Fővárosi Lapok 1868. augusztus (176-199. szám)

1868-08-04 / 178. szám

Előbb azonban valamit kellett enniök estebédre.­­ Ezt a háziasszony semmi esetre sem akarta elengedni,­­ habár az újonnan jöttek mindenkép el akarták há­­rí­l­ni, bizonyítván, hogy már volt részük benne. Az asztalt hideg étkekkel terhelték meg, de a fiatal­ság nem sokat bajlódott vele. Miután már valamit csupán azon célból ettek, hogy a háziasszonyt meg­békítsék, a hölgyek maguk hozzá fogtak az asztal­leszedéshez, mihamar félretolván azt, s új játékot kezd­tek. A játék az volt, melyben valakinek a jelenlevők gondolatát kell kitalálnia. Berger maga kezdte meg, mint a találó. Mindenkinek kellett ugyanis — ha a találó ismét behivatott — három szavat neveznie, mik arra vonatkoztak, mit épen gondolt, és ez után kellett kitalálnia azt, mivel foglalkozott az illető személy gondolatában azon pillanatban. Miért is természetesen mindenki oda iparkodott, hogy minél többértelmű szavakat válaszszon, nehogy a találó mihamar kita­lálja. Háromszor volt szabad a kitalálást megkísér­­leni, ha aztán ki nem találta, zálogot kellett adnia, és nehogy a kérdezett (ki azon esetben, ha gondolatai kitaláltattak, szintén zálogadással büntettetett), tagad­hassa, az egész társaságnak meg kellett mondania, mily tárgyra vagy cselekményre akar gondolni azon pillanatban. A játék rendkívül mulatságos volt, mert Berger a legújabban jött három vendégen kívül mindenkit tökéletesen ismert, e mellett éles elmével ellátva, oly biztosan tudott találgatni — Eliz gondolatán kívül, — hogy majdnem mindeniktől zálogot vett. Miután majd mindenkinél megkísérlette volna, sorsot kellett húzni arra, ki menjen ki, hogy a játé­kot újból kezdjék. A sors Elizt találta, ki a mellék­­szobába ment, míg a többiek a titkos szavak válasz­tásáról tanácskoztak. Ez egyszer kissé sokáig tartott, mert hogy Ber­ger azelőtt mindent tüstént kitalált, a kis gúnyolódó társaságot felboszantotta, s ezért azt határozták, hogy ezentúl vigyázóbbak lesznek a szavak meg­választásában. — Szabad-e már ? — kérdé a türelmetlenkedő Eliz harmadszor, és mindig csak, „nem, még nem!“ hallatszott. Végre mindenki tisztában látszott lenni önmagával. Berger még itt-ott segített s aztán e sza­vakkal : — Most a szegény hölgyet felválthatjuk állo­másáról, — az ajtóhoz ugrott, hogy azt felnyissa és Elizt bebocsássa. Mig azonban oldalra ugrott volna, hogy a belé­pőnek helyt engedj­en, térdével egyik széken függve maradt és egy jó hat hüvelyknyi szakítás támadt rajta. Róza látta azt és a székhez lépve, sajnálkozva mondá: — Látod papa, olyan sokáig kértelek, hogy e régi divatú és rézszögekkel kivert székeket cseréld föl, vagy legalább újonan húzasd be, — de isten ments, míg szerencsétlenség nem történik. — Most az egyszer a szerencsétlenség nem oly nagy, — nevetett Berger, mialatt azonban mégis kissé zavartan nézegette lábszárát. — Igaz, — szólt Róza a székhez térdelve, — itt rejlik a baj valódi oka. — Egy szögnek lehullt a feje. A minap én is így jártam a divánnal. — Mitsem tesz, — szólt Berger, zsebkendőjét térde körül kötve, — a seb nem vézik és beköthető. Ne szakítsuk félbe azért a játékot, íme, a­kár helyre van pótolva. Kérem nagysádtokat , tessék meg­kezdeni. Eliz egészen elfelejtette, hogy tulajdonképen mi a teendője. Fátyol esett le szeméről. — Ugyan­azon fiatal ember volt előtte, kit május elsején a halz­­burgi sétatéren látott és pedig ugyanily balesetben. Ugyanaz, ki aztán egy kocsiba ült, és hogy a kárt elfödje, zsebkendőjét térdére tartva, elrobogott. Ugyan hol is tévedezhettek gondolatai, hogy ez mindjárt első pillantásra nem jutott eszébe ? Midőn Berger e percben megszól­ta, nagyon elpirult. — Kivel kezdjem meg? — kérdé szórakozottan. — Mindjárt itt, — szólt Róza, — Berger úrral. — Én látok tehát, kisasszony, — szólt a fiatal ember, azon szándékkal, hogy a szükséges három szót egy mondatban kifejezze. — Várjon csak egy kissé, — nevetett Eliz, hir­telen egy gondolattól megkapatva, — én megmondom, mire gondol ön e pillanatban, a­nélkül, hogy a leg­kisebb útbaigazításra szorulnék. — Nagysád tehát valóban ki akarja találni gon­dolatimat? — nevetett Berger, mialatt gúnymosoly volt látható ajkai körül. — Tegyen próbát velem. — Jól van, tehát kisasszony, mire gondolok e pillanatban ? Háromszor szabad kísérletet tennie, de legyen egyszersmind zálogra is elkészülve. — Nekem csak kísérletre van szükségem, — szólt Eliz, mialatt erősen Bergerre nézett, — ön ebben a pillanatban egész hasonló esetre gondol, mely önnel valami négy hó előtt — május elsején — Haszburgban történt. Igazam van-e ? Majdnem úgy látszott, mintha ebben a pillanat­ban Berger arca elsápadt volna. A fiatal lánykára egy percig erősen, és majdnem rémülten nézett. De ez is csak egy pillanatig tartott, mert már a kö­vetkezőben nevetve és fejét rázva mondá: — zálogot kell adnia kisasszony, én soha sem voltam Hosz­burgban. — Ön soha sem volt Hoszburgban ? — kérdé gyorsan Eliz. — Soha, — felelt Berger nyugodtan, — habár emlékszem, hogy tavaly egyszer a vonattal mellette utaztam el. Semmiesetre sem történt velem hasonló baleset ott, én tehát nem is gondolhattam arra. — Valóban, — mondá Eliz, egészen zavarba jőve, — akkor mindenesetre csalódtam. — Ejnye siess hát, hogy már ide is jöjj egyszer, Lily, — mondá Kati, ki ezalatt békételen lett, — én már valóban elfelejtem, mire kell gondolnom. A játék tovább folyt, hanem Eliz észrevehetőleg szórakozott volt, és csak a harmadik vagy negyedik kérdésnél tudta gondolatait annyira összeszedni, hogy ne adjon egészen ellenkező magyarázatokat. Berger nem sokára más új játékot indítványo­zott. A férfiaknak t. i. egy vízkannára ülve és lábai­kat egymásra vetve egy égő gyertyát az egyik és egy nem égőt a másik kezükben tartva, arra kellett törekedniük, hogy a nem égőt az égőnek lángjához vigyék, mi igen nevetséges állásokra adott okot, midőn a tanár is elhatározta magát e tréfa megtevé­­sére, a nevetés határtalan lett. Majdnem éjfél volt már, midőn a kis vig társa­ság szétoszlott, és oly jól mulattak mindnyájan, hogy elhatározták a következő esték egyikén új összejö­vetelt rendezni. Más­nap mintegy tiz óra lehetett, midőn Klára­­ a tanárokhoz ment át. A mint mondá, tegnap este­­ keztyüit vagy itt hagyta, vagy útközben vesztette el, és azért jött utána nézni. A keztyü ugyan nem volt meg, de ő azért még egy ideig barátnéinál maradt és Róza virágos kertjét is megnézte, mit az különös szorgalommal művelt. Büszke is volt rá és majdnem minden virágról — mik közül azonban feszakasztani egyet sem volt szabad — tudott egy-egy történetet elbeszélni. Végre Klára, míg Kati Rózától a hímzést akarta megtanulni, Elizt karon fogta, és a két fiatal lányka­­ lassan járkált le s föl a kert széles utain. (Folyt, köv.) Emlékezés Tompa Mihályra. (VK.) Négy évig tartott a nehéz harc, melyet ez ünnepelt költőnk hősies lélekkel küzdött halálos betegségével. Engesztelhetlen ellenség volt ez, mely kikereste a legérzékenyebb pontot: a szivet; oda fészkelte be magát, s ott rombolt minden órában, néha minden percben. Levelei, melyeket barátaihoz,­­többi közt e so­rok írójához is,) zaklatott egymásutánban intézett, leghívebb tanúságai e szörnyű küzdelemnek, e re­mény nélküli tusának, melyben végre is meg kellett törnie. „Bizony az én életem, — h­a nekünk még a múlt év végén, — e három éves szívbajban a borza­lomig kínos. Furcsa mulatság az, midőn az ember a magyar irodalom Heine-ja lesz, ennek tehetsége­s dicsősége nélkül­i szenvedéseivel. Meghalni a mun­kának, a hivatásnak, a családi boldogságnak, a köl­tészetnek, a társadalomnak, az életnek: ezt nem le­het irigyleni senkitől !­ Midőn ugyanez időben, egy kis látszólagos ja­­vulás körében, költői munkásságra serkentők, rö­vid és fagyos nyugalommal írá: „Ne firkáljon az ember, midőn már agonizál, hanem várja a hátralevő kevés időt, mely rövid.“ Ez év márciusában pedig így írta magát egy levele alá „szerető bátyja és barátja: Tompa Mihály (azt hiszem még néhány napig, s azután senki és semmi!)“ I­dőn Bérczy Károlyt temettük, egy utóiratban fölsóhajtott: „a X-ből már csak négy, vagy jobban mondva negyedfél van. Az övé is szívbaj volt!“ Magát csak fél embernek tekinté. S fájdalom, ma már e fél sídős meg, s ama tíz ifjú író közül, kik 1846-ban szövetkeztek, csupán három él még: Jókai, Degré és Pálfy Albert. A többiek oly korán elmen­tek az első (Petőfi) után. Azok, a kiket Tompa melegebben szeretett, utóbbi időkben gyakran kaptak tőle rövid, szakga­­tott leveleket, teli a reménytelen fájdalom kifejezései­vel és egyszersmind bölcs nyugalommal. Nem csoda I tehát, ha most, midőn a múzsa könyez és a költő- I szét barátai gyászolnak , mi, kiknek gyakori alkal- I munk volt bepillantani a hanvai lelkészlak e nehéz órái közé, mintegy megkönnyebbülve sóhajtjuk: „legalább nem szenved többé!“ Betegsége gyógyíthat­­lan lévén: neki hosszú életet kívánni annyi lett vol­na, mint sok szenvedést kívánni. Az élet, a sors szeszélyesen bánt e kitűnő szel­lemmel. Sok ideig két marokkal szórta neki rózsáit, hogy utóbb elhervaszsza valamennyit. Önérdemei által kiemelkedve, magas pályát fu­tott meg a költészet és egyház mezején. Sem bará­taiban, sem környezetében nem csaló lett soha. Nejé­ben egy szerető gyöngéd szivet és nemes élettársat birt. Az irodalmi körök mindig ünneplék. Hamar lett népszerű, s folyvást emelkedett. Lakása Hanván a Sajó-völgy fölött a le­festőibb pontok egyike. Sze­rették, becsülték, és mégis — e lélek egyszerre el­­borúlt, ez ajk panaszkodott, ez élet gyászba hanyat­­lék. Először (a rosz időkben) a honfi fájdalom búját érezé, később az apát sujtá le benne kis gyermekei­nek elvesztése, majd végre a szívbetegség testi szen­vedései rohanták meg. Mélyen fogékony és túlérzé­­keny lévén, s már a természettől is hajlandó a bú­­songásra, a csapások bánatát mintegy maga is ápolta, s növelé a sorvasztó lángot. Csak a bölcseség és hit tárták fenn annyi ideig. Kétségbe nem esett, s várta a végcsapást, hittel egy jobb jövőben. De e nehéz óráktól, melyek kínokkal voltak teli, fordúljunk ama kitűnő — érdemekben és ko­szorúkban egyiránt gazdag, különben pedig egyszerű folyású — élethez, melyet megfutott. 1819 szept. 29 dikén született ő Rimaszombat­ban. Atyja egy székelyföldről szakadt nemes, de sze­gény család sarja volt, ki fia nevelésére alig költhe­tett valamit. Anyját korán elvesztvén, apai nagyaty­jához Igricibe költözött, egy borsodmegyei faluba, hol a tősgyökeres magyarság még ma is eredeti tisztasá­gában található föl. Itt sajátita el a zavaratlan nép-I nyelvet, melynek költői kifejezéseiben később any­­nyira kitűnt; itt kezdé szeretni a természetet, a ró- I­nát, a nádasokat, az erdők madarait és virágait, me­lyek később annyi képre és regére szolgáltattak neki anyagot; itt — e buzgó református községben — szívta magába azt a mély hittelj­ességet, mely az em­bert legnagyobb bajában sem hagyja vigasz nélkül. Az ottani falusi iskolába járt, s tanúit olvasni, írni; de bizonyára csakhamar a földművelés nehéz mun­kája jutand osztályrészéül, ha tanítója, Bihari György — kire mindig hálával emlékezett — észre nem ve­szi tehetségét, s be nem avatja a latin nyelv és más tudományok elemi ismereteibe. E becsületes iskola­­mester közbenjárására jutott be később a sárospataki kollégiumba is, hol anyagi támasz híjában sok nél­külözéssel kellett küzdenie. Egyszer félbe is hagyta tanulását, s egy évre Sárbogárdra ment segédtanító­nak. De visszatért megint Patakra, szorgalmasan ta­nuit, s megismerkedett a magyar irodalommal. Volt ottan akkor is egy nyelvmivelő társulat, melynek keblén növekedett Szemere Bertalan, Kazinczy Gá­bor és Erdélyi János, — s e társulatnak Jön Tompa is egyik munkás tagja. Költeményeket irt, s 1841 — 42-ben már az „Athéneum“ is közölt tőle, melyek azonnal figyelmet gerjesztettek. Bajza megjóslá: eb­ből lesz valami! Tanulmányait bevégezvén, Eperjesre ment ne­velőnek, s ott ismerkedett meg Kerényivel, s ott látta először Petőfit is. Egyszerre megszerették egymást. Dalversenyre keltek, melynek emléke „Erdei lak“ című költeményeikben fennmarad örökre. 1845 végén Tompa Pestre jött, hogy ügyvéd legyen. De nem engedte sem a múzsa, sem a beteg­ség. A természet kedvelője nem tudta megszeretni a nyüzsgő poros várost, s beteg lett. Túlérzékenysége ekkor kezdődött a „Rókus kórházban“, hol a „Té­len nyáron pusztán az én lakásom“ kezdetű dalt is írta. Bajából kiépülvén, meghívták Gömörbe, a bejei papságba. Nagyon kis fiú valék én még akkor, de jól emlékezem, mily vidáman érezte magát e csőn- 710

Next