Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-17 / 213. szám

— Bizonyos uram, — mondá Phana, ki némi­­leg remegett, — hogy ha ön azon hévvel védend, melylyel védelmemet visszautasitja, nagy valószínű­ség van ügyem megnyerésére. Az ön ékesszólása bi­zonyíték ön ellen. — De nekem, asszonyom, sokba kerülend . . . — Miért vonakodik ön, midőn én nem te­szem azt ? — Miként ne bizalmatlankodnám erőmben, ily nagy föladattal szemben ? — Szerénységed félelemmé sülyed, — jegyző meg az ügyvéd. Te sajátosan jársz el a marquisné irányában. — Sajnálandom, ha ön ellentmond, Florence; de én ismét kérem. — Hallod, a marquisné kér! — A­mit nekem Durosay mondott önről . . . — Durosay úr túlozott, asszonyom. — Túlozott! Ez annyi, mint egy némánál a nyelv fölvágása, — viszonzá az ügyvéd. Elmondva védencemnek, ki óhajta tanácsomat hallani, hogy te ügyes, érdektelen, tanúit vagy, túlléptem-e a szigorú igazság határait? — Kegyelem, kedves főnököm ! — Elmondva, hogy te e pör iránt különös ér­dekkel vagy, hogy az iratokat ritka buzgalommal ta­­nulmányoztad át, vájjon hazudtam-e ? — Kinpadra állít ön engem. — Ez az ön büntetése, uram, — mondá a mar­quisné. — Nem is számítva, — folytatá Durosay, — hogy ma épen úgy ismered az ügyet, mint én, vagy talán jobban; valamennyi ügyvéd között téged tartalak ez ügyre legméltóbbnak, mert a leglelkiismeretesb­­e vagy. Kikerülöd a botrányt, a­helyett, hogy ke­resnéd. — Florence úr, akar ön kedvemben járni ? — Kétkedhetik ön abban, asszonyom ? — Tehát védjen, és bármi történjék, hálámra bizton számíthat ön. Florence ingadozott. — Hiszi ön ügyemnek jogosságát ? — kérdé Phana. — Miként ön maga, asszonyom. — Elég, uram. Tehát számíthatok önre ? — Testestől és lelkestől! — kiálta föl a segéd kevélyének súlya alatt. — És nyelvére is, — teve hozzá az ügyvéd, ör­vendve, hogy az ügy óhaja szerint dőlt el. — Még látjuk egymást, Florence úr. Phana fölkelt, s kezét nyújtá az ifjúnak. A segéd azon ponton állott, hogy térdre omol­jon. Azonban elégnek találta kezét nyújtani, bárha nem minden ügyetlenség nélkül, ujjai remegtek a marquisné keztyűjének érintésére. Bourcelné az ügyvéd irodája felé lépdelt. Du­­­rosay követte a nőt. Mihelyt egyedül volt Florence, székére vete magát, mintegy leveretve a magára vállalt felelősség súlya alatt. Az első ügy, a marquisné megjelenése, bizo­­nyára elég ok volt arra, hogy egy hertítő képzői­met lángba borítson, egy újonc lelket megzavarjon, egy ifjút, kinek gyermekkora patakocskák, virágok között telt le, lelke a mezők illatában tisztult meg, s a természet templomában létetett költőivé,­­ mé­lyen meghasson. Florence agyában ezer gondolat küzdött egymással. Pillanatonként álmodni hitte, a irtózattal ébredezett föl. Fejét kezelte nyugasztá, s eszméi tömkelegébe tévedett. * * * Az ablakos, fülét a kulcslyukhoz szorítva, egyetlen szót sem szalasztott el a fennebbiekből. VIL Az ügyvédsegéd lakától nem messze, két ember állott az utcán, s beszélgetett halkan. — Sokáig késik ! — jegyző meg az első. A második óráját nézte a lámpa fényénél. — Csaknem kilenc óra, — mondá. —­ Néhány perc múlva meglátjuk őt. — Biztos vagy-e, hogy itt lakik ? — Tökéletesen. — És hogy pontosan szokott haza­térni ? — Ismerem szokásait. — És ha gyöngéd volna ? — Nem félek. — Főnöke tehát ügyes ? — Hozzáférhetlenül — Végre bizonyosan tudod, hogy védeni fogja? — Biztosítom róla. Sokáig vonakodott. „Lel­kiismeretem .. . Névtelenségem ...“ — Ez rosz előjel. — Annyira kérték, míg végre megadta magát. — Különös választás! — Női szeszély. Különben hosszasan vitáztak. — Tudsz belőle valamit ? — Ott voltam, igaz, hogy csak álalakban. — Merész voltál. — Mit nem kisértenék meg .. . — Csitt! vigyázz! — Legyen nyugodt. — Ez ablaktábla sokamba került. — De lehet, hogy sokat is hoz. — Az ablakok jól vannak díszítve, jegyezd meg valamelyiket. — Hány óra ? — kérdé a második. Mielőtt a megszólított felelt volna, egy távoli óra kivehetőleg ité a kilencet. Az utca szögletén egy ifjú tűnt fel, s közele­­­­dett a két ismeretlen felé, kiket figyelmére sem mél­­­­tatott. — Ez ő, — suttogó a kisebbik alak. — Végre! — felelt a nagyobbik. — Néhány perc múlva fölmegyek. Te pedig ácsorogj itt, s várj engem. ! A két beszélő elvált. Florence szállására érve, kinyitá erkélyének­­ ajtaját, meggyújta lámpáját, könyvet vett kezébe és leült. Azonban eszméi másfelé jártak, annyira, hogy még virágait megöntözni is elfeledő. Azt beszélték neki, hogy szomszédnéja egy tekintélyes ház egykori tagja, ki csekély jövedelmé­ből él. Elmondták továbbá, hogy egy fiatal unokahuga van, s e leány valamelyik növeldében tanít, hogy csinos, és kevés szabad idejét idős rokonának és virá­gainak szenteli. Mi kellett ennél több. (Folyt. kör.) Ábránd az ábrándról. A szellem, az ész, a gondolat elvont fogalmak, melyeknek csak az újabb természettudományi kuta­tások kölcsönöztek testet. Az agynak vegytani elem­zése és a búvárlatok eredményének összehasonlítása az okosabb és oktalanabb emberek agyvelejét illető­leg már­is oly végeredményre vezették a magasabb természettudományokkal foglalkozókat, hogy minden idealisztikus ellenvetés dacára anyagi alapra meré­szelték építeni a szellemi erők összegét — az észt, és az észnek első­szülöttjét — a gondolatot. S bátran me­rem állítani, ez századunk leghatalmasabb vívmánya! Ha az egész emberi idegrendszer működését szálról szálra figyelemmel kísérjük, és összeköttetés­be hozzuk az agygyal, mint az idegek kiinduló pont­jával s minden érzés, gondolkozás, akarás és cselek­vés légyottjával, meg kell győződnünk, hogy esz­­mélkedésünk rendes vagy rendetlen nyilatkozása természettani törvények összmű­ködéséből foly ki. Az ifjúkornak fogékonyabb lelkesülése, a lázas betegek ruganyosabb ábrándozása, fölizgatott heves­­kedésünk a haragban, és a mámorosok élénkebb és indulatosabb képzelődési tehetsége, s a többi ily szel­lemi affekciók természeti törvények szerint magya­rázhatók meg. Nem a borban rejlik a mámor, hanem a bornak egyik vegyi alkatrésze: a szesz, mely az emésztési processusnak befolyása által elpárolog, és más — ide nem tartozó — vegyi kombinációk segít­ségével az idegeket szállja meg, ezeket izgatja és élénkebb tevékenységre serkenti, vagyis inkább kényszeríti. Ez az oka annak, hogy a részegség álla­potában elkövetett tettekért nem engedi a jól rende­zett államok törvénye a józanság állapotába vissza­kerültét teljes felelősségre vonni. „Bocsássunk meg neki, hisz nem tudja, mit mivel.“ A megbocsáthatlan nem a mámorban elkövetett tett, hanem a lerésze­­gedés , mi az emberi méltóság eszméjével össze nem fér. Az ábrándra továbbá befolyással bir a hőség. Innen ered a déli tartományok lakóinak nagyobb élénksége és változatos, vidám költészete. Mily kép­letteljes, mily virágos, mily kalandos az olaszok és spanyolok irodalma! Ellenben mily rideg, mily hig­gadt gondolatokkal teljes az éjszakiaké! Az ülő életmódnak sem tagadhatjuk meg nagy befolyását az ábrándra. Nem­­ a hölgyek azok, kik életüknek legalább is kétharmadát üléssel töltik ? és nem a hölgyek között akadunk-e a legtöbb ábrándo­­zóra ? A nőknél átalában nagy szerepet játszik a kép­zelődés, de ez nem válik szégyenükre. Igaz ugyan, hogy a nép tevékenyebb része kö­zött nem találunk annyi ábrándozót, mint a tétlenek­nél, de a nő ülve is a tevékeny és munkás emberek közé tartozik, mint a tudós, a szabó és cipész. Az utóbbiak között különösen sok ábrándozóra akadunk, s a­ki erről meg kíván győződni, annak tessék egy szerelmes szabó- vagy csizmadia-legénynek kedvesé­hez intézett cifra levelét olvasni. A képzelem legmagasabb foka az ábránd, mely képes minket a boldogság legelérhetlenebb polcára emelni, de egyúttal a boldogtalanság legmélyebb ör­vényébe is sújtani, a szerint, a­mint többé-kevésbbé vagyunk képesek ábrándképeinket az észszerűség hátterére varázsolni. Az ábránd magával ragadja az embert a maga­sabb régiókba, és a poézis színeivel festi le neki mind­azt, mi prózában történik a mindennapiasság siralom­völgyében — talán épen szemei előtt. Megelégedésünk nem más, mint ábránd észszel vegyítve, az elégületlenség pedig ábránd ész nélkül. Ábrándozzunk tehát észszel, és akkor boldogok le­szünk ! A falusi élet egyszerűsége és egyhangúsága az igényteljes városi lakót kétségbe ejtené, ha ott kény­szerülne élni, míg megelégedettebb, boldogabb em­bereket alig találhatunk a városban, mint a falusia­kat. Ennek oka a falusiak ábrándgazdagsága. Lelki gyönyörrel hallgattam öregem beszélgetései, midőn virágos kertjéről, illetőleg „parkijáról és „pavil­­lon“-járól elmélkedett. Az utóbbi nem más, mint há­zunk rozzant tornáca, melynek minden ablakából egy-két szál futóvirág törekedett a fehérre meszelt falra kapaszkodni, hogy — a födelet elérve — szom­szédjával ölelkezhessék. És a park e tornác előtt alig két négyszög­ölnyire nyúlik el, s az udvar más részé­től néhány karó által bekerített valami, melyben ha­nyagon elszórva egy csomó virágbokor tesz­ szemre­hányást a természetnek. De az én öregem mégis jobb­­szor sétál e kertnek csúfolt tyúkkaparás között, mint sok ember a bécsi „Stadt-parkban", vagy a schön­­brunni nyári palotának I. Napóleon által ís megiri­gyelt nagyszerű kertészeti remekei között, és talán boldogabbnak érzi magát tornácában, mint sok nagy p úr a maga pompás nyaralójában. Ezt teszi a fantázia. Az ábránd bilincsekből rózsás koszorúkat, siva­tagokból bál ligeteket, alig szabályos arcvonásokból eszményképeket, pipafüstből légvárakat képes előva­rázsolni. Az ábrándozónak saját grammatikája van, ő nem ismer alsó és középfokot, hanem csak superla­­tivust: kedvesében Vénust lát, barátjában a megsze­mélyesített önzéstelenséget, egy kis szélfugalomban förgeteget, izmos emberben Herkulest, és az új ma­gyar alkotmánynak csak az „Egyesült­ Államok“ köz­­társasági szervezetében találja vetélytársát. Egy szó­val : az ábránd szépit, túloz és eszményit. Túlzásában az ábránd néha a komolyat és tisz­teletreméltót nevetségessé is teszi. Egy olasz szobrász műhelyében találtam tavaly egy gyász csoportozatot, mely két szerelmest ábrázol. Romeo oda térdel Júlia lábai elé, és kezét csókolja, a szülők két oldalról állva, áldásukat rebegik egymást imádó gyermekeikre; a csoportozat lélekemelő lát­ványt nyújtana, ha mellette két kis kutya furcsa sze­relmi enyelgése is oda nem volna festve, mintegy paródia gyanánt. Az ábránd, a képzelem gyakran egyéni szabad­ságunkkal,szabad akaratunkkal is játékot űz, ugyany­­nyira, hogy épen azt kell tennünk, mit cselekedni óvakodunk. Ha valakiben nevetségest találunk és komoly szándékunkká tesszük az illetőnek társasá­gában a nevetéstől tartózkodni, mégis — alig ötlik az szemünkbe — kénytelenek vagyunk hangosan fölka­cagni, így járnak a színi műkedvelők majdnem ki­vétel nélkül. — Ha az apa gyermekét valami csinta­­lanság miatt — mely fölött jószót kellett nevetnie — mégis megbüntetendőnek találja, akármilyen komoly képet törekszik is csinálni gyermeke jelenlétében: alig veti szemére a csínyt, vissza nem tarthatja magát a nevetéstől. Az emberben előbb fejlődik ki a poézis, azután a próza. Azért szeret a gyermek jobban meséket ol­vasni, mint történelmet, regényeket jobban, mint klasszikus munkákat. 1­850

Next