Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-12 / 209. szám
lom. Midőn az ifjú Jerikói lonca ölelkezett az ismeretlen nő virágaival, nem volt-e közel az ő lelkük is ezt megtenni ? És mégis, Florence soha sem látta őt, e szomszédnőt. Egykor, midőn sietve tért vissza, bizonyos honn feledett iratot keresni, a félig függönyözött ablaknál egy finom és fehér kezet vett észre, hasonlót egy régi szoboréhoz. Máskor piciny lábacskát látott, mely az erkélyre lépett ki, de tüstént visszahúzódott közeledtére, olyat, mint a hamupipőke lába, s mely, fájdalom! nem veszté el kis topánját. Egyik este az erkély ablaka azon pillanatban záródott be, midőn ő kilépett. Hallotta a selyem ruha susogását, s a virágok illatába meghatározhatlan kellemü illat vegyült, s aztán a ruhasusogás és illat szokatlan hevélybe hozták őt. Dacára óvatos tudakozásainak, Florence mi bizonyosat sem tudott meg szomszédnőjéről. Egy alig látott lábacska, félig elfedett kéz vége, kellemes illat volt az egész, miből hosszas szomszédossága alatt is tudomása állott; pedig tizenöt havi törekvés után vajmi csekély eredmény volt ez. De dacára e gyönge nyomoknak , az ügyvédsegéd képzelme hatalmasan működött. Emez oly határozatlan előjelek segélyével képzelme annyival tökélyesb eszményképet teremtett, mennyiben mi prózai, mi tökéletlen való sem gátolta abban. De még egy a Florencéhez hasonló természetnek, kevélyes véralkatnak nem sok kellett, hogy izgalomba jöjjön. Ez időben történt, hogy Bourcel marquis és neje válópere megindult. E nő, ki éveire oly fiatal, s fájdalmiban oly idős volt, e Phana, kit sorsa annyira üldözött, s ki annyira bátor volt, első pillanatra benyomást gyakorolt az ifjúra. Az ügy behatóbb tanulmányozása, s a Durosay által elbeszélt részletek még élénkebbé, tartósabbá tevék e benyomást. Már egyszer találkozott az ügyvédsegéd a marquisnővel, midőn ez az ügyvédtől jőve, a lépcsőn lefelé ment. Bárba késő volt, s az ifjú nő arcát sűrű fátyol födte, Florence látványa tökéletesen öszhangzott eszményképével. A véletlen egy új vetélytársnőt teremtett a szomszédban. A virágok meg voltak beszúlva. Florence azonban csilapítani akaró szorongásait, s ez okból lelkét hasonszenvi gyógymód alá veté. Hogy a Phana által szivén véletlenül ejtett sebet beheggessze, még nagyobbitá azt azzal, melyet az ismeretlen nő nyitott azon. A marquisnő iránti szenvedélyéből gyógyúlni óhajtván, mely ugyan még csak csirájában volt, de gyorsan növekedett, sőt a kétségbeesés felé ragadva, kétségtelenül lelki kínokkal halmozta volna el, elhatárzá lehetőleg szerelemmé, plátói vonzalommá változtatni át szomszédnője iránti érzelmét. Ily körülmények között volt Florence, midőn este elhagyá irodáját. A Szajna partján végig haladva, egy virágárus bolt tűnt föl előtte. Az ablakon belül egy cyclamen állt, melynek díszes levelei kísértésbe hozhaták nemcsak a virágkedvelőt, de még azt is, ki kevésbbé lelkesül az ilyenekért. Látni, bámulni, megvenni, mindez egy perc műve volt az ügyvédsegédnél. Győzelmesen tartva kezei között a virágot, érkezett szállására. Amint új vendégét a régiek közé helyezte, a szomszéd erkélyre gyönge fényt látott kisugárzatni. E jelenség nem tűnt el észrevétlenül. Florence közelebbről kezdé vizsgálni. Valóban a lebocsátott föggönyön gyönge fény szűrődött át. Tüstént, s mintegy hirteleni lelkesültség befolyása alatt, kezébe véve a cyclament ifjúak, s átlépve az erkély vasát, kinyújtá karját és a virágcserepet az ismeretlen nő erkélyére helyezé. Ezt elvégezve, egészen zajtanúl visszavonult. Az ég ködös volt, az éjszakkeleti szél erősen fújt, lefeküdt, és felfogadá, hogy Phanát feledni fogja, s kizárólag szomszédnőjének szenteli magát, ki mindenek után is versenyezhet a marquisnővel szépségben, rangban, habár a szerencsétlenségben nem is, és ki függetlenség tekintetében talán előnyösb helyzetben van, mint Bourcelné ; aztán elaludott s aludta azon ifjú álmát, ki harminchat óráig nem volt ágyban. Midőn másnap fölébredett, már késő volt. Lázas sietséggel ugrott föl ágyából, kezdett öltözködni, futott az erkélyre, s nyitá föl a függönyöket. Oh meglepetés! oh boldogság! Egészen az ablak mellett egy kellemes folyondár himbálózott, s látva gyöngéd indáit az ablakon, melyet kihívó kellemmel ütögetett, azt lehet képzelni, hogy új urát óhajtja ismerni. V. Gazdag berendezésű, menyezetes ágyban, melyről szövethullámok omolnak le, egy kétségbevonhatlan szépségű ember fekszik. A szobában éji lámpa árasztja szét sugarait, melyek a tetőzet aranyozott ékítésein játszanak, s ragyogtatják az ott függő kristálylámpa topát, rubint és ametist-köveit. Kettős függönyök védik a hideg, nap és külzaj ellen az alvót, ki dacára az öt környező fényűzésnek, távolról sem élvez békés álmot. Látva összevont szemöldeit, mozgékony orrlyukait, gúnymosolyra vonult ajkait, azon hitet kelti a szemlélőben, hogy az alvót kellemetlen álom vagy fájdalmas látvány kínozza. Végre siker tör ki kebléből, s ráncos keze görcsösen nyúl a csengetyű zsinege után. E pillanatban feketébe öltözött inas jelen meg az ajtóban, kezében aranyozott tálcát tartva, melyen hírlapok és levelek látszanak. Miután egy kis asztalra tévé a tálcát, az inas egy kárpittal bevont ablakot nyit ki, mig az alvó felülve, csaknem megrémült tekintetet vet körül a hirtelen megvilágított teremben. — Te felköltöttél, Cecco. — Bocsánat, marquis úr, de midőn a csöngetyű hív .. . — Nem hívtak. Azon pillanatban, midőn beléptél, azt álmodtam, hogy elkárhozott ipám golyót lőtt gyomromba. — Lord Basankett jó helyen van, marquis úr. — Helyesen mondod, Cecco. — Csak maradjon is ott, — folytatá az inas. — Hány óra ? — Dél van. — Mi újság ? — Sok mindenféle, marquis úr. — Beszélj, én hallgatlak. — Miről akarja a marquis úr, hogy kezdjem ? A kutyaólról vagy a politikáról, az istállóról vagy a levelezésről ? — A kutyaólról. — Ez esetben mondanom kell . . . — Beszélj tehát! — Hogy Vamba és Fanks tegnap reggel verekedtek. Vamba jobb fülét veszté, Fanks izmaira veszélyes sebet kapott a lábán. — Kár érettek! szép két kutya. — És mily sokba kerültek a marquis úrnak ! — Aztán ? — A Pompée . . . — Baj érte? — Ellenkezőleg. Tegnapelőtt, amint Marcel éjfélkor hazatért, Pompée nem ismerte meg, s torkon ragadta őt. — Derék állat! (Folyt. köv.) Párisi levelek. — Szept. 6. — (S.g.) A kegyelet kötelességét teljesítem, midőn — Franciaországból levelezve — a legmélyebb rokonszenvemet fejezem ki ama nagy fájdalom irányában, mely e költőkkel dúsan megáldott hon leglángszelleműbb költőjének, Hugo Viktornak szivét az imént sújtotta. Mindazok a sebek, melyeket behegedteknek vélünk, újra kifakadnak, ha új seb találja szivünket; de a tisztelet, szánalom és rokonszenv egyesülnek, hogy írt nyújtsanak e szenvedésnek, ha a megsebzett ama emberek egyike, kik a jellem és szellem alig utólérhető magaslatán állanak. Madame Hugo egyszerűségét megsértenék, ha sallangos szavakkal szólnánk felőle , de ami meglep bennünket: az ama hasonlatosság, melyet a guerneseyi száműzött és a saint-point-i remete (Lamartine) nejeinek utósó órái és kivonatai közt lelhetünk föl. Lamartine neje a halálos láz végső percéig szintén beteg férje fölött őrködött, és utósó leheletéig csak azon bánat nyugtalanná, mely imádott férje homlokát elkomorította. Hugo nejének életét csak a párisi orvosok tudománya tartás tartható még fenn, és mégis — midőn hallá, hogy férje Brüsselben megbetegült, visszautazott, — visszautazott tán azon reményben, hogy szeretett barátja pillantásai alatt és karjai közt halhat meg. Mind a két nő, midőn a halál angyalát feléjük közeledni érezék, egyszerű temetésről álmodtak, távol a nagyvárosok zajától, a tömeg hálátlanságától. Saint-Pointban, lánya sírjában akart Lamartine aszszony nyugodni. Villequerben, kora elhúnyt Leopoldinája mellett kívánta Hugo neje is örök álmát aludni. Hugo Viktor — becsületbeli kötelességnek tartván a következetességet — nem követhette neje koporsóját; Lamartine — testi bajtól sújtva — szintén nem vethetett göröngyöt hitvese koporsójára. Nem mondhatnék, hogy egy titokteljes felsőbb kéz von ily hasonlatosságokat ama két férfi sorsában, kik a francia lyrai költészet két legmagasb tetőpontját képviselték és képviselik ma is ? Ugyanazon szerelem, lelkesülés és szabadságtól ihletve, e két költő ugyanazon keserűség kelyhét ürítette, s ugyanazon fájdalom terhe alatt görnyed. Hugo kettős fájdalommal fordítja most pillantásait Villequier felé. Élete párja nyugszik ott, gyermeke mellett, kit e gyönyörű versben siratott meg : „Hélas! laissez les pleurs couler de ma paupiére, Puisque vous avez fait les hommes pour cela! Laissez moi pencher sur cette froide pierre, Et dire á mon enfant: sens tu, que je suis lä?“ és ki tudja, tán nem sokára elérkezik az az idő, melyre ő is vágy, az a nap, melyet ő már rég elérni kívánt, azt énekelve: Ideje, hogy nyugodni térjek, A végzet vett már eleget; Annál, hol rám örök álom vár, Nem is kívánok más helyet. Mintha a fiatal emberek azt találnák, hogy nem halunk meg eléggé korán, nem tűrünk eleget véleményeinkért, gyönyörűséget találnak a folytonos párbajozásban, és baljukban valódi vagy szinlett meggyőződésük zászlaját lengetve, jobbjukban kardot villogtatnak. A Lissagaray és Cassagnac Pál írók közti párbajról egész Páris beszélt — napokkal az előtt, még mielőtt megtörtént volna. Lissagaray súlyos sebet kapott, de a vakmerőség lázában (másképp bátorságot nem nevezhetjük) ellenfelének a betegágyon szenvedélyes levelet irt, melyben a harc folytatását kéri, mindaddig, míg csak egyikükben egy csöpp vér foly. Átalában jelenleg roppant vihar dúl a hírlapirodalomban. Ujjat húznak az írók egymással és a kormánynyal. A „Lámpaember“, Rochefort babérjai nem engedik őket aludni. Alig hogy a „Lanterne“ t száműzték Párisból, Ulbach Lajos egy hasonló szellemű és hasonló irányú heti füzetet alapított, melynek címe: „La Cloche“ — a harang. A „Harang“ cím, mint ellenzéki újság címe, nem új. Ulbach — szándékosan vagy akaratlanul —utánzó. Ily című hírlapban, az orosz „Kolokol“ ban egykor a híres Hertzen menydörgölt az „agyaglábú“ Oroszország ellen! Alkalmilag érdekes és pikánt reminiscentiákat mondhatunk e rég megszűnt hírlapról. Hertzen Londonban adta ki lapját. Számról számra kíméletlenül ostorozta hazája belkormányzatát, elszántan támadta meg igazságtalan, megvesztegethető hivatalnokait, feltárta a legrejtettebb vétkeket, tudott mindent, itt mindenről, titkos munkatársakkal bírt a legfőbb orosz társaságokból. Tán mondanunk sem kell, hogy e lapnak Oroszországba való bevitelét eltilták, noha legszorgalmasb olvasója — maga a cár volt. Hiába eröködött a kormány, hiába követett el mindent, a lapot egyre becsempészték, s a lap titkos munkatársai egyre szaporodtak. Egykor a kormány egy főrangú „rendőr szaglárt“ küldött Londonba, azon megbízással: tudakolja ki akármi módon, kik tulajdonkép a Hertzen orosz munkatársai. A rendőr megismerkedett Hertzennel, ki szívélyesen társalkodott vele, sőt meghívta saját családi körébe is. Egy víg estebéd alkalmával, vig borozgatás közt a kém elérkezettnek vélte a rég várt időt, és megbízottan kezdett beszélgetni Hertzennel. — Valóban, mondhatom, újsága roppant feltűnést okoz hazánkban. — Ez fő célom is. — De akármennyi érdem illesse is önt, mégis sokat köszönhet munkatársainak. — Igaza van, de vannak is munkatársaim a társadalom minden rétegében. — Ugyan, édes barátom, nem lenne oly szíves 834