Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-17 / 213. szám
— Bizonyos uram, — mondá Phana, ki némileg remegett, — hogy ha ön azon hévvel védend, melylyel védelmemet visszautasitja, nagy valószínűség van ügyem megnyerésére. Az ön ékesszólása bizonyíték ön ellen. — De nekem, asszonyom, sokba kerülend . . . — Miért vonakodik ön, midőn én nem teszem azt ? — Miként ne bizalmatlankodnám erőmben, ily nagy föladattal szemben ? — Szerénységed félelemmé sülyed, — jegyző meg az ügyvéd. Te sajátosan jársz el a marquisné irányában. — Sajnálandom, ha ön ellentmond, Florence; de én ismét kérem. — Hallod, a marquisné kér! — Amit nekem Durosay mondott önről . . . — Durosay úr túlozott, asszonyom. — Túlozott! Ez annyi, mint egy némánál a nyelv fölvágása, — viszonzá az ügyvéd. Elmondva védencemnek, ki óhajta tanácsomat hallani, hogy te ügyes, érdektelen, tanúit vagy, túlléptem-e a szigorú igazság határait? — Kegyelem, kedves főnököm ! — Elmondva, hogy te e pör iránt különös érdekkel vagy, hogy az iratokat ritka buzgalommal tanulmányoztad át, vájjon hazudtam-e ? — Kinpadra állít ön engem. — Ez az ön büntetése, uram, — mondá a marquisné. — Nem is számítva, — folytatá Durosay, — hogy ma épen úgy ismered az ügyet, mint én, vagy talán jobban; valamennyi ügyvéd között téged tartalak ez ügyre legméltóbbnak, mert a leglelkiismeretesbe vagy. Kikerülöd a botrányt, ahelyett, hogy keresnéd. — Florence úr, akar ön kedvemben járni ? — Kétkedhetik ön abban, asszonyom ? — Tehát védjen, és bármi történjék, hálámra bizton számíthat ön. Florence ingadozott. — Hiszi ön ügyemnek jogosságát ? — kérdé Phana. — Miként ön maga, asszonyom. — Elég, uram. Tehát számíthatok önre ? — Testestől és lelkestől! — kiálta föl a segéd kevélyének súlya alatt. — És nyelvére is, — teve hozzá az ügyvéd, örvendve, hogy az ügy óhaja szerint dőlt el. — Még látjuk egymást, Florence úr. Phana fölkelt, s kezét nyújtá az ifjúnak. A segéd azon ponton állott, hogy térdre omoljon. Azonban elégnek találta kezét nyújtani, bárha nem minden ügyetlenség nélkül, ujjai remegtek a marquisné keztyűjének érintésére. Bourcelné az ügyvéd irodája felé lépdelt. Durosay követte a nőt. Mihelyt egyedül volt Florence, székére vete magát, mintegy leveretve a magára vállalt felelősség súlya alatt. Az első ügy, a marquisné megjelenése, bizonyára elég ok volt arra, hogy egy hertítő képzőimet lángba borítson, egy újonc lelket megzavarjon, egy ifjút, kinek gyermekkora patakocskák, virágok között telt le, lelke a mezők illatában tisztult meg, s a természet templomában létetett költőivé, mélyen meghasson. Florence agyában ezer gondolat küzdött egymással. Pillanatonként álmodni hitte, a irtózattal ébredezett föl. Fejét kezelte nyugasztá, s eszméi tömkelegébe tévedett. * * * Az ablakos, fülét a kulcslyukhoz szorítva, egyetlen szót sem szalasztott el a fennebbiekből. VIL Az ügyvédsegéd lakától nem messze, két ember állott az utcán, s beszélgetett halkan. — Sokáig késik ! — jegyző meg az első. A második óráját nézte a lámpa fényénél. — Csaknem kilenc óra, — mondá. — Néhány perc múlva meglátjuk őt. — Biztos vagy-e, hogy itt lakik ? — Tökéletesen. — És hogy pontosan szokott hazatérni ? — Ismerem szokásait. — És ha gyöngéd volna ? — Nem félek. — Főnöke tehát ügyes ? — Hozzáférhetlenül — Végre bizonyosan tudod, hogy védeni fogja? — Biztosítom róla. Sokáig vonakodott. „Lelkiismeretem .. . Névtelenségem ...“ — Ez rosz előjel. — Annyira kérték, míg végre megadta magát. — Különös választás! — Női szeszély. Különben hosszasan vitáztak. — Tudsz belőle valamit ? — Ott voltam, igaz, hogy csak álalakban. — Merész voltál. — Mit nem kisértenék meg .. . — Csitt! vigyázz! — Legyen nyugodt. — Ez ablaktábla sokamba került. — De lehet, hogy sokat is hoz. — Az ablakok jól vannak díszítve, jegyezd meg valamelyiket. — Hány óra ? — kérdé a második. Mielőtt a megszólított felelt volna, egy távoli óra kivehetőleg ité a kilencet. Az utca szögletén egy ifjú tűnt fel, s közeledett a két ismeretlen felé, kiket figyelmére sem méltatott. — Ez ő, — suttogó a kisebbik alak. — Végre! — felelt a nagyobbik. — Néhány perc múlva fölmegyek. Te pedig ácsorogj itt, s várj engem. ! A két beszélő elvált. Florence szállására érve, kinyitá erkélyének ajtaját, meggyújta lámpáját, könyvet vett kezébe és leült. Azonban eszméi másfelé jártak, annyira, hogy még virágait megöntözni is elfeledő. Azt beszélték neki, hogy szomszédnéja egy tekintélyes ház egykori tagja, ki csekély jövedelméből él. Elmondták továbbá, hogy egy fiatal unokahuga van, s e leány valamelyik növeldében tanít, hogy csinos, és kevés szabad idejét idős rokonának és virágainak szenteli. Mi kellett ennél több. (Folyt. kör.) Ábránd az ábrándról. A szellem, az ész, a gondolat elvont fogalmak, melyeknek csak az újabb természettudományi kutatások kölcsönöztek testet. Az agynak vegytani elemzése és a búvárlatok eredményének összehasonlítása az okosabb és oktalanabb emberek agyvelejét illetőleg máris oly végeredményre vezették a magasabb természettudományokkal foglalkozókat, hogy minden idealisztikus ellenvetés dacára anyagi alapra merészelték építeni a szellemi erők összegét — az észt, és az észnek elsőszülöttjét — a gondolatot. S bátran merem állítani, ez századunk leghatalmasabb vívmánya! Ha az egész emberi idegrendszer működését szálról szálra figyelemmel kísérjük, és összeköttetésbe hozzuk az agygyal, mint az idegek kiinduló pontjával s minden érzés, gondolkozás, akarás és cselekvés légyottjával, meg kell győződnünk, hogy eszmélkedésünk rendes vagy rendetlen nyilatkozása természettani törvények összműködéséből foly ki. Az ifjúkornak fogékonyabb lelkesülése, a lázas betegek ruganyosabb ábrándozása, fölizgatott heveskedésünk a haragban, és a mámorosok élénkebb és indulatosabb képzelődési tehetsége, s a többi ily szellemi affekciók természeti törvények szerint magyarázhatók meg. Nem a borban rejlik a mámor, hanem a bornak egyik vegyi alkatrésze: a szesz, mely az emésztési processusnak befolyása által elpárolog, és más — ide nem tartozó — vegyi kombinációk segítségével az idegeket szállja meg, ezeket izgatja és élénkebb tevékenységre serkenti, vagyis inkább kényszeríti. Ez az oka annak, hogy a részegség állapotában elkövetett tettekért nem engedi a jól rendezett államok törvénye a józanság állapotába visszakerültét teljes felelősségre vonni. „Bocsássunk meg neki, hisz nem tudja, mit mivel.“ A megbocsáthatlan nem a mámorban elkövetett tett, hanem a lerészegedés , mi az emberi méltóság eszméjével össze nem fér. Az ábrándra továbbá befolyással bir a hőség. Innen ered a déli tartományok lakóinak nagyobb élénksége és változatos, vidám költészete. Mily képletteljes, mily virágos, mily kalandos az olaszok és spanyolok irodalma! Ellenben mily rideg, mily higgadt gondolatokkal teljes az éjszakiaké! Az ülő életmódnak sem tagadhatjuk meg nagy befolyását az ábrándra. Nem a hölgyek azok, kik életüknek legalább is kétharmadát üléssel töltik ? és nem a hölgyek között akadunk-e a legtöbb ábrándozóra ? A nőknél átalában nagy szerepet játszik a képzelődés, de ez nem válik szégyenükre. Igaz ugyan, hogy a nép tevékenyebb része között nem találunk annyi ábrándozót, mint a tétleneknél, de a nő ülve is a tevékeny és munkás emberek közé tartozik, mint a tudós, a szabó és cipész. Az utóbbiak között különösen sok ábrándozóra akadunk, s aki erről meg kíván győződni, annak tessék egy szerelmes szabó- vagy csizmadia-legénynek kedveséhez intézett cifra levelét olvasni. A képzelem legmagasabb foka az ábránd, mely képes minket a boldogság legelérhetlenebb polcára emelni, de egyúttal a boldogtalanság legmélyebb örvényébe is sújtani, a szerint, amint többé-kevésbbé vagyunk képesek ábrándképeinket az észszerűség hátterére varázsolni. Az ábránd magával ragadja az embert a magasabb régiókba, és a poézis színeivel festi le neki mindazt, mi prózában történik a mindennapiasság siralomvölgyében — talán épen szemei előtt. Megelégedésünk nem más, mint ábránd észszel vegyítve, az elégületlenség pedig ábránd ész nélkül. Ábrándozzunk tehát észszel, és akkor boldogok leszünk ! A falusi élet egyszerűsége és egyhangúsága az igényteljes városi lakót kétségbe ejtené, ha ott kényszerülne élni, míg megelégedettebb, boldogabb embereket alig találhatunk a városban, mint a falusiakat. Ennek oka a falusiak ábrándgazdagsága. Lelki gyönyörrel hallgattam öregem beszélgetései, midőn virágos kertjéről, illetőleg „parkijáról és „pavillon“-járól elmélkedett. Az utóbbi nem más, mint házunk rozzant tornáca, melynek minden ablakából egy-két szál futóvirág törekedett a fehérre meszelt falra kapaszkodni, hogy — a födelet elérve — szomszédjával ölelkezhessék. És a park e tornác előtt alig két négyszögölnyire nyúlik el, s az udvar más részétől néhány karó által bekerített valami, melyben hanyagon elszórva egy csomó virágbokor tesz szemrehányást a természetnek. De az én öregem mégis jobbszor sétál e kertnek csúfolt tyúkkaparás között, mint sok ember a bécsi „Stadt-parkban", vagy a schönbrunni nyári palotának I. Napóleon által ís megirigyelt nagyszerű kertészeti remekei között, és talán boldogabbnak érzi magát tornácában, mint sok nagy p úr a maga pompás nyaralójában. Ezt teszi a fantázia. Az ábránd bilincsekből rózsás koszorúkat, sivatagokból bál ligeteket, alig szabályos arcvonásokból eszményképeket, pipafüstből légvárakat képes elővarázsolni. Az ábrándozónak saját grammatikája van, ő nem ismer alsó és középfokot, hanem csak superlativust: kedvesében Vénust lát, barátjában a megszemélyesített önzéstelenséget, egy kis szélfugalomban förgeteget, izmos emberben Herkulest, és az új magyar alkotmánynak csak az „Egyesült Államok“ köztársasági szervezetében találja vetélytársát. Egy szóval : az ábránd szépit, túloz és eszményit. Túlzásában az ábránd néha a komolyat és tiszteletreméltót nevetségessé is teszi. Egy olasz szobrász műhelyében találtam tavaly egy gyász csoportozatot, mely két szerelmest ábrázol. Romeo oda térdel Júlia lábai elé, és kezét csókolja, a szülők két oldalról állva, áldásukat rebegik egymást imádó gyermekeikre; a csoportozat lélekemelő látványt nyújtana, ha mellette két kis kutya furcsa szerelmi enyelgése is oda nem volna festve, mintegy paródia gyanánt. Az ábránd, a képzelem gyakran egyéni szabadságunkkal,szabad akaratunkkal is játékot űz, ugyanynyira, hogy épen azt kell tennünk, mit cselekedni óvakodunk. Ha valakiben nevetségest találunk és komoly szándékunkká tesszük az illetőnek társaságában a nevetéstől tartózkodni, mégis — alig ötlik az szemünkbe — kénytelenek vagyunk hangosan fölkacagni, így járnak a színi műkedvelők majdnem kivétel nélkül. — Ha az apa gyermekét valami csintalanság miatt — mely fölött jószót kellett nevetnie — mégis megbüntetendőnek találja, akármilyen komoly képet törekszik is csinálni gyermeke jelenlétében: alig veti szemére a csínyt, vissza nem tarthatja magát a nevetéstől. Az emberben előbb fejlődik ki a poézis, azután a próza. Azért szeret a gyermek jobban meséket olvasni, mint történelmet, regényeket jobban, mint klasszikus munkákat. 1850