Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)
1868-07-19 / 165. szám
dett, inkább meg kellett volna égettetnie magát, mint meghajolni a parancs előtt. E gyalázatos menyegző estéjén Adda, ki eddig a házban lakott, az öreg dajka kunyhójába futott, hová követni őt Willnek nem volt bátorsága. Ellen vele együtt sírta át a féléjszakát, s meg nem fog hátrá, hogyan aludhatott el egyszerre. Talán — gondolá magában, — a fájdalom. Amint másnap reggel fölébredt, Addát ugyanazon a helyen találta ülve, ahol a múlt este elaludt, de halványnak találva őt, hozzá közeledett, megérinté, s csak ekkor vette észre, hogy a szerencsétlen gyermek — halott. Ellen anya rögtön tudata e rémhírt Richill úrral, ki halálbüntetés terhe alatt megtiltá neki arról egy szót bárkinek is mondani, s megparancsoló, hogy a hullát Will segélyével a kijelölt helyre temessék. Minden ember az ültetvényen azt hitte, hogy Adda még nem hagyta el a házat. — Este, végré be a dajka, eltemettük. Szegény, annyira fázott, hogy legjobb ruhámba takartam be melegen. Will azóta se nem ivott, se nem evett, s egész éjszakákat kényezve tölti sírján. Ez az igazság, a meztelen igazság, Eddy. Most az úr meg fog ölni engem és Willt, neki büntetés, nekem nyugalom leend legalább. Esteli nyolc óra volt. Az öreg négernő elbeszélése könyekkel, zokogásokkal vegyítve, sokáig tartott. Edvárd, nagy csodálkozásomra, szilárdan fölkelt, míg én tántorogtam, mint egy részeg. — Ön ismeri most a tragédia kimenetelét, — mondá ő. — Legyen elég bátorsága az epilógot bevárni ! — Hány órakor kell a rabszolgáknak visszatérniük ? — kérdé Edvárd Ellenhez fordulva. — Egy óra múlva, Eddy. — Jól van, Ellen anyó; add ide az ásókat, melyekkel Adda sírját megástátok. Az agg nő minden szögletben keresett, míg végre rájuk talált. Itt vannak, mondá. Kettő volt; egyiket nekem nyújtá Edvárd, a másikat megtartá; aztán Ellenhez fordúlva mondá: — Most, dajka, vezess a sirhoz ! A vén néger nő előttünk ment, s egy kis cserjésen vezetett keresztül, mely elzárta szemeink elől a hegységet, melyről beszélt. E hegység számos homokdombból állott, s nehány száz méternyire volt a falutól. Útközben kérdem Edvárdtól: mire valók ez ásók ? mit csináljunk velük ? — Meg akarok győződni, mily úton ölték meg jegyesemet, — viszonzá. A mint azon hely környékére értünk, hol Adda sírja feküdt, egy platán árnyában, arccal a földön fekve, egy embert pillantunk meg, ki közeledtünkre könyökére támasztó fejét. Egy néger volt. — Will! kiálta egyszerre Ellen anyó és Edvárd. Amaz halálra ijedten, emez a dühtől remegve. Abban a percben láttam Edvárdot, amint fegyverét kivonta, s a szerencsétlen rabszolgára célzott; egy mozdulatot akartam tenni barátom karját föltartóztatandó, de az anyai szeretet megelőzött. Ellen gyorsan megragadta kezét, s oly erősen szoríta meg, hogy emez elejte a pisztolyt. — Mit akart ön tenni ? — mondám Edvárdnak. Megölni egy embert, kinek egyetlen hibája az, hogy akarat és ész nélküli eszköz volt ura kezében ! Edvárd vérig harapta ajkait. — Igaza van, mondá egy perc múlva, de ez ember távozzék; jelenléte ezer halált okoz nekem. Will lassan fölkelt, s néhány lépésnyire visszavonult, aztán letérdelt. Mindent látott, mindent hallott, anélkül, hogy megmozdult, vagy a golyót, mely fenyegető, kikerülni igyekezett volna. Magas, erős fiú volt ez , athletai termettel, s fekete, mint az éjszaka. Arca sápadt volt, néger sápadt, vagyis ólomszürke. Egészen azon helyig mentünk előre, a fa alá, melyet Will épen elhagyott. — Itt van, — mondá Ellen anyó. — Vedd az ásót, — parancsoló Ed várd, — és a mennyire képes vagy, mutasd ki az irányt, melyben a sirt ástátok. A négernő nem vette el az ásót, hanem körmeivel egy hosszúkás négyszöget rajzolt a fövényen. — Hol van a fő ? — kérdé Edvard. Az agg nő egy helyre mutatott. — Edvard kivonta zsebkendőjét, belőle görcsöt csavart, és fogai közé vette. Aztán erélyesen ásni kezdé a földet, ott, hova Ellen mutatott. Én is hozzá fogtam a négyszög másik végénél. Néhány percig csöndben dolgozunk. Egyszerre barátom megállott, s kivéve szájából a görcsöt, kérdé: — Koporsóban fekszik, dajkám? — Hangja valódi hörgés volt. A néger nő tagadólag intett. — Ruhámba takartam, válaszoló. — Ön hallja, — folytató hozzám fordulva Edvárd!— Vigyázzunk. Visszatette zsebkendőjét, s mi újra ásni kezdtünk. Egyszerre hideg veríték lepte el homlokomat: ásóm gyönge ellentállásra talált, s ugyanakkor egy darab vörös rongyot löktem a föld felszínére. — E percben, ha kalapom fejemen lett volna, égnek meredő hajaim okvetlenül ledobják. — Edvárd is hasonló fölfedezést tehetett, mert ásóját eldobva lehajolt, s kezeivel kezdé a földet elháritani. — És itt hézag van emlékeimben. Egy negyed, vagy egy egész óráig tartó hézag és nem tudom. Mindaz, mire emlékszem, csak az, hogy magamhoz térve, a sirt üresen találtam, s szerencsétlen barátomat láttam, jegyesét karjaiban tartva, s ajkait a halottéba helyezve. Ellen anyó, e szomorú eljegyzés tanúja, föl s alá járt jajgatva: „Eddy ! Eddy! ne öleld meg, kérlek fiam, ne csókold meg Addát, — egy hulla csókja halálos méreg!“ Bizonyos idő múlva Edward fölkelt, s magához intett. — Nézze csak! — mondá, itt az angyal, kit megöltek! — Soha sem láttam, nem is fogok látni soha ideálisabb szépséget, mint e fiatal lányt, kit a földből ástunk ki. Addának sem színe, sem vonásai, sem haja nem mutatott afrikai származásra; oly szép és fehér volt, mint egy phideási szobor, de egyszersmind ép oly hideg, mozdulatlan. A rothadás nem mert még hozzányúlni a teremtés e remekéhez, s ocsmány ujjainak nyoma nem volt még rajta látható. Addának egész arca, szemei, arcai, sőt ajkai is márványból látszottak vésetteknek; csak szemeit vette körül fekete gyűrű, mintha tentával rajzolták volna oda. Fehér ruha volt rajta, mely elöl nyitva állott, s gyönyörű keblét látta rá. (Vége köv.) A Humboldt-villa Tegelben. (Berlini tárca.) II. Humboldt Vilmos sokoldalúlag tevékeny életében egyik legérdekesb epizód az a néhány év, melyet mint nagykövet Rómában töltött. Közvetlen a francia forradalom utáni években sok tekintélyes személyiség, tudósok és műbarátok, leginkább Németországból gyülekeztek oda, a művészet régi metropolisába, s a fiatal művészeket, kik itt akkor egy baráti szövetséget kötöttek maguk között, barátilag buzdították és serkentették, így Bartholy porosz konzulnak az a háza, melyben a művészetnek menhelyet nyitott, s melyben a jobb tehetségek, különösen az ifjú német művészek, kölcsönös eszmecserére s buzdításra összegyűltek, Rómában máig is „őasa Bartholdynak“ hivatik. Niedbuhr, a nagy történész, ki, igaz, hogy inkább a régi Róma kedvéért jött ide a Tiberis partjára, de látva e lelkesült fiatal művészek nemes törekvését, a legnagyobb érdekkel kísérte irányukat, s őket szívesen látván körében, különösen honfiait kitartásra és haladásra buzdította." De mit tán legelőbb kellett volna említenünk, ekkor tájban jött a német művészet későbbi nagy pártfogója is, a feledhetlen Lajos király, akkor még bajor koronaörökös, nevelőjével Rómába, s kezdett a művészekkel ismerkedni, s a művészet isteni szikrájától lelkesülni. E nemes műbarátok elseje azonban mégis Humboldt Vilmos, mint akkori porosz nagykövet lett, mert ő volt egyike a legelsőknek, ki oly fiatal tehetségeket, mint Tick, Rauch stb. pártfogásába vett, s maga körül művészek és műbarátokból álló kedélyes kört teremtett. Ily műbarátoknak a művészekre hatása folytán indult meg Németországban is az emelkedettebb művészeti tevékenység, s e körből léptek ki oly művészek, mint Overbeck, Cornelius, Scadow, Tick, Rauch stb. De e korba esnek Humboldt Vilmos legtöbb szerzeményei is. Kedves nejével, Humboldt Karolinával, ki szintén avatott műismerő volt , szorgalmasan látogatta a művészek műtermeit, s művész barátainak társaságában a nagyszerű gyűjteményeket s műárusokat, s mit eredetiben meg nem kaphatott, legtehetségesebb pártfogoltjai által lemásoltatta. E teremben is, melyben épen most vagyunk, legtöbbnyire ily római szerzései állanak, így az említett három darabon kívül, a gyes másolatok között négy mű a hires L u d o v i s i villából (Rómában) vonja magára figyelmünket. A legismeretesebb közöttük a híres Juno Ludovisi feje. Mint Homérnak egy éneke — írja Göthe olaszországi leveleiben — olyszerű hatást tett rá a görög művészet ez utólérhetlen remeke. S itt a másolat oly jó, hogy mi is mélyen meghatva állottunk e kolosszális fő előtt. Méltóság és kedvesség ömlik végig e gyönyörű női arcon; de ajakának metszésén mégis első pillanatra föl lehet ismerni azon szenvedélyesség vonását, melyről a költők Homértól egész Virgilig oly sokat tudtak énekelni, s mely Junóban a nőiséget oly nagyszerűen jellemzi. Méltó helyet foglal mellette a „nyugvó Mars,“ mely ez istenségnek minden az ókorból ránk maradt ábrázolatai között tán a legjobb. A harmadik mű szintén nem kevésbbé tökéletes formatisztaságot mutat, ámbár ez nem a görög, hanem inkább a római korból való. Különben e mű máig sincs a művészettörténészek által tisztán meghatározva. Sokáig „Ária és Paetus“ név alatt volt ismeretes, míg az újabb műitészek inkább hajlandók e szoborban egy gallát látni, ki, hogy a szolgaságtól megmeneküljön, előbb nejét, azután magát döfi át.*Ez ily kevéssé van megmagyarázva a negyedik csoport is, a Ludovisi villából, mely egy idősebb női alakból s mellette egy ifjúból áll. Ebben sokan Pénelopét és Telemachot, mások Elektrát és Orestest, ismét mások csak eszményt látnak. De bármiként legyen is , azon gyöngéd viszonyt anya és fiú között, vagy melyben egy ifjú idősebb nővéréhez áll, szebben és egyszersmind igazabban alig lehetett volna kifejezni. E négy mű Piombino hű ajándéka. A nagyobb leöntvények közül még a „herculanumi szűz,“ melynek eredetijét későbben Drezdában láttam, tűnik föl. A görög és római ókor e remekművei által azonban legkevésbbé sem homályosittatik el a legújabb kornak egy műve: Thorwaldsennek gyönyörű Merkúrja, mely szintén ebben a szobában áll. Ez oszlopcsoporton Merkur azon állásban van ábrázolva, midőn fuvola-játékával Árgust elaltatván, meggyilkolni akarja. E műről, midőn mintázatát Thorwaldsen elkészíté, még Rómából írja Humboldtné első lelkesültségében egy barátnéjához: „Thorwaldsen elkészíté Merkúrját, ez minden műveinek virága, minden szobrainak gyöngye.“ E terem is, mint az alatta fekvő dolgozó szoba, egy toronykabinettel áll összeköttetésben, melyben ugyancsak Thorwaldsen „reményének“ mintázata áll. E remekművet azonban mindjárt igazi rendültése helyén fogjuk látni. Ezenkívül itt áll néhány kisebb ókori eredeti mű, egy párkákat ábrázoló dombormű, és egy csinos Dionys; mindkettőt Rauch egészíti ki. Ugyanitt áll Humboldt e védencének saját és pedig egyik legkorábbi műve, egy csinos dombormű, melyen Venus a Diomedes által megsebzett kezét mutatja Marsnak. A másik toronykabinet is jobbról ugyan e nagy mesternek egy gyöngéd kis művét tartalmazza, a szép kis „Psyché-t,“ melyet Rauch kizárólag csak a család iránti kegyeletből készített. Ugyanis e gyönyörű ülő női alak, jobb kezében egy pillangóval játszva, egész a főig egészen eszményileg van tartva, az arcba azonban a művész Humboldt egyik kedves kis lánykájának vonásait lehelé. Habár sokan nem helyeslik az élet után rajzolt arckép összekötését az eszményivel, de én ki nem mondhatom, minő jól veszi ki magát e gyermekies ártatlanság szende kifejezése Psyche alakján. Különben is e két szoba nagyrészt családi képeket tartalmaz, úgy mint Sándor, Vilmos és a Humboldt család egyéb tagjainak márvány mellszobrait, részint Thorwaldsentől, részint Rauchtól. 658 —