Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-12 / 209. szám

lom. Midőn az ifjú Jerikói lonca ölelkezett az isme­retlen nő virágaival, nem volt-e közel az ő lelkük is ezt megtenni ? És mégis, Florence soha sem látta őt, e szomszédnőt. Egykor, midőn sietve tért vissza, bizonyos honn feledett iratot keresni, a félig függönyözött ablaknál egy finom és fehér kezet vett észre, hasonlót egy régi szoboréhoz. Máskor piciny lábacskát látott, mely az erkély­re lépett ki, de tüstént visszahúzódott közeledtére, olyat, mint a hamupipőke lába, s mely, fájdalom! nem veszté el kis topánját. Egyik este az erkély ablaka azon pillanatban záródott be, midőn ő kilé­pett. Hallotta a selyem ruha susogását, s a virágok illatába meghatározhatlan kellemü illat vegyült, s aztán a ruhasusogás és illat szokatlan hevélybe hoz­ták őt. Dacára óvatos tudakozásainak, Florence mi bizonyosat sem tudott meg szomszédnőjéről. Egy alig látott lábacska, félig elfedett kéz vége, kelle­mes illat volt az egész, miből hosszas szomszédos­­sága alatt is tudomása állott; pedig tizenöt havi tö­rekvés után vajmi csekély eredmény volt ez. De dacára e gyönge nyomoknak , az ügyvédsegéd képzelme hatalmasan működött. Emez oly határozat­lan előjelek segélyével képzelme annyival tökélyesb eszményképet teremtett, mennyiben mi prózai, mi tökéletlen való sem gátolta abban. De még egy a Florencéhez hasonló természetnek, kevélyes véralkat­nak nem sok kellett, hogy izgalomba jöjjön. Ez időben történt, hogy Bourcel marquis és neje válópere megindult. E nő, ki éveire oly fiatal, s fájdalmiban oly idős volt, e Phana, kit sorsa annyira üldözött, s ki annyira bátor volt, első pillanatra benyomást gyakorolt az if­júra. Az ügy behatóbb tanulmányozása, s a Durosay által elbeszélt részletek még élénkebbé, tartósabbá tevék e benyomást. Már egyszer találkozott az ügyvédsegéd a mar­­quisnővel, midőn ez az ügyvédtől jőve, a lépcsőn lefelé ment. Bárba késő volt, s az ifjú nő arcát sűrű fátyol födte, Florence látványa tökéletesen öszhang­­zott eszményképével. A véletlen egy új vetélytárs­­nőt teremtett a szomszédban. A virágok meg voltak beszúlva. Florence azonban csilapítani akaró szorongá­sait, s ez okból lelkét hasonszenvi gyógymód alá veté. Hogy a Phana által szivén véletlenül ejtett se­bet beheggessze, még nagyobbitá azt azzal, melyet az ismeretlen nő nyitott azon. A marquisnő iránti szenvedélyéből gyógyúlni óhajtván, mely ugyan még csak csirájában volt, de gyorsan növekedett, s­őt a kétségbeesés felé ragadva, kétségtelenül lelki kínok­kal halmozta volna el, elhatárzá lehetőleg szerelem­mé, plátói vonzalommá változtatni át szomszédnője iránti érzelmét. Ily körülmények között volt Florence, midőn este elhagyá irodáját. A Szajna partján végig haladva, egy virágárus bolt tűnt föl előtte. Az ablakon belül egy cyclamen állt, melynek díszes levelei kísértésbe hozhaták nem­csak a virágkedvelőt, de még azt is, ki kevésbbé lel­kesül az ilyenekért. Látni, bámulni, megvenni, mind­ez egy perc műve volt az ügyvédsegédnél. Győzel­mesen tartva kezei között a virágot, érkezett szál­lására. A­mint új vendégét a régiek közé helyezte, a szomszéd erkélyre gyönge fényt látott kisugárzat­­­ni. E jelenség nem tűnt el észrevétlenül. Florence közelebbről kezdé vizsgálni. Valóban a lebocsátott föggönyön gyönge fény szűrődött át. Tüstént, s mintegy hirteleni lelkesült­ség befolyása alatt, kezébe véve a cyclament ifjúak, s átlépve az erkély vasát, kinyújtá karját és a virágcserepet az ismeretlen nő erkélyére helyezé. Ezt elvégezve, egé­szen zajtanúl visszavonult. Az ég ködös volt, az éj­szakkeleti szél erősen fújt, lefeküdt, és felfogadá, hogy Phanát feledni fogja, s kizárólag szomszédnő­jének szenteli magát, ki mindenek után is versenyez­het a marquisnővel szépségben, rangban, habár a sze­rencsétlenségben nem is, és ki függetlenség tekinte­tében talán előnyösb helyzetben van, mint Bourcel­­né ; aztán elaludott s aludta azon ifjú álmát, ki har­minchat óráig nem volt ágyban. Midőn másnap fölébredett, már késő volt. Lázas sietséggel ugrott föl ágyából, kezdett öltözködni, fu­tott az erkélyre, s nyitá föl a függönyöket. Oh meglepetés! oh boldogság! Egészen az ablak mellett egy kellemes folyon­dár himbálózott, s látva gyöngéd indáit az ablakon, melyet kihívó kellemmel ütögetett, azt lehet­ kép­­zelni, hogy új urát óhajtja ismerni. V. Gazdag berendezésű, menyezetes ágyban, mely­ről szövethullámok omolnak le, egy kétségbevon­­hatlan szépségű ember fekszik. A szobában éji lámpa árasztja szét sugarait, melyek a tetőzet aranyozott ékítésein játszanak, s ragyogtatják az ott függő kris­tálylámpa topát, rubint és ametist-köveit. Kettős függönyök védik a hideg, nap és külzaj ellen az al­vót, ki dacára az öt környező fényűzésnek, távolról sem élvez békés álmot. Látva összevont szemöldeit, mozgékony orrlyu­kait, gúnymosolyra vonult ajkait, azon hitet kelti a szemlélőben, hogy az alvót kellemetlen álom vagy fájdalmas látvány kínozza. Végre siker tör ki keb­léből, s ráncos keze görcsösen nyúl a csengetyű zsi­nege után. E pillanatban feketébe öltözött inas jelen meg az ajtóban, kezében aranyozott tálcát tartva, me­lyen hírlapok és levelek látszanak. Miután egy kis asztalra tévé a tálcát, az inas egy kárpittal bevont ablakot nyit ki, mig az alvó felülve, csaknem meg­rémült tekintetet vet körül a hirtelen megvilágított teremben. — Te felköltöttél, Cecco. — Bocsánat, marquis úr, de midőn a csöngetyű hív .. . — Nem hívta­k. Azon pillanatban, midőn be­léptél, azt álmodtam, hogy elkárhozott ipám golyót lőtt gyomromba. — Lord Basankett jó helyen van, marquis úr. — Helyesen mondod, Cecco. — Csak maradjon is ott, — folytatá az inas. — Hány óra ? — Dél van. — Mi újság ? — Sok mindenféle, marquis úr. — Beszélj, én hallgatlak. — Miről akarja a marquis úr, hogy kezdjem ? A kutyaólról vagy a politikáról, az istállóról vagy a levelezésről ? — A kutyaólról. — Ez esetben mondanom kell . . . — Beszélj tehát! — Hogy Vamba és Fanks tegnap reggel vere­kedtek. Vamba jobb fülét veszté, Fanks izmaira ve­szélyes sebet kapott a lábán. — Kár érettek! szép két kutya. — És mily sokba kerültek a marquis úrnak ! — Aztán ? — A Pompée . . . — Baj érte? — Ellenkezőleg. Tegnapelőtt, a­mint Marcel éj­félkor hazatért, Pompée nem ismerte meg, s torkon ragadta őt. — Derék állat! (Folyt. köv.) Párisi levelek. — Szept. 6. — (S.g.) A kegyelet kötelességét teljesítem, mi­dőn — Franciaországból levelezve — a legmélyebb rokonszenvemet fejezem ki ama nagy fájdalom irá­nyában, mely e költőkkel dúsan megáldott hon leg­­lángszelleműbb költőjének, Hugo Viktornak szivét az imént sújtotta. Mindazok a sebek, melyeket behegedteknek vé­lünk, újra kifakadnak, ha új seb találja szivünket; de a tisztelet, szánalom és rokonszenv egyesülnek, hogy írt nyújtsanak e szenvedésnek, ha a megseb­zett ama emberek egyike, kik a jellem és szellem alig utólérhető magaslatán állanak. Madame Hugo egyszerűségét megsértenék, ha sallangos szavakkal szólnánk felőle , de a­mi meg­lep bennünket: az ama hasonlatosság, melyet a guer­­nesey­i száműzött és a saint-point-i remete (Lamar­tine) nejeinek utósó órái és kivonatai közt lelhe­­tünk föl. Lamartine neje a halálos láz végső percéig szin­tén beteg férje fölött őrködött, és utósó leheletéig csak azon bánat nyugtalann­á, mely imádott férje homlokát elkomorította. Hugo nejének életét csak a párisi orvosok tudománya tartá­s tartható még fenn, és mégis — midőn hallá, hogy férje Brüsselben meg­­betegült, visszautazott, — visszautazott tán azon re­ményben, hogy szeretett barátja pillantásai alatt és karjai közt halhat meg. Mind a két nő, midőn a halál angyalát feléjük közeledni érezék, egyszerű temetésről álmodtak, tá­vol a nagyvárosok zajától, a tömeg hálátlanságától. Saint-Pointban, lánya sírjában akart Lamartine asz­­szony nyugodni. Villequ­erben, kora elhúnyt Leo­­poldinája mellett kívánta Hugo neje is örök álmát aludni. Hugo Viktor — becsületbeli kötelességnek tartván a következetességet — nem követhette neje koporsóját; Lamartine — testi bajtól sújtva — szin­tén nem vethetett göröngyöt hitvese koporsójára. Nem mondhatnék, hogy egy titokteljes felsőbb kéz von ily hasonlatosságokat ama két férfi sorsában, kik a francia lyrai költészet két legmagasb tetőpont­ját képviselték és képviselik ma is ? Ugyanazon sze­relem, lelkesülés és szabadságtól ihletve, e két költő ugyanazon keserűség kelyhét ürítette, s ugyanazon fájdalom terhe alatt görnyed. Hugo kettős fájdalommal fordítja most pillantá­sait Villequier felé. Élete párja nyugszik ott, gyermeke mellett, kit e gyönyörű versben siratott meg : „Hélas! laissez les pleurs couler de ma paupiére, Puisque vous avez fait les hommes pour cela! Laissez moi pencher sur cette froide pierre, Et dire á mon enfant: sens tu, que je suis lä?“ és ki tudja,­­ tán nem sokára elérkezik az az idő, melyre ő is vágy, az a nap, melyet ő már rég elérni kívánt, azt énekelve: Ideje, hogy nyugodni térjek, A végzet vett már eleget; Annál, hol rám örök álom vár, Nem is kívánok más helyet. Mintha a fiatal emberek azt találnák, hogy nem halunk meg eléggé korán,­­ nem tűrünk eleget véle­ményeinkért,­­ gyönyörűséget találnak a folytonos párbaj­ozásban, és baljukban valódi vagy szinlett meggyőződésük zászlaját lengetve, jobbjukban kar­dot villogtatnak. A Lissagaray és Cassagnac Pál írók közti párbajról egész Páris beszélt — napokkal az előtt, még mielőtt megtörtént volna. Lissagaray sú­lyos sebet kapott, de a vakmerőség lázában (máskép­p bátorságot nem nevezhetjük) ellenfelének a beteg­ágyon szenvedélyes levelet irt, melyben a harc foly­tatását kéri, mindaddig, míg csak egyikükben egy csöpp vér foly. Átalában jelenleg roppant vihar dúl a hírlapiro­dalomban. Ujjat húznak az írók egymással és a kor­mánynyal. A „Lámpaember“, Rochefort babérjai nem engedik őket aludni. Alig hogy a „Lanter­­ne“ t száműzték Párisból, Ulbach Lajos egy hasonló szellemű és hasonló irányú heti füzetet alapított, mely­nek címe: „La Cloche“ — a harang. A „Harang“ cím, mint ellenzéki újság címe, nem új. Ulbach — szándékosan vagy akaratlanul —után­zó. Ily című hírlapban, az orosz „Kolokol“ ban egy­kor a híres Hertzen menydörgölt az „agyaglábú“ Oroszország ellen! Alkalmilag érdekes és pikánt re­­miniscentiákat mondhatunk e rég megszűnt hír­lapról. Hertzen Londonban adta ki lapját. Számról számra kíméletlenül ostorozta hazája belkormány­­zatát, elszántan támadta meg igazságtalan, megvesz­tegethető hivatalnokait, feltárta a legrejtettebb vétke­ket, tudott mindent, itt mindenről, titkos munkatár­sakkal bírt a legfőbb orosz társaságokból. Tán mon­danunk sem kell, hogy e lapnak Oroszországba való bevitelét eltilták, noha legszorgalmasb olvasója — maga a cár volt. Hiába eröködött a kormány, hiába követett el mindent,­­ a lapot egyre becsempészték, s a lap tit­kos munkatársai egyre szaporodtak. Egykor a kor­mány egy főrangú „rendőr szaglárt“ küldött Lon­donba, azon megbízással: tudakolja ki akármi módon, kik tulajdonkép a Hertzen orosz munkatársai. A rendőr megismerkedett Hertzennel, ki szívé­­­­lyesen társalkodott vele, sőt meghívta saját családi körébe is. Egy víg estebéd alkalmával, vig borozgatás közt a kém elérkezettnek vélte a rég várt időt, és megbí­­zottan kezdett beszélgetni Hertzennel. — Valóban, mondhatom, újsága roppant feltű­nést okoz hazánkban. — Ez fő célom is. — De akármennyi érdem illesse is önt, mégis sokat köszönhet munkatársainak. — Igaza van, de vannak is munkatársaim a tár­sadalom minden rétegében. — Ugyan, édes barátom, nem lenne oly szíves 834

Next