Fővárosi Lapok 1868. augusztus (176-199. szám)
1868-08-04 / 178. szám
Előbb azonban valamit kellett enniök estebédre. Ezt a háziasszony semmi esetre sem akarta elengedni, habár az újonnan jöttek mindenkép el akarták hárílni, bizonyítván, hogy már volt részük benne. Az asztalt hideg étkekkel terhelték meg, de a fiatalság nem sokat bajlódott vele. Miután már valamit csupán azon célból ettek, hogy a háziasszonyt megbékítsék, a hölgyek maguk hozzá fogtak az asztalleszedéshez, mihamar félretolván azt, s új játékot kezdtek. A játék az volt, melyben valakinek a jelenlevők gondolatát kell kitalálnia. Berger maga kezdte meg, mint a találó. Mindenkinek kellett ugyanis — ha a találó ismét behivatott — három szavat neveznie, mik arra vonatkoztak, mit épen gondolt, és ez után kellett kitalálnia azt, mivel foglalkozott az illető személy gondolatában azon pillanatban. Miért is természetesen mindenki oda iparkodott, hogy minél többértelmű szavakat válaszszon, nehogy a találó mihamar kitalálja. Háromszor volt szabad a kitalálást megkísérleni, ha aztán ki nem találta, zálogot kellett adnia, és nehogy a kérdezett (ki azon esetben, ha gondolatai kitaláltattak, szintén zálogadással büntettetett), tagadhassa, az egész társaságnak meg kellett mondania, mily tárgyra vagy cselekményre akar gondolni azon pillanatban. A játék rendkívül mulatságos volt, mert Berger a legújabban jött három vendégen kívül mindenkit tökéletesen ismert, e mellett éles elmével ellátva, oly biztosan tudott találgatni — Eliz gondolatán kívül, — hogy majdnem mindeniktől zálogot vett. Miután majd mindenkinél megkísérlette volna, sorsot kellett húzni arra, ki menjen ki, hogy a játékot újból kezdjék. A sors Elizt találta, ki a mellékszobába ment, míg a többiek a titkos szavak választásáról tanácskoztak. Ez egyszer kissé sokáig tartott, mert hogy Berger azelőtt mindent tüstént kitalált, a kis gúnyolódó társaságot felboszantotta, s ezért azt határozták, hogy ezentúl vigyázóbbak lesznek a szavak megválasztásában. — Szabad-e már ? — kérdé a türelmetlenkedő Eliz harmadszor, és mindig csak, „nem, még nem!“ hallatszott. Végre mindenki tisztában látszott lenni önmagával. Berger még itt-ott segített s aztán e szavakkal : — Most a szegény hölgyet felválthatjuk állomásáról, — az ajtóhoz ugrott, hogy azt felnyissa és Elizt bebocsássa. Mig azonban oldalra ugrott volna, hogy a belépőnek helyt engedjen, térdével egyik széken függve maradt és egy jó hat hüvelyknyi szakítás támadt rajta. Róza látta azt és a székhez lépve, sajnálkozva mondá: — Látod papa, olyan sokáig kértelek, hogy e régi divatú és rézszögekkel kivert székeket cseréld föl, vagy legalább újonan húzasd be, — de isten ments, míg szerencsétlenség nem történik. — Most az egyszer a szerencsétlenség nem oly nagy, — nevetett Berger, mialatt azonban mégis kissé zavartan nézegette lábszárát. — Igaz, — szólt Róza a székhez térdelve, — itt rejlik a baj valódi oka. — Egy szögnek lehullt a feje. A minap én is így jártam a divánnal. — Mitsem tesz, — szólt Berger, zsebkendőjét térde körül kötve, — a seb nem vézik és beköthető. Ne szakítsuk félbe azért a játékot, íme, akár helyre van pótolva. Kérem nagysádtokat , tessék megkezdeni. Eliz egészen elfelejtette, hogy tulajdonképen mi a teendője. Fátyol esett le szeméről. — Ugyanazon fiatal ember volt előtte, kit május elsején a halzburgi sétatéren látott és pedig ugyanily balesetben. Ugyanaz, ki aztán egy kocsiba ült, és hogy a kárt elfödje, zsebkendőjét térdére tartva, elrobogott. Ugyan hol is tévedezhettek gondolatai, hogy ez mindjárt első pillantásra nem jutott eszébe ? Midőn Berger e percben megszólta, nagyon elpirult. — Kivel kezdjem meg? — kérdé szórakozottan. — Mindjárt itt, — szólt Róza, — Berger úrral. — Én látok tehát, kisasszony, — szólt a fiatal ember, azon szándékkal, hogy a szükséges három szót egy mondatban kifejezze. — Várjon csak egy kissé, — nevetett Eliz, hirtelen egy gondolattól megkapatva, — én megmondom, mire gondol ön e pillanatban, anélkül, hogy a legkisebb útbaigazításra szorulnék. — Nagysád tehát valóban ki akarja találni gondolatimat? — nevetett Berger, mialatt gúnymosoly volt látható ajkai körül. — Tegyen próbát velem. — Jól van, tehát kisasszony, mire gondolok e pillanatban ? Háromszor szabad kísérletet tennie, de legyen egyszersmind zálogra is elkészülve. — Nekem csak kísérletre van szükségem, — szólt Eliz, mialatt erősen Bergerre nézett, — ön ebben a pillanatban egész hasonló esetre gondol, mely önnel valami négy hó előtt — május elsején — Haszburgban történt. Igazam van-e ? Majdnem úgy látszott, mintha ebben a pillanatban Berger arca elsápadt volna. A fiatal lánykára egy percig erősen, és majdnem rémülten nézett. De ez is csak egy pillanatig tartott, mert már a következőben nevetve és fejét rázva mondá: — zálogot kell adnia kisasszony, én soha sem voltam Hoszburgban. — Ön soha sem volt Hoszburgban ? — kérdé gyorsan Eliz. — Soha, — felelt Berger nyugodtan, — habár emlékszem, hogy tavaly egyszer a vonattal mellette utaztam el. Semmiesetre sem történt velem hasonló baleset ott, én tehát nem is gondolhattam arra. — Valóban, — mondá Eliz, egészen zavarba jőve, — akkor mindenesetre csalódtam. — Ejnye siess hát, hogy már ide is jöjj egyszer, Lily, — mondá Kati, ki ezalatt békételen lett, — én már valóban elfelejtem, mire kell gondolnom. A játék tovább folyt, hanem Eliz észrevehetőleg szórakozott volt, és csak a harmadik vagy negyedik kérdésnél tudta gondolatait annyira összeszedni, hogy ne adjon egészen ellenkező magyarázatokat. Berger nem sokára más új játékot indítványozott. A férfiaknak t. i. egy vízkannára ülve és lábaikat egymásra vetve egy égő gyertyát az egyik és egy nem égőt a másik kezükben tartva, arra kellett törekedniük, hogy a nem égőt az égőnek lángjához vigyék, mi igen nevetséges állásokra adott okot, midőn a tanár is elhatározta magát e tréfa megtevésére, a nevetés határtalan lett. Majdnem éjfél volt már, midőn a kis vig társaság szétoszlott, és oly jól mulattak mindnyájan, hogy elhatározták a következő esték egyikén új összejövetelt rendezni. Másnap mintegy tiz óra lehetett, midőn Klára a tanárokhoz ment át. A mint mondá, tegnap este keztyüit vagy itt hagyta, vagy útközben vesztette el, és azért jött utána nézni. A keztyü ugyan nem volt meg, de ő azért még egy ideig barátnéinál maradt és Róza virágos kertjét is megnézte, mit az különös szorgalommal művelt. Büszke is volt rá és majdnem minden virágról — mik közül azonban feszakasztani egyet sem volt szabad — tudott egy-egy történetet elbeszélni. Végre Klára, míg Kati Rózától a hímzést akarta megtanulni, Elizt karon fogta, és a két fiatal lányka lassan járkált le s föl a kert széles utain. (Folyt, köv.) Emlékezés Tompa Mihályra. (VK.) Négy évig tartott a nehéz harc, melyet ez ünnepelt költőnk hősies lélekkel küzdött halálos betegségével. Engesztelhetlen ellenség volt ez, mely kikereste a legérzékenyebb pontot: a szivet; oda fészkelte be magát, s ott rombolt minden órában, néha minden percben. Levelei, melyeket barátaihoz,többi közt e sorok írójához is,) zaklatott egymásutánban intézett, leghívebb tanúságai e szörnyű küzdelemnek, e remény nélküli tusának, melyben végre is meg kellett törnie. „Bizony az én életem, — ha nekünk még a múlt év végén, — e három éves szívbajban a borzalomig kínos. Furcsa mulatság az, midőn az ember a magyar irodalom Heine-ja lesz, ennek tehetséges dicsősége nélküli szenvedéseivel. Meghalni a munkának, a hivatásnak, a családi boldogságnak, a költészetnek, a társadalomnak, az életnek: ezt nem lehet irigyleni senkitől ! Midőn ugyanez időben, egy kis látszólagos javulás körében, költői munkásságra serkentők, rövid és fagyos nyugalommal írá: „Ne firkáljon az ember, midőn már agonizál, hanem várja a hátralevő kevés időt, mely rövid.“ Ez év márciusában pedig így írta magát egy levele alá „szerető bátyja és barátja: Tompa Mihály (azt hiszem még néhány napig, s azután senki és semmi!)“ Időn Bérczy Károlyt temettük, egy utóiratban fölsóhajtott: „a X-ből már csak négy, vagy jobban mondva negyedfél van. Az övé is szívbaj volt!“ Magát csak fél embernek tekinté. S fájdalom, ma már e fél sídős meg, s ama tíz ifjú író közül, kik 1846-ban szövetkeztek, csupán három él még: Jókai, Degré és Pálfy Albert. A többiek oly korán elmentek az első (Petőfi) után. Azok, a kiket Tompa melegebben szeretett, utóbbi időkben gyakran kaptak tőle rövid, szakgatott leveleket, teli a reménytelen fájdalom kifejezéseivel és egyszersmind bölcs nyugalommal. Nem csoda I tehát, ha most, midőn a múzsa könyez és a költő- I szét barátai gyászolnak , mi, kiknek gyakori alkal- I munk volt bepillantani a hanvai lelkészlak e nehéz órái közé, mintegy megkönnyebbülve sóhajtjuk: „legalább nem szenved többé!“ Betegsége gyógyíthatlan lévén: neki hosszú életet kívánni annyi lett volna, mint sok szenvedést kívánni. Az élet, a sors szeszélyesen bánt e kitűnő szellemmel. Sok ideig két marokkal szórta neki rózsáit, hogy utóbb elhervaszsza valamennyit. Önérdemei által kiemelkedve, magas pályát futott meg a költészet és egyház mezején. Sem barátaiban, sem környezetében nem csaló lett soha. Nejében egy szerető gyöngéd szivet és nemes élettársat birt. Az irodalmi körök mindig ünneplék. Hamar lett népszerű, s folyvást emelkedett. Lakása Hanván a Sajó-völgy fölött a lefestőibb pontok egyike. Szerették, becsülték, és mégis — e lélek egyszerre elborúlt, ez ajk panaszkodott, ez élet gyászba hanyatlék. Először (a rosz időkben) a honfi fájdalom búját érezé, később az apát sujtá le benne kis gyermekeinek elvesztése, majd végre a szívbetegség testi szenvedései rohanták meg. Mélyen fogékony és túlérzékeny lévén, s már a természettől is hajlandó a búsongásra, a csapások bánatát mintegy maga is ápolta, s növelé a sorvasztó lángot. Csak a bölcseség és hit tárták fenn annyi ideig. Kétségbe nem esett, s várta a végcsapást, hittel egy jobb jövőben. De e nehéz óráktól, melyek kínokkal voltak teli, fordúljunk ama kitűnő — érdemekben és koszorúkban egyiránt gazdag, különben pedig egyszerű folyású — élethez, melyet megfutott. 1819 szept. 29 dikén született ő Rimaszombatban. Atyja egy székelyföldről szakadt nemes, de szegény család sarja volt, ki fia nevelésére alig költhetett valamit. Anyját korán elvesztvén, apai nagyatyjához Igricibe költözött, egy borsodmegyei faluba, hol a tősgyökeres magyarság még ma is eredeti tisztaságában található föl. Itt sajátita el a zavaratlan nép-I nyelvet, melynek költői kifejezéseiben később anynyira kitűnt; itt kezdé szeretni a természetet, a ró- Inát, a nádasokat, az erdők madarait és virágait, melyek később annyi képre és regére szolgáltattak neki anyagot; itt — e buzgó református községben — szívta magába azt a mély hitteljességet, mely az embert legnagyobb bajában sem hagyja vigasz nélkül. Az ottani falusi iskolába járt, s tanúit olvasni, írni; de bizonyára csakhamar a földművelés nehéz munkája jutand osztályrészéül, ha tanítója, Bihari György — kire mindig hálával emlékezett — észre nem veszi tehetségét, s be nem avatja a latin nyelv és más tudományok elemi ismereteibe. E becsületes iskolamester közbenjárására jutott be később a sárospataki kollégiumba is, hol anyagi támasz híjában sok nélkülözéssel kellett küzdenie. Egyszer félbe is hagyta tanulását, s egy évre Sárbogárdra ment segédtanítónak. De visszatért megint Patakra, szorgalmasan tanuit, s megismerkedett a magyar irodalommal. Volt ottan akkor is egy nyelvmivelő társulat, melynek keblén növekedett Szemere Bertalan, Kazinczy Gábor és Erdélyi János, — s e társulatnak Jön Tompa is egyik munkás tagja. Költeményeket irt, s 1841 — 42-ben már az „Athéneum“ is közölt tőle, melyek azonnal figyelmet gerjesztettek. Bajza megjóslá: ebből lesz valami! Tanulmányait bevégezvén, Eperjesre ment nevelőnek, s ott ismerkedett meg Kerényivel, s ott látta először Petőfit is. Egyszerre megszerették egymást. Dalversenyre keltek, melynek emléke „Erdei lak“ című költeményeikben fennmarad örökre. 1845 végén Tompa Pestre jött, hogy ügyvéd legyen. De nem engedte sem a múzsa, sem a betegség. A természet kedvelője nem tudta megszeretni a nyüzsgő poros várost, s beteg lett. Túlérzékenysége ekkor kezdődött a „Rókus kórházban“, hol a „Télen nyáron pusztán az én lakásom“ kezdetű dalt is írta. Bajából kiépülvén, meghívták Gömörbe, a bejei papságba. Nagyon kis fiú valék én még akkor, de jól emlékezem, mily vidáman érezte magát e csőn- 710