Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-18 / 214. szám
214-dik SZ. Péntek, szeptember 18. Kiadó-ki Tatai: Pest, barátok tere 7. SZ.Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre . . . . 4 írt. Megjelent ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztő iroda: Lipót utca 34. az el-ső eaa. Hirdetési díj: Negyed havában petit »or....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom kedvelőinek részvétébre. Lapunkat jövőre az „Athenaeum“ című társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 ftjával. Székely dal. (A múlt évtizedből.) Tarkás a verőfény, itt-ott a föld látszik, Levéltelen fák közt vadgalamb-szó hallszik. Hajdan vidító hang, tavasz előjele, Most hallásán szivem bánattal van tele; Hat mert távoznom kell, mig megjön a fecske, Túl kedves hazámon, azon is túl messze. Mikor a zádogfa-kürtöt mások fújják, S falum szép leányháim a cicét futják , Akkor a trombita harcra riaszt engem, Talán véres fejjel rohamra kell mennem. Mondják az öregek, azelőtt nem így volt. A székely katona a harctól nem aggott, Vígan vágott be az ellenség szivére. — Most hallgatag, nem jó semmi szó nyelvére. Csak magában főzi: miért ő katona ? S ha tán majd győzni fog, mi lesz a jutalma ? Mert azt, mi őt gyötri, miért könnye fakad. Csak érezni lehet, mondani nem szabad. Közli: Gálfi Sándor. HARC HÚSZEZER FRANKÉRT. (Beszély.) Irta: Báró Horváth Miklós. (Folytatás.) — Szóval, — folytatá az idegen leplezetlenül, — ennek két választása marad, a fenyegető büntetést kikerülendő, t. i. vagy szöknie kell az igazi jó pénzzel, vagy tovább játszania, arra törekedve, hogy valami úton módon kicserélje a hamissal; első esetben büntetés helyett csupán a szégyen fogja önt kisérni, a másikban megmenekülhet talán mind a kettő elől, önön a választás. Az ifjú arca lángra gyuladt, homlokának lázas titerei kidagadtak, hogy egy perc múlva tüzes vassal perzselt oroszlánként rohanjon kínzójára. — Az általam készített „roulok“ — folytató amaz — tökéletesen hasonlítnak a bank által kiadottakhoz, színre, formára és súlyra, csak a borítékot összetartó selyemszálak világosabbak valamivel; jól megjegyezze tehát, valamivel világosabbak, mint az igaziak, s most isten önnel... — Megálljon! — kiálta az ifjú, — megálljon nyomorult! És ezzel görcsösen összeszoritott öklét az idegen fejének irányza, de ez a súlyos csapás elől gyors mozdulattal félreszökve, köpenyét félszakra veté és előre nyújtva izmos karát, igy szólt: — Gondolja meg jól, hogy mit cselekszik, mert istenemre, vas öklöm, mely egy bikát is lesújtana, széttiporhatja önt, ha még oly dühös volna is. Arthúr magánkívül rohant meggyalázójára, de ez újból félre szökött, s néhány lépést hátrálva, gúnyos hangon mondá: — Vigyázzon önmagára, mert ha valaki véletlenül birkózva találna, könnyen azt hihetné, hogy közös nyereményünk fölött civódunk ; engem mindenki ismer. Nevem Jacques, a hamis játékos. E szavak még nem hangzottak volt el, midőn Arthur kétségbeesett dühvel a kérkedőre rohant. Fiatal bátorsággal párosult ereje bárki ellen diadalmaskodott volna, Jacquesot kivéve, ki acél tenyerével mellén ragadva, az ifjút erőlködés nélkül földre fújta. Aztán hamuszin köpenyét vállára sodorva, eltűnt a lombok közt. Ha valaki figyelemmel kisérhetné ama fagyos mosolyt, fölfedezhette volna újból arcán, mely egy percig a részvéttel tusázott, s mely most e jelenet következtében oly diadalt ült, mint egy mellőzött tanácsadó, mely egész befolyását visszanyeri. Az idegen közönyös részvétlenséggel folytatta útját, vissza sem pillantva áldozatjára. Midőn Arthúr zuhanása után magához tért, s csupán egy eszme villant meg agyában, s ez ama gondolat volt, hogy becsületét veszély fenyité és minden áron meg kell mentenie jó hírnevét. A bűn, melyet tudtán kivül követett volt el, kétségei kivül nem terhelte lelkiismeretét; de nem meggyalázó volt-e a látszat, s ki hinné el mentségét? hol keressen elégtételt e földi itélőszék előtt, mely csupán a tettek nyomán itél, hogy engesztelje ki ama közvéleményt, s mely oly engesztelhetlen ? Csupán egy mód maradt: tovább játszódva visszanyerhetné tán a bevesztett összeget, megsemmisíthetné örökre a becsületét kockáztató corpus delictit. De ha veszteni találna, ha csak összes vagyona harmadával vagy felével sikerülne visszaváltania jó hírnevét ? Habozásra nem volt idő, s ő kétségbeesetten rohant a játszótermekbe. Jacques nem hazudott, a hamis játékos által készített „roulokat“ a finom selyem kötők világosabb színéről csakugyan meg lehetett különböztetni, érintetlen hevertek még az asztalon, melynél senki sem játszott oly nagyban, hogy a bankár kénytelen lett volna ezekhez nyúlni. Arthur örült izgatottsággal kezdett a játékhoz. Tételeivel sietni kellett, mert csak öt perc hiány jutott még a tizenegyig. Oh, ha az idő pergésének öntudata volna meg- s állítaná tán az óra ketyegő gépezetét és szünetet intene a rohanó perceknek, mert istenemre, komoly és szívreható jelenet volt ez. Az ifjú halommal szórta aranyait, háziboldogsága végzetszerű talpköveit, s az annyi erélylyel s izzó fáradsággal alkotott épület immár ingadozni kezdett, mintha csak nyájas tűzhelye romjaival s boldogsága árán takarhatná el a botrányt. A játék változó fordulatai közt sikerült néhány aranyat kihúznia ama bizonyos pénzből, de ezalatt tetemes összeget vesztett húszezer frankjából. Arthur fanyar gyönyörrel kisérte e cserét. Még csak száz aranyat kellett nyernie, ő két- száznál is többet húzott, de a bankár véletlenül más pénzzel fizetett. A finom selyemszálakra fordított figyelem közt elszédült, szemeit káprázat fogta el, nyert, vesztett, anélkül, hogy jóformán tudta volna. Egyszer csak arra ébredt, hogy húszezer frankja mind elfogyott, bárha a világos selyem szállal átfont „roule“ még most is a bankár előtt hevert. E kondor selyem szálacska a közvélemény sújtó bűnvádja volt. * * * Midőn félig öntudatlanul szállására ért, úgy tetszett, mintha e földön semmi keresetre sem volna már. Olvasóim azt kérdhetnék, miért oly igazságtalan a végzet? s ha már büntetni akart, mert nem sújtá le egy csapással e fiatal szivet akkor, midőn háziboldogságát, biztos kilátásait khimérák kedvéért könynyelműen, sóvár tehetlenséggel kockáztatá — amiért épen most, a midőn hibáján okalva, többé semmi sem ingatta volna meg ? Ne kérdezzenek engem, hanem kérdezzék a teremtőt magát, ki titokba burkolt igazságát csais sejtelmesen érezteti velünk, midőn legjobb föltételeink közepette múlt tévedéseinkért sújt. Az a vendéglő, melyben Arthur lakott, erősen látogatott vala, a csarnokon kongó léptek nesze csak késő éjjel szűnt meg, midőn mindenki pihenni ment. A szúnyadók kétségkívül nem mindnyájan boldogok, a messze földről összesereglett vendégek közt jól lehet van olyan is, ki szenved, aki csalódott, de Arthurnál szerencsésenebb alig képzelhető. Mi várakozott rá ? örömtelen, sivár lét, holnap tán a rendőrség kopogtatása, a lealázás, a botrány oly tettért, melynek vádsúlya alól nem tisztázhatná ki magát. Jacquesot, mint hamis játékost, mindenki ismeri, de vele érintkezésbe jönni már magában becstelenítő vola. Jacques különben is mindent tagadna, mi több, Jacques kétségkívül már rég elillant. (Vége köv.) A KETTŐS ERKÉLY. f*. Juillerat beszélye. (Folytatás.) A körülmények nem zavarák-e meg minden tervét Florencenak ? A véletlen nem firkált-e számításaiba ? Nem dobá-e őt a marquisné elibe, midőn ő kerülni akarta azt ? Mit érdeklé most őt az öreg rokon és unokahúg, a virágok, az erkélyek? Nem Bourcelnének ígérte-e magát testestül - lelkestől, annyira, hogy még szavát is adá neki ? Gondolkozhatott e más tárgyról, mint e perről ? Érdekelhette-e őt más, mint e csábos creome ? Nem feledte-e meg Picard Thereset is, az ő kedves dajkáját? Phana volt szive mélyében, Phana volt ajkam, Phana mindig, Phana örökre! — Teljesüljön be sorsom, — gondolá magában. Meg volt írva, hogy szeressem e nőt, hogy rabszolgája legyek, hogy árnyékát kövessem. Ha nem sikerül megnyernem pőrét, nem marad egyéb hátra, mint meghalnom. De ha visszaadhatom a marquisné szabadságát! Háláját ígérte nekem, barátságát, s talán szerelmét is. Mily örült valók! Hihettem-e, hogy ez ismeretlen nő vetekedhetnék a marquisnéval! Hozzá hasonló nőnem létezik több ? Van-e a világon más Pirana? Ez, és ily eszmék foglalák el az ügyvédsegédet, szenvedélyesen és feltarthatlanul , annyira , hogy végre is hasztalanul küzdött ellenök. Kifejlett itéleteletséggel bírván, nem iparkodott önmagát ámizgatni, nem hitte előre, hogy szenvedélyének győzelme ekétetlen vagy múlékony lesz. Ellenkezőleg, e győzelem határozott, megmásulatlan lett; ő érezte ezt. Bírt bátorsággal s lehet mondani, a legyőzöttek markeségével is. Kibontakozva határozatlanságának kanyargásaiból, s pedig a legveszélyesb úton, mely talán az örvény felé vezette, nem kisérte meg ebbé visszatérni, sem a keresztutakon kalandozni. Ügyetlen határozott lépés volt előtte, melyet a végséig meg akart őrizni, s nem szándékozott vissza■ettenni bármily akadálytól sem, egyformán készen ártva magát megszakítani hódolatát, és bálványának feláldozni énjét. Gondolataiból csöngetvű hangjai ragadák ki. Az érkezett láttára, kit csak egyszer látott, de istent fölismert, remegést érzett, hamalót ahhoz, meget mérges kigyó megpillantása okoz. Az ügyvédsegéd Bourcel marquisval állott nemközt. — Uram, — kezdé a marquis udvariasan, — megtudván, hogy Bourcelné asszony, az éj, nőm, önt