Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-26 / 221. szám

örülni fogok, ha ön megnősül; elmegyek a tem­plom­ba önnel, s a menyegzői szertartás alatt tánco­lok egyet a torony csúcsán, de csak akkor — susog a fülembe, — ha túléli a borotválást. — De jó uram — hebegem, — én mehetek a nélkül, hogy meglennék borotválva. Jobb lesz — — drága uram — ha megnősülök, a nélkül ,hogy megborotválna, mintsem megborotváljon a­nélkül, hogy megnősüljek. — Ez félreértés — kiáltá a borbély, — bizto­sítom önt, ez félreértés. Soha ennél nagyobb téve­dés nem volt. — Megnősülni ilyen szakállal ? — Hová gondol uram ? Egy lepedőt vetvén vállaimra, beszappanoz, nemcsak arcomat, hanem orromat, nyakamat, füle­met is. Csak szemeimet kímélte. Most a kocsit láttam Júliám kapujából ki, az­tán megint a templom felé hajtani, annak ablakán át két fehér fátyolt és egy fehér mellényt vettem észre. Két vagy három asszony jött ki szobájából, hogy megnézze a kocsit, különben az utca csöndes maradt, a kutya a napon sütközött még mindig, a ló egyre aludt a vendéglő ajtaja előtt, alig ment va­laki arra, és senki sem jött be magát megborotvál­­tatni. E percben egy embert láttam az utca másik szélén elmenni A borbélyműhely felé néz, megáll s kezét szakálán végig húzza. Piszkos arcú ember volt, s távolból is észrevehettem, hogy már vagy egy hete nem volt megborotválva; bizonyosan el­jön, bizonyosan, és én föl leszek szabadítva. Átjött az utcán s az ablaknál megállt. Kezével zsebébe nyúl, egy pár pennyt kivesz és megnézi. Fejét csóválja. Megint visszamegy az utca másik szélére, és a vendéglőbe fordul. Sörre adta ki pén­zét a gazember! — Oh a mértékletlenség utálatos bűne! A borbély folytatá a beszappanozá­st, mintha soha sem akarna vele fölhagyni, s a kefét most a jobb, majd a bal kezével használta. Most egy más ember áll meg az utcán, és a borbélyműhely felé tekint; ez is végig húzza ujjait az állán, tisztességes embernek látszott, tiszta inget és kalapot viselt. Szívem ujjongott reményében. Ilyen tisztessé­ges ember bizonyosan gondot visel külsejére, bizo­nyosan borotváltatja magát. Ő is a zsebébe nyúlt, de pénz helyett órát húzott ki abból. Az órára néz, és úgy látszott, mintha megijedt volna. Fejét csóválva tovább ment. A kutya még min­dig sütközött a napon, a ló egyre aludt a vendéglő ajtaja előtt, alig ment valaki arra, és senki sem jött , jött be magát megborotváltatni. A borbély még mindig szappanozott. Éreztem, hogy a szappan már hüvelyknyi vastagon van rajtam. Majdnem elájultam, és fülem úgy zúgott, mintha víz alatt lettem volna. — Más ember jön! Ez nem áll meg, nem húzza kezét végig az ál­­lán, nem nyúl zsebébe , gyorsan halad előre. Most egyszerre az udvarba fordul, s a műhely ajtaját akarja kinyitni. A borbély felhagyott a szappano­zással és a kefét félretette. Segítségért akartam kiáltani, de a borbély a szappanos vizet a számba locsolta. Mialatt azt tö­­rülgetem, az ember ismét megpróbálta az ajtót ki­nyitni. Már mindent kockáztatni akartam, midőn a vendég szitkozódva távozott. A borbély nem vette a kefét ismét kézbe, a szappan elfogyott már. Most megint a borotvát fogta, és egyszer, kétszer a fenő­­szifon végig húzta, és aztán egy pár szál hajat fejem­ből kihúzván, egyikén megpróbálta a borotva élét. Meg volt elégedve. Bal kezét fölemelte, és megfogván orromat, szo­rosabban tartotta azt, mint szükséges lett volna; s most minden irányban fordítá orromat, és úgy ki­húzta, mintha guttaperd­ából lett volna. Ez időtöl­tés tetszeni látszott neki. Nevetésre erőltettem magamat, mintha tréfának vettem volna a dolgot. Végre fölhagyott e mulatság­gal és a borotvát kihúzta. Rettenetes egy perc volt ez ! A borbély rám meresztő szemeit, aztán megint székébe ült, és az előbbinél barátságosabb hangon mondá: — Talán bizony ön őrültnek tart ? Ily időben egy kis füllentés csak meg van en­gedve, azért így válaszoltam: — Oh drága uram, egy kissé excentricus tán, — és nevetésre erőltettem magamat. — Oh, ha annak tartana is, — szólt könnyedén — nem egyedül állna ön. Sokan csalatkoznak igy. Sokan, kik maguk betegek, téves véleménynyel vannak felőlem. — De jaj nekik — és a borotvát suhogtatá. — Jaj annak, — s itt ismét suhogtatá a borotvát, — ki nem veri ki agyából ezen gondolatot. — Ön — ugy­e, ön nem tart engem őrültnek ? — Drága uram — mondom, — már hogy gon­dolhat csak egy percig is ilyesmire ? Épen ellenke­zőleg, a legegészségesebb és legeszesebb embernek tartom önt. — Jól van — és társalgásom kellemes, tanul­ságos, nemde? — Igen, igen kellemes. Fölötte nagy szeren­csének tartanám visszajönni és a délutánt önnel tölteni, de most — nagyon sajnálom — félek, — mennem kell. Valóban mennem kell, a sürgős ügy, melyet érintettem! Arckifejezésének szelidsége felbátorított e kísér­letre, de eredmény nélkül. Rám meresztő ismét szemeit, úgy hogy vissza­riadtam. — Minthogy mindketten tudjuk, — úgy mond, — hogy önt borotválni akarom, s hogy borotválnom kell önt, illőnek és szükségesnek tartom, mielőtt e nehéz operációhoz fogok, önt azzal a helyzettel meg­ismertetni, melyben vagyunk. E percben egy lányt láttam az utcán menni, ki egy tál sültet vitt a péktől. Épen dél volt, s minden remény oda, hogy idejében a templomban lehessek. De alig törődtem már ezzel, csupán a szökésre gon­doltam. A borbély most elkezdé : — Tudja meg hát, — mondá, — hogy ezelőtt hasonló műhelylyel bírtam. Szombaton este mindig roppant sok dolgom volt. A vendégek, nagyobbrészt szénégetők, nagy számban várakoztak. A szén a szakál növését előmozdítja, de a borotvára nézve káros. Lehet-e tehát csodálni azon, hogy karjaim gyöngék, szempilláim nehezek lőnek ? Segédet nem tartottam. Boldog valék , a következő napon Jemi­­námmal kellett volna egybekelnem. Oh Jemina! — Fél 12 volt, s úgy látszott, hogy azon az éjjel nem lesz már vendégem, de nem zártam be műhelyemet éjfé­lig. Borotváim mind tompák valának. Elhatározom, hogy egyikét élesre köszörülöm, mielőtt lefekszem. Elővettem egyet, s addig húztam föl s alá a köszörű­­kövön, míg olyan éles nem lett, hogy egy szál hajat a levegőben ketté nem vághattam vele. A kés, me­lyet ön számára készítettem, élességére nézve a leg­közelebb áll ahhoz. (A borotvát tenyerén végig húzta néhányszor, s aztán folytatá:) Már éjfél volt. Az ab­laktáblákat és az ajtót bezártam. Épen a gázvilágot akartam eloltani, mert azt hittem , hogy már vége van a munkának, midőn valaki belépett. Jól ismerem őt, mert már azelőtt is borotváltam. A plébánia-tem­­plom szolgája volt. Alacsony, sovány ember, hosszú nyakkal és kiálló gégével. Ezelőtt többször meglá­togattam volt őt. Önnek gégéje (és ekkor a borbély egy lépéssel hátrált, és egy szakismerő szemeivel te­kintett rám,) egészen ő rá emlékeztet. Agglegény volt, kit pénzes embernek tartottak. Towzernek hívták. A borbély itt egészen meghatva, sírni kezdett. S mialatt ő sírt, én órámra néztem. Tizenkét perccel délután volt már, és a borbély sokkal eszesebbnek látszott, mint azelőtt. Remélni kezdtem, hogy nem sokára fölszabadulok. (Vége köv.) A legyező története. (Sz. F.) A legyező a hölgyek bijou-ja, játékszere, s minden nő nélkülözhetlen szükséglete, mely nél­kül nem képez egészet. Valóságos kincs, melyet foly­ton szeme előtt őriz. Mint a női öv, hajék, s a nő-toilette más alkat­részei, úgy a legyező is talált történetíróra. Spanyolországban és Nápolyban, — e félspa­nyol városban, — a legyező a kis postilion d’ amour. Közbenjárása által adnak jelt a hölgyek, hogy va­lamely légyottot elfogadnak-e vagy visszautasitnak, sőt vele adják tudtára a kitűzött órát is. Nem képzelhető igézőbb s kacérabb valami, mint mikor a spanyol hölgyek ujjaikon táncoltatják e kis postilion d’ amourt. Franciaországban tiszteltebb és néha nehezebb szerep jutott számára. Nem oly rég két politikai tény különös fontosságot kölcsönzött neki, melyet nem lesz érdektelen fölelevenítenünk. Az első csapást a legyezővel de Berry hercegnő ajtón­állója kapta, mire a következő eset adott okot: a hercegnő saját termében rendezett bált, s maga hívta meg vendégeit is. Csak bizalmas vendégeit, kikhez őszinte barátság csatolá. Egy ajtónálló bá­torságot vett magának, s a hercegnő által különösen kiszemelt vendégek közé elegyedett. A hercegnő fe­léje közeledett, részint hogy megjelenése miatt rá­­szólását fejezte ki, részint, hogy figyelmeztesse a mielőbbi távozásra. A hercegnő fiatal, heves vérű volt, igazi nápo­lyi nő, s élesen érezte, hogy megsértetett. Szeren­csétlenségét legyőzője is kezében volt, játszott ve­le, s játékkészben meglegyinte az ajtónálló arcát. A hir rögtön elterjedt, hogy a hercegnő legye­zővel kergette ki ajtónállóját a termekből. A sze­gény hercegnő egész kétségbe volt esve, s sohsem bocsátható meg legyezőjének ilyetén megfeledke­­zését. A másik az a legyező-csapás volt, melyre a algiri­deg vetemült, s mely hatalma elvesztésébe került. A legyező története körülbelül a világtörténet­nél veszi kezdetét. Először szükségből keletkezett, talán még a paradicsomi évekből, midőn a kigyó az első bűnre csábította Évát, s a lángpallosú khérub kikisérte az első vétkes asszonyt az árnyas, hűvös helyről. Az éden kertjében, hol a nap sugarai a zöld lombokon át csak megtörve jutottak át, nem igen volt szükség a legyezőre. De midőn a kapu becsapó­dott hátuk mögött, s a nap égetőn sütött a fügefa levelekre, Éva asszony leszakított egy pár levelet, s oltalmaza vele arca szép fehérségét s frissité a rekedt levegőt. Legelőször tehát a szükség, s nem a kényelem vagy fényűzés parancsolta e célszerű intézkedést. Később a fügefa-levelek s pálmák törékenyek­nek, tartatlanoknak bizonyultak be, s a madarak széles szárnyait használták e célra. Ez adta az esz­mét, hogy a madarak összefűzött tollaiból alkossák a legyezőt. A legyezők előkelő szerepet játszottak a régiek vallásos szertartásainál. A papok azok segélyével oltalmazák meg az áldozatra szánt állatokat a kár­tékony rovarok tolakodásától. Később a hatalom jelvényét képezé. A fres­kók között, melyek a thebai templomot diszítik, egy kép látható, melyen Pharao Beneses, —­ki Krisztus előtt tizenhárom századdal uralkodott, — legyező­vel kezében van lefestve. A legyező volt a sceptrum, a jogar, az uralkodó jelvénye. De mily ügyesen, mily mesterkélten van ké­szítve a mi mostani két-három forintos legyezőnk, s mily tökéletlen volt az! Nem volt egyéb az egész legyező, mint egy gömbölyűre faragott fa fele része, mely különféle tarka-barka színekkel volt fölru­házva. Egyiptomban igen gyakran s különösen a le­gyek ellen használták, és pedig nák és férfiak egyaránt. Strucc-tollakból volt készítve, s nyele mindenféle föl­irattal ellátva. Isis papjai amulette gyanánt viselték nyakukon, s midőn Isis görög istenség lett, a legye­ző átváltozott Merkur pálcájának alakjára, s a strucc­­madár tollát az emez istennőnek szentelt madár tol­lával cserélték föl. Görögországban a páva tollait használták a nők. Euripides „Orestesében“ regéli egy szolga, hogy a szendergő Heléna lengő hajfürtéit s üde arcát Juno madara tollából készült legyezővel hüsitgeték. Egy etrusk vázán, mely a Louvre múzeumának tulajdona, látható egy ily legyező mással különféle hosszúságú pávatollakból áll , melyek koraiakban kis arany­kapcsokkal vannak egymáshoz fűzve s arany rudacs­kához szorítva. A római hölgyek legyezőjéből azt következ­tethetjük, hogy a formák az egyes népek ízlése szerint változtak. Legalább Pompeji freskóin, különösen azon, mely a nápolyi múzeumban látható, s melyen Amor a kis nymphákkal hajócskát játszik, így találjuk. A kis nympha, ki Ámor szemeit befogja, (mert a kis istenkét nem igen lehet vaknak mondani,) pávatol­­lakból készített legyezőt tart az istenke elé, míg a másik nymphának strucc­tollas legyező van kezében. Herculanum és Pompeji többi freskóiból kivehetjük — 882 —

Next