Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-19 / 215. szám

közönség élénken kezdett rokonszenvezni Bourcel­­néval. De emez, a marquisnéra oly súlyos vallomást megerősítette-e más valaki ? Nem egy a marquisné­­nak hű embere tevé-e? Jelen volt-e e nő a leírt je­leneteknél ? Elbocsáttatva a marquis által néhány hóval azután, hogy Páriába jöttek, nem lehetett-e gyanítani, hogy a sértődés természetes benyomása alatt szól így ? A­nélkül, hogy megszűnt volna őszinte lenni, nem lehetett-e igaztalan ? Ez és más ily érvek fokonként megsemmisíték e vallomás erejét. Az első benyomás igaz és jó volt, de miként történni szokott, a figyelmes­ vizsgálat levonta azt. A tanuk névsora ki volt merítve. Az ügyvéd­segéd fölállott. Halványsága, hevélye, melyet nem iparkodott palástolni, álmatlan éjeket eláruló szemei, csinos hanyagsággal hátravetett haja, kissé megsoványo­­dott arca, rögtön feltűntek a hallgatóság előtt. Nem győző vagy hátráló ügyvédhez hasonlított, de egy költőhöz, ki lelkiismeretének s szivének húrjait akarja rezgésbe hozni az igazság és lelkesültség be­hatása alatt. A teremben uralgó mély csend köze­­pett csak megjelenése is hatást szült. Florence még nem kezdett beszélni, s máris mindenki hall­gatta. — Uraim! — mondá, — hogy részrehajlatla­­nul mérlegeljük az önök elé hozott válóper igaz­ságosságát, kevésbbé a tényeket, mint inkább az ér­zelmeket kell behatóan vizsgálni, s kevésbbé a körül­ményeket, mint inkább a felek szíveit kell megkér­deni. Benső vonzalmuknak tökéletes ismerete az­­ egyedüli fény, mely az ügy homályát egyedül képes megvilágítani. Hogy biztosan lehessen felelni azon nehéz kérdésekre, melyeket a törvény szab önök elé, okvetlenül szükséges, hogy Bourcel marquis és neje önök előtt egészen ismertek legyenek, hogy a Martini szigeteken történt egybekelésük óta lépé­­senként kövessék őket e végzetes napig, mely egy-­­ behivá önöket hallgatni, engemet fölvilágosítást ad­ni, támadni és védeni, önöket elítélni vagy fölmen­teni. Engedjék meg elbeszélnem részletes történetét e két lénynek, kiknek sohasem kellett volna egy­mást ismerniük, s visszatérnem a dolog kezdetére. De legyen szabad elhallgatnom a titkokat, nem érin­tenem a sebeket, titkos fájdalmakat, melyek ép oly kevéssé segélnék elő önök előtt a dolog tisztába ho­zását, mint mennyire zavarnának engem; oly gyó­­gyíthatlan sebek ezek, melyeknek látása csak csüg­­gedést szülne. Tartózkodásomon át tekintsenek önök az ügy belsejébe. Elmondani mindent, mit hisz, hinni mindent, mit elmond, ez az ügyvéd szerepe; ezt akarom követni én is, s remélem, nem tévesztem el szem elől. Emez egyszerű bevezetés után az ifjú a mar­quisnéra mutatott, az erény eme szilárd és kellem­­dús képére, az ártatlanság hasonmására, ki atyjának akarata alatt szenvedett, ural­va lelkén, szembeál­lítva a méltóságot, türelmet a gúnynak, mely öt sér­tetlenül övedze. Lord Basánként halála, Bourcel pa­zarlásai, viszonyai, vétkei, mindannyian eredetiség­teli anyagot, megragadó képeket nyújtottak az ügy­védsegéd beszédéhez. Áttérve aztán a vita terére, állítá, hogy a sérelmek és vétkek súlyát nem viszo­­nosan, de határozottan kell mérlegezni, hogy a fe­lek állását, társadalmi helyzetüket , nevelésüket figyelembe kell venni, s egyenlő színvonal mind­kettőjük fölött nem létezik. Kimutatá, hogy Bourcel már rég keresi az alkalmat nejét megsemmisíteni, azt meggyalázni, öreggé tenni, s egyedül azon cél­ból, hogy ő szabadabban mozoghasson erkölcstelen útján, melyet önmagának kijelölt, s melyen ifjúsága óta makacsul halad. Koránkint élesen és szenvedé­lyesen, hevesen és bátran, higgadtan világitá meg az ügyet, s voná szavai árjába a hallgatóságot. — A botrányok, melyeket bár szánalommal választok ki, — végzé szavait, — s melyeket kön­nyen szaporíthattam volna, már régen csak véden­cem bocsánatának rovására történtek; csak azért juttatom azokat ma eszébe, hogy abból erőt merítsen. Nem ő leplezte le azokat előttem. Én csak gyönge viszhangja vagyok a család egy barátjának , egy mindenkitől tisztelt öregnek , a ki soha­sem ítél tévesen, ki nem csalódik, s ki a közön­séges érzelmektől ment szívvel bír, s oly szájjal, mely sohasem hazudott. Részemről legkisebb nagyí­tás sem lehet, önök pedig ne mutassanak bizalmat­lanságot. Feladatomat bevégeztem, uraim, az önöké most kezdődik. Önök előtt feltártam szívemet,­­ mindig hű vezetőmet, valahányszor őszintén hall­gattam rá. Még nem tudok vitázni, nem tudok az összes érzelmek nevében szólani; gyöngéd és szent érzelmek azok, melyek engem e térre vontak. Jöjjön most az önök határozata! Én­bizalommal várom , mert hiszem, hogy bebizonyítandja, miszerint nem csalódhatunk akkor, midőn a valót, igazat és jót vé­delmezzük. E szavaira tapsvihar tört ki, melyet az elnök is csak nehezen tudott lecsilapítani. A hallgatóság előtt az ügy meg volt nyerve. A marquis ügyvédének elferdítő beszéde s némi közbeszólások után, a királyi ügyvéd tarta zárbe­szédét. A sérelmeket és vétkeket igazoló tények hiá­nyában ellentmondott a kért elvárásnak. A törvény­szék azonnal visszavonult. A vita hosszan tartása élénken jelezte a bírák zavarát. Midőn végre ismét megjelentek, ezer kérdő tekintet tapadt arcukra, hogy onnan leolvassák a marquisné sorsát. A királyi ügyvéd zárbeszéde fogadtatott el, Bourcelné eluta­­síttatott kérelmével. Az ítélet felolvasása mély megilletődést szült a tömegnél. Az ü­gyvédsegéd szemei elhomályosod­tak s fülei nem hallottak, meg volt semmisülve. Durosay kézszoritása emlékeztető a pillanat fontos­ságára. Az idő alkonyodott. A teremből kimenve, Flo­rence Bourcelt látta maga előtt. — Durosay Sophie levele, — mondá győzel­mes gúnynyal, — még ma este férje kezében lesz. Florence utálattal fordúlt el. —­ Az ön napja? — kérdé rá tekintve. — Holnapután. — A hely ? — Mailot-kapu. — Az óra? — Hét. — Párbaj halálig, marquis úr. — Így akarom érteni magam is, ügyvéd úr. (Folyt. köv.) József császárról. (Töredék.*) Beniczky Laj­ostól. Mély bánat nélkül nem szólhatunk József emlé­kéről, ki megérdemli, hogy komoly és tartós elmél­kedés tárgya legyen. Az újabbkori fejdelmek közül egyikről sem írtak annyit, s hoztak annyi egymástól eltérő ítéletet és véleményt, mint József császárról; mindamellett nem találkozunk oly nézettel, mely a világ szinpadán tanúsított föllépésének valódi okait nyomozná. Uralkodását közönségesen ekkép jellemzik: II. József római-német császár I. Ferenc és Mária Teré­zia fia. E ritka jellemű és tehetségű fejdelem élete s halála harcias és a birodalom fennállására nézve ve­szélyteljes időszakba esett. Már gyermekkorában hallott ő sokat háborúk­ról, hódításokról és a had pusztításairól, és talán e benyomások okozták később Józsefben ama harcias szellemet, mely emberszerető érzéseivel összeférni sehogy sem tudott. Anyjának magatartása is alkal­masint jellemének kifejtésére nagy befolyással volt. Élénk és heves véralkata s anyjának határozott aka­rata sokszor jöttek ellenkezésbe egymással, a­mikor József ily esetekben tisztelettel ugyan, de meggyő­ződés és nem boszankodás nélkül engedelmeskedett. Második nejének halála után József 1764-ben római királynak,és atyjának rögtöni kimúlása után 1765 ben a német birodalom fejévé választatott meg; édes­any­ja pedig a birodalom kormányzásában őt társul ne­vezte s a hadsereg igazgatásával bízta meg, mind­azonáltal az állam tulajdonképi országlását magának fenntartotta. A hétévi háború alatt Józsefnek alkal­ma volt az osztrák ház hatalmas ellenét, II. Fridrik porosz királyt megismerni és megbámulni. Ez előké­pet tartván szeme előtt, lépett magasztos életpályájá­ra. Miután azonban, kivéve a hadügyet, melyen Las­­cy tábornok segítségével tetemesen javított, kevés teendője volt, az időt utazásokra használta föl, hogy a birodalom viszonyait tapasztalás és hasonlítás útján tanulmányozhassa. Falkenstein gr. álnév alatt a kül­földet is bejárta, s meglátogatta II. Frigyest a nei­­see-i táborban 1768., ki aztán következő évben Jó­zsef császár látogatását Neustadtban (Morvaország­ban) viszonozta. 1777-ben József Párisba utazott, hat hetet töltvén a francia fővárosban, hol elméje s ma­gaviselete által mindenkit bámulatra ragadott. Midőn ez évnek vége felé a bajor választó­fejdelem meg­halt, kezdődött azután az Ausztria és Poroszország közti úgy nevezett öröködési háború, melynek azon­ban Mária Terézia, fiának tudta nélkül és akarata ellen, ki hatalmas ellenével nyílt harcmezőn akart szembeszállani, véget vetett. 1780-ban József örö­kös tartományá­nak teljes birtokába lépvén, 40 éves korában, viruló egésségben és tele lelkes akarattal lett 22 millió ember és egy kitűnő hadsereg ura. Az osztrák ház régibb állami elvekkel fölhagyva, ritka erélylyel fogott a kormányhoz; alattvalói imádták őt, csak a birodalombeli nemesség és papság látszott tőle idegenkedni. Intézkedései s szabadelvű rendele­tei által, melyek részben csakugyan megérdemelték az elismerést, József az országnagyok és a papság gyűlöletét vonta magára. A sajtó szabadabb mozgá­sát megengedte, a különféle rendek és a római szent­szék közti összeköttetést megszüntette, az előbb ki­szabott nyugdíjakat pedig alább szállította. Valódi keresztyén türelem által a zsidó nép sanyarú helyze­tén segített; a rabszolga jogot megszüntette; úgyszin­tén több apáca- és barát-zárdát föloszlatott, főleg azo­kat, melyek tanítással vagy betegápolással, vagy végre szentige hirdetésével foglalkoztak. 1782-dik évben VI. Pius pápa meglátogatván Bécset, itt egy­házi szertartásokat gyakorlott és áldást osztogatott. Később József fölkereste a pápát Rómában, dacára annak, hogy ez időben is szüntelen a szerzetesek el­oszlatásával foglalkozott, annyira, hogy 8 évnek le­­folyta alatt államaiban a szerzetesek száma 63,000- ről 27,000-re szállt alá. A közigazgatás minden ága, a nyilvános tanítás, a rendőrség, az­­egyházi ügy és földmivelés javításnak örvendett. Újabb törvény­­könyv alapján József a halálbüntetést is megszün­tette. A Magyarországon célba vett reform Erdélyben az oláh népet forrongásba hozta, melynek csak Hóra , és Kloska nevű főcinkosok kivégzésével vethetett vé­get. 1784-ben a hollandusokkal keveredett bajba a Schelde vizén való szabad hajókázás miatt, úgy­szintén az­okon is, hogy Németalföldet Bajorország­gal akarta fölcserélni, minek azonban 1785 ben a né­met fejdelmek szövetsége ellentmondott. 1787-ben ismét gr. Falkenstein név alatt Krímbe utazott, hol Katalin orosz cárnő Chersonban őt fényes ünnepé­lyekkel tisztelte meg. Visszaérkezése után sok baj érte. A németalföldiek föllázadván, József az újítá­sokat visszavonta, minek folytán a béké­s nyugalom szinleg visszatért. 1788 febr. 9-én Oroszország unszolására a töröknek háborút üzent. E hadjárat kezdetében a szerencse kedvezett Ausztriának , ké­sőbb azonban annál szerencsétlenebben folytattatott, és szept. 20-kan 1788-ban Lugosnál történt váratlan támadás után a hadsereg visszavonulni volt kénytelen. E hadjárat alkalmával József egéssége is megrom­lott, a hadsereg pedig az irgalmatlan hőség miatt ez egésségtelen vidéken iszonyú veszteséget szenvedett. József december havában, megtörve és seregének vesztesége által lesújtva, jött vissza Bécsbe. És bár következő évben a hadi szerencse az osztrákoknak kedvezni látszott, és Belgrád Laudon által kézre ke­­ríttetett, s az oroszok is szorították a törököt, mégis egész német hon­i győzelmek ellenében is aggódott a császár élete miatt. Szenvedésének főforrását azonban az 1789-ben hozott adó­törvény látszott képezni, mert a parasztság és nemesség egyaránt elégedetlen való kihirdetésével, mi­által a közrendetlenség és zavar jelszava kimondva jön. A németalföldiek kimond­ván a függetlenséget, a császár seregeit kiűzték a tartományokból, úgy hogy csak Luxemburg maradt a császár hatalmában. József kész volt most engedé­kenységre, de a németalföldiek minden ajánlatot ma­kacsul visszautasítottak. A magyarok is, kiknél a közelégületlenség csak titokban tovább és tovább forrt, most föllázadtak, és ősi jogaikat, ősi szabadsá­gukat követelték vissza. Mire József egész Európa csodálkozására tanácsosnak tartó, 1790-diki január­ban, az uralkodása alatt Magyarországban kibocsá­tott rendeleteket megszüntetni. Tirol is elégedetlen­nek mutatkozott, és József itt is mindent a régi álla­potba helyezett vissza. Képzelhető mily benyomást okozhatott József szellemére a visszautasithatlan szükség, mely kényszerité ez aláztató lépésekhez fér­ *) E töredék a jul. 26-ikán oly titkosan eltűnt hazafi „Kálmán király és József császár“ című munkájából van merítve. Abban e korát megelőzött, fölvilágosult két fejde­lem szelleme és története igen érdekesen van rajzolva. Tíz év előtt jelenvén meg a Müller E. nyomdájában, mely ma már nem is áll fenn e könyv létezéséről sokan nem tudnak, mások pedig elfeledték. Mi e közléssel emlékeztetni kíván­tunk arra, hogy Beniczky Lajos titokteljes elvesztésében az irodalomnak is vesztesége van. Szerk. 858

Next