténynél egye­sül az Ipolylyal, a mikor t. i. vize van, mert száraz nyarakon megtörténik, hogy felső folyása vizeit a molnárok rétöntözésre fogják föl, s csak a széles szá­raz meder mutatja a vízfolyás helyét, mely fölött a hid üresen ásít. — Hontmegyének Görög és Kerekes által 1811-ben kiadott térképén e Kürtös-patak hi­básan van igy nevezve, és Litavától Csábnak ve­zetve. Ez öt mértföldnyi hosszú kies völgyön egy kis történelmi sétát teendők, belátogatunk a három u. m. felső, közép és alsó-Palojtán, Kékkőn, Zsélyben és Balassa Gyarmaton. E három utóbbi csakugyan Nóg­­rádban van, de mindhárom helységnek történeti ágai és gyökerei Hontmegyébe is kiterjednek. — E völ­gyön, az itt-­ott­ található őstemetőkben, a palojtai templomok­ és római sáncokban, Kékkő várában, to­vábbá a szelestényi és illési török gátakban öt egy­másra következett civilizáció maradványait szemlél­hetjük. Mi a három Palojtát illeti, 1243-ban IV. Béla király Chinovánt Nyitra megyében, a Dona, Vácik, Dubak és Tiba testvérek birtokát, Márton tárnokmes­ter számára elvevén, helyébe nekik Hont vármegyé­­ben Palojta, Kőkeszi, továbbá Nógrádban Sztrogár vagy Esztergár falukat (a vár hatósága alól kivon­ván) adományozza, sőt ezen fölül 1260-ban Marcell, Batur, Sopknak, — kikre, úgy látszik, a Nényével határos Bátorfalu és Szolnok puszta emlékeztetnek,­­ —­s Hraburnak, Vácik fiainak, Kelenyen és Terbo­­j­­­goson — ma Terbegecen — némi ráfizetésért pótlólag­­ is adott még jószágokat. E hatszáz éves királyi ado­­­mány levelek kivonatát, mint nemcsak megyénkben, de az országban is ritka példát mutatom föl, miután az első szerző Vácik utódai, a Dacsó és Luka-család máig is birtokolják az ősüknek 600 év előtt adomá­nyozott földeket. Egyik Luka ugyan Kelenyen né­hány év előtt eladta ősi jószágát, mely azóta negye­dik kézen jár. Cikkeink elején a német és nemzeti pártkirályok s a vallásreform tuséiban láttuk, hogy egy katholikus Luka miként vitézkedett Ferdinand, s egy evangélikus Dacsó a Balassa Menyhárt párt­ján ; háromszáz év múlva, az 1848-at előző években, sőt jelenleg, is ez egy törzs két sarjai külön táborban küzdenek. IV-dik Béla fentebbi adománya felső és közép Pa­lojtát érdekli. Alsó-Palojta hajdan a sági prépostságé volt, jelenleg a rosnyai káptalané. 1244 és 1264-ben Pósa fiai: Turdos és Sándor, a Turdos nemzetségből, Roland sághi prépostnak s általa a sági piemonti conventnek négy és fél márkáért adták el itteni bir­tokukat. I. Mátyás király 1465-ben ide vásárt is en­gedélyezett Márton napjára, honnan a falu Vásáros Palojtának neveztetik. Közép Palojta evangélikus s Alsó Palojta kath. temploma eredetileg tizenötödik századbeli művek, de újabban némi átalakításon mentek át. Felső Palojta határában, a Nagy Kürtös két ágának összefolyása a helybeli tótság által úgy neve­zett pogány hegyet — poganski vrh — fogja körbe. E hegyet Marc Aurél római császár — Kr. u. 174 évvel — a bényi és viski egykorú sáncokkal együtt a kvrdok elleni háborújában táborerőddé alakíttatta át. A tábori élet zajában is bölcselkedő római császár­hoz ármányos neje, Faustina Pia, kiről a híres Renan tavaly a francia akadémiában értekezett, Bényre, sőt tán Palottára is eljött látogatóba. Kékkő a 600 éven át virágzott Balassák bölcsője, s tán — vajha ne! — egyszersmind koporsója. — Szokás volt a nagyúri családoknál a múlt században, Máté evangélista példáját követve, ki a Jézus Krisz­tus genealógiáját fokról fokra Dávid zsidó királyig föl­v­itte, eredetöket az első foglalókig, vagy valami nevezetes emberig fölvinni, így a Balassák is magukat Árpád egyik vezér­társától, a kun Borstól, Zólyomvár alapitójától szár­maztatják. A családnak itt a kékkői várban őrizett eredeti okmányok szerint: Detre zólyomi főispán volt, ki 1233 ban Zahorát Hontban adományban kap­ta. Ennek itt a Kürtös és Ipoly mellékén több birto­ka is volt, azonban 1222 ben — sógorával Ervinnel egyetértőleg — Szebelébet az esztergomi káptalan­nak 100 márkáért eladta, húszat misékre engedve oda. Nem célunk a Detre-fiak egyesei fölött szemlét tartani, ez a genealógok dolga; de megnevezzük a két Balassát, kik Hontmegye főispánjai valának, meg azokat, kik megyénkre hatalmasan befolytak. Detre fiainak egyike: Miklós, Újfalut és Palugyát Liptó­­megyében elcserélte IV. Bélától Ipoly- vagy Nagy­­vagyis a mostani Balassa Gyarmatért 1246 ban, mely ettől fogva Honttól Nógrádmegyéhez csatoltatott. Miklós fia, Demeter mester, nagybátyja Bitter társa­ságában megtámadta pörrel, vagyis azon kor szoká­sa szerint fegyverrel másik nagybátyjának, az 1209- ben elhalt Forró Péternek egyik vejét, Kázmérfi Lambertet, s a gyarmati favárdát tőle elfoglalta. Bit­ter azután e Demeter mesternek az esztergomi káp­talan előtt átvallotta Gyarmatot, favárdájával együtt, Lazánt, Ledényt, s Illést és Szurdok pusztákat. For­ró Péter lányai, és pedig Kata, Hontfi Demeter honti főispán özvegye, osztályrészül kapta: Kékkőt és Zsélyt, Anna, Lambertné, viszont Hidvéget az ipoly­­szigeti favárral, Abát és Olvárt. Az említett Forró Péter 1167-ben Hontvár is­pánja volt. Billért is Hontmegye főispánjának írja Bél, de aligha­nem az előbbivel téveszti össze, mert 1275-től 1290-ig Huntfi Demeter, 1292-ben pedig Bogomér volt a honti főispán. Bitter egyik unokája, Péter, 1350-ben honti fő­ispán volt. E Péter fia Balás nevezi magát először gyarmatinak a 11-dik század végén, s utódai róla ne­vezik magukat Balassáknak, s Gyarmat is tőle kapta a Balassa előnevet. E Balás fiainak egyike, Miklós, szintén mint nagyatyja, viselte a honti főispánságot. Négy testvére — 626 —

Next