Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)
1868-07-12 / 159. szám
Kiadóhivatal, Pest, barátok tere 7. sz. 159-dik lez . "Vasárnap, julius 12. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 írt. Negyedévre . ... 4 fit. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. az. 1-bő em. Hirdetési dg: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Csokonai anyja. „Első nevelését gondos anyja vezette , anyja karjai között halálozott meg. Tody. És reng a bölcső, s benne kisded alszik, Szemet ha néha egy mosolyra nyit: Az altatódal lágy zenéje leakszik, Védaggyal őrzi édes álmait. Szárnyát letette, nem kíván repülni, S e helyről — óh — hová is szállana . Drágább a mennynél néki itten ülni, Szivének élv csak itt van, ö — anya. És álmodoznak, alva az, s ez ébren, A lélek szárnya messze-messze leng; A gyermek ott jár fenn a fényes égben, Fényes jövőn az anyaszív mereng : „Oh majd ha felnő, majd ha ifjúvá lessz ! Ha férfigondban izzad homloka!“ Oh milyen édes, csábos álmodás ez ! Álmodni igy csak egy tud — az anya. Felnőtt a kisded, s lelkesen fogékony ; S ki szítja benn az égi szent tüzet ? Végig mutat honát, — egy omladékon, S egy bús rabot mutat, egy — nemzetet. „Oh bár te annak építője lennél, S vigasztalója ennek valaha!“ Szó, lelkesitőbb, volt-é eddig ennél ? Oh honfiszikra-szító hü anya ! És lett a szikra hajnalfény sugára, Mely életet gyújt a homály után ; Keltébe’ fényt vet az egész hazára, S egy nemzet éled ébredő dalán. Az omladékra lelke fényit önti, A rab vigasztalója lesz dala; Egész ország dicsőséggel köszönti, Örömkönyvt csak egy sír, az anya. De jaj ! Nehéz áldás e lelki szikra, Nem egyszer éltet gyötrő szörnyű kincs , Közlelkek jármot vesznek vállaikra, De tűrhetetlen ennek a bilincs. És a szigor szabályait ha véti : Meg kell a vád előtt hajolnia, ítéli minden, egy csak, aki védi, Mindig csupán a jót látó anya. S hogy váljon a kín a legteljesebbre, Oh Lilla ! még te sem vigasztalod; Balzsam van-e az ilyen szívre, sebre ? Föld néki nyugtat, enyhet ég sem ad. Bolyongva járja búsan a világot, Nincsen fejét hová lehajtnia; Akkor talál meg egy balzsamvirágot Ha kebleden, vigasztaló anya! Nézd, ott a kis ház, a szülői hajlék, A kert falombja hívogatva int ! Nézd, ott az arc, mely a bölcsőre hajlék, A szív dobog, — halld ! — még a régi mind. A nap letűnhet, a csillag lefuthat, Nincsen virág, mely el ne hullana; A föld, az ég mind változásra juthat, Csak egy maradott sírig, — az anya. S hogy ápolá, mily gonddal, aggva, féltve ! Ott tölti napját, éjjel ott viraszt. De jaj ! síré bizonynyal ifjú élte Még anyja sem tudá megóvni azt. S virág nélkül a törzs meg nem maradhat, Az elhalt, ö — utána hervada, Hívén, nyugalmat ég is csak úgy adhat, Ha őre annak ő lesz, — az anya. Györy Vilmos. VÉGLETEK. (Elbeszélés.) Irta : Beniczky-Bajza Igénké. (Folytatás., A báróné elhagyta a szobát, s Gábriellé a földhöz gyökerezve, halvány arccal állt helyén. Szemeit az ajtóra függesztő, melyen anyja távozott, s vonásain oly leirhatlan fájdalom volt kifejezve, mi talán a bárónét is meghatotta volna — Tehát ez az ok, mely miatt Rankone házasságával annyira kellene sietni! Tehát én leszek az oka, ha Györgyöt elküldik e házból, melyben otthon kellene neki lenni, s melyben öt eddig is mint idegent fogadták, istenem! — mondá aztán valódi kétségbeeséssel, — és sem neki, sem nekem nincsen vagyonom, és anyám mindenre képes. Egy székbe ereszkedett, s fejét kezeibe hajtva, sürü könyök áztaták arcát. Oly fiatal volt még, oly kevés reménynyel tekintett jövője elé. Anyját tökéletesen megismerteté vele az előbbi szóváltás, midőn körülményeit mondá el, melyek egyébkor tán kevésbbé hatottak volna rá, de épen szerelme miatt kétségbeejtőnek találta azokat. Most érzé először életében, hogy nem szabad mindenkor őszintének lenni, s érzelmeit tudatni másokkal. Neki eszébe sem jutott anyja előtt rejtegetni azt, mit érzett, s nem is kérésé az egyént, ki elárulá titkát, azt egyedül saját magában találta föl Midőn jól kisírta magát, nyugodtabb jön, szive enyhült, s az egész napot a szokott foglalatosságokkal tölté, és midőn este öltöző asztalához ült, már nyoma sem látszott vonásain annak, mi szivében e nap reggelén véghez ment. Még nem volt öltözékével készen, midőn anyja beszént hozzá, hogy a teremben jelenjen meg, mert a vendégek összejötte előtt egy idegent akar neki bemutatni, ki e nap érkezett a városba. A komorna sietett művét e gyönyörű alakon befejezni, s midőn Gábriellé a szobát elhagyta és anyja társalgó termébe lépett, ott egy előtte tökéletesen ismeretlen férfit talált anyjával beszélgetni, ki beléptekor udvariasan kelt föl helyéről, s észrevehető meg- s lepetéssel tekintett a szép lányra. A báróné maga is meg volt lepetve, midőn Gábriellé a terembe lépett. A fehér selyem uszályos ruha a legtökélyebb formákat láttatá, a lengő szőke fürtök rózsa koszorúval voltak összetartva, a szoborszerü arc halványságát csupán nagy égő fekete szemei világiták s élénkiték meg, s nyakán egy vékony láncon gyémánttal kirakott medaillon függött, öltözékének egyetlen ékszerét képezve, melyre e királynői alaknak úgyis oly kevés szüksége volt, s melynek tüze tökéletesen elveszett az égő szempár lángja mellett, mely beléptekor az idegen ifjút elvakitá. — Engedje meg herceg, hogy önnel leányomat megismertessem, — mondá a báróné, s az ifjú és Gábriellé megbajták magokat. — Herceg Hohenberg, az itt fekvő ezred tulajdo- nosa, — folytató a báróné, lányára nézve, mig az mosolyogva függeszté az ifjúra szemeit, — ki ma délelőtt érkezve, azonnal szives volt fölkeresni bennünket, sőt estélyünkben vendégeink közé vagyunk ét szerencsések számítani. — Ön igen kegyes báróné, — viszontá mosolyogva s helyét újra elfoglalva a herceg. Gábrielle is helyet foglalt, s társalogni kezdtek, és a lány tök élvezetet talált e társalgásban, mert ittléte óta az első ember a herceg volt, kivel kedve szerinti tárgyakról beszélhetett. Hohenberg bámulata és gyönyöre Gábrielle iránt nem kerüli el a báróné figyelmét, s midőn őt az egész estén lánya oldala mellett látta, büszke szivét gyönyör tölte el. A herceg az egész társaságban karon hordozott s kitüntetett vendég volt. A nők gyönyörű férfinak nevezték, és ellenállhatlannak találták, pedig mindössze is egy erőteljes férfias alak volt, jelentős arccal, szép szemekkel, dzsidás egyenruhában, két érdemkereszttel mellén, s több miveltséggel, mint észszel, ruházva föl. Az egész bálnak ő volt központja. A férfiak körébe gyűltek, a nők róla beszéltek, a lányok irigykedve tekinték Gabriellet, kit a herceg oly észrevehetően kitüntetett, s ki annyira igénybe volt véve általa, hogy Györgygyel az egész este egy szót sem válthatott; György pedig, félre vonulva a társaságtól, komor szemekkel nézte Gábrielle diadalait. E bál reggelig tartott, s midőn a vendégek osztani akartak, a herceg harmadnapra szánkázni hívta meg a társaságot, mint a mely kirándulást ő fogja rendezni, ha addig el nem olvad a hó, mely két nap óta hullván, most vastag rétegben takarja a földet. Másnap és harmadnap az egész városka a hercegről és Gabriellerrő beszélt. Kis városokban különben is minden esményt képez, s Hohenberg megjelenése és udvarlása valódi forradalmat idézett elő az öreg asszonyok és vén kisasszonyok körében, s voltak, kik dicsérték a herceget, mások azonban sok nem szépet is tudtak mondani róla. Az ezred tisztjei mosolyogva hallgatók, midőn minden házban a herceg udvarlásáról hallottak beszélni, és nem egy jegyzé meg, hogy Hohenberg igen fogékony szívvel bir, s kalandjaiban senki sem tartja nála inkább azon katona jelmondatot: „Andres Stadel, andres Madel.“ Azonkívül Kien tartózkodása is rövid időre van határozva, s ha egyszer elmegy, többé nem igen tér vissza. S e beszédek nagy vigasztalásul szolgáltak a város szépeinek, kik különben is irigykedtek Gabriellera, s már Rankonet is sokalták neki, ki azonban ez utóbbi napokban tökéletesen háttérbe lön szoritva. Gabrielle alig szólt hozzá, s még a báróné is csak bizonyos szánalmas kegyességben részesítette, mi annyira sértett, hogy egészen elmaradt a háztól. Már előre örültek a kudarcnak iűen, midőn majd a herceg távozik, a Gabriellenek csak a múlt emlékei maradnak. Maga a báróné is nyugtalankodni kezdett, midőn a herceg elutazásának meghatározott napjára gondolt, s arra, hogy leányának udvarias, de hideg tartózkodó magaviselete az ifjút folytonos távolságban tartja. Csak György óhajtá, hogy mielőbb távozzék az idegen, ki miatt ő a legborzasztóbb szerelemféltési kínokat állta ki. (Folyt köv.) ACIREIXI MARqUISNO. (Francia beszély.) Irta: Biliére Henrik. (Vége.) VI./ A spanyol háborúnak 1823 tavaszán kelle megkezdődni , de a tábornok már egy évvel előbb elment, mondhatnék diplomatiai küldetéssel, részint, hogy az uralkodó közvéleményt kipuhatolja, részint hogy az ország sebeit orvosolja. Ez év folytán Cireix asszonynak nem volt komolyabb aggodalmakra oka. A harc még szunnyadott, Annál több nyugtalanságot szerezhetett azonban neki férje állapota. Attól a naptól kezdve, melyen a tábornok a kastélyba lett fogadva, a marquis sötét életét egy-egy szikrája — nem a szellemnek, hanem az ösztönnek — világítá be olykor. Észrevette, ha jött és ha távozott, barátja elmenetele után a perceket számította, mig visszajött, s a körülmények szerint örömének vagy bajának adta jeleit. Midőn a tábornok elutazott s egy hónap múlva nem látta ismét leszállni kocsijáról, a legnagyobb türelmetlenség a következő hónapokban fájdalom iá, később pedig a legkomorabb bánattá vált. Az egyedüli benyomás, melyet a marquis elfogadott, s melyre rendesen számított is már, oda volt. A szerencsétlen láthatólag roskadozott. Lázai nem voltak, de a bánat mely már teljesen aláásta lelkét, napról napra fogyasztó erejét is, már enni sem akart.