Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)
1868-07-07 / 154. szám
A CIREIXI MARQUISNO. (Francia beszély.) Írta: Spidére Henrik. (Folytatás.) III. Másnap este a marquisnő megjelent az asztalnál. A bárónő meglepetve, hogy leánya mutatja magát, jókedvű lett, annyival inkább, mivel Cireix asszony is kevésbbé látszott komornak, mint máskor. Midőn az ebédtől fölkeltek, az öreg delnő épen XV. Lajosról s azon diadalokról beszélt, miket toilettejei és coquetteriája által aratott. Csakhamar a pompás gyémánt ékszerre is rá került a sor, ő felsége ajándékára. — Várjon csak Debrés úr, kell hogy ön is lássa, ah, én mindig gyönyörrel szemlélem, s fogadom, ön is szépnek fogja találni. Mariette, édes lányom, folytató a szobalányhoz fordulva, ki épen a tüzet igazgatta, hozd el csak. Tudod, ott van a kis szobában. Ezt, szólt tovább, amint Marietta kiment, ezelőtt nem mertem volna tenni. Mindig féltem, nehogy kis sértetbe hozzak valakit. Való, hogy egyszer ellopták, s mivel szegény voltam, aggodalmaim alaposak valának. Most már nem lennének azok. A gazdagoktól soha sem lopnak el semmit. Mariette elhozta az ékszert, mely kivétetvén a szekrényből, kézről kézre adatott. Mindenki csodálta. A marquisnő éles tekintettel vizsgálta a tisztet, ki kezében méregette s egész nyugodtsággal mondá, hogy valóban nagyon szép. Midőn az éirtokba vissza lett helyezve, az agg bárónő elszomorodott. — Mindössze ez az, mi a szép múltból nekem megmaradt sohajtá. Ezzel Mariette után nézett, de az már nem volt benn s igy a tiszthez fordult: — Debrés úr, legyen oly jó, s vigye vissza szobámba. Akármelyik asztalra leteheti. Ez fölkelt, hogy teljesítse a bárónő szives kérelmét, de a marquisnő tagadólag intett. — Bocsánat, szólt, ne fárasszuk a nevelő urat. — Csöngetett. Mariette belépett. — Adja e leánynak anyám, biztosabb kézben leend, mint Debrés urnái. Tehát Cireix asszony képesnek hitte őt a lopásra? Mindenki összenézett. A bárónő homlokára tette kezét, hogy jobban lássa a tisztet, nem mintha gyanúsította volna, de le akarta arcáról olvasni a benyomást, mit a marquisnő megfoghatlan ellenszenve re tett. A menekült nyugodtan állott. Csupán Cireix asszonyra vetett egy hideg, fenyegető pillantást Csend volt. Mindenki távozott. Amint a bárónő is, miután megölelte lányát, visszavonult, a tiszt, ki eddig egy könyvet lapozgatott, mintha olvasott volna, el- szántan fölemelkedék. — Assszonyoro, szólt a marquisnéhoz, ki a kandalló előtt állt, ön engem fölismert. Ez nem felejt. — Én, folytatá, Cornier Adrien vagyok, fia önök öreg szolgájának, barátja az ön férjének, az, kit ön szeretett. Cireix asszony teljes megvetéssel vállat vont. — Ön szeretett, kezdé újra a másik, azt jól tudom. Vannak bizonyitékaim ; az az engesztelhetlen gyűlölet, melyet számomra most fenntart, a komorság, az a gyógyithatlan bú, melyet szive tagadni vágyik, de vonásai nyiltan elájulnak, s nekem adnak igazat. A tiszt arca föllángolt. Nem volt többé az a szerény, tartózkodó, majdnem félénk ember, ki egy hónap óta alázattal tűrt minden gyalázatot, mely fejére zúdult; a harc fia, a parancsnok állt ott, távol minden habozástól, minden gyöngeségtől, akaratának és erejének teljes tudatában. A marquisnő reszketve, de mérsékelve magát, minden hatalmát összeszedte , hogy ellenfelét elnyomja. — És ha ön megszűnt engem szeretni, beszélt tovább Adrien, az azért van, mivel én egykor magamat vádolom az ékszer ellopásával, melyet ön csak imént félt kezeimre bízni. Tudja meg asszonyom, szólt alább eresztve hangját, hogy én azt az ékszert el nem loptam. A marqiisnő végig nézte s gúnyosan mosolygott. Adrien csöndesen a félkegyelműhez közeledik. — Bocsáss meg Károly, szólt, a mit szenvedek, fölülmúlja minden erőmet. Miért érintened e fájó pontot? Az én hibám-e, hogy itt vagyok? Igaz, én felösmertem a lakót, el akartam hagyni, de a kimerülés erőt vön rajtam s én vérezve rogytam össze a küszöbön. Ápoltak, magamhoz hoztak. Midőn távozni akartam, visszatartóztattak. Igaz, szivem is marasztalt. Nődnek szánni kellett volna engem, s akkor nem lennék kényszerítve ez órában becsületemet védni előtte. Ezzel a marquisnőhöz fordult. — Bocsásson meg asszonyom, nem önhöz szóltam. A fájdalom megtébolyított, s bizonyára nem is volna jogom önnek oly szerelemről szólni, mely önt kevéssé érdekli. Önnek egészen más mondanivalóm van. Cireix asszony leült s összefonta karjait, látszólag nyugodt és közönyös volt, de azért kárörvendő kíváncsisággal hallgatott a hazug beszédekre, miket ez ember előtte felhordott. — Asszonyom, szólt Adrien, tizenkét éve, hogy e kastélyban valók, úgy, mint most itt vagyok. De akkor még ifjú voltam , kilátásaim , reményeim voltak. Károly nem annyira pajtásom , mint barátom, mint testvérem volt. Cieix marquis úgy tartott, mint fiát. Jövőmben, nem tudom én, ábrándos, vak hit kecsegtetett. Nem pusztán emlékeztetni akarom önt arra az időre; teszem azt azért, hogy megmagyarázzam, mennyire szerettem önt az első perctől, melyben megláttam, mikép remélhettem, hogy köztünk házasság jöhetne létre. Igényeim és a siker gazdaggá tőnek. A marquis bánásmódja följogosított azt hinnem, hogy nem fognék önhöz méltatlan lenni. Ön sem hagyott kétségben. Gondolhattam, hogy szerettetem. Boldogságom tetőpontján le lettem sújtva. Károly és én megjöttünk Párisból.’ Ott, míg én jövő pályámra készítem elő magamat, a gyönyörök közt élt, miért nem egyszer barátságosan megdorgáltam. Midőn Cheixben tudtam őt, hol minden veszélytől óva volt, aggályaim megszűntek. Egy napon félre szólított. — Adrien, szólt hozzám, valamit közölni veled s egy szívességet akarok kérni tőled. Párisban létemkor becsületszavamra játszottam, s jelentékeny összeget veszítek. Ellenfelemtől három heti haladékidőt nyertem és ez néhány nap alatt lejár. Atyámnak nem mertem a dolgot bevallani, holott már előbb szemrehányásokat tett magam viselete miatt, hanem Kiili asszonynak mindent elmondtam, s ő fölhatalmazott, hogy ékszerét elzálogosítsam. Rövid időn tudatni fogom atyámmal az egészet, s ő majd kiváltja. Most meg nem engedné, hogy Párisba menjek, így tehát neked kell helyettem elmenni. Az ékszert zálogházba viszed, a pénzt fölveszed értte, s kifizeted tartozásomat. (Folyt. köv.) Hontmegye történetéből. 1. (A két ellenkirály ■— I. Ferdinand és Zápolya — két főispánja : Nyári Ferenc és Balassa Menyhárt. — Az utóbbinak pártütése, a fejedelmek közt két-két ízben urat cserélése.) A habsburgi I. Ferdinand és Zápolya János ellenkirályok pártviszálya egy megyében sem nyilatkozott élénkebben, mint Hont vármegyében, s az itt is hatalmas Balassákban, különösen Balassa Menyhártban. A Ferdinand-párti főispán : bedegi Nyári Ferenc *) és a Zápolya-párti másik főispán : Balassa Menyhárt, Hontmegyét önkényüleg két részre szakíták, mindegyik saját kezére nyomorgatván a föld népét. Balassa Menyhárt (kinek már három őse bírta a megye főispánságát) fia volt a Mohácsnál elesett Szörényi bán Ferencnek, és testvére Imrének, Zápolya János alatt egyik erdélyi vajdának, ki elébb a király, majd ennek özvegye elleni pártütése miatt onnan kifizetett ; testvére Jánosnak, Ferdinand és utódai hívének, Hontmegye főispánjának, a bányavidéki hét megye főkapitányának, és testvére Zsigmondnak, Borsodmegye főispánjának, ki Ferdinandhoz csak azért maradt hűségben, mert neki az általa erővel elfoglalt bozóki és tapolcai apátság birtoklását elnézte . — Menyhárt, mondom, a két ellenkirály pártháborúiban hol egyik, hol másik félen, a legkitűnőbb ember volt, egyik párttól és párttól a másikhoz csapkodó öntudatos hab ama mozgalmas kor tengerzajában, súlyos kard mindegyik király kezében, s mindegyik félen egy hatalmas és erélyes pártember példányképe. Az 1542 diki év mindszent napjára Pozsonyba gyűlt országos rendek az ott jelen volt mindkét főispánt fölhívták: esküdjenek föl tisztjükre ő felségének, s engedjék a ketté szakított vármegye egyesülését, különben lázadókat fognának tekintetni. Hogy e rendi határozat, mely királyi megerősítést nem nyert, foganatlan maradt, mutatja az 1552: 39.cikk, mely Hontmegye ketté választott részeinek egyesítését újra rendeli. 1543 ban, midőn a Besztercebányán 33 vármegye képviselőiből alakult országgyűlés Ferdinánd királyhoz, a gyűlés határozatai megerősítésének kikérése végett, követeket küldene. Nyári Ferenc, Hontmegye főispánja, mint a követek egyike említtetik. Balassa Menyhárt pedig 1544-ben nőül vevén az 1543 ban Pest ostromában elesett Lévai Cseh Gábor özvegyét, Thurzó Annát, mostoha fia Cseh János várában, Léván lakozott. Mézes heteit élte meg Menyhárt, midőn 1544 ben az esztergomi törökök egy éjjel váratlan Lévára ütve, létráikat már már a várfalakhoz támogaták; ámde Menyhárt azon pongyolán, a mint ágyából kiugrott, fegyvert ragad, s a példájára neki lelkesedett vitézei segélyével az ostromot visszaveri. Az elvonuló ellenség a város fölgyujtásával tölte bosszúját, majd Ságh felöl az ágyúzatra fölriadt Túri György, ki 1566-ban Bakony-Palota várának a fehérvári Arszlán basa ellen megtartásáról volt dicséretes, még inkább Nyári Ferenc — Nyitra-Surányból — a visszahúzódó török hadat Szálkánál beérvén, úgy megszabdalák, hogy alig fele juthatott haza Esztergomba. Nyári Ferencet azután 1547 ben Ferdinánd király bizalma azon magyar haderő élére állitá, melyet a király a német protestáns fejdelmek ellen bátyjának, Vidik Károly császárnak, a schmalkaldi háborúra küldött. A főispán, mint királyi hadvezér kísérői valának Hontmegyéből egyéb katholikus urak közt: Krusics János Csábrágról, Horvát Bertalan századában zászlótartó, és Luka József Nényéről. Az útközben megbetegült s elhalt Nyári Ferencet a szerb Bakics Péter válta föl a had vezényletében, oly sikerrel, hogy Istvánfi szerint — ki ezt szemtanúktól hallá — Luka József, mások szerint Pécsi Lukács magyar huszár volt az, ki a mühlbergi diadalmas csatában a szász választó fejedelmet, Fridrik Jánost foglyul ejtette. Krusics tömérdek zsákmánynyal, melyből aztán Csábrágot kiépité, s uradalmát a Pálfiaktól magához vártá, Luka József pedig a szász fejdelem kardjával s az U-dik Károly császártól vitézsége jutalmául nyert arany sarkantyúval tért haza. Balassa Menyhárt ellenben nyiltan Zápolya János özvegye és fia pártját vallotta, és a Ferdinándpártiakat hatalmasal zaklatta. Szitnyavárát, Selmecbánya városával szemben, dacára az 1548 : 46 t.c-nek, a polgárok rettegtetésére megerősítette; a Körmöcről Selmecre vitt arany és ezüst pénzeket, valamint a Baja megyében szedett királyi adót erőszakkal elfoglalta; Csábrágot a Ferdinandhoz hű Pálfiaktól, Bozokot saját testvérjétől, Zsigmondtól fegyverhatalommal elvette. I. Ferdinánd király az igy garázdálkodó Balassa Menyhárt, valamint a Murányvárából Gömör és Kis Hont-megyét rablásaival rettegtető Bacsó Mátyás ellen gróf Salm Miklóst, magyar, német és spanyol hadakkal, kikhez a hont-, nógrád- és gömörmegyei fölkelő nép is csatlakozott, kiküldé, úgy hogy az összes haderő 15,000 főre szaporodott. A magyar lovasság kapitányai: Bebek Ferenc és Horvatinovics Bertalan, a gyalogságéi: Gregoróczi Vince, Pécsi Farkas, Bornemisza Gergely, Martalini Mátyás valának. Az egész magyarság vezére Majthényi Uriel, ekkor turóci prépost, ki utóbb, a papságból kiházasodik, s élelmezője Sbardeláti Ágoston váci püspök vala. Gr. Salm Miklós egyik német ezredesét, Ebersdorf Ulrikot s Horvátinovics Bertalant maga előtt bocsátá Szitnya ostromára. Makri Lukács várnagy, az ostromszerek szétrobbantására hadnagyát, Bakos Orbánt 100 emberrel kiküldvén, Horvatinovics azokat fejében levágta vagy elfogta, mire Makrit a vár népe — szabad elvonulás alkuja mellett — a vár föladására kényszerítette, 1549-ben. Menyhárt, kedvenc várának ily hamar elvesztőn megdöbbenve, annyival inkább, mert a fölhívott nógrádi basa sem jött segítségére. Lévát titkon elhagyta, ahová nejét, családját és kincseit már korábban elszálltta, s Erdélybe, Izabella királynőhöz menekült. Ezalatt Salm gróf Lévát és Csábrágot, Menyhárt várait, egyszerre ostrom alá fogta. Lévát Dacsó Tamás egy havi erős lövetés s 32 jó vitéz emberének eleste után adta föl, mire Csábrág sem sokáig késett a föl *) Bedegfalu, Nyári pedig jelenleg puszta, Tolnamegyében, Somogy szélén. 614